A kereset állandósítása a legfontosabb mai munkásprobléma

Aki a munkásság újabb szociális törekvéseit figyelemmel kísérte, észrevehette, hogy az erőfeszítések középpontjában az a kérdés állott, miképpen biztosítsák a munkás megélhetését, amidőn valamilyen okból kifolyólag — pl. betegség, rokkantság, gazdasági pangás következtében — átmenetileg kereset nélkül marad, vagy öregség miatt többé nem dolgozhat. Ezt a kérdést a megfelelő társadalombiztosító intézmények felállításával Európa legtöbb országában kielégítően megoldották. Ezek az intézmények nem vették le azonban a munkás válláról sorsának legnagyobb keresztjét: a kereset folytonos ingadozását.

A mai vállalatok annyi merev elemet vittek már bele árkalkulációjukba, hogy abban tulajdonképpen csak egyetlen rugalmas tényező maradt: a munkabér. Ha tehát a fogyasztás valami okból csökken, a vállalat úgy védi magát a veszteségtől és a bukástól, hogy munkaóráinak számát csökkenti és a felesleges munkaerőt elbocsátja. A munkás keresete így állandóan ingadozik és folyton feje felett lebeg a damoklesi kard: lesz-e kenyér a jövő héten? Beruházási tervet éppen ezért nem készíthet, hosszabb lejáratú programot nem kezdhet.

Az 1929-től 1936-ig lezajlott gazdasági világválság az amerikai kontinensen borzalmas következményekkel járt és nagyon kézzelfoghatóan megmutatta, mit jelent a bizonytalanság, a jövedelem csökkenése, vagy máról holnapra való teljes megszűnése. Ez az idő mély benyomást hagyott az amerikai munkásság emlékezetében és ennek tulajdonítható, hogy éppen az amerikai munkásszervezetek lettek azok, amelyek kiegészítették a társadalombiztosítás programját és arra törekszenek, hogy a kereső munkás jövedelmét állandósítsák. Azt igyekeznek elérni, hogy a munkaadó biztosítson nekik bizonyos időtartamra — rendszerint egy évről van szó — állandó összeget, azaz fix keresetet.

Az évi fizetés rendszere

A rendszer lényege az, hogy a munkaadó biztosítja a munkásnak, hogy egy teljes esztendeig kap fizetést és ez a fizetés hetenkint egy bizonyos összegnél nem lehet alacsonyabb. Vagyis a munkás, ha egyszer felvették, egy évig biztos lehet affelől, hogy nem marad kenyér nélkül s a fegyelmi utat kivéve, nem bocsátják el. így a munkás hosszabb lejáratú tervet is készíthet, vásárolhat hitelre és nem kell tartalékolnia "bizonyos esetre."

A rendszer gyakorlati megvalósítása többféle módon történhet. Legismertebb a következő három terv-típus: bizonyos számú hetiórát biztosítanak, pl. hetente 40 órát; vagy bizonyos számú munkaórát az évben, pl. évente 52x40, azaz 2080 órát; vagy pedig egy bizonyos pénzösszeget, pl. 52 hét x heti 40 óra x órabérrel.

Az első esetben a munka arányosan oszlik el az év minden hetére. A második megoldás lehetővé teszi, hogy a munkás bizonyos számú héten többet, más hetekben kevesebbet dolgozzék, a munkamennyiség időszakonként való hullámzása szerint. Ebben a megoldásban a túlórák nem naponta vagy hetente adódnak, hanem csak a garantált évi óramennyiség (2080) ledolgozása után. A harmadik megoldás évi összeget biztosít s lehetővé teszi a túlórák szokványos beszámítását. A kétszeres bérrel fizetendő munkaóra pl. annak megfelelően számít be a garantált összegbe. Ha ebben a rendszerben munkacsökkenés vagy éppen munkanélküliség áll elő, a munkás akkor is tovább kapja fizetését a garantált mértékig. A vállalat hitelezőjévé lesz a munkásnak s ez utóbbi a hitelt a nagyobb ütemű termelés megindulásakor munkaórákban fizeti vissza, illetőleg egyenlíti ki.

