A brigádvezetők, normások

A recski kényszermunkatáborba való érkezésünk utáni első napokban olyan brigádvezetőink voltak, akiket magunk közül választottunk. Ezeket az ÁVH-s parancsnokok csakhamar leváltották s helyettük az erre a feladatra általuk alkalmasnak vélteket nevezték ki. Rendszerint nem választottak a maguk elképzelése szerint rosszul? kitunő érzékkel találták meg a brigád legopportunistább, mindenre hajlandó tagját, aki vakon követte utasításaikat s talán náluk is kegyetlenebbül hajszolta munkára sorstársait. Később a kijelöléseket a parancsnokságon intézték, még jobban választva ki a legalkalmasabbakat. Ezek a brigádvezetők nem végezték munkájukat ingyen: külön barakkban laktak, kényelmesebb elhelyezéssel. Jobb, gyakran magukra szabatott ruhát kaptak. Nem főztek ugyan külön számukra, ám mindig az élelem javát kapták, annyit, amennyi beléjük fért. Azután nem kellett dolgozniuk sem. Amíg mi csakhamar csontra-bőrre fogytunk, ok meghíztak, kigömbölyödtek. Ha a brigádjuk tagjai közül a magas munkateljesítményükért egyesek pótélelmet vásárolhattak, akkor ebben ők is részesedtek: a brigádjuk összmunkájának nagysága szerint. Már csak ezért is érdemes volt hajszolniuk a rájuk bízott embereket.

Magatartásukban, hozzánk való viszonyukban közelebb álltak az ÁVH-s parancsnokokhoz: ha egymás között rólunk beszélgettek, éppen úgy emlegettek bennünket, mint az őreink: ürgéknek. Átvették az ÁVH-sok beszédmodorát, járásmódját s minduntalan értésünkre adták, emezekhez s nem hozzánk tartoznak. Ha érdemeket akartak szerezni, attól sem riadtak vissza, hogy egyikünket-másikunkat véresre ne verjék.

Eredeti foglalkozásuk, képzettségük igen különböző volt. Akadt közöttük mérnök, katonatiszt, bányász, műszaki tisztviselő, szakmunkás és közönséges csavargó is. Ám – talán a két, ún. gyengebrigád vezetője kivételével – valamennyi született gonosztevő volt. Egyikük a forradalom után Franciaországban tunt fel s azután, hogy a francia rendőrség tudomást szerzett magyarországi üzelmeiről, kiutasították és a Dél-Afrikai Unióban talált menedékre. Egy másik – semmivel sem ártatlanabb – 1956 októbere után Chilébe menekült, majd Kanadába vándorolt be. Ma is Torontóban él, megváltoztatván eredeti családi és keresztnevét.

A munkateljesítményeket elszámoló normások korántsem voltak annyira ártalmasak, mint a brigádvezetők. Felsőbbségüket ők is mutogatták, a kedvezményekben ők is részesültek; ha választaniuk kellett, inkább az ÁVH-s őr mellé álltak, ám akadtak közöttük emberségesebbek is, sőt olyanok, akik a teljesítmények elszámolásánál javunkra hamis adatokat jegyeztek fel. Igaz, ez az ő érdekeiket is szolgálta.

 Szökések Recskről

Az első rab még a táborba való érkezésünk előtt, 1950 késő nyarán szökött meg Recskről. Ekkor még a tábor körül sem volt kerítve, hanem az említett juhhodályban aludtak az emberek. Egyikük kijátszva az őrök éberségét, az erdőbe vetette magát s eltunt. Néhány nap múlva elfogták, a családja több tagját évekig internálták a kistarcsai táborban, a sógorát – akiről feltételezték, hogy segített valamilyen formában – elrettentő példaként, helyette, elhozták a recski táborba, őt magát pedig súlyos börtönre ítélték.

