A Világszép Nádszálkisasszony meséjének üzenete

„Miért beszélsz nekik példázatokban?”

„Miért beszélsz nekik példázatokban?” – kérdezték Tőle a tanítványai.

Ő pedig ezt válaszolta: „Mert ők is az enyéim, és minden gyermekemhez az ő saját nyelvén szólok, hogy idegennek ne gondoljanak. Hogy megtudják, érezzék: valóban enyéim ők, ugyanúgy, ahogyan ti is azok vagytok. Hogy mindenek megtudják ezen a világon: hozzám tartoznak. S hogy ezt megértsék: az ő nyelvükön kell szólnom hozzájuk. Kihez-kihez a sajátján.” Ezt felelte az Istentől küldött Fiú.

„Ember, ismerd meg magad!”

A magyar tündérmesén keresztül az Igazság Napjának, a Világ Világosságának hangja szól hozzánk. Ezért e mesék egy meghatározott embercsoportnak ezt a világosságerőt tartósan a rendelkezésére bocsátják.

A magyar népmesék máig csorbítatlan fényben tükrözik az egyetemes Világosság hatalmát, és tanúskodnak hívó szaváról, melyet a hős, a mese központi alakja születésétől fogva hall, és útja az erre a hívásra adott személyes válasza. Ezek a történetek ezt a követendő példát mutatják fel minden hallgatójuknak.

A Világ Világossága létünk kezdete óta számos formában alkalmazza a közösségszentelés mágiáját. A nép számára, itt, a Kárpát-medencében, a mesemondás spirituális tevékenység volt, a közösségért végzett tudatos cselekedet, mely a tudatállapot fölemelését célozta meg.

A Világszép Nádszál kisasszony művészi hármassága:

- Nyelvezet, szavak, kifejezések:

A mesemondó csodás nyelven beszél. Beszéde szépségről, illendőségről, kedvességről tanúskodik, az egymás iránti figyelmességre, segítőkészségre, odaadásra tanítja az embereket. E tulajdonságok egyfajta tudatszintre, tudati állapotra utalnak, és nélkülük nem közeledhetünk a hívó Világossághoz. Például: „Köszönti az asszonyt illendőképpen, fogadja az is nemkülönben…”, „Igazítsd útba ezt a legényt!”. „köszöni szépen a királyfi”, „bizony nem adok én a lovam húsából, inkább adok a magaméból.” A szereplők így szólítják meg egymást: „édes fiam”, „kicsi gazdám”, „édes lovam”, „édes gazdám”.

A nyelv, vagyis a használt anyag – gyönyörű. Igen, egészen egyszerűen gyönyörű minden részlete, és a teljessége is. S a szépség is (csakúgy, mint a népmeséinkben szintén hangsúlyos szerepű igazság és erő) egyik nézete a Világosságnak, mely az embert vonzza, mert a Lélek hazájára emlékezteti. Egy – egy példa a nyelvi szépségre: „Hol jársz itt fiam, ahol a madár sem jár?”„estére kelve”, „Elémondja, hogy mi jóban jár.”, „megcsendült-bondult bele az egész világ”, „tudom én, mi a szíved szándéka.”

Ez a mesenyelv mindemellett szereti a képeket („csak addig ég az élete gyertyája”), és nem hiányzik belőle a humor sem („de még az üveghegyeken is egy sánta arasszal túl”, „ezen a szigeten olyan nagy sötétség van, hogy a kardodat felakaszthatod rája.”).

Találkozunk olyan részlettel is, amely első hallásra meghökkentően tréfás, a szokatlan társítás révén („ezt a 3 aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot”), később azonban felfedezzük mélyebb értelmét (erre még visszatérünk).

A helyszínek, dolgok, tárgyak, élőlények, veszélyek képe is könnyen megelevenedik képzeletünkben, sokszor a hatásos jelzők segítségével: „hol kígyóra, hol békára léptek”, „emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül”, „szörnyű nagy pusztaság”, „az aranyerdőnek közepén volt a Hajnal kertje”…

Ezek az ábrázolt világ tiszta körvonalú képei, de a művészi beszéd gazdagon használja az ún. költői képeket (hasonlatokat, jelképeket) is. E képek pedig nélkülözhetetlen tanítói a Léleknek, s az oktatás módszerében észrevesszük a képzelőerő élénkítését célzó törekvést („s ím, halljatok csudát,..”, „S mit gondoltok, mi történt?”).

