Csonka-Magyarország iparosítása, 1945-1954

Tévedés volna azt hinni, hogy Magyarország iparosítása új gondolat és azt a jelenlegi kommunista kormányzat fedezte fel. Eltekintve az Osztrák-Magyar Monarchia keretében lezajlott első iparosítási korszaktól, melynek eredményeit semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni, a két háború közti magyar gazdasági élet is az ipar fejlesztésének jegyében telt el.

A csonka országban az iparosítás parancsoló szükség volt. Az ország sűrű lakossága nem tudott megélni és munkát találni a fennálló gazdasági szervezetben,[46] mint bizonyítja a trianoni korszak végén (1937) is fennálló munkanélküliség: a mezőgazdaságban akkor 850,000 egyén, az iparban 65,000 egyén volt rendszeres kereset nélkül. Az ország külkereskedelmi mérlege hasonlóképpen aggasztó volt: a kivitt mezőgazdasági termékekért kapott összeg alattamaradt a behozott iparcikkekért kifizetett összegeknek s a deficites külkereskedelem pénzügyi elvérzéssel fenyegette az országot és alacsonyra szorította a lakosság életszínvonalát.[47] Minderre kézenfekvő orvosságnak látszott az ipar fejlesztése: az szívhatta fel a dologtalan elemet új munkaalkalmak teremtésével, az szüntethette meg az ország pénzügyi elvérzését a fogyasztási cikkek minél teljesebb mértékben otthon történő előállításával és az emelhette az átlagos életszínvonalat a kivitelre jutó kész gyártmányok jó pénzért való értékesítésével.

Ezektől a meggondolásoktól vezetve, a csonka országban a két háború között valóban igen jelentős iparosítást hajtottak végre. Ennek során nemcsak új, kivitelre is dolgozó iparágak keletkeztek és virágoztak fel, mint például a gyógyszeripar, kémiai ipar és mechanikai ipar, hanem már meglévő iparágak is jelentős fejlődésen mentek keresztül, mint a textilipar, ahol az első tízegynéhány esztendőben. 1921-től 1933-ig 175% volt a gyarapodás. Az ipar 1936-ban a nemzeti jövedelemnek már 43.7%-át alkotta. A legjellemzőbb átfogó képet a munkáslétszám felduzzadása adja: ez a létszám 1921-hez képest 1938-ra két és félszeresére emelkedett. A háború alatt pedig — 1943 a háborús erőfeszítés csúcspontja — ismét óriási lépésekkel haladt előre a hazai ipar.

A csonka ország tudatos iparosítása, bár súlyosan érezte a tőkehiányt és nem oldott meg sok problémát, a trianoni korszak szabad gazdálkodási keretében mégis minden erőszak alkalmazása nélkül megközelítette a kiegyensúlyozott, érett ipari gazdálkodást: a termelés és fogyasztás összhangjának megteremtése mellett a kivitelre is jutott árucikk.

A kommunista gazdaságpolitika kezdetei, 1945-1949

Amint a szovjet hadsereg elfoglalta az országot, a moszkvaiak azonnal hozzáláttak a gazdasági szerkezet kommunista tanok szerint való átalakításához.

Az első ütemben megszüntették az iparban a magántulajdont, a gyárakat, üzemeket állami tulajdonba vették és azok vezetésére központi irányító szerveket létesítettek. A magántulajdon megszüntetése és az államosítás a következő ütemben ment végbe: 1945 decemberében állami tulajdonba vették a szénbányákat s jogilag szentesítették a "felszabaduláskor" már ténylegesen kialakult helyzetet. Ezt követte 1946-ban a villamos erőművek államosítása, s ezzel az energiaforrások legfontosabbjai egy kézbe kerültek. 1948 januárjában a hat nagy bank államosításával a tőkére tették rá a kezüket. 1948 márciusában mindazokat a vállalatokat állami tulajdonba vették, amelyek száznál több személyt alkalmaztak. 1949 decemberében hasonló sorsra jutottak a tíznél több alkalmazottal dolgozó vállalatok is, szóval a termelőeszközök túlnyomó többsége. Ezekkel az intézkedésekkel az állami mindenhatóság teljes lett: az állam lett az energia, a tőke, a termelőfelszerelés és a munkásság kizárólagos ura és a "népgazdaságban", mint egyetlen óriás-üzemben megkezdődött a központilag irányított tervgazdálkodás. Ami ebben a kialakuló kommunista rendszerben a régi helyzethez képest új volt, az a termelőszerkezet gyökeres átépítése: a szabad magángazdálkodás felcserélése az állami tervgazdálkodással.

Az első népgazdasági tervet, az úgynevezett hároméves tervet 1947 augusztus 1-én léptették életbe. A három esztendőt azonban utóbb két év és öt hónapra rövidítették, úgyhogy 1949 december 31-én befejeződött. Célkitűzése az volt, hogy a háborús cselekmények folyamán megcsappant termelőképességet helyreállítsák és az ország termelését az 1938-as békeév színvonalára emeljék. Erre a célra 6.5 milliárd forintot irányoztak elő a következő elosztásban: az összeg 30.4%-át a mezőgazdaság kapta, 26.5%-át a bányák és ipari üzemek, 25.4%-át a közlekedés, míg 14.7%-át fordították szociális és kulturális célokra, a maradék 3%-ot pedig egyébre.

Már ez a hároméves terv is bizonyos hangsúlyt helyezett az ipari termelés emelésére, ahol a puszta helyreállítási munkálatokon kívül a fejlesztést is szorgalmazták. Ezért emelték az ipar céljaira juttatott beruházási százalékot magasabbra, mintsem az arányos megosztásból következett volna.[48] Az ipar fejlesztésének magyarázata részben a munkásosztály kiszélesítésére való törekvés — a munkásságban látták a rendszer biztosítékát és alapját — részben pedig az, hogy a Szovjet az általa kiszabott óriási hadisarcot, a 300 millió dollárt iparcikkekben kívánta megkapni.