Jóllehet azt tartják, nincs olyan börtön, amelyből nem lehetne megszökni, a recski kényszermunkatábor a végleges felépítése után ilyennek tunt. A többszörös, őrtornyokkal tűzdelt kerítéseken szinte a madár sem repülhetett át. Senki, soha őrizetlen nem maradt s szigőrú szabályők kőrlátőzták a mőzgást a tábőr területén belül. Arra, hőgy valaki észrevétlenül hagyja el a tábőrt, semmi lehetőség nem látszott.

1951 május 20-án, vasárnap, a tábor nyolc rabja mégis megszökött. Fényes nappal, a kettős külső kerítésen keresztül az őrtornyokban álló, géppisztollyal felszerelt ÁVH-sok szeme láttára. Az egyik, rendkívül intelligens és merész társunk eszelte ki a tervet. Titokban a tábor muhelyeiben szereztek, átalakítottak egy ÁVH-s egyenruhát, sapkát; majd fából faragtak egy „ géppisztolyt” . Egyikük így ÁVH-s őrnek álcázva magát, az építőanyagokat vivő hét társát kikísérte a tábor külső kerítésén kívüli robbanóanyag-raktárhoz, ahol – túl az őrök látókörzetén – bevették magukat az erdőbe. A kerítésen való túljutásra főként az adott lehetőséget, hogy a robbanóanyag-raktár magasságában az ÁVH-sok ideiglenesen átvágták a szögesdrótszálakat az építkezési anyagok szállításának megkönnyítésére, s csupán összekötötték, összeakasztották azokat, amikor a munka a robbanóanyag-raktárnál nem folyt. Biztosak voltak abban, hogy közvetlenül két őrtorony között lehetetlen a szökés.

A szökés felfedezése után irtózatos terror következett be nemcsak a recski táborban, hanem az ország valamennyi börtönében, fegyházába. Ahogy később megtudtuk, mintegy harmincezer ÁVH-st, határőrt, rendőrt, katonát mozgósítottak a szökevények elfogására. Mi napokig nem hagyhattuk el a barakkjainkat, hol adtak enni, hol nem, de néha óránként végigvertek bennünket. Összeszedték azokat, akiknek valami közük lehetett a szököttekhez, akik barátjaik voltak vagy akikkel együtt dolgoztak s ezeket éjjel-nappal verték.

A nyolc megszökött társunk közül hétnek nem sokáig tartott a szabadsága, különböző időben és helyen elfogták s vasra verve visszahozták a táborba őket. Napokig tartó verés, különféle kínzások után valamennyit elvitték valahová, ahol szökésért súlyos börtönbüntetésre ítélték mind a hetüket. A nyolcadik társuk, a szökés értelmi szerzője – hangsúlyozom: kivételes tehetséggel megáldott ember –, túljutott az osztrák-magyar határon, majd Bécsben jelentkezett a hatóságoknál, elmondván, a recski kényszermunkatáborból szökött meg. Ahogy az akkoriban szokás volt, kihallgatták az amerikai menekültügyi hivatal emberei is, akik nem hitték el a történetet. Védőőrizetbe vették, faggatták, nyomoztak múltja után, s hiába írta le emlékezetből mintegy hatszáz Recsken maradt társa nevét, kérvén, hogy azokat olvassák be a Szabad Európa Rádió magyar adásában, nem hittek neki. Végre valaki – megkerülve a bécsi amerikai hatóságokat – elérte, hogy három hónap múlva az Amerika Hangja Rádió közölte ezt a névsort. E társunk egyszer s mindenkorra elvesztette az amerikai hatóságok bizalmát s később hiába kért az Egyesült Államokba bevándorlási vízumot, azt megtagadták tőle. Ma Németországban él, kiábrándulva, megkeseredve. Egyszer talán majd nyilvánosságra kerül, miért nem akarták elhinni az amerikaiak a történetét.

