2011.04.30
Világunk tartóoszlopai:
2. A vallás
Amint azt az előző részben láttuk, a tudomány területén is megvan a hitnek és a dogmatikus varázsszavaknak a maga jelentősége. Még inkább igaz ez a vallásra, ahol gyakorlatilag minden kérdésre, kiderítetlen okra kéznél lévő válasz az örökkön létező, mindenható, az emberi elménkkel fel- és megfoghatatlan Isten.
Isten, aki vére, könnye, szeme, szava, gondola, köpete, vagy éppen a magja segedelmével teremt, vagy termékenyíti meg a szintén örökkön jelenlévő káoszt, ősvizet, étert, anyagot. De van olyan teremtéselmélet is, amelyben Istennek nincs szüksége semminemű „segédanyagra”, egyszerűen az ürességből, a semmiből teremti meg a világot.
Így történt ez az esetünkben is. A zsidó-keresztény Jahve megalkotja a világosságot, elválasztja a sötétségtől, „és lőn este és lőn reggel”. Létrehozza az ég mennyezetét, hogy legyen hová tennie a Holdat, a Napot, a csillagokat, az „ünnepek meghatározóit”.
Ezek után teremti meg a növényeket, az állatokat, végül a teremtés koronáját, az embert.
Számtalan vita keletkezett már a Biblia, helyesebben Ószövetség, mint isteni kinyilatkozás szó szerinti értelmezéséből. A teremtéstagadók leginkább a teremtés következetlenségeit, „Isten” meglehetősem geocentrikus világszemléletét, vagy a bibliai adatokból meghatározott pár ezer évvel korábbi teremtéselméletét illették kritikával. De nem kevés ellenérzést váltott ki a kedvenc népet választó, egyszer megbocsátó, másszor bosszút forraló, megszemélyesített atyaisten képzete is.
A bölcs, büntető, jutalmazó, öreg atyaisten, aki mindentudó, mindenható tulajdonságai ellenére folyton próbára teszi teremtményeit. Egyszer azt mondja, ne ölj, másszor megköveztet embereket, vagy sziklához, földhöz csapatja a szófogadatlanok csecsemőit.
Szövetséget köt, majd old, és újra köt. Kiválasztott népének kényére-kedvére szolgáltat más népeket, főként azok megszerzett javait, országait.
Nem érdemes belemenni a Szentírás szószerinti, vagy teoretikus értelmezésének vitájába. Az említett pár példa alapján is látszik, hogy a szószerinti értelmezés tarthatatlan, míg a leírtak elvonatkoztatott definiálásába gyakorlatilag minden belefér. Pártállástól függetlenül, felnőtt emberekhez illően el kell ismernünk, a Bibliát emberek írták, akik nagy valószínűséggel az alapvető gyarlóságoktól sem voltak mentesek.
Mindemellett el kell ismernünk, hogy a történelemre, a világ folyására gyakorolt hatása miatt meghatározó alapművel van dolgunk. Az persze egy másik kérdés, hogy a szerzők vajon honnan, milyen forrásból vették az önös érdekektől, a megszemélyesített „nemzeti istentől” megtisztított írás vázát, alapjait.
Egyre többen vallják és hirdetik az alapvető bibliai tanok sumer és egyiptomi eredetét. A feltevés több szempontból logikus, egyrészt a földrajzi közelség, a kapcsolatok, másrészt a tagadhatatlan hasonlóságok is erre engednek következtetni.
A fentiek alátámasztásaként hasonlítsuk össze az egyiptomi Naphimnusz, és a 104. zsoltár megfelelő részeit.
(A Naphimnuszt egyiptomiból angolra Sir Alan Gardiner, még Angolról magyarra az eredeti szöveg egybevetésével Meritaton Isetnofret fordította)
NH: Sötétségben hever a világ, mintha halott lenne; minden oroszlán előjön barlangjából…
104-es zs.: Ha sötétséget támasztasz éjszaka lesz… az oroszlánok zsákmányért ordítanak…
NH: De ha feljő a Nap... lefekszenek odvaikba. És megy az ember dolgára, mezei szerszámaihoz, míg este lesz.
104-es zs.: Ha felragyog a nap, visszahúzódnak. És tanyáikon heverésznek. Az ember munkába indul, és dolgozik estig.
NH: A hajók dél és észak felé úsznak… A halak eléd ugrálnak, a Te sugaraid a tenger mélyére hatolnak.
104-es zs.: Ott van a nagy és széles tenger! Számtalan lény nyüzsög benne: Ott járnak a hajók…
NH: A világ a Te kezedben van, ahogyan megalkottad…
Akkor élnek, ha Te feljössz, ha lenyugszol, meghalnak…
104-es zs.: Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt…
Ha elrejted orcádat, megrémülnek…
NH: Milyen sokfélék a Te műveid!
