„Márpedig, a Bodriból nem lesz szalonna.” Mondja Ku-Tchi-Ka a saigoni kutyapiacon.    Valahogy, ilyesformán állunk az igazságainkkal a világ globális színpadán.

Így nem csoda, hogy vígan habzsoljuk a médiatenyéren kínált rohadt gyümölcsöt, s eszünkbe sem jut keresni a fát.    Szinte már közhelyszámba megy, miszerint napjaink meghatározó hatalmi tényezője a média. A média, amibe gyakorlatilag minden belefér, csak a tájékoztatás nem.

A probléma gyökere az információszolgáltatás, a sajtó és jeles képviselőinek megvásárolhatósága, avagy a tőkeérdekek gátlástalan kiszolgálása, a szolgalelkű bértollnokok hadainak tobzódása.    Ekképpen fordulhat elő a „szarospesták” sztárokká, a légypiszok alkotássá formázása, történések agyonhallgatása, igazemberek megalázása, az egyenes szó elveszejtése.

Az egész életünk manipulálása, összességében egy virtuálisláncra fűzött, szilíciumagyú érzelmi-fogyatékos globálmassza kialakítása.    Korunk meghasonlott elméjű mágnásai terepasztalnak tekintik a világot. Vásott gyerekek könyörtelenségével robbantanak ki válságokat, rajzolnak át a határokat, törölnek el nemzeteket, öregisteneket, s bolhapiacra vetik feslett lelkeinket is.    Ki van ez találva, „Én mondom meg mi a hír, mi a gaz. Én vagyok a valóság, az út, az igaz. Kövess, vagy véged van!”   Mi pedig szót fogadunk, görcsösen kaparkodunk, dagasztunk, fogyasztunk, és bárgyú kérődzések közepette csodáljuk a pengő áldozatainkon felhizlalt aranyborjút, az újvilág fénylő istenét.    Mindeközben nem jut idő gyermekeinkre, társainkra, nemzetünkre. Az enyészetre hagyjuk kútjainkat, szent révületben rágjuk az odavetett „poli-csontokat”, ajnározzuk a másság leple alatt megbúvó halált. Tűzre vetünk mindent, mi ósdi, majd a szabadság hálóin pihegve, hajol ránk a magány.

Már gyűlölni is csak magunkat tudjuk.    Nappal a vám, éjjel a betyár, a koldus sem kér, elveszi, ami jár. A gyilkos az áldozat, jogról papol a zsivány. Szótlan a mély, néma a hegy, „az egész egyre megy” ordít a parány.   Arctalan fényvesztők serege nyüzsög, megoszt, kirekeszt, eltagad erényt és üstököst. Könnyű a szó, híg a könny, mindent nyálkás köd takar, s fasisztává válik a magyar.   Dadog az Ige, szeplős a szent, fehérré lett a veres. A lent van fent, s elgörbült, ami egyenes.   „A világ csak látszat, káprázat és métely,

A király egy pojáca, az isten meg héber.”   Közel a hajnal, gyertek jó magyarok, köszöntsük együtt a felkelő Napot!                                                                                                                         B. Kántor János