 A szellemi életünk

Azzal, hogy a beszámolóm végére hagytam e fejezetet, annak fontosságát szeretném hangsúlyozni. S a szellem szabadságának hatalmát a terror, a zsarnokság, a butaság, gonoszság, s nem kevésbé a gyenge test fölött. Agyunkból senki kivágni nem tudta az ott összegyujtött tudást, ismeretet. A legszörnyubb éheztetés, a szinte halálra dolgoztatás sem tudta megakadályozni, hogy ezeket fel ne idézzük, ismételjük, rendszerezzük, tovább ne adjuk. talán valamiféle tudattalan, misztikus reakció volt ez arra a felismerésre, hogy őreinken keresztül az Államvédelmi Hatóság minden elkövetett a szellemi megnyomorításunkra. Nyomtatott betűnek szinte senki se látta színét a táborban, soha, egyetlen könyv a kezünkbe nem jutott, tilos volt a papír, a ceruza. Ha valami olyasmiről beszéltünk, amit az őreink – vagy egyes brigádvezetőink nem értettek, mert nem érthettek – súlyos fenyítéseket kaptunk. Mégis, egyetemi szinten folytak különféle tudományos előadások, cementzsák-papíron disszertációnak beillő tanulmányok születtek, verses antológiák. S hogy a könnyebb mufajról szóljunk, még újság is.

Esténként, halálfáradtan a napi munka után, összegyultünk valamelyikünk szalmazsákján s előadást hallottunk a magyar vagy a világirodalom egyik-másik fejezetéről, az atom világáról, a csillagos ég csodáiról, a matematika, a filozófia mélységeiről. Ilyenkor lehullott rólunk a rabruha, az őreink, brigádvezetőink pondrókká zsugorodtak, lepattant a lakat, kinyílt az ajtó leomlottak a szögesdrótkerítések, s mi szárnyaltunk a magasban, túl a Mátra gerincén, a felhők fölé, a szellem világába.

Máskor bokáig tapodva a sarat, húztuk lovakként a rönkökkel megrakott szekeret, míg valamelyik társunk Shakespeare-drámát adott elő. Lassan elült a kötélnek feszülő vállunkban a sajgás s ott ültünk egy londoni színház nézőterén: élveztük az előadás szépségeit. A csákány nyeléhez tapadt a hóviharban a kezünk, vágtuk a fagyos agyagrétegeket, amikor valamelyikünk Itáliáról, Görögországról mesélt: nemsokára kivirított körülöttünk a tavasz s nem éreztük, hogy húzza le tenyerünkről a bőrt a jeges csákánynyél. Igen, voltak Recsken boldog perceink is.

Ami mégis bénított bennünket, az a külső világ eseményeitől való hermetikus elzárásunk volt. Csak nagynéha jutottunk az ÁVH-sok árnyékszékéből kiszedett, lemosott és megszárítgatott újságcafathoz. Ezeken vagy voltak bennünket érdeklő hírek vagy se. Volt, hogy valaki valahol az erdőben egész újságoldalt talált, ezt azután vigyázva adtuk kézről kézre, mindig csak a megbízható társainknak. 1953 áprilisának végén az egyik társunk akkor valóban kincsnek számító zsákmányra talált, az április 24-i Szabad Nép két egész oldalára; az egyiken az amerikai elnök április 16-án az Amerikai Lapszerkesztok Társasága gyűlésén elmondott, az akkor külpolitikai helyzetet taglaló beszédének szövegével. Ebben az időben adták ki az ÁVH-sok az utolsó mérgüket, ismét felújították a büntető brigádot, visszaállították az egykori terrort. Az újságoldalak továbbadása szinte lehetetlenné vált. Vállalkoztam arra, hogy a beszéd szövegét napközben megtanulom, majd éjszaka, a fekvőhelyemre irányuló állandó reflektorlámpa világánál apró betukkel cigarettapapírra leírom s majd a lapokból kis füzetet varrva, adjuk tovább. Ez a kis füzet, a „ recski újság” első száma, még a büntető brigádot is megjárta. Az egyik kedves, fiatalon is igen művelt, a forradalom alatt hősi halált halt társunk – hadd írom ki a nevét, egedül az övét ebben a beszámolóban –, Földváry Elemér ez a parányi füzetecskét megmentette, kihozta a táborból, majd szabadulásom után nekem visszaadta. Eme egyetlen tárgyi emlékemet a recski kényszermunkatáborból ma is őrzöm.