A hároméves terv feladatainak nagyságáról képet alkothatunk magunknak, ha összegezzük a csonka ország háborús kárait. Magyarországon a hadműveletek során elpusztult a mezőgazdasági épületek 11%-a, a gépek 29%-a, az állatállomány 50%-a, a gyárak 5%-a és rendkívüli mértékben megrongálódtak a vasutak. A pusztításokat együttvéve 5 milliárd dollár értékre becsülték, s az ebből eredő termelésképességbeli visszaesést 1938-hoz képest 25%-ban állapították meg. A hároméves terv ezt a 25%-os termelőerőbeli csökkenést kívánta helyreállítani, vagyis a termelés indexét 1949 végére általában újra 100-ra (1938-as index: 100), az iparban ennél magasabbra kívánta emelni.

A közölt hivatalos statisztikai adatok szerint az ország termelőképességének helyreállítása az előírt időszak alatt sikerült, mert a mezőgazdaság kivételével a gazdaság minden ágában elérték az 1938-as színvonalat, az iparban pedig — miként számították — jelentős lépéssel haladtak előbbre. Az ipari termelés általános indexe ugyanis az 1938-as alaphoz képest 1948-ban 107-re, 1949-ben 153-ra emelkedett. A fejlődés előrevetítette a jövendőt, amely Magyarországnak a legerősebb ütemű iparosodást utalta ki osztályrészül a vasfüggöny mögé zárt országokban.[49]

Az alábbi statisztika részleteiben is mutatja a hároméves terv ipari eredményeit, az összehasonlításul szolgáló 1938-as békeév adataival és a magyar ipar háborús erőfeszítését jelző 1943-as csúcsértékkel.

Csonka-Magyarország ipari termelése 1,000 tonnákban

Ezek a számadatok, bár a rendelkezésre álló források kisebb-nagyobb eltéréseket mutatnak, valóban arról tanúskodnak, hogy az ország népessége 1949 végére lázas ütemű munkával helyreállította a termelő gépezet csorbulásait és az iparban újra elére az 1943-as, az ország történetében addig legnagyobb erőfeszítés színvonalát, ami igen figyelemreméltó jelenség.

A magyar ipart beépítik a szovjet gazdaságba, 1950-1954

A csonka ország gazdasági életének irányításában, jelesül az iparpolitikában, a kommunista uralom kezdetén, mint mondtuk, a kommunista gazdasági elmélet alkalmazása és a Szovjetnek teljesítendő jóvátétel kisajtolása volt az irányító szempont. Az ország gazdasági különállása, csakúgy mint a többi rabországé, látszólag még megmaradt.

Moszkva azt remélte, hogy az Amerikai Egyesült Államok a további iparosításhoz nagy beruházási kölcsönöket folyósít, azaz kapitalista tőkével lehet majd a bolsevista világuralmat megalapozni. Erre minden reménye megvolt, hiszen 1947 július 1-ig a népi demokráciák gazdasági életét Amerika több mint másfél milliárd dollárral támogatta.[50] Nagy Ferenc miniszterelnök és barátja, Rákosi Mátyás, szintén kölcsönügyben jártak ezidőtájt Washingtonban. A Marshall-terv azonban a Szovjetet színvallásra kényszerítette s amikor kiderült Moszkva világhódító törekvése, megszűnt a dollár-eső, leálltak az amerikai szállítások és a Kremlin vérmes reményei füstbementek. A szovjet most rádöbbent, hogy egyedül maradt és kezdte magát katonailag is fenyegetettnek érezni. Saját magának kellett ezután nemcsak mérhetetlen birodalmának gazdaságát megszerveznie, hanem egyúttal katonai készülődésről is gondoskodnia. A Szovjet ez új világpolitikai helyzete kiindulópontja lett egy új gazdasági politikának, amelynek vezéreszméje a szovjet-blokk önellátásának kiépítése és iparának az amerikai iparral való versenyképessé tétele lett. Ez a messzenéző terv szükségessé tette az ipar új mozgósítását és a rabországok gazdasági életének a Szovjet világpolitika szükségletei szerint való gyors átszervezését.

A Szovjet gazdasági élete ugyanis, jelesül ipara, feladataihoz képest fejletlen és hiányos. Nemcsak, hogy mennyiségben képtelen a követelményeknek eleget tenni, hanem egyes iparágai kezdetlegesek. Különösen a finom mechanikában, az acélgyártásban és a kémiai iparban vannak hiányai. A Szovjet tehát, hogy a mennyiségi termelésben mutatkozó hiányait pótolja és a fejletlen iparágaitól nem várható gyártmányokat megszerezze, a leigázott közép- és keleteurópai országok iparát igyekezett erre a célra munkába állítani s megkezdte azok termelését saját szükségletei szerint átszervezni. Ez a nemzeti érdekekkel való nyílt összeütközés vezetett mindenütt az úgynevezett "nemzeti kommunisták" likvidálásához és a bolsevizmust, helyesebben az orosz imperializmust gondolkodás nélkül kiszolgáló elemek hatalomba ültetéséhez. Ezek során lett Csonka-Magyarország gazdasági életének diktátora egy hithű moszkovita, az izraelita Gerő Ernő.

