Függetlenül attól, hogy ki, hogyan - netalán, hogyan nem - vet keresztet, mindannyian magyarok vagyunk.
Mindez, a 2004. december 5-én tartott népszavazás kapcsán jutott az eszembe.
 
Mit mondjak, ezen a napon éreztem a legkutyábbul magam.
Szégyen, és düh szorította a torkom.
Még külön szerencse, hogy kellő erővel, s így nem hányhattam az égre cifra istentelenségem tüzes áradatát.
Szánalmas nyüszítésem pedig, mint rongyos tolvaj osont tova a műfény áztatta ablakok alatt.
 
Ezen a karácsonyon nem kerültek füzérek a házra, és csak faggyúkönnyeket szültek titkos barlangom cingár gyertyái is.
Hiába a vereslő pecsenye, mihaszna a hűs bor, nincs, ki megágyazzon a keserűségnek.
 
Hogyan juthattunk idáig?
Magyarországot, a magyar emberek nagy részét egy virtuális káprázat kerítette hatalmába, a médiadiktatúra. Helyesebben, idegen pórázon tartott, a gazda kívánalmait is jócskán túllihegők siserehada.
 
Akik, a legocsmányabb emberi tulajdonságokra, az irigységre, a kapzsiságra épített, arcpirító kampányukkal érték el a szavazók, és a kerítésen túl rekedt milliók legszentebbjének, az önbecsülésünknek sárba tapodását.
 
A fillérek pengése elnyomta a vér szavát, legyőzte az isteni törvényt.
 
Semmi sem történik véletlenül, mindennek van oka, és nem kevésbé következménye.
A nemzetléleknek is megvan a maga karmája.
 
Ekképpen lett a szégyentelen kufárkodásunkra válasz az öszödi „valóság”, a gazdaság katasztrófája, sorsunk rosszabbra fordulása.
 
Ráadásként, nyakunkon az amerikai ingatlanpiaci luftballon pukkanása nyomán gerjesztett világgazdasági válság.
Igen, válság van, mert így akarták. Csak idő kérdése, hogy napvilágra kerüljenek az ’isteni szerencse” által kiválasztott örök nyertesek névsora.
S lassan rájövünk, hogy ez is csak illúzió, és szemfényvesztés.
 
Ledőlt az első torony, s alapjain elkezdődik a lapok (százalékok) újraosztása, a második torony építése.
 
Kell, hogy eljöjjön végre valaki, aki szemünkbe mondja; Emberek, ti vagytok a valóság, bennetek az igazság, az út! Ideje leszámolni a délibábokkal, hazugságokkal.
 
Ezért ne mondjátok; „Ne féljetek, nem megyünk haza…”, ezért ne akarjátok viharvert lelketeket a gonosz máglyájára vetni.
 
Ti vagytok a nemzet kovásza, a „Szentmag” őrzői.
Ha ti is elvesztitek hiteteket, végünk van…
 
Áldott Karácsonyt, Áldott Újjászületést!
 
 
                                                                                       B. Kántor János