A szervezetlenség és felkészületlenség miatt életem hajszálon múlott." E sorok írója még mindig kórházban fekszik. Legeza Örs nincs ötven, alapbetegsége sincs. A Lendület- és Humboldt-díjas kutató, az MTA doktora nem azért írta meg beszámolóját, hogy pánikot keltsen. Azért írta meg és bocsátotta a Válasz Online rendelkezésére, mert életek múlhatnak ezen a tudáson. Hála, tisztelet, köszönet, elkeseredettség és döbbenet története egy még mindig pozitív koronavírusos tollából.
Negyvennyolc éves fizikus kutató vagyok. Nem szenvedek semmilyen krónikus betegségben. Heti háromszor leúszom 2000 métert gyorsban, heti kétszer judo és jiu-jitsu sportágakban edzek.
Március 15-én, vasárnap lettem lázas. Fájt a mellkasom és nehezen kaptam levegőt. Azonnal felhívtam az orvosi ügyeletet, említve azt is, hogy előző héten Ausztriában voltam szakmai konferencián. Később visszahívtak és mondták, ez nem a SARS-CoV-2 vírus, hanem valami más eredetű kórokozó, illetve Olaszország számít potenciális vírusforrásnak. Két nap után a tünetek elmúltak, a sport miatt a mellkasi fájdalmakat izomgörcsnek gondoltam, így az orvosi véleményt el is hittem. Két nappal később újra belázasodtam. Feszített a mellkasom légzéskor, hányingerem volt és nagyon furcsán fájt a fejem. Felhívtam a háziorvosomat, az őt helyettesítő kolléga felhívta a járványügyi centrumot, a Nemzeti Népegészségügyi Központot, és megrendelte a házi tesztelést is számomra. Annyit tudtak csak mondani a központból, hogy maradjak otthon két hétig. Nyilván enélkül is ezt tettem volna.
A hétvége nagyon rosszul telt, végig azzal kísérleteztem, hogy hogyan tudok hasi légzéssel úgy levegőt venni, hogy a mellkasom szinte ne is mozogjon. Szerencsére a különféle légzéstechnikákat megismertem a küzdősportban töltött 27 évem alatt. Hétfőn hívott a háziorvosom, hogy olvasta a feljegyzést rólam és érdeklődött, mi lett a teszt eredménye. Mondtam, hogy nálunk senki sem volt tesztelni, és továbbra sem érzem jól magam. Ismételten azonnal megrendelte a tesztet nekem és most már feleségemnek is, majd hasonlóan kedden is, többször is. Szerdán már jobban voltam, de kértem, valaki vizsgáljon meg. Sajnos senki sem vállalt vizsgálatot, mert a háziorvosi rendszerben nem voltak megfelelő védőfelszerelések, az Országos Mentőszolgálat munkatársai pedig azt mondták, nem tudnak kimenni és tesztelni védőfelszerelés hiányában. Végül pénteken, azaz egy héttel később jött egy kedves úr apásszüléses védőrongyban – majdnem hasra esett benne, úgy lógott rajta.
A mintavételnél a kémcsöveket nekem kellett fognom, mert tartókat sem kaptak. Sajnos feleségemet és gyermekeimet kérésem ellenére sem tesztelték. Szombatra kiderült, hogy pozitív a tesztem – ezt is csak háziorvosomtól tudtam meg –, bár szerda óta se lázam, se légzési nehézségem nem volt már.
Vasárnap reggelre nagyon enyhe hőemelkedésem lett és éjfélkor azzal csuktam le a laptopom, hogy reggel innen folytatom a munkát. Három órával később az egész jobb oldalamat átjáró, olyan fájdalomra ébredtem, amilyet még soha nem éreztem, pedig a küzdősportban hozzászoktam komoly fájdalmakhoz. Hajnalig szinte csak ülve tudtam levegőt venni a bal tüdőmbe. Reggel hívtam a háziorvosomat, aki azonnal kihívta a mentőket és a Szent László Kórházba vittek vizsgálatra. Nagyon gyorsan megvizsgáltak, mindenki azonnal segített, de végül is hazaküldtek a kis bőröndömmel együtt, annak ellenére, hogy a teljes jobb oldalam nagyon fájt. Az egész éjszakát átvirrasztottam ülve – csak úgy tudtam levegőt venni a pokoli erős fájdalmak miatt.