Ezt a kis újságot még hat másik hasonló követte, de ezekhez a híranyagot már az egyik, a hozzánk mindig emberséges ÁVH-s szakaszvezetőtől kaptam. Az utolsó számot valakinél megtalálták, kiverték belőle a forrást; de belőlem nem, kitől kaptam a híreket tartalmazó újságlapokat. A nyomozók két napig tartó érdeklődése egy kivert fogamba került.

A szabadulás

1953 nyarán számos ÁVH-s tiszt – hadnagy, főhadnagy, százados – érkezett a táborba. Megkezdték az ügyünk felülvizsgálását. Kivétel nélkül mindenkit kihallgattak; volt, aki fél órát, volt, aki napokat töltött a kihallgató szobában. Munkára kijártunk még ugyan, de csupán ímmel-ámmal dolgoztunk. Az ÁVH-s őrök megszelídültek, hagyták, hogy a szerszámunkra támaszkodva beszélgessünk. Akadt, aki szólt: „No, csak üljenek le emberek” . Nem voltunk tovább ürgék, emberekké váltunk. tolem egyszer az egyik, korábban mindig kegyetlenkedő őr, mintegy tudakolva a véleményemet, megkérdezte: „ Azért én nem voltam olyan rossz magukhoz?” Szótlanul otthagytam. Végül feloszlatták a büntetőbrigádot is és nagymértékben megjavult az élelmezésünk.

Azután mégis kinyílt a recski kényszermunkatábor kapuja előttünk, a nyár vége felé már javában folyt a szabadulás. Kisebb csoportokban szólították az embereket, akiket a parancsnokság épületében – úgy, ahogy – civil ruhába öltöztettek, kezükbe nyomtak egy vasúti jegy megváltására jogosító utalványt: aláírattak velük egy kötelezvényt, amelyben tudomásul vették, hogy ha szabadulásuk után bárkinek is elmondják, hol voltak fogva tartva, államtitok megsértéséért súlyos börtönbüntetéssel sújtják őket. Voltak, akiket teherautón vittek le a Recsk–parádfürdő vasútállomásra; voltak, akik csoportosan oda ,legyalogoltak.

Szeptember közepére már nem sokan maradtunk a táborban. Egy szép őszi napon vagy nyolcvanunkat összetereltek az egykor a hatvani vasutasokat őrző barakkban. Rossz sejtéseink támadtak. Napokat várakoztunk. Egy este számos rabomobil állt meg a barakk kerítése mellett, majd egyenként szólítva bennünket, azok szűk ketreceibe zártak valamennyiünket. Néhány óra múlva a kistarcsai internáló tábor egyik – akkor már emberekkel teli – termében találtam magam. Itt három napot töltöttem, a negyediken az egyik leghírhedtebb ügyész elé vezettek, aki egy vádiratot olvasott fel előttem: idegen hatalom javára elkövetett kémkedésért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért bíróság elé kell állnom. Dadogva kérdeztem, milyen alapon, milyen bizonyítékok alapján? Az ügyész elém tett egy 1948 őszén az Andrássy út 60-ban készített jegyzőkönyvet s hagyta, olvassam el. A jegyzőkönyvet az egyik kihallgatóm, később a Markó utcai ÁVH-kirendeltséget vezető ÁVH-s tiszt szerkesztette, azt én soha nem írtam alá. Ott is volt a jegyzőkönyv alján az egykori főhadnagy kézírásával: „A gyanúsított a jegyzőkönyv aláírását megtagadta.” Közöltem az ügyésszel, a vádakból egy szó sem igaz, a jegyzőkönyvet nem is írtam alá. „Ezt majd mondja el a bírósági tárgyaláson” – szólt és az őrrel elvezettetett. Másnap – most már börtönőr ruhába öltözött – két őr jött értem s egy tágas alagsori helyiségbe vezettek, amelynek végében maga a később öngyilkosságot elkövetett tanácselnök ült néhány népi ülnökkel. Közben meg apró kis ember tolakodott hozzám s szinte suttogva mondta: „ Én vagyok a védője, hogy is hívják?” Megmondtam a nevem, majd egy kis pepita füzetben keresgélve, valamit kipipált. Ha jól emlékszem, ennyi volt a védelme. A tanácselnök kikérdezte a személyi adataimat, majd felolvasta ugyanazt a vádat, amelyet előtte való nap az ügyésztől hallottam, suttogott valamit a népi ülnökökkel s már mondta is az ítéletet: tizenötévi börtön. Szólt még valamit, de nem értettem, elsötétült előttem a világ, a két börtönor elvezetett a teremből. Az egész bírósági tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél.