Te alkottad tetszésed szerint a földet, az embert, minden állatot.
104-es zs.: Milyen nagy alkotásaidnak száma, Uram!
Valamennyit bölcsen alkottad, tele van a föld teremtményeiddel.
Mit tartsunk erről?
Véletlen, és egyébként is hogyan lehet az élő Atyaistent összehasonlítani egy nappal. – mondhatnák a vallási dogmák védelmezői.
A felvetés jogos, csak a kérdésfeltevés helytelen. Helyesen szólva a következőképpen hangzik: Vajon az Ószövetség haragos Jahve-ja, az Újszövetség szerető Atyja, netalán a Nap hasonlít-e jobban Istenhez?
Mindenesetre érdemes meghallgatni, mit gondolnak Isten mibenlétéről a hitüket gyakorló, keresztény vallások hívői:
„Isten itt, bennünk (legbelül) van… Isten egy mindenütt jelenlévő szuperintelligencia… Isten maga a jóság, a megbocsátás, a világosság… Isten nélkül nem lenne élet, nem létezne semmi… Ő a láthatatlan, a megfoghatatlan, a kimondhatatlan… Isten a mindenben jelen lévő Jó, egy felsőbb Jó… Ha Isten országa bennünk van, akkor Isten is bennünk található meg… Isten maga a Fény…” stb., stb.
Persze, Istennel még nem találkozott senki, messziről jött halandó pedig azt mond, amit akar. – szokás mondogatni. Ámde, mindig voltak olyan próféták, látnokok, akik valamilyen módon közelebb kerültek az isteni forrásokhoz.
Kezdjük mindjárt Ezékiel próféta egyik látomásával, melyben maga az Úr mutatkozik meg. (Ez. 1,1-28)
A próféta egy nagy felhőt lát, melynek közepében egy izzó mag volt. Majd négy darab, négy orcájú (ember, oroszlán, bika, sas), négy szárnyú, négy egymásba forgó kerékkel bíró lelkes állat rajzolódott ki belőle. A kerekek talpai „rakva valának szemekkel köröskörül”, „mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben”. A lelkes állatok között tűzgolyó formájú láng cikázott ide-oda. A lelkes állatok pedig, mint a villám mozogtak, „hová a lélek vala menendő”.
A fejük felett lévő mennyezeten királyi szék látszott, melyben egy ember formájú lény volt.
„És látám izzó ércként ragyogni”, derekától lefelé és fölfelé „fényesség vala körülötte”, „a szivárványhoz hasonlatos fényesség vala köröskörül”. „Ilyen vala az úr dicsőségének formája…” – mondja mindezt Ezékiel próféta.
Folytassuk a sort a vallásos nevelést kapott, a keresztényi dogmáktól közel sem mentes, Dante Alighieri által, az 1300-as években íródott Isteni színjátékában, helyesebben a „Paradicsomi színben” található isteni látomásával.
(Babits Mihály fordítása)
„Olyan fény van ott hogy a földi szemnek
láthatóvá lesz Alkotója benne,
mely e látáson kívül nem pihenhet.
Alakja olyan, mintha körbe menne,
mely akkorára gömbölyűl előtted,
hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.
Csupa sugár Ő, és visszaverődnek
mind amaz Első Mozgó sima gömbjén,
amely innen kap életet s erőket.
S mint domb, ha lábát az árvíz elöntvén,
tükrözik abban, zöldje üde lombját
s virágai dús visszfényét köszöntvén:
úgy láttam e fényár közt lengi dombját
ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
mely földtől elvált, és meglelte Honját.
És ha alját ily fények öntözék meg,
Gondolhatod, mily tágra nyílt a Rózsa,
S mily messzeségét borítja az égnek.”
Be kell vallanunk, hogy úgy Ezékiel, mint Dante Istene sokkal közelebb áll a Naphoz, mintsem a bűnös embereket ostorozó atyaistenhez.
Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a részlehajló, fogat fogért ószövetségi isten egy általánosított atyaisten-fogalom, hiszen Istent leginkább természeti erők, elemek (tűz, felhő, fény) formájában jelenítik meg. Arról nem is szólva, hogy a kereszténység gyakorlatilag kiterjeszti Isten szerető gondoskodását, fennhatóságát az egész emberiségre, magyarán a héber Jahvét „valódi” Istenné változtatja. Ezenkívül bevezeti Szenthármasság tételét, az Atya, Fiú, és Szentlélek egységének, egylényegűségének misztériumát. Misztérium ez a javából, mert a „három és mégis egy” szent titkára – az egyszerű hívőknek - nem szolgálnak kielégítő magyarázattal.