A kifejezésmód színesítését szolgálják a nyelvi alakzatok (pl. a humor, a felsorolás, fokozás, túlzás).

- A meseszövés, a tartalom felépítettsége-a történet épülete

Részletezése itt nem célunk.

- Maga a tartalom: a beavatás útja:

SAJÁTOS MESEVILÁG:

A mesemondó az első lélegzetvételétől egészen egyértelműen kiemel bennünket megszokott, hétköznapi világunkból, félreérthetetlenné téve számunkra, hogy rendkívüli történettel lesz dolgunk, mely azonnal rendkívüli helyszínen is kezdődik.

Ezt az ’átemelést’ a szavak tisztán alkalmazott erejével éri el, ez a legelső feladat, az egész épület alapja. Ezért hangsúlyozza a „túl” lévőséget, sőt, fokozza jelentőségét, s amikor a fokozás elérte netovábbját, humorba fordul, s egyszeriben le is zárul a mondat: határozottan, kedves derűvel meg is történt az ’átemelés’.

S hová kerültünk át?

Benső világunkba, melytől azonban hetedhét ország, hetedhét fal választ el minket, de a képzelet erejével még megtalálható. Nem más ez, mint rég elfelejtett, egykori emberi világunk.

Milyen ez a világ?

Csodás! Lakói, lényei életét, érdeklődését a Nap, a tűz, az arany, a ragyogás, az erő, a sebesség, a hatalom határozza meg.

Többszintű! Mert bár a mese elején szereplő királyság is csodás számunkra, lényei közül többen ismerik a mágiát, mégis az egymást még szeretettel kiegészíteni nem képes kettősség, az ellentétek mozgalmassága uralja – még ha a mi világunkhoz mérten tisztább, ártatlanabb formában is.* A lélekminőségek ugyanis vegyesek: ugyanabban az országban jelen van az ármány, a sötét szándék és a jóakarat, a Világosság ereje is. Olyan ország ez, ahol a Világosságot szeretők még nem vívták meg a végső csatát. Tehát ahol fel kell kelni, és nem lehet tovább késlekedni. Ezért a jó legnemesebb, legzsengébb ereje – a király kisebbik fia – még ebből az életminőségből is elvágyódik.

Hová? Milyen a következő szint, az egészen másik világ?

Nevezzük a Világosság Országának. Ide csak egy tökéletesen új tudatminőséggel lehet belépni, pontosabban így érdemes, ha az ember tartósan benne szeretne élni, ha nem akarja ismét elveszíteni. Előcsarnoka a Nap fényes pitvara – égő sugarak élettere, a Napszféra kapuja. Az erő, a Nap hatalma minden itt élőnek méltóságot, biztonságot, erőt és boldogságot ad, miközben ezek a lények dolgoznak. Igen, a Nap szolgálatában, a kapott erőt bevetve, lendületesen tevékenykednek. (Lásd például a Nap favágóit.) Egyértelmű utalást kapunk arra, hogy ez a Napszféra is hétszeres: „Megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, s vitte hetedhét ország ellen, emberi szem nem látta gyönyörűséges szép tartományokon keresztül.”

SZEREPLŐK:

A király, az idősebbik fia és ennek felesége: megelégednek a földi értelemben kiművelt személyiség életszínvonalával, meg akarnak maradni a magas fokra vitt földi kultúra adta kényelemnél.

A király kisebbik fia, a mesehős: szíve sugallatában tökéletesen hisz, nem ingatja meg és nem tartja vissza a környezetében élők hitetlensége. Ifjúkorától kezdve a Múlhatatlanul Szép foglalkoztatja, akiért lemond emberi mivoltából adódó önzőségéről, s hagyja, azt akarja, hogy ezen túl ez a Múlhatatlanul Szép vezesse őt.

Dajka: vigyázva, hogy az idősebb ne hallja, továbbsegíti a kisebbik királyfit: bizalmasan további tájékoztatást nyújt át a „Legszebb” – ről, egyértelmű irányt adva a szív keresésének. „Megállj csak, fiam, nem találod azt meg az apja házában. (…)”
A királyfi felnevelő dajkája

• 1. tanúskodik arról, hogy a megsejtett Szépség valóban létezik
• 2. elmondja, miért akarják eltitkolni az igazságot a királyfi elől
• 3. pontos információt ad a Világszép Nádszál kisasszony tartózkodási helyéről.