Másnap nagyon sok segítséget kaptam Lendület-díjas kutatótársaimtól és barátaimtól, így beszélhettem aneszteziológussal, intenzíves orvosokkal, virológussal, infektológussal, illetve időközben elkészült a radiológiai szakvélemény is, ami kezdődő tüdőgyulladásról írt, de engem erről senki sem értesített. Hála Istennek, a konzultációk eredményeképpen, és mivel este és reggel már volt véres köpetem is, a háziorvosom elintézte, hogy fogadjanak ismét a Szent László Kórházban, ahová feleségem vitt el. Úgy éreztem, bolondot csinálok magamból, hogy megint bejöttem.
Ekkorra azonban már az oxigénszaturáció is alacsonyabb volt, felvettek az osztályra és folyamatos oxigénadagolást kaptam. Másnap már szinte beszélni se tudtam, a röntgen szörnyű képet mutatott, kétoldali, nagyon súlyos tüdőgyulladásom lett, maximális fokozaton kaptam az oxigént és az orvosok mindent megtettek, hogy megállítsák állapotom romlását. Mivel a koronavírusnak jelenleg nem ismert egyértelműen hatásos ellenszere, ezért nagyon sokféle gyógyszert kaptam, egyfajta kísérleti nyúl lettem.
Továbbra is csak ülve tudtam lélegezni, ami egyre nehezebben ment, és az óriási fájdalom miatt minden egyes levegővételért meg kellett küzdenem.
Időről-időre véres dolgokat köhögtem fel, sokszor voltam kába, és az átvirrasztott három éjszakán mindvégig négy gyermekem arca lebegett előttem, hogy haza kell mennem, fel kell őket nevelnem. Küzdöttem, ahogy tudtam, nehogy lélegeztetőgépre kerüljek. A pénteki röntgen semmilyen javulást nem mutatott, a laboreredményektől pedig még az orvosok is megijedtek – ezt utólag tudtam meg –, én pedig a nagy erőlködésben teljesen kimerültem. Az úgynevezett C-reaktív protein (CRP) értékem, amely a gyulladás általános szintjét jelzi, 200 volt (10 fölötti értékek már egyértelműen jelzik a szervezetben kialakult fertőzés vagy más kóros állapot jelenlétét).
Szintén utólag tudtam meg, hogy közel kerültem az úgynevezett „citokin viharhoz", ami a COVID-19 egyik legveszélyesebb mellékhatása és nagyban hozzájárul a magas mortalitási rátához. Ilyenkor a fertőzés olyan mértékben aktiválja az immunsejteket és a szöveti gyulladásos folyamatokat, hogy a gyulladásos faktorok magas szintje a szervek és szövetek normális működését gátolja, és ezzel önmagában is életveszélyes állapotot idézhet elő. Elfogadtam magamban, hogy esetleg továbbkerülök másik osztályra. Féltem, kétségbe voltam esve, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam, hiszen a sok olvasott cikk alapján tudtam, hogy még bármi megtörténhet.
Hétvégén jött a nagy fordulat, hála az orvosok bölcsességének: egy gyógyszerváltás és/vagy a sok ima hatására hétfőre javult az állapotom, a CRP értékem pedig 100-ra csökkent, de orvosi szempontból továbbra sem tudni biztosan, melyik terápiára reagált jól a szervezetem. Ekkorra már a hátamra is rá tudtam feküdni egy kicsit és többször aludtam több órát.
Vasárnap már nagyon szégyelltem magam, ezerszer végiggondoltam, mit ronthattam el, amikor is hétfőn érkezett egy 38 éves, jókötésű fiatalember a kórterembe, aki szintén két hete betegeskedett lázasan, kétoldali hátfájásokra is panaszkodva, de nem voltak hajlandók letesztelni őt sem. Végül magánúton csináltatott tesztet, miután édesapja már lélegeztetőgépre került az intenzív osztályon. Ennek hatására egy, a Szent Lászlóban lévő ismerősének köszönhetően fogadták a kórházban, elvégezték ismét a tesztet, ami pozitív lett. Kezdődő kétoldali tüdőgyulladást mutattak ki nála is, de szerencsére ő hozzám képest talán néhány nappal hamarabb hozzájutott a professzionális orvosi kezeléshez, és így nem alakult ki nála a nagyon komoly tüdőgyulladás, enyhébb tünetekkel vészelheti át a betegséget, bár azóta is folyamatosan lázas a sok lázcsillapító (infúzió) rendszeres adagolása ellenére.