Éjszaka nem jött álom a szememre, a reggelimet se tudtam elfogyasztani. Úgy kilenc óra körül megint jöttek értem, kapkodtam össze a néhány holmimat, de a két börtönőr leintett. Kérdeztem, hová visznek, azt gondoltam elszállítanak valamelyik börtönbe. „Bírósági tárgyalásra.” – szólt az egyikük. Néhány perc múlva megint ott találtam magam a tanácselnök előtt, semmit sem értettem. Ott volt a kis „ védőügyvéd” is, aki megismert s nyugtatott: „Kérem, nincs semmi baj, nincs semmi baj...”A tanácselnök megint felolvasta a már tegnap is hallott vádiratot s kimondta az ítéletet: öt esztendei börtön, amit kitöltöttnek nyilvánított. Megint elvezettek a börtönőrök. Még aznap átszállítottak a Markó utcai bíróság harmadik emeletén levő ÁVH-kirendeltségre. Itt egy magánzárkába helyeztek el, elég tágas volt; kifogástalan élelmet kaptam s halomszámra könyveket. Az őrök azt sem bánták, ha éjszaka olvastam. És én olvastam, faltam nem a betűket, hanem az oldalakat. Olvastam a szovjet traktoros lány és legény szocialista szerelméről; arról, hogyan fektették le a hős szovjet olajmunkások a fagyos tundrán át az olajvezetéket. Ám én soha könyvnek ennyire nem örültem. Csak azt nem tudtam, mi lesz a sorsom, egyre teltek a napok.

Hosszú-hosszú hetek múltán, amikor már másodszor is kiolvastam a magyar könyvkiadó vállalatok szocialista-realista termelvényeinek garmadáját, minden papír nélkül kidobtak a Markó utcai bíróság fogházából. Felemás, csontkeményre száradt, fűzőtlen bakancsban, foltozott zsávoly katonaruhában léptem ki az épület Nagy Ignác utcai kapuján. Sután néztem körül, tájékozódtam, felismertem az égtájakat s azután a Markó utcán elindultam a Duna felé. A Dunát akartam látni legelobb. Az alsó rakparton leültem az egyik kikötő oszlopra s figyeltem a csendesen, békésen folyó vizet. Öreg nénike tűnt fel pórázon vezetett, szaglászó kis kutyájával. Furcsa szerzet lehettem, meg is álltak előttem. A nénike megszólalt:

– Tessék mondani, fogságból jött?

– Onnan.

– A Szovjetunióból?

– Nem, Recskről.

– Az hol van? Szibériában? ennyi idő után... – motyogta maga elé az öreg néni, azután továbbhúzta a kis kutyája.