A magyar ipar szerepét a bolsevista gazdasági blokkban három körülmény határozta meg. A Szovjet felhagyott korábbi politikájával, melynek során igyekezett ipartelepeit a veszélyeztetett nyugati zónákból a birodalom belsejébe, az Ural mögé áthelyezni. A védekezés gondolata helyet a támadás lépett előtérbe s ez szükségessé tette, hogy az előőrs poszton álló szovjet seregekhez közel legyenek javítóműheyek és könnyű felszerelést szolgáltató iparok. Ebben az elgondolásban a Duna középső medencéjére óriási szerep hárult, hiszen azt a Szovjet törzsterületétől a Kárpátok nagy forgalmi akadályt jelentő íve elválasztja, viszont éppen innen, a Duna középső medencéjéből indulnának ki a szovjet seregek a Duna völgyén át nyugat felé, a Dráva-Száva átjáró völgyein át délnyugat felé Itáliába és a Morava-Vardar folyosóján keresztül délre a Földközi-tenger felé. Elsősorban tehát itt, ezen a rendkívül fontos stratégiai felvonuló terepen látszott szükségesnek egy nagy ipari arzenál felépítése. Ezt az előretolt ipari műhelyt kezdetben Jugoszláviában akarták felállítani, de Jugoszláviának a bolsevista blokkból való kiválásával a műhelyépítés feladatát Magyarországra hárították. Így szemelte ki az Európát leigázni szándékozó Szovjet Csonka-Magyarországot első számú ipari támaszpontjává a Kárpátoktól délre eső hatalmas kulcsterületen. A magyar iparélet minden további eseménye ezzel az elvi szemponttal, az országnak a Szovjet világstratégiájába való beillesztésével kapcsolatos.

Hogy Csonka-Magyarországot a nagy feladatra képessé tegyék, a hazai moszkoviták a hároméves terv befejezése után azonnal egy újabb, ötéves tervet vettek munkába. Az ötéves terv 1950 január 1-én lépett életbe és 1954 december 31-ig 85 milliárd forint beruházást irányzott elő.[51] A beruházási összeg szétosztásának aránya, — úgyszintén annak viszonya a hároméves terv és az eredeti ötéves terv beruházási elosztásához, — mutatja, milyen nagy igyekezettel feküdtek rá az ipar, különösen a nehézipar fejlesztésére Magyarországon.

A 85 milliárd forint felhasználási tervezete

A magyar iparba eszközölt beruházás pénzbeli összege az összes vasfüggöny mögé zárt országok beruházási tervei közt a legmagasabb, jóllehet Magyarország népessége kisebb Lengyelország, Románia és Csehszlovákia lakosságánál.[53] Ez is azt mutatja, hogy a Szovjet Magyarországon fejenkint sokkal nagyobb terhet rak a lakosságra, mint bármelyik más rabállamban. A beruházással a magyar gyáripar 1949. évi termelését 310%-ra, a nehéziparét 380%-ra, a könnyűiparét 245%-ra kívánják felemelni.

A népidemokráciák ipari termelésének a Szovjet termelésével való összehangolása értelmében Csonka-Magyarország főleg aluminiumtermelésre rendezkedett be (a világ bauxitkészletének 20%-a Csonka-Magyarország területén található), továbbá gördülőanyag (vasúti kocsik, mozdonyok, teherautók, traktorok, mezőgazdasági gépek, hajók és általában motorok gyártására), valamint könnyű- és nehézipari gépek előállítására. Emellett nagy szerepet kapott a vas- és acélgyártás, valamint a petróleumtermelés terén, úgyszintén a kémiai és textilipar keretében. Ugyanezen összehangolás értelmében Lengyelország a szénipar és a kémiai ipar fejlesztését szorgalmazza és középnehéz gépeket gyárt. Románia különleges feladata a petróleumtermelés, Bulgáriáé a mezőgazdaság fejlesztése mechanizálás révén, Csehszlovákia feladata viszont az, hogy a finom mechanika, a nehézipar és az acéltermelés terén legyen a Szovjet segítségére.

Ma, az ötéves terv utolsó esztendejében a Magyarországon elért eredményekről már elég bőséges adatokkal rendelkezünk, úgyhogy többé-kevésbé megközelítő képet alkothatunk magunknak a tervek kivitelezéséről. A termelés iparágak szerint elért eredményei, illetőleg 1954. évi előirányzatai az 1949-es kiindulóponthoz képest ezer tonnákban a következőkép foglalható táblázatba:

Termelési adatok ezer tonnákban

(1) A hároméves terv elért eredményei. — (2) Az ötéves terv eredményei. — (3) Az ötéves terv előirányzásai. — (4) Bizonytalan adat.

Ezek az eredmények azt mutatják, hogy Csonka-Magyarország a Szovjet által legfontosabbnak rangsorozott nehéziparban az ötéves terv ideje alatt valóban nagy eredményeket ért el. Ha a fejlődés üteme továbbra is ugyanaz lesz, hihető, hogy nem maradnak el messze a kitűzött céloktól és a magyar ipar 1949. évi termelését valóban megháromszorozzák. Ez a megállapítás természetesen csak a nehéziparra és kapcsolt részeire vonatkozik. Â többi iparág fejlődéséről nem áll rendelkezésünkre kellő statisztikai adat.[54]

Nem térhetünk ki e szemle keretében annak felsorolására, hogy hol milyen ipartelepet létesítettek, vagy hol mit bővítettek ki. Csak arra mutatunk rá, hogy a termelés általános és nagyméretű megnövekedésén kívül az is jellemzője az új magyar ipari életnek, hogy térben széttagolódott és Budapest túlsúlya csökkent. Jelenleg öt nehézipari vidék van kialakulóban az országban, melyek mindegyike egy-egy nagy energiaforrásra támaszkodva rendezkedik be s ahhoz kapcsolja nyersanyaga feldolgozását, tehát a szóbanforgó vidékek mint "kombinált termelő területek" jelennek meg a szemlélő előtt.