Mostanra állapotom tovább javult, a laborértékek is elfogadhatóbbá váltak és alacsonyabb fokozaton kapom az oxigént. Időről időre azért rosszul érzem magam, néha kialakul enyhe hőemelkedés, amitől persze mindig megijedek.
A húsvéti ünnepeket egészen más szemszögből szemlélhettem. Nagy leckét kaptam az Úrtól, sok mindent átgondoltam. Hosszú út áll még előttem a teljes felépülésig és nagyon imádkozom, nehogy maradandó egészségkárosodást szenvedjek. Hazamenetelem időpontja továbbra is kérdéses, mert egy hónap után még mindig pozitív a COVID-19 tesztem. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy feleségem tesztelését a megrendeléstől számítva közel két héttel később végezték csak el, s akkor is csak azért, mert a Szent László Kórház orvosai megüzenték rajtam keresztül a háziorvosomnak, hogy „ha eddig tizenötször kérte, akkor most kérje 115-ször". Ő pedig nagyon lelkiismeretesen kérte is. Az Országos Mentőszolgálat kollégái azonnali határozat alapján érkeztek, pedig a család étkezett már, így nem volt meg a 3-4 órás előírt étkezésmentes időszak sem. A teszt persze ennyi idő után negatív lett, hasonlóan még három gyermekemnél is, míg egyik gyermekem teszteredménye elveszett a rendszerben, és azóta se került elő. Ezen felül feleségem későbbi IgG tesztje – amely a vírus elleni antitestek szintjét mutatja a keringésben – szintén negatív lett, ami azt jelentené, hogy ő soha nem volt beteg, pedig nála előbb jelentkeztek a tünetek azzal, hogy nem érzett ízeket és szagokat, fájt a feje és nagyon levert volt. Mindez igen lehetetlennek tűnik, hiszen 2-3 hétig voltunk összezárva egy háztartásban a karantén alatt, bár az ilyen típusú tesztek nagy mérési hibaszázalékkal működnek.
Az ajtónkra kötelezően kiragasztandó piros figyelmeztető tábla egyébként öt nap alatt sem érkezett meg, ám az önkormányzat ügyintézője felhívta a feleségem figyelmét arra, hogy ennek hiányában akár meg is büntethet minket a rendőrség.
Az lett volna csak hab a tortán!
×××
Kavarognak bennem az érzések. Élek. Ez a legfontosabb. Mi értelme van akkor történetem megírásának? Úgy érzem, hallgatásommal bűnt követnék el, hiszen történetem talán rávilágít a médiából nem ismert, valós helyzetre és remélhetőleg sokaknak segíthetek vele. Ha ugyanis beteg lesz valaki és nem tesztelik, akkor az alap egészségügyi ellátásban nem mehet vizsgálatokra a védőfelszerelések hiánya miatt, a kiemelt kórházakba pedig nem mehet, hiszen nem azonosított COVID-19-es pozitív beteg. Az ördögi kör tehát bezárult, saját otthonunkban vagyunk esetleg halálra ítélve.
Ezért nyomatékosan felhívom minden honfitársam figyelmét: ha a betegség tüneteit észleli magán, foggal-körömmel kényszerítse ki a rendszerből a tesztelés elvégzését és a további, szükséges orvosi vizsgálatokat!
Felelős kutatóként nagyon vigyázok arra, hogy csak valós ok-okozati összefüggésekről írjak. Nem célom a pánikkeltés, így teljes történetemnek csak egy szűk szegmensét osztom meg. Sajnos a teszteléseket negáló rendszerszintű intézkedéseknek köszönhetően otthonomban kínlódhattam bizonytalanságban két hétig, és a hathatós egészségügyi segítséget olyan későn kaptam meg, hogy esetem majdnem tragédiába torkollott. Felvetődött az is, hogy kezdetben talán influenzával fertőződhettem meg, vagy egy bakteriális felülfertőzés történt (akár a teszteléskor), azonban a teszteredmények hiánya miatt ezen kérdésekre már nem kaphatunk választ.
A rendszer a tesztelések elodázásával nemcsak a magyar embereket csapta be, tette súlyosan félrevezetővé a statisztikákat, de életünket is veszélyezteti. A védőfelszerelések hiányával pedig a hazát szolgáló egészségügyi dolgozók életét tették ki veszélynek. Én már januárban bespájzoltam az élelmiszerkészleteket, vettem maszkokat, még külföldről is hozattam, és minden ismerősömnek mondtam, hogy márciusra itt lesz a vírus, készüljenek, mert olyan lesz, mint Kínában. Ha én egyszerű emberként mindezt meg tudtam tenni, az ország vezetésének százszor ennyire kellett volna felkészítenie hazámat a vírus fogadására.