Igaza volt a nénikének: valóban Szibériából érkeztem vissza öt esztendő múltán az öreg Duna partjára. Az emberi értelmetlenség, ostobaság, gonoszság, gyűlölet, bosszúállás, a mérhetetlen hataloméhség és a határtalan zsarnokság magyar Szibériájából, a „megbízható források szerint soha nem is létezett” recski kényszermunkatáborból.

Epilógus

Ha három évtized távolából s a föld másik végéről is gondolva vissza az egykori eseményekre, úgy hiszem, szólnom kell valamit arról a magyar világról, amelyet szabadulásunk után, 1953 végén, 1954 elején találtunk. 1953 során kétségkívül lényeges változások következtek be Magyarországon: ha ezek nem lettek volna, magunk sem szabadulunk Recskről. Ám e változások még nem érték el a magyar társadalom széles rétegeit, ezek még mindig a zsarnokság bénításában vergődtek, valamiféle nagy, mentális börtönben éltek. Restellem leírni, mi, akiket néhány hónappal korábban még naponta rugdalta, moslékon tartottak, igavonó állatoknál is kevesebbre néztek, emeltebb fővel, egyenesebb derékkal jártunk közöttük. Még mindig igaz volt Illyés Gyula szentenciája:

„ hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban!
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban,
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;”

Eme nagy – az ország elaknásított határainál végződő – börtön őreitol mi már nem féltünk, korábban a kegyetlenebbekhez, a láthatóbbakhoz szoktunk. Sorra értek bennünket a meglepetések. Mentünk az utcán és a velünk szembejövő régi barátunk, munkatársunk hirtelen befordult a mellékutcába, hogy ne kelljen velünk találkoznia. Voltak, akik keresztülnéztek rajtunk a villamoson, az autóbuszon. Voltak, akik letagadták magukat otthon, a hivatalukban. Csakhamar kiderült, bélpoklosokként szabadultunk s ez még ma is jobban fáj, mint az ÁVH-soktól kapott arculverés, rúgás.

Valamiből élnünk is kellett volna, munka után néztünk. Hetekig tartó kilincselések, megszégyenítő érdeklődések, kézdörzsölő magyarázkodások vagy rideg elutasítások után csak az aljamunka járt ki nekünk, a segédmunkások ocsúja. Mindenki tudta, ártatlanul tartottak fogva bennünket éveken át, mégis a börtöntöltelékek sorsára jutottunk: hetenként néha kétszer is álltunk sorba a kerületi rendőrségen, hogy a szolgálatos őrmester beüsse a jelentkezést igazoló pecsétet, megtoldva efféle, nem is rossz szándékú bizalmaskodással: „Remélem, jól viseled magad, Zoltán!”

Mi mást tehettünk? Jól viseltük magunkat. Örültünk a viszonylagos szabadságnak, a Duna vizének, a Pilisnek, a Dobogókőnek, még a Mátrába is elmerészkedtünk, hogy a torkunkban dobogó szívvel a szögesdrótkerítés külső oldaláról nézhessünk be az egykori kényszermunkatáborba. Örültünk néha egyik-másik barátunknak is, aki megvendégelt bennünket egy körúti feketével. Nemigen kérdezték, hol voltunk. Rájöttünk, a magyar társadalom tagjai leszoktak a kérdezősködésről: féltek, hátha olyasmit hallanak, amit nem tanácsos, nem okos. „ Nézd – mondta az egyik régi munkatársam –, amiről nem tudunk, az nincs.” A tömegpszichológia művelői szerint az ilyen megnyilvánulást rendszerint rosszul értelmezett társadalmi bűntudat, lelkiismeret-furdalás magyarázza. Volt-e erre oka az 1948–53 közötti magyar társadalomnak? A költő szavai szerint: mindenki szem volt a láncban. Ám mi nem bírák, hanem áldozatok voltunk, vagyunk.