Erdei öregasszony: jóakaratú, macskája (a jó apró szolgája) által továbbkalauzolja a hőst egy bölcs, mágikus képességgel is rendelkező, nála is öregebb emberhez, aki az ő nénje, a

2. öregasszony.: az öregség mindkettejük esetében arra utal, hogy mennyi időt töltöttek már el a jóság szolgálatában. Amikor a királyfi elmondta ennek a második öregasszonynak, hogy mi járatban van, az öreg nem kapkodja el a választ. Figyelmes és megfontolt: „hallgat, hallgat az öregasszony, mintha erősen gondolkoznék, s aztán mondja: (…)” Alapos és jó megfigyelő, tulajdonságai révén

1. felismeri, hogy kiben és milyen mértékben munkálnak Fény erői („De nini, mi van a fejeden? Ihol három aranyhajszál.”)
2. a nyugvó fényerőt és képességeket egy embernél képes aktívvá, cselekvővé változtatni: a királyfinak eddigi legjobb lova helyett (természetes tehetségei és jóságtörekvése helyett), táltos paripát ajándékoz, aki ezentúl a gondolat szárnyán viszi őt. Ez a megajándékozás mágikus cselekedet, és csak olyan emberen hajthatja végre, aki erre megérett, valamint személyesen kéri is ezt a változtatást (vágyik rá).

Mi szükséges ehhez a mágikus eseményhez?

• Szükséges, hogy az illető ember, akin végrehajtják, elemi szinten magán viselje a Világosság jegyeit, pecsétjét (ez a királyfinál a 3 aranyhajszál).
• Szükség van a föld anyagára, mert csak az anyagvilágban kezdhetjük el a beavatás útját. A földi ember legalább oly kevéssé hasonlít a Világosság Fiához, mint egy kilincsmadzag egy aranyos kantárhoz! Egyikből a másikhoz nem vezet út, a megoldás csakis a kicserélődés lehet, melyben az első teljesen eltűnik, hogy a másik, ama Fénylő, éljen.
• Hogy ez a csere megtörténjen, ahhoz alkalmas hely is kell, s ez nem más, mint egy magas hegy!
• Végül el kell végezni a tudatos, mágikus tettet.

„Ezt a három aranyhajszálat kihúzom a fejedből, adok hozzá egy kilincsmadzagot. Mikor aztán kiérsz erre meg erre a magas hegyre, ott a madzaggal csapd meg a három aranyhajszálat, s egyszeriben elébed toppan a táltos paripa.”

A táltos paripa: meghitt szeretettel szolgálja „kicsi gazdáját”. Ez az egyetlen feladata, melyet minden pillanatban, úgy éjjel, mint nappal, valóban szüntelenül végez. Olyan erőt személyesít meg, aki nem is tud mást tenni! Nem kettős tehát (lelkét nem feszegetik ellentétek, hanem az Egységre, a Fényre hangolt) mint a földi ember, ezért nem is foghat rajta semmi kísértés. Bizonyosan minden atomja a Fény birodalmából való. „Hasítja a levegőt”, „Felszáll, mint a madár”: a levegő ura, tudatosan mozog az asztrális térben. „No, kicsi gazdám, hogy menjek? Úgy-e, mint a szél, vagy úgy, mint a madár, vagy még ennél is sebesebben: úgy, mint a gondolat?”: Tudja, hogy a gondolat, az új gondolkodási képesség nagyobb minden csodás tálentumnál, s ő ezzel viszi kicsi gazdáját minden következő állomásra. De a jóhoz, széphez és igazhoz csak akkor viheti közelebb az embert, ha annak legbelsőbb vágya és törekvése valóban erre irányul. Szolgálni tehát csakis ebben az esetben tudja! Ellenkező esetben azonban: „Kijön a pitvarba egy haragos öregember, bizonyosan a Napnak a szolgája, meglátja a királyfit, amint nézegeti magát a tükörben, nagy mérgesen ráfúj, kerekedik rettentő nagy szélvész, s úgy elfújja lovastul, mindenestül, hogy hetvenhétezer mérföldig sem ért földet a talpuk.” A táltos ló rendkívüliségéhez tartozik, hogy nem négy, hanem öt lába van! Ez igen lényeges, nem az öncélú elkápráztatás kedvéért említi a mesemondó. Az ötös szám is az önzetlen, ártatlan, Istennek tetsző életvezetés jelképe.