Sokat hezitáltam történetem megírásával, nehogy valakinek ártsak vele, hiszen az orvosok és mentősök a helyzetről nem tehettek. Ők mindig mindent maximálisan megtettek, de a protokollok kialakítása nem történt meg időben és folyamatosan változtak. Az IT-biztonság szakterületen eltöltött több mint tíz éves tapasztalatom alapján viszont állítom, hogy egy krízishelyzetben minden anomáliát ugyanolyan figyelemmel kell azonosítani, besorolni és kezelni, mint békeidőben egy magas kockázatú eseményt. Ezért tartom elfogadhatatlannak, hogy nem tesztelték időben a potenciális eseteket sem. Nyilván nem lehet az egész országot csak úgy tesztelni, de a jellemző panaszokkal jelentkezőknél matematikai alapon is kötelesség lenne időben azonosítani a betegséget. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy munkám és kapcsolati tőkém révén milyen sok hasznos információhoz juthattam hozzá a kritikus döntéshelyzetben. Sajnos ilyen kiváltságos helyzet nem adatik meg mindenkinek. Nagyon bízom abban, hogy történetem miatt nem lesz aljas retorzió, amelyben bármelyik egészségügyi dolgozó is szenvedő alannyá válna. Nem lehet az ország szolgáit pellengérre állítani, a rendszer nem megfelelő szervezése magasabb szinten dőlt el.
Időközben megtudtam, hogy a kórház protokollja tovább fejlődött, bővült az elvégzendő vizsgálatok köre (részben esetem miatt is) és a szakemberek mindent megtesznek, hogy egyre felkészültebben tudjanak szembeszállni a vírus okozta kihívásokkal.
A kórházi ellátásról kizárólag jót tudok írni, határtalan figyelmet és törődést kaptam. Én annyit tudtam felajánlani, hogy ha szervezetem későbbi vizsgálatával hozzá tudok járulni az orvostudomány fejlődéséhez, örömmel állok rendelkezésre.
Mivel a betegséggel igen hamar kerültem kapcsolatba, így számomra alig volt kézzelfogható információ, hogy milyen tünetekre mennyire kell odafigyelni. Írásom fő célja tehát, hogy felhívjam mindenki figyelemét a vírus általam észlelt tüneteire és hogy ezeket, illetve az egyéb tüneteket sem szabad szőnyeg alá söpörni. Figyelni kell magunkat, állapotunk alakulását, jelezni orvosainknak és kérni a teszteléseket, ha a tüneteket észleljük, illetve, ha komolyabb változást veszünk észre. A másik célom pedig az, hogy egyértelmű legyen: kortól és fizikai állapottól függetlenül bárki érintetté válhat, ezért nagyon komolyan kell venni és be kell tartani minden óvintézkedést a vírus terjedésének megakadályozása érdekében.
Óriási hálával tartozom Istennek, amiért élek. Amiért dolgozhatok tovább és nevelhetem négy gyermekemet. Határtalanul hálás vagyok az egészségügyi dolgozók önzetlen szolgálatáért. Megmentettek. Minden tiszteletem feleségemé, aki egyedül, négy gyermekünkkel bezárva vészelte át ezt a kritikus időszakot. Nagyon köszönöm családomnak, rokonaimnak, barátaimnak, ismerőseimnek, egyházi közösségeknek, szerzeteseknek, mesteremnek, hogy folyamatosan imádkoztak értem és mindvégig velem voltak a nehéz napokban. Elkeseredett azért vagyok, mert magyar állampolgárként ilyen nehezen juthattam hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz. Megdöbbentem, hogy a szervezetlenség és felkészületlenség miatt életem csak egy hajszálon múlott. Bízom ugyanakkor abban, hogy az elmúlt két hétben a tesztelési eljárás ügymenete tovább bővült és jóval hatékonyabban történik már a betegséggel érintettek beazonosítása.
Történetem összességében rámutat arra, hogy a betegség legyőzhető, még ha néha sok küzdelem árán is. Vigyázzon mindenki magára, legyen nagyon éber és köszönök még egyszer minden törődést és segítséget!
×××
Utóirat. Bízom benne, hogy nem fogok börtönbe kerülni „álhírterjesztésért" vagy „pánikkeltésért". A történet elszenvedője és írója is én vagyok.
Forrás: valaszonline
Beküldte: Antal Miklós