A rendszer sokféle kombinációt tesz lehetővé és gyakorlati alkalmazása is változik a különféle iparágak szerint. A kombinációkat és a kérdésre vonatkozó újabb irodalmat felsorolja E. Bouvier munkája: Le salaire annuel garanti (Montreál, 1953), míg az amerikai kísérletekről F. Beatrice Brower számol be Annual wage and employment guarantee plans c. munkájában (New York, 1946).

Mik a rendszer előnyei, hátrányai és nehézségei?

Bár az évi fizetés követelése erkölcsi szempontból igazolt, mégis meg kell vizsgálni alkalmazásának gazdasági következményeit. A terv hívei felemlítik, hogy az évi fizetés rendszere megjavítja a munkateljesítményt, mert az eddigi munkásjelszó: "Lassan dolgozzunk, hogy holnapra is maradjon" elveszti jelentőségét, hiszen a munka és a fizetés holnapra is biztosítva van. A jobb munkamorál mellett az állandóság azzal az előnnyel is jár a vállalatra, hogy a munkaerő folytonos mozgása (elbocsátás, felvétel) által előálló költségek elmaradnak, amelyek olyan iparágakban, ahol a betanítás hosszabb időt vesz igénybe, elég jelentősek. Végül az is figyelemre méltó, hogy a munkás vásárlóerejét színvonalon tartva, elkerülhetők lesznek a fogyasztásban előálló úgynevezett ciklikus válságok s a termelés ezáltal egyenletesebbé válik. Az állandóan egyforma iitemü termelés nagy pénzmegtakarítást jelent a vállalatoknak, hiszen a biztosítási díj, a helyiség bére, a világítás, gáz és fűtés költségei alacsony óraszámnál éppen akkorák, mint magasabb óraszám mellett. Tehát a befektetett tőke kihasználása előnyösebb lesz. Egyszóval a terv hívei az éves fizetés rendszerével egyúttal a termelés, az alkalmazás, a fogyasztás és a jövedelem egyenletességét is elérni remélik s megszüntethetik a kapitalista gazdálkodással együttjáró zökkenőket.

A tervet ellenzők viszont rámutatnak arra, hogy a munkaerő mozgásának megszűnése lehetetlenné teszi az erős hullámzásnak alávetett iparágak, az úgynevezett szezonipar működését, mert ennek számára nem akad majd ember a munkapiacon. Az ellenzők főérve mégis az, hogy a terv megvalósítása igen költséges, mert óriási pénztartalékolást tesz szükségessé, ez viszont megdrágítja az árucikkek előállítási árát és kétségessé teszi a vállalat hasznothajtó voltát, rentabilitását. Az éves biztosítás bevezetése az amerikai acéliparban a jelenlegi fizetések 17.6%-ába kerülne, míg a bútoriparban 19.2%-ba, a textilben 6.6%-ba. Végül azt is kifogásolják, hogy a vállalat kötött munkaerő esetén elveszti rugalmasságának utolsó biztosítékát s válság idején nem tudja magát életben tartani, tehát gazdasági összeomláshoz vezethet.

Kezdhetik-e ilyen körülmények között a terv bevezetését az egyes magánvállalatok? Avagy inkább egyes iparágak? Vagy egyszerre kellene az új rendszert az egész gazdasági életbe bevezetni? Bár egyes vállalatok már kísérleteznek a tervvel, az általános nézet mégis az, hogy az egyes vállalatok nem kezdeményezhetik az éves fizetést, mert a velük azonos termelést végző más vállalatok, ha azok nem tesznek hasonló lépést, olcsóbban termelve leverik a versenyben a szociális vállalatot. Az az elgondolás, hogy a terv költségeit a profitmargóra táblázzák, nem vihető keresztül, mert az üzleti haszonnak 25%-os csökkentése sok vállalatot már a bukás szélére sodorna. így a mai gondolkodók abban látszanak egyetérteni, hogy az évi fizetés rendszerét egyszerre kell bevezetni az egész gazdasági életbe, vagy legalább egész iparágakba, korporációs alapon vagy állami hatalommal, törvény útján. A reform mindenesetre nagy, átfogó és szervezett megoldást kíván.