A két farkas: „a küszöb őrei”, a mesebeli dialektikus világ kapuját őrzik. Ez a kapu vasból van, az ember – ember elleni küzdelem vasából. Itt mindenkinek meg kell fizetnie a vámot, aki ebből a mágneses térből távozni akar. De ez a világ nem akarja, hogy bárkit is elveszítsen, mert minden tőle függetlenné vált lénnyel veszít a hatalmából. Mágneses erejét a tőle függők tömegétől nyeri. Az ember, ha akarja, megszabadulhat ettől a kötéstől, mert AZ EMBER ALAPVETŐEN SZABAD. Ám a halálvilág hatalmasai többek között a félelem mágiáját alkalmazzák, hogy az ember nehogy felismerje és alkalmazza vele született szabadságát. Ezért kerül szembe minden szabadulni vágyó, határhoz érő ezekkel a látszólag ijesztő teremtményekkel. Itt arról van szó, hogy az ember mennyire tartja még fontosnak az énjét (mely valójában a halálvilágból való, a halhatatlan Lélekkel szemben ez előbb-utóbb a halál prédája lesz); képes-e már életében feláldozni önmagából egy nem elhanyagolható részt. Ha igen, akkor a farkasok átengedik.

„(a királyfi) Kivette a zsebéből csillagos bicskáját, kanyarított a combjából két font húst, odavetette a farkasoknak. – Most már mehettek – mondták a farkasok.”

A haragos öreg a Nap pitvarában: a Szellem (az isteni tudatállapot) szolgája: „a Napnak a szolgája”. Miért haragos, miért távolítja el kérlelhetetlenül a királyfit? Mert Isten Napjával, a Szellemmel nem lehet alkudozni, egyezkedni. Szívesen veszi az ember közeledését, ha az nem tetszeleg szépségében, hanem, bár ismeri saját gazdagságát, kincseivel nem önmaga felé, hanem az egész világ felé fordul, hogy az egész teremtés szolgálatába álljon. Ha ebben az alapvető feltételben hiba mutatkozik, ha a ’királyfi’ önmagára irányul, akkor az ajándékba kapott, megelőlegezett erő nem képes szolgálni őt, s „a nagy szélvész elfújja lovastul, mindenestül.” A Szellemet szolgáló számtalan erők egyike ilyen esetben azonnal gondoskodik arról, hogy a betolakodó a neki megfelelő helyre kerüljön. Ez a rezgéstörvények hatása: a Szellem közelében csak egy tökéletesen tiszta Lélek maradhat meg tartósan. Hősünknek és hű segítőjének, akit nem vesznek vissza tőle, újra kell kezdeni, a Szellem Világosságához képest kimondhatatlan mélységekben és sötétségben. Itt csak vakon, csúszva-mászva tapogatva, hol kígyóra, hol békára lépve haladhattak. A királyfi ezúttal önmagában teljesen elbizonytalanodva, mulandó képességeit végleg maga mögött hagyva, kizárólag vágya erejéből, alázatosan jutott el ismét a világ végére, a vaskapuhoz. Előző próbálkozásánál mérhetetlen örömmel, tagadhatatlan vágyakozással ugyan, de még magabízóan küzdötte fel magát a Szellem pitvaráig, így aztán nem is sikerült elfelednie magát, amikor létrejöhetett volna a Szellemkapcsolat. Eszünkbe jut itt Parszifál és Galahád példája: a királyfi első próbálkozásakor Parszifálhoz, második próbálkozásakor, amikor elnyerte az alázatot, már Galahádhoz hasonló: (Parszifál) „Találkozott egy szerzetessel, akinek elmesélte a történetét. ’Ó, fiam – mondta neki a szent ember – nincs valódi alázat benned, az a ruha, melyet Mindenek Ura viselt. Nem vesztetted el önmagad, hogy megtaláljad magad, úgy, mint Galahád.’ Ebben a pillanatban feltűnt Galahád. Mindketten részt vettek a szerzetes szertartásán, miközben egyedül Galahád látta a Grált.
’Itt az idő – mondta ekkor Galahád Parszifálnak. Elmegyek innen lentről. Engem megkoronáznak, messze, a szellemi városban. Gyere velem, akkor megláthatod a jelenséget, amikor elmegyek.’
Felmentek a hegyre. Mindenhonnan vihar és halál környékezte őket. Egy hatalmas, fekete és bűzös, emberi csontokkal borított mocsár terült el messze, nagyon messze. Csak egy keskeny hídon lehetett átkelni rajta. Galahád átkelt, mint egy villanás. Mihelyt átért, a híd lángokban tűnt el.
Parszifál nem tudta követni Galahádot. Az ég megnyílt, hallotta a mennydörgést, mint Isten Fiainak ujjongását. A láthatáron a szellemi város finom és tiszta gyöngyként tűnt fel dicsőségében, és a Szent Grál végül úgy jelent meg, mint egy rózsa Galahád feje fölött. A Grál egybeötvöződött a csillaggal, mely dicső fényét vetette a város tornyaira.” (Tennyson)