Az első nehézipari vidék természetesen ezután is Nagy-Budapest és környéke. Ez a vidék a dorogi, tokodi és tatabányai szénre, valamint elektromos erőtelepeire támaszkodik és minden iparágban vezet. — A második nehézipari vidék Diósgyőr-Miskolc körzete, amely a szénre támaszkodva az acél- és fémipar központja. — A harmadik nehézipari vidék Dunaújváros (a régi Dunapentele) körzete lesz, ahol Közép-Európa legnagyobb teljesítményű acélgyárát építik fel s ahova Inotáról, Közép-Európa legnagyobb villamos erőműtelepéről 120,000 voltos távvezeték viszi az energiát. — A negyedik kombinát Székesfehérvár-Ajka-Almásfűzfő háromszögében alakul ki, mint a kémiai ipar főhelye. — Az ötödik kombinát Pécs-Komló-Mohács körzetében épül s az lesz az alumíniumgyártás székhelye.

Ez öt nehézipari vidék mellett nagy szerepet kapnak mint közép- és könnyűipari központok Debrecen, Szeged, Szolnok, Gyöngyös, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Tiszapalkonya, Rudabánya és Kazincbarcika, a már említett Inotával egyetemben. Rajtuk kívül Lispe petróleumtermelésével, Győr és Sopron textil és mechanikai gyáraival jelentősek. Megjegyezhetjük még, hogy Lispéről olajvezeték viszi az anyagot Budapestre, Pétre és Szőnyre.

A főiparvidékeket és termelő központokat régebben is jó közlekedési útvonalak érintették, amelyek az ország középkori úthálózatát követve, a modern időkben is Budapesten futottak össze. Ez a Duna könyöke alatt való országos útcsomózás a jelenkori harcifegyverek idején komoly stratégiai veszélyt rejt magában, ezért már a nemzeti magyar kormányok is arra törekedtek, hogy az ország fontos vidékei közt Budapest kikerülésével is meglegyen az összeköttetés (medvei híd, dunaföldvári híd). Ez utóbbi irányelvet a kommunista kormányok továbbfejlesztették, de az új helyzetnek megfelelően, a Szovjet katonai érdekeit követve, a kárpátaljai szovjet hídfőhöz kötötték a Budapestet kikerülő vasútvonalakat. Az elsőrendű új vasúti vonalak, amelyek a régiek modernizálásával jöttek létre, a Kárpátaljáról egyenes vonalban futnak a szovjet-blokk nyugati határaira. Az egyik ilyen főútvonal Sátoraljaújhelyről indul ki Miskolc-Hatvan-Aszód-Vác-Szobon keresztül Bécs felé fut és biztossá teszi az összeköttetést az ország felső sávjának teljes hosszában. A másik fővonal Záhonyból indulva Debrecen-Szajol-Kunszentmárton-(Tisza-híd)-Kecskemét-Dunaföldvár-(Duna-híd)-Sárbogárd-Veszprém-Pápa-Szombathely-Szentgotthárd érintésével Grác felé vezet, lényegesen megrövidítve a két szélső pont közti távolságot.

A kelet-nyugati irányú új fővonalak megalkotásával egyidejűleg a Budapesten át való összeköttetést is biztossá tették azáltal, hogy a Duna alatt bombamentes vasúti alagutat készítettek. Ezen az alagúton gyorsvasút jár, de nyomtáva azonos a nagyvasútéval. így rajta keresztül az ország keleti részéből jövő összes vasútvonalak kapcsolhatók lesznek a Kelenföldön csomózó dunántúli vasútakhoz. A Tiszán való biztonságos átkelés céljára Záhony és Csap között szintén bombabiztos alagút építésébe kezdtek. Záhony és Csap az új vasútpolitika következtében a Szovjetúnió felé máris olyan elsőrendű magyar útcsomózóhely lett, mint aminők nyugat felé Kelenföld és Szombathely. A közlekedési hálózat átépítésével kapcsolatban meg kell említenünk, bár nem magyar felségterületen haladnak, az épülő Duna-Fekete-tengeri csatornát és a tervezett Duna-Odera csatornát is. Ez a két csatorna a Duna középső szakaszának bekapcsolásával a népidemokráciák egymásközti forgalmában a tömeges áruk olcsó szállítási útvonala lesz nyugat-keleti, illetve észak-déli irányban. A közlekedési útvonalak átrendezése, — lehetetlen észre nem vennünk, — szintén Közép- és Kelet-Európa szovjet uralom alá került részeinek a szovjet-blokkhoz való forrasztását célozzák és a nyugat felé való gyors katonai felvonulást biztosítják a keleti betörési kapu, Kárpátalja felől.

Összefoglalva az 1950-1954. között kialakult új helyzetet, láthatjuk, hogy Csonka-Magyarország gazdasági szerkezetében a szovjet uralom kibontakozása óta valóban óriási változás állott be. Emiek következtében a régen túlnyomórészben mezőgazdasági jellegű ország ma már túlnyomórészben ipari jellegűvé alakult át s Közép-Európa egykori "gabonaraktára" helyén felépült a táj elsőrendű ipari műhelye.

A kommunista iparpolitika mérlege

Miként bevezető sorainkban is mondtuk, Csonka-Magyarország iparosítása nemzeti szempontból már sok évtizeddel ezelőtt parancsoló szükség volt. Az újabb iparosítási hullám tehát, amit a kommunista rendszer indított el, magábanvéve nem helyteleníthető. Csakhogy nagy különbség, hogy az iparpolitika meghatározója jelenleg nem a nemzet érdeke, hanem az orosz bolsevista világuralom előkészítése, a magyarságtól teljesen idegen cél. S ez rendkívül súlyosan esik a latba, mert minden káros következménynek ez a kútfeje. Az orosz világuralmi törekvés ugyanis olyan termelési méreteket, olyan termelési irányt és olyan munkaütemet erőszakolt az országra, ami a nemzet érdekével össze nem egyeztethető és végeredményben kétségessé teszi, hogy a sok könnyel és verejtékkel elért eredmények megtarthatók lesznek-e a jövőben és valaha is a magyarság javát szolgálhatják.

