Kárpátaljai lány a háború valóságáról

Úgy indult, hogy egy ismerősömtől, akivel történetesen együtt járunk harcművészeti edzésre, rákérdeztem az otthoni dolgaira: tudtam, hogy Kárpátaljáról származik, a háború pedig kitört. Az ismerősöm (nevezzük Gabinak) arca elkomorult, és a máskor önbizalomtól, optimizmustól sugárzó tekintete szomorú kérdőjellé változott.

Még aznap este megkértem őt, hogy hozzon össze egy rokonával vagy ismerősével a szülőfalujából, akinek feltehetek kérdéseket.

Fél óra múlva jött a válasz:

Végül Gabi beleegyezett, hogy inkognitóban, nevek és konkrét esetek említése nélkül legalább ő beszél arról az idegen életérzésről, ami úrrá lett nagyjából a komplett kárpátaljai magyarságon. Vagyis arról mesél, amit neki meséltek azok, akik már minden szavukat megválogatják: a barátai, a családtagjai.

Gabi egyébként egy, a határtól 15 kilométerre lévő magyar faluból származik, szülei a kétezres évek elején döntöttek úgy, hogy áttelepülnek Magyarországra: tanulmányai befejezése után egy budapesti multicégnél kapott munkát.

„Senki sem akar képzetlenül a frontra menni”

Kérdésre válaszolva Gabi elmondja: „Egész Kárpátalján rettegnek a katonai behívótól, a háborútól...harcolni egy olyan ügyért, amihez az ottani magyarságnak semmi köze. Persze, hogy senki sem akar képzetlenül a frontra menni. A Krím elcsatolásakor is jöttek behívók, bár tudomásom szerint akkor nem volt ennyi, mint most. A háború első napján az emberek még remélték, hogy talán csak a két keleti terület lesz a célpont és nem eszkalálódik háborúvá az invázió, de ez elég hamar kiderült, hogy nem így van.”

Az emberek aztán azonnal mérlegelni kezdtek, és sokan döntöttek úgy, hogy elhagyják az országot hosszabb-rövidebb időre. Szinte mindenkinek van rokona, ismerőse, barátja a határ túloldalán, így ők hozzájuk tudtak menni. Akik otthon maradtak, igyekeztek nem feltűnősködni, hiszen ez már hadiállapot.

Amikor olyan hírek kezdtek terjedni, hogy a 18-60 év közötti férfiak közül bárkit, bármikor, bárhonnan besorozhatnak, akkor már senki sem mutatkozott szívesen. Volt olyan ismerős, aki kérte, hogy ne írjunk neki Messengeren, Viberen olyat, hogy fél-e a behívótól. Én azt gondolom, direkt is terjesztik az emberek, hogy nincsenek otthon, még ha nem is mentek sehova. Nagymamám azt mondja, aki maradt, az sem jár kinn az utcán, teljesen kihalt a falu.”

Gabi egy másik példát is hoz: a falu ügyeit ismerő, intéző ember kikapcsolta a telefonját, amikor a háborúval kapcsolatos dolgokat osztott meg szóban a falu lakóival. A fiatal lány hozzáfűzi, hogy nem tartja alaptalannak az ilyen fokú félelmet: „A Facebookról és a Google-ről is kiderült, hogy »hallgatózik«”.

Kis kárpátaljai társadalomtörténet

Az ukrajnai magyarok helyzetét is összefoglalja Gabi: „Kárpátalján nincs sok munkalehetőség, nem épültek nagy gyárak, az emberek 95 százaléka földművelésből él az esetleges munkahelye mellett.”

Az utóbbi tíz évben megfigyelhető tendencia, hogy először csak a férfiak mentek ki külföldre az építőiparban dolgozni vagy időszakosan mezőgazdasági munkákba segíteni, de mára egész családok vándorolnak ki a jobb munkakörülmények és a biztosabb megélhetés reményében. A fiatalabb, képzettebb generációból sokan el tudtak helyezkedni az elmúlt években olyan vállalatoknál, ahol már nyelvismerettel szellemi munkát tudnak végezni, ami stabil, kényelmes megélhetést biztosít – meséli a Gabi, aki szerencsére épp ebben a cipőben jár.