A Duna-parti öreg nénike bizonyára semmit sem tudott Recskről. Vajon tudtak-e mások? Előbb magam is azt hittem, nem tudtak, azután rájöttem, ez nem igaz. Igen sokan tudtak a recski kényszermunkatáborról, még a feloszlatása előtt is. Hivatalos és nem hivatalos emberek. Hogy egészen fent kezdjem, tudott róla a Legfelsőbb Bíróság elnöke, ám amikor igazamat kerestem és fogadott a hivatalában, leintett: jobb, ha nem emlegetem Recsket. Tudott róla – szerintem egészen természetesen – az a két volt belügyminiszter-helyettes is, akikkel 1955–56-ban a kényszermunkatáborról beszéltem. Tudott róla a budapesti V. kerületi rendőrkapitányság parancsnoka is, aki suttogva érdeklődött tőlem Recsk felől, de előbb kiküldte a titkárnőjét. Tudtak Recskről a Kál-Kápolna–Kisterenye közötti vasútvonalon utazók is: hosszú kilométereken keresztül láthatták a sötétben kivilágított tábor körvonalait a hegyen. Tudtak róla a tábor környékén lévő falvak lakói. Tudtak róla – ahogy azt nekem 1955-ben elmondták – a parádsasvári üveggyár igazgatója, főmérnöke, párttitkára: hétvégeken az üveggyár kantinjában szórakoztak a recski őreink, s ha nagyon felöntöttek a garatra, dicsekedtek, aznap hány „ ürgét” ütöttek le.

Úgy hiszem, legvilágosabban Németh László a forradalom alatt írt „ Emelkedő nemzet” című vallomása magyarázza meg nekünk, mi is történt:

„ Ahhoz, hogy a nemzet emelkedésében igazán bízni tudjak, egy hiányzott: a nemzet erkölcsi és politikai érzék dolgában nem állt olyan magasan, mint szellemiekben. Szinte a legelemibb összetartás is hiányzott: ...Még vége sem volt a háborúnak s már megkezddött a tolakodás az új pozíciókért: a másik magyar kiszolgáltatása a jövend gazdáknak. tisztelet a kivételeknek, de a magyar természet nem nagy ellenkezéssel, st sokszor igazán könnyű szívvel viselte, hogy legjobbjait kiemeljék a fészekbl. Azt, ami történt, egyetlen kelet-európai nép sem kerülte el. De hogy így történt, annak a magyar sunyítás és irigység majdnem olyan mértékben volt oka, mint a külföldi ügynökök szolgalelkűsége.”

Németh László emelked s egy időre fel is emelkedett nemzete a forradalom leverése után nem süllyedt egészen vissza régi állapotába: a szovjet páncélosai ellen puszta kézzel támadó hőseink, mártírjaink vére árán szabadabb leveghöz jutott a magyar nép. Többek között kevesebbet hazudik a párt, kevesebbet a kormány, s elmondhatjuk, magyar írók már az igazságot is írják. Ám ha az 1948–53 közötti időkről szólnak, még mindig csak azt merik emlegetni a legjobbak is, hogy „ leseperték a padlást” . Beszámolnak olyan rettentő túlkapásokról is, hogy – Uram bocsá' – valakitől elvették a pártkönyvét. A magyar forradalmat még huszonöt esztendő múltán is csupán „ októberi események” -nek emlegetik. Vajon mikor írnak meg, mikor mondanak ki minden igazságot? A „ Magyarország felfedezése” -sorozatban mikor viszik el az olvasót az Erdőhát, Nyír után Recskre, hogy megmutassák, az ott három esztendeig elevenen eltemetve tartott, ártatlanul elhurcolt magyar testvéreik hol kaparták le szinte a tíz körmükkel a Csákánykő andezit-csúcsának felét? Hogy a nyugdíjba készülő barátomnak senki se mondhassa többé: a recski kényszermunkatábor megbízható források szerint sohase létezett.

In. Sztáray Zoltán: A recski kényszermunkatábor. Új Látóhatár, 1981. 3–4. sz. 361–387. pp.

Forrás: http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/szakirod/sztaray.htm