Ezen az alapvető kifogáson túl, nagy hiba, — s ez az új magyar ipar legsebezhetőbb pontja — hogy súlyával, a nehéziparral tartósnak nem ígérkező konjunktúra-helyzetre épül fel: arra, hogy a Szovjetúnió az egész közép- és keleteurópai területet hosszú ideig uralma alatt fogja tartani és diktatórikus módon irányíthatja a nyersanyagot oda, ahova akarja. A csonka országnak ugyanis a jelenlegi méretű vas- és acéltermelés folytatására nincs kellő mennyiségű vasérce, sem elegendő kokszolható szene. A vasérc nagyobb része Szovjet-Ukrajnából, a kokszolható széné Lengyelországból jön. Ezeknek a behozatal útján megszerzett alapanyagoknak elmaradása, vagy esetleg megfogyatkozása, ami a legkisebb politikai átszervezés esetén bekövetkezhet, azonnal a termelés katasztrofális mértékű összezsugorodásához vezet minden következményével együtt. Az ipar többi ágában kialakított tekintélyes termelési méretek, — így a bauxit, aluminium, nyersolaj, villamos áram termelése és a cementgyártás — egészségesebb alapokon állnak, azok ilyen nyaktörő bukásnak nincsenek kitéve. A nyersanyaghiány csak addig nem fenyeget közvetlen katasztrófával, amíg a Szovjetúnió hatalmában tartja az új magyar ipar kiegészítő területeit és jelenlegi politikája fennáll. Viszont amíg ez a helyzet áll fenn, az egész magyar ipar a nyersanyag felett rendelkező orosz hatalomnak van kiszolgáltatva, életre-halálra.

Máris kialakult és teljes súlyával fenyeget azonban egy másik baj: az orosz világhatalom a nehézipar olyan nagymértékű és olyan gyorsütemű fejlesztését erőszakolta az országra, amely a gazdasági életből kisajtolható összes pénzügyi erő 44.1 %-át veszi igénybe, úgyhogy nem marad lehetőség az ipar más ágainak szükségszerű arányos fejlesztésére. A nehézipar fejlesztése miatt, mely tartós javakat állít elő, a fogyasztási cikkeket gyártó iparágak sorvadásnak indultak. Ez lett a sorsa jelesül a kisiparnak, az élelmiszeriparnak, a háztartási és építőiparnak és erre a sorsra jutott a közlekedésügy is. Jelentések vannak arról, hogy egész falvak maradtak lakatos, bádogos, üveges, asztalos, villanyszerelő, cipész, kádár és szabó nélkül. Panaszolják a lapok, hogy a városokban a gázszolgáltatás hiányos, a közlekedést elöregedett régi villamosokkal és lefutott autóbuszokkal bonyolítják le. Mindezekről a kommunista kormány nem közöl statisztikai adatokat, mert itt nincs mivel dicsekedni. A szomorú tény az, hogy a nehézipar gyors fejlesztése a termelés többi ágának rovására történt s így a magyar gazdasági élet egyensúlya megbomlott, a fogyasztási cikkekben a lakosság komoly hiányokat szenved.

Különösen érezhetővé és szinte elviselhetetlenné teszi a felborult gazdasági egyensúlyt a mezőgazdasági termelés lemaradása. A mezőgazdaság az ötéves tervben aránylag kevés beruházási összeghez jutott (12.9%) annak ellenére, hogy a hároméves terv ezen a ponton nem érte el az 1938-as termelési színvonalat, hanem 10%-kal az alatt maradt. Az 1949-50-es gazdasági évben pedig újabb visszaesés mutatkozott: az index 87-re esett.[55] A lemaradás részben a kedvezőtlen időjárásnak tulajdonítható, főleg azonban a mezőgazdasági gépek és eszközök hiányának, valamint a mezőgazdaság kollektivizálása iránt mutatkozó mély ellenszenvnek.[56] Ahelyett tehát, hogy az egyéb nélkülözést legalább a gyomor teletöltésével enyhíteni és a mindennapi megélhetést olcsóbbá tenni igyekeztek volna, megritkult az élelmiszer, az árak spirálisan emelkedtek és a háziasszonyok hosszú sora újra megjelent a félig üres nagyvárosi boltok kapui előtt. A mezőgazdaság katasztrófája így a negyedik súlyos következménye a Szovjetbe bekebelezett magyar gazdasági életnek és a túlgyors iparpolitikának.

Elkeserítőleg hat az ország lakosságára, hogy a nagy áldozattal és mérhetetlen erőfeszítéssel termelt javakat nem az ország építésére használják fel, hanem a bolsevista világimperializmus kialakítására s rabló módon kiviszik az országból. Ennek az intézményes fosztogatásnak többféle formáját vezette be a rendszer. A legismertebb eljárás az, hogy az ország legértékesebb kincseinek kiaknázására és a kereskedelmi szempontból fontos közlekedés egyes ágaira vegyes, úgynevezett "magyar-szovjet társaságokat" alakítottak, amelyek nem az általános magyar hatóságok alá tartoznak, hanem mintegy területenkívüliséget élvezve, közvetlen szovjet ellenőrzés alatt állnak és termelvényeiket a Szovjetúnióba szállítják. Magyar-szovjet társaság aknázza ki a gazdag nyersolajtelepeket (Maszovol, Malaj), a mérhetetlen kincset érő bauxittelepeket (magyarszovjet bauxit-aluminium társaság) s az intézi a légi úton való szállítást (Maszovlet) és igazgatja a hajózást (Maszhat). Ezzel a Szovjet két fontos kulcsipart kihasított az ország gazdasági életéből és rátette kezét a nemzetközi szállítás elsőrendű ágaira.