Hozzáteszi: „Pontos számot vagy arányt nem tudok mondani az elvándorlásra, de végiggondolva az ismerősöket, 30-40 százalék biztosan megvan. Ezen ismeretek fényében pedig könnyebb meghozni egy olyan döntést, hogy az ember elhagyja szülőföldjét.”

„Nem az ő háborújuk”

A kérdésre, hogy mennyire érzik magukénak a falubeliek a háborút, Ukrajna védelmét, Gabi határozottan válaszol: „Úgy gondolom, hogy semennyire sem, ez nem az ő háborújuk. Tény, hogy egy olyan országot támadtak meg, ahol élnek, azonban az emberek szíve magyar.

Ha arra kerülne sor, hogy a falut kellene megvédeni, a szülői házat, egy élet munkáját, akkor biztos vagyok benne, hogy más lenne az álláspont. Bízok benne, hogy erre nem fog sor kerülni.”

A kárpátaljai lány gyors életképet is fölvázolt a Kárpátaljáról, az ismerősök segítségével: akik maradtak, teljes erőbedobással és helytállással próbálják működtetni és fenntartani a szükséges szolgáltatásokat (élelmiszer- vagy gazdaboltok, egészségügy, szállodák). „A kistérségben polgárőrség is működik, ők vigyáznak az emberek álmára éjjelente, mert sajnos volt pár betörés az elmúlt időszakban. Az ott maradt férfiak felajánlották segítségüket – fahordás, fuvarozás, élelmiszerbeszerzés – az idősebbeknek, nőknek, akik otthon maradtak vigyázni a házra, a jószágokra.”

Özönlenek Kárpátaljára Kelet-Ukrajnából

Azt, hogy a politikusok fejében mi van, meddig mennek el, mit áldoznak fel Ukrajnából, hogy mi lesz a béke ára, azt laikusként megtippelni sem tudja, meséli Gabi. Azt sem, hogy egy ilyen csapás után, a tömeges kivándorlás után hogyan lehet talpra állítani az országot. „A helyiek elkezdtek spájzolni, tartalékokat felhalmozni. Kárpátalja szerencsére annyira távoli, hogy ott még nincs fegyveres összecsapás.”  

Gabi arról is beszámolt, hogy folyamatosan érkeznek menekültek Kelet-Ukrajnából. Azt mondja, a kárpátaljai emberek segítőkészek, a legjobb tudásuk és lehetőségük szerint próbálják ellátni őket. Az egyik kárpátaljai magyar falu polgármestere videókat is készít a „vándorlásról”: kiderült, hogy az ide érkező emberek meglepődtek a vendégszereteten, hiszen sosem ezt kommunikálta Kárpátaljáról az ukrán média.

„Kijevnek azt a részét lövik, ahol ő él és nem tud hazamenni”

„Budapesti munkahelyemnek van kihelyezett részlege Kijevben és Moszkvában is. Egyik kollégám, akivel kapcsolatban vagyok, a háború kitörésekor elhagyta Kijevet és másik településre költöztek a családdal ideiglenesen, majd pár napra rá azt a döntést kellett meghozniuk, hogy a család Lengyelországba megy, ő pedig hadkötelesként Lvivben marad. A home office-nak köszönhetően bárhonnan tudott dolgozni, és ahogy a jelenlegi feltételek engedik dolgozik is” – osztja meg Gabi.

S egy történet a pillanatok alatt szétfoszló biztonságérzetről: „A másik kollégám ártatlanul síelni ment, de a hírekben látta, hogy Kijevnek azt a részét lövik, ahol ő él, és így nem tud hazamenni. Ezeket a tényeket olvasva fel sem tudjuk fogni, milyen lehet az, hogy ami még tegnap biztonságos, nyugodt környezet volt, az már nincs. Csak a bizonytalanság maradt. Ezeket az embereket ismerjük, ők nem csak névtelen arcok a hírekben, hanem kollégák egy európai országból.”

Forrás: mandiner