A reform adminisztratív kivitelezése mégis inkább csak technikai kérdés. Nehezebb leküzdeni a gazdasági ellenálló erőket, melyek iparágak szerint kisebbek vagy nagyobbak. Vannak pl. olyan iparágak, ahol a termelés az egész éven keresztül körülbelül mindig ugyanolyan ütemű.

Ilyen a lábbeli ipar, az élelmiszeripar, a fehérneműipar és a szappangyártás. Ezekben az iparágakban volna tehát a legkisebb a kockázat és a legolcsóbban bevezethető a reform. Nem így áll a helyzet az időszakos iparban (szezoniparban), ahol a megoldás sokkal drágább. Úgyszintén azokban az iparágakban, ahol a piac telítettsége esetén előálló ciklikus válságok nagy ingadozást idéznek elő a termelésben, következőleg a munkaerő foglalkoztatásában, ahol tehát az évi garancia bevezetése tetemesen nagyobb költséget jelent, mint az ingadozásnak kevésbé kitett iparágakban.

Az alábbi statisztika érzékelteti, hogy a gazdasági világválság idején az egyes amerikai iparágakban az 1929-es normális évhez képest a munkában maradottak száma mennyire visszaesett:

Amerikai foglalkozási statisztika iparágak szerint százalékban kifejezve

Amíg tehát a válság mélypontján, 1932-ben, az autóipar 1929-es munkáslétszámának csak 49%-át tudta alkalmazni, addig a lábbeli ipar megtartotta létszámának 89%-át. Ebből az következik, hogy az úgynevezett tartós javakat gyártó iparágakban sokkal költségesebb és sokkal kockázatosabb az évi fizetés rendszerének bevezetése, mint a nem-tartós árucikkeket gyártó iparban.

A probléma általános elemzése arra mutat, hogy az éves fizetést a maga legegyszerűbb formájában, az 52 hét x 40 óra x teljes munkabér formulája szerint nehéz, szinte lehetetlen jelenleg megvalósítani. Ezért egyelőre megelégednének azzal, ha kisebb garancia lépne életbe az alábbi formula szerint: 50 hét x 40 óra x órabér x 80%. De ezt a tervet kapcsolatba hoznák a munkanélküli segély rendszerével. A munkanélküli segélyt az állam adja, ez a segély levonásba kerülne a vállalat által garantált pénzösszegből, s azt természetesen nem kellene visszafizetni, "ledolgozni" a vállalatnál. Mivel továbbá a különböző iparágakban más és más összegbe kerülne a biztosíték bevezetése, a költségek kiegyenlítéséről is gondoskodni kellene, hogy így a terhek az egyes iparágak között arányosan oszoljanak meg. Végül az is kétségtelen, hogy az állami pénzügyi politikának is közbe kell lépnie, hogy adók és vámtarifák segítségével a nemzetgazdaság a külföldi áruval szemben itthon és a külföldön egyaránt versenyképes maradhasson. — Ezek az utalások eléggé érzékeltetik, hogy a felvetett munkásprobléma megoldása nem olyan egyszerű dolog, mint aminőnek esetleg az első pillanatra látszik. Es sejtetik azt is, hogy az államhatalom szerepe újabb bővülés előtt áll.

Mindezen felül itt a nagy kérdés, vajon azt a mélyreható átalakulást, amit az évi fizetés és garantált állás maga után von, elbírja-e a szabad vállalat elvén nyugvó jelenlegi gazdasági rendszer? Avagy olyan változásokat hoz a gazdasági élet szerkezetében, mint hozott az állami életben a társadalombiztosítás ügye? Ez utóbbi kérdést az amerikai szakirodalom nem mérlegeli, mert a szabad vállalat (free enterprise) és a kapitalizmus álláspontján áll. így a mondottakkal egyelőre be is fejezzük tanulmányunkat, melynek célja pusztán az volt, hogy a szociális gondolat ez újabb fontos ágát bemutassa az országos feladatok megoldása iránt érdeklődő olvasóknak.

•