Egy másik eljárás, amely burkolt formája a "felszabadulás" után dívott egyszerű rablásnak (erőszakos rekvirálásoknak, gyárleszereléseknek) abban áll, hogy gépeket, vasúti mozdonyokat, Diesel-motorokat, hajókat, turbinákat, elektromos felszerelést, optikai műszereket, precíziós készülékeket, textilárút, rádióalkatrészeket, traktorokat, stb. szállítanak a Szovjetnek, a Szovjet által meghatározott alacsony áron. Jellemző példája ennek a szervezett fosztogatásnak a Vörös Csillag Traktorgyár szállításai. Ez a gyár átlag 20-25%-kai olcsóbban szállít a Szovjetbe, mint amennyiért a belföldi piacon hozza forgalomba gyártmányait.[57] Van a Szovjet fosztogató politikájának egy harmadik válfaja is. Ez abban áll, hogy a népidemokráciák külkereskedelmét monopolizálja, vagyis az országok egymásközti forgalmában mint közvetítő lép fel s a hasznot zsebrevágja. Jó példa erre Magyarország és Pakisztán esete. Magyarország megvetette lábát a pakisztáni piacon és Pakisztánnak 1950-ben 50 vasúti mozdonyt szállított és ugyanakkor 150 darabot küldött a Szovjetúnióba, bár ott arra nem volt szükség. A következő évben a Pakisztánba való szállítás elmaradt, mert időközben a Szovjet az olcsón szerzett magyar mozdonyokat ott eladta s a piacot kielégítette.

Meg kell végül jegyeznünk, hogy az ország fenti kiélési adataiba nem számítottuk bele a minden ellenszolgáltatás nélkül, hadisarc címén ("jóvátétel") kiszállított anyagot. Ezt a hadisarcot a Szovjetúnió 300 millió dollárban állapította meg, de úgy, hogy az árucikkek könyvelési értékét sajátmaga szabta meg. Ezek a szállítások 1952 végéig szakadatlanul folytak és tényleges értékük meghaladta az 1 milliárd dollárt. Miután a Szovjet így több mint háromszoros hadisarcot préselt ki az országból, 1953 január 20-án rövid közleményben hírüladta, hogy Magyarország lerótta jóvátételi kötelezettségét s az e címen történő szállítások befejeződtek. A Magyarországon állomásozó félmilliós szovjet hadsereg élelmezési költségeit azonban, miként kezdetben is, továbbra is Magyarország fedezi. A különféle alakban történő módszeres gazdasági kiszipolyozással a Szovjet elérkezett oda, hogy Csonka-Magyarországot gyarmatává alacsonyította le, azzal a sajátos vonással, hogy ezúttal egy kisebb kultúrájú nép élősködik a magasabb kultúrájú népen.

Nem lenne teljes a hazai bolsevista iparpolitikáról alkotott mérlegünk, ha annak emberi vonatkozásait nem vennők már a jelen szemle keretében is figyelembe, noha azoknak külön tanulmányt kellene szentelni. Már rámutattunk arra, hogy a nehézipar gyors ütemű fejlesztése a könnyűipar, fogyasztási ipar és a mezőgazdaság elhanyagolásához vezetett. Emberi vonatkozásban ez a körülmény a legfontosabb használati és élvezeti cikkek megritkulását, áraik felszökését, szóval a mérhetetlen drágaságot és nélkülözést jelentik. A nagy beruházások pénzügyi alátámasztása viszont az adóterhek felcsigázását vonta maga után, különösen a terhes indirekt adók bevezetésével. Ezek olyan dolgok, amik kevés kivétellel minden fogyasztót érintenek és az életet magában is nehézzé és keservessé teszik.

A gazdasági élet új rendje azonban a munkást nemcsak fogyasztó minőségében érinti. A helyzet reá más következményekkel is jár. Nem jut ugyanis megfelelő összeg arra, hogy a szaporodó munkáslétszámmal, a terebélyesedő ipari központokkal lépést tarthasson a szociális, kulturális és higiénikus építőmunka. Ahol a város lakossága többszörösen tízezer lélekkel felduzzad, ott egész új lakónegyedeket kellene építeni, villanytelepekkel, gázgyárakkal, üzletekkel, kórházakkal és más egészségügyi berendezésekkel együtt, — ami mind elmarad. Így az új ipari központokban, bár onnan a polgári lakosság egy részét durva kézzel kikergették és sok új lakást építettek, mégis igen gyakran kaszárnyaszerű zsúfoltságban folyik az élet, az emberek barakokban laknak, az ilyen élet minden bajával együtt.

A rossz szociális, kulturális és higiénikus viszonyokon kívül még közvetlenebbül érinti a munkásságot a béreken való kíméletlen takarékoskodás. Hogy tudniillik az egyre súlyosbodó beruházási összegeket előteremtsék, a pénzhígítás mellett a béreket is lejjebb szorítják. Ez az eljárás a normapolitikával történik. A hároméves terv bevezetésekor az egész országban megszüntették a munkában töltött idő szerint való fizetést és áttértek a termelt javak mennyisége szerint való fizetésre, megszabva az egy óra leforgása alatt elvégzendő termelést, a "normát". Aki munkájával a normát nem éri el, például a napi nyolc-tíz órai munka alatt nem állít elő X darabot valamely árucikkből, hanem kevesebbet, annak napibérét a norma alatt maradás százalékos arányában csökkentik, vagy az illetőt arra kényszerítik, hogy lemaradását díjazatlan túlórákban hozza be. Másik közismert módja a burkolt fizetéscsökkentésnek a normák felemelése, ami 1950 júniusában országszerte bekövetkezett. Attól kezdve ugyanazért a munkabérért több munkadarabot kellett elkészíteni. Következőleg ahány százalékkal emelkedett a norma, annyi százalékos fizetéscsökkenés következett be.[58]

A munkáslétszám fokozatos emelése felszívta a két háború között állandóan megvolt munkanélküli tömeget, úgyszintén a háború végén foglalkozás nélkül maradt kezeket. Az ötéves terv folyamán így már munkaerőhiány keletkezett s 1951-52 fordulóján a kormány megkezdte a rejtett munkaerőtartalékok felkutatását. Ennek során munkába állították a fiatalokat és az öregeket és nagyobb arányban toborozni kezdték a nőket, — 1951-ben 350,000 nő felvételét irányozták elő. Gyermekgondozók, bölcsődék felállításával, kantinok berendezésével elősegítették, hogy a nők a családi feladatok elvégzése helyett az iparban teljesítsenek szolgálatot. Megkezdődött a munkaerővel való takarékoskodás is, a személyzetcsökkentés és a feleslegesnek nyilvánított munkaerő áttolása más ipari szektorokba, ami gyakran az ország egyik vidékéről a másikba való áthelyezéssel jár és eléggé megbolygatja az emberek amúgyis zaklatott életét.