(A Szentírás az Atya és Fiú mellett többször megemlíti a Szentlelket is, de a Szentháromság egylényegűségének tanát csak később, a harmadik-negyedik században vezetik be.)
És itt álljunk meg egy pillanatra, ugyan miért gondolták úgy, hogy az isteni hármasság, a Szenthármasság tézisét be kell emelni a kereszténység alapvető hittételei közé?
(A kereszténységről tudnunk kell, hogy már a kezdeteknél sem volt egységes. Több irányzata létezett,ilyenek voltak a gnosztikusok, vagy a nesztoriánusok. A különféle iskolák, mozgalmak eltérő álláspontjait tükrözendően több mint harminc evangélium létezett. A Bibliában szereplő négy evangéliumot ezen „dokumentumokból” jelölték ki az utókor számára. Tekintettel erre a sajátos cenzúrára, a vallás európai bevezetésének körülményeire, valamint - az Ószövetséghez hasonlóan -, az evangéliumírók emberi mivoltára, itt sem lehetünk bizonyosak a különféle érdekkörök tárgyilagosságát illetően.)
A Szenthármasság elméletének bevezetésére többféle, meggyőződésfüggő magyarázattal lehetne szolgálni, de abban megállapodhatunk, hogy ezek mindegyike puszta feltételezés lenne, azaz hitelt érdemlően nem bizonyítható.
De, ha már a feltételezéseknél tartunk, talán mi is élhetünk egy közel sem alaptalan gyanúval, miszerint a több vallásban jelenlévő isteni hármasság doktrínája egy az ismert civilizációk előtti ősvallásból ered.
Hely, idő és lehetőségek híján nem vállalhatjuk a 600 ezeréves feliratok (jelek), a 300 ezer, vagy több millió éves érmék, arany és alumínium tárgyak ismertetését. Hiszen, a felvethető esetek egy része nyilvánvalóan vitatható, míg a megtalálásuk idejében hitelt érdemlően publikált leletek többsége mára az „eltűnt”, „agyonhallgatott”, vagy „tiltott” kategóriába tartozik.
Mindezek ellenében, ma is megtekinthetőek a folyóközi kultúrákat legalább ezer évvel megelőző, írásjelekkel ellátott tatárlakai leletek, a több ezeréves, élethű dinoszauruszt ábrázoló domborművek, vagy a nemrégiben felfedezett, 34 ezer évesre datált „bosnyák” piramisok. De, nincs magyarázat a legmodernebb nanotechnológiát is megszégyenítő, Delhi melletti, korrózióálló acéloszlop előállítására, a 60 millió mázsányi tömegű Kheopsz piramis építési módjára, az egyiptomi templomok futballpályányi alapköveinek, vagy a Fekete Pagoda 2000 tonnás tetőlapjának beemelésére, vagy a Iraki Nemzeti Múzeumban kiállított ókori galvánelemre.
Az említett „érdekességek” közül egy is elegendő lenne, hogy megkérdőjelezzük a pár 100 ezer éve felbukkanó ember, és a 20-30 ezer éve is csak kőbaltával hadonászó unokáinak elméletét.
Egy szó, mint száz nem zárhatjuk ki a közismert civilizációkat jócskán megelőző kultúrák létezését, azok pusztulását, ismereteik egy részének későbbi korokba történő átmentését. Az ősi gyökerekkel bíró, jelentősebb vallásokban felbukkanó isteni hármasság pedig nem holmi, a beavatottak által őrzött misztikus titok, hanem az ősvallás Istenének hármas természetét hivatott szemléltetni.
Végül fel kell tennünk a kérdést, ezek után hogyan tudnánk Istent meghatározni?
Egy dolog bizonyos, Isten nem lehet a Mindenségtől elkülönülő Mindenható, hanem egy mindent befogadó, mindenben jelenlévő kezdettelen-végtelen létező, aki mindenhatósága ellenére sem képes a semmiből valamit létrehozni, avagy az örökkön létező voltában csak egy választása lehetett, lehet, a rendelkezésre álló Önvalóságából teremteni, alkotni.
Azt pedig, hogy milyen Isten, hogyan is néz ki valójában, csak a teljességüket megélő kiválasztottak tudják megválaszolni. Ők azok, akik a hold sápadt fényében napsugarat látnak, és egy félredobott kőben is felfedezik Isten valamennyi természetét.
Nekünk egyszerű halandóknak pedig maradnak az „olyan, mint..”, vagy a „hasonló lényegű…” kezdetű meghatározások. Ezek közül pedig a legtalálóbb az Isten „földi” tükröződéséhez a Naphoz történő hasonlítás, pontosabban Athanasziosz püspök metaforája nyomán a Naphoz, a Sugárzáshoz és a Fényhez történő megfeleltetés.