Ennél még súlyosabb, hogy a munkáshiány és a béreken való takarékoskodás a munkásság példátlan hajszolásához vezetett. Mindig többet és többet kívántak a termelékenység jelszavával, ami a vasfüggöny mögött a tervhivataloknak valóságos rögeszméjévé vált és ott elsősorban a fizikai erőfeszítés fokozását jelenti. Ez a munkaerőgazdálkodás szülte a munkaversenyeket, az élmunkás, az elitmunkás, a nyitómunkás és más hasonló kifejezéseket, amíg a Rajk-per után nyiltan alkalmazni kezdték a tulajdonképeni szót, a "stahanovista" elnevezést. A sztahanovizmus — mondotta a rendszer szócsöve — a munkásság "önkéntes felelete" a hazaáruló taktikázásra és szabotálásra. Tény, hogy ezekkel a jelszavakkal a dolgozó embereket és asszonyokat arra kényszerítik, hogy szinte az őrületig fokozzák a munkatempót.

Az új iparpolitika káros következményei az előadott hét pont alapján abban foglalhatók össze, hogy 1. a tökehiány miatt az iparban és általában a gazdasági életben megbomlott az egyensúly; 2. a fokozatos kizsarolás és az ország gyarmati helyzetbe való süllyesztése miatt nemzeti szempontból értelmetlenné vált az erőfeszítés; 3. a gyors munkaütem miatt a legbecsesebb tőke, maga a nemzeti munkaerő is veszélybe került. Íme, itt állott a magyar gazdasági élet 1953 elején.

Rekonverzió vagy felszabadulás?

A hazai gazdaságpolitika két-három nemzedék munkáját rakta egy nemzedék vállaira. Elviselhetetlen terheire a magyar parasztság és munkásság oly nagymértékű szabotálással felelt, — egyetlen fegyver, ami a vasfüggöny mögött kezében maradt, — hogy 1953 tavaszán az egész tervgazdálkodás és pénzügy kifulladt és a belső összeroppanás küszöbén állott. Röviddel ezután bekövetkezett júniusban a berlini lázadás s ez a vasfüggöny befagyott világában valóságos jégzajlást indított meg. Néhány gyűlölt minisztert és gazdasági vezetőt Magyarországon is elbocsátottak vagy háttérbetoltak, hogy a nép haragját csillapítsák és az új miniszterelnök, Nagy Imre, július 4-én elmondta hírhedt beszédét, ami a hibák és bajok teljes és tökéletes beismerése volt.

A miniszterelnök beszédében megígérte az élelmezési és könnyűipar fejlesztését, a kisipar és mezőgazdaság kollektivizálásának enyhítését, megígérte a nehézipari beruházások csökkentését, a fegyverkezés lassítását, hangoztatta a nyugati tőkés országokkal való kereskedelmi kapcsolatok helyreállítását és burkolt formában az ország bolsevista kirablására is orvosságot igért. Szóval a miniszterelnök kilátásba helyezte a gazdasági élet, különösen az ipar átállítását, az úgynevezett rekonverziót.

A nagyhangú ígéret óta eltelt hét-nyolc hónap eseményei azonban arra mutatnak, hogy az ipar normális mederbe való visszaterelése Magyarországon sem fog bekövetkezni, hanem a nehézipar feladatául kapja, hogy tervszerű munkái mellett, tehát azonfelül, fogyasztási javakat is gyártson, — tejeskannát, palacsintasütőt, jégszekrényt és egyéb hasonló cikkeket. Nem is remélhető az ipar békés szolgálatba állítása, sem kiegyensúlyozása, hiszen Csonka-Magyarország problémái nem önálló problémák, hanem a bolsevista világpiac és bolsevista világpolitika szigorú függvényei. Ott pedig, miként a legjelesebb nyugati orosz szakértők megállapították, célbeli eltérésről szó sincs, legfeljebb a gyeplők ideiglenes meglazításáról, hogy a küszöbön álló belső forrongást levezessék.

Ezért Magyarország népe számára, csakúgy mint a vasfüggöny mögé zárt minden nép számára nincs más út a kiszipolyozás, agyonhajszolás és sanyargatás elöl való menekülésre, mint forradalom kirobbantása és a népeket rabságban tartó orosz bolsevista rendszer felszámolása.[59] — Montreál, 1954.

____________________

[46] A vasfüggöny mögé zárt országok közül Magyarország a legsűrűbben lakott. Magyarország négyzetkilométerenkénti 99 lakosával szemben a többi ország népsűrűsége az 1948-as adatok szerint a következő: Csehszlovákia: 97, Ausztria: 82, Lengyelország: 77, Románia: 67, Bulgária: 34, Albánia: 41.

[47] 1939-ben Magyarországon a fejenkénti átlagos jövedelem $125 volt. Ugyanakkor Amerikában és Németországban több mint $500. Egyebütt: Angliában, Svájcban, Svédországban és Ausztráliában ez a jövedelem $400 és $500 közt mozgott; Kanadában, Hollandiában és Dániában $300 és $400 között; Franciaországban, Belgiumban és Argentínában $200 és $300 között; Finnországban a nemzeti jövedelem fejenként $184 volt, Csilében $174, Ausztriában $166, a Szovjetunióban $158, Itáliában $140, Görögországban $136, Csehszlovákiában $134, Bulgáriában $109. A többi országban a fejenkénti átlagos jövedelem $100 alatt maradt.

[48] 1938-ban a magyar munkaerő megoszlása így alakult: a mezőgazdaságban dolgozott az összmunkaerő 52.1 %-a, az iparban 21.7%-a, a bányászatban 1%-a, a közlekedésben 3.9%-a egyebütt 21.3%-a.

[49] Csehszlovákia ipari termelésének indexe az 1938=100-nak vett alaphoz képest 1948-ban 108, 1949-ben 126, Romániáé ugyanakkor 83 és 117, Lengyelországé 143 és 174.

[50] Az UNRRA Lengyelországnak 577 millió $, Csehszlovákiának 317 millió $, Jugoszláviának 505 millió $, Magyarországnak 5 millió $ értékű árut, összesen 1.4 milliárd dollárt ajándékozott. Ezenkívül Lengyelország 90 millió, Csehszlovákia 72 millió hitelnyújtásban részesült.

[51] A beruházás összegét eredetileg 51 milliárd forintban állapították meg, de ezt 1951-ben 34 milliárd forinttal megtoldták. — Itt jegyezzük meg, hogy a budapesti kormány a forint hivatalos értékét az amerikai dollárral szemben 1949 szeptember 28-án rögzítette, $1 értékét 11 frt 74 fillérben állapítva meg. A szabadforgalomban a dollár értéke ma a hivatalos ár négyszerese.

[52] A hároméves terv az előirányzott 6.5 milliárd forintból mezőgazdasági beruházásra 30.4%-ot, ipari beruházásra 26.5%-ot utalt ki. — Az ötéves terv 51 milliárdos beruházásából az ipar rendelkezésére 41.9 %-ot szándékoztak kiutalni, a mezőgazdaságnak 15.9%-ot irányoztak elő, a közlekedésre jutott volna 14.8%, szociális-kultürá-íis célra 14.7%.

[53] 1948-ban Lengyelország népessége 23.9 millió, Romániáé 16 millió, Jugoszláviáé 17.7 millió, Csehszlovákiáé 12.3 millió, Magyarországé 9.1 millió. A továbbiakban közlésre kerülő adatok bizonyítják, hogy az iparosítás ütemében a vasfüggöny mögött valóban Magyarország vezet. Vezetőszerepe az 1951. év harmadik negyedében már nyilvánvaló lett. Az ipari termelés indexe ekkor az 1938-as helyzethez képest (index: 100) Csehszlovákiában 138 volt, Lengyelországban 197, Magyarországon viszont már 248!

[54] A legutóbb kiadott "Magyar statisztikai zsebkönyv, 1974" adatai lehetővé teszik, hogy bemérjük az 1954-től 1973. év végéig elért valóban tekintélyes eredményeket. A közzétett adatok szerint a fontosabb ipari termékek mennyisége 1973-ban így alakult ezer tonnákban: szén 26,781; bauxit 2,600; nyersolaj 1,989; acél 3,332; cement 3,405. Ugyanakkor a villamos energia termelése 17.6 milliárd Kwh volt.

[55] A mezőgazdaság lemaradása általános jelenség a vasfüggöny mögé zárt országokban. Az 1948-49. illetve 1949-50-es gazdasági évben az alapul vett 1938-as évhez képest Lengyelországban 65%-os illetve 71%-os eredményt értek el, Csehszlovákiában 76%-ot illetve 81%-ot, Romániában 1948-49-ben 91%-ot, Bulgáriában 87%-ot.

[56] 1950 telén takarmányhiány és a kollektivizálástól való félelem miatt a parasztság tömegesen ölte le állatait. Ennek következtében az állatállomány az 1951-es számbavételkor nagy visszaesést mutatott: 2 millióval kevesebb volt a sertés és 15-20%-kal kevesebb a marhaállomány.

[57] Egy 1953-as árjegyzék a kerekes futóművel ellátott traktorok belföldi árát és a Szovjetnek számlázott árát a következőképpen jelöli meg: az 5-20/22 típusú traktor belföldi ára 56,450 frt, a Szovjetnek számlázva: 37,500 frt; az R-30/35 típusú traktor ára: 62,800 frt. illetve 48,300 frt; az R-50/55-ös traktor ára: 84,650 frt illetve 59,500 frt. A lánctalpas traktoroké: L-30/35-ös típus: 68,500 frt. illetve 53,200 frt; az SL-50/55-ösé: 91,800 frt Illetve 66,450 frt. Ezenfelül az exportra gyártott traktorok mindenegyes példánya teljes felszereléssel kerül forgalomba, a belföldön eladott traktorok közül viszont csak minden ötödikhez adnak teljes felszerelést.

[58] A siettetés következménye az lett, hogy a munkás az előírt mennyiség kitermelésére törekszik s emiatt nem jut ideje a minőség kialakítására. Innen a rengeteg hibás munkadarab, a selejt szokatlan emelkedése.

[59] A felhasznált irodalom: F. Fejtő, Histoire des démocraties populaires. Paris, 1952. — J. Beaujeu-Garnier, L'économie hongroise. L'Information Géographique, Paris, 1952. — Le pillage des pays satellites. Bulletin de l'Association d'Etudes et Informations Politiques Internationales (B.E.I.P.), Paris, 16/30-6-1953. — Sens et portée du "cours nouveau". B.E.I.P., 1/15-2-1954. — L. Varga, The position of the Hungarian worker between January 1950 and April 1953. New York, 1953. — Surányi-Unger Tivadar, A magyar nemzetgazdaság jövőbeni feladatai. Új Magyar Út, 1953. — Szabó Miklós, A magyar ipar új rendje. Kézirat gyanánt, 1954. — Híranyag: Magyarországi Események; Magyarországi Hírek; Hungária; Új Hungária; Hadak Útján.

•