A százfejű sárkány: Most tehát, miután a végtelen türelem és kegyelem által elnyerte az alázatot, a királyfi a vaskapunál találkozik „a küszöb nagy őrével” (Rudolf Steiner kifejezése). Mesénkben ezt a 100 fejű sárkány testesíti meg.

És most térjünk vissza a történethez. A határig sikerült tehát újra eljutni! Az emberiség segítői pedig tudják, hogy az ilyen emberre különösen figyelni kell. Két hatalom érdeklődik iránta: 1. a benne csendes, szerető figyelemmel bízó Világosság és 2. az őt elveszíteni nem akaró, hatalmának gyengülésétől rettegő sötétség. Mesénk most következő szép részlete egyszerűen, egyértelműen tanúskodik a Világosság Fiainak munkamódszeréről, akik ezt mondják: ’Ne állj ellent a gonosznak!’ Mert a Szeretetnek nincs ellensége, a győzelem érdekében sohasem folyamodik erőszakhoz, végül mégis – ha ez sokszor hosszú időbe telik is – győz a rossz felett. Hogyan? Csakis a Szeretettel, csakis a mindent eltűrő szelídséggel, melyhez a szív különös állapotban kell legyen. A szív már csakis a Világosságra néz, ezért a Világosság eljön hozzá: beleköltözik. Ekkortól az ember úgy érzi, szíve végtelenül kitárult, belefér minden és mindenki, senkit és semmit nem zár ki többé. Igen, belefér most már az egész dialektikus világ is: az ember maga nem harcol ellene. Mert minden figyelmét a Világosságra irányítja, hisz kimondhatatlanul hiányzik neki! Ez a királyfi furulyajátéka, ezért szól bánatosan a dallam, zenéjében szíve végtelen vágyakozása fejeződik ki. Mikor jön el a szívnek ez az állapota? Amikor a jelölt önnön sötétsége lényegét tökéletesen megismerte, hisz alászállt a tudatalatti mélységeibe, szert tett az önismeretre. Belátáshoz jutott mind a mikrokozmikus, mind a kozmikus bukottsággal kapcsolatban, s most már a sötétségtől tudatosan, végleg el akar búcsúzni. Ez a furulyaszó Parszifál kérdése, amit végre feltesz, megértve saját mikrokozmoszának siralmas állapotát és segélykiáltását: „Nézd, mi lett belőlem!”

Mit kérdezett hát Parszifál, amikor másodjára (!) visszatért a Grálvárba? Ezt: „Bátyám, mi bánt, mit segíthetek?” Ami ezt jelenti: „Atyám, mit akarsz, mit tegyek?” Ekkor hangzik el a „Legyen meg a Te akaratod!”

Ebben a lelki állapotban csoda történik, melyet a mese így beszél el: „Az történt, hogy a százfejű sárkány szépen lefeküdt a földre, egy feje sem mozdult meg, úgy hallgatta a furulyaszót. De bezzeg nekibátorodott a királyfi is, s a vaskapun szépen kisétált.”

Hajnal: a Nap legszebb s legkedvesebb leánya.

A mesénkbeli Hajnal betölti azt a hiányzó helyet is, melyet a királyfi édesanyja személyében hiába keresünk. Ő az Istennő, aki az anyai szeretet magas nézetét személyesíti meg: ez az Istennő minden Fény felé törekvő embernek a legjobbat, legszükségesebbet ajándékozza. („megtetszett Hajnalnak a királyfi, maga mellé ültette az ő szárnyas lovára, (…) s azután úgy szálltak feljebb, feljebb, feljebb, mígnem fölértek a Napnak fényes pitvarába. Ottan kiválasztott Hajnal egy sugarat, szépen belefonta a királyfi hajába, s mondotta: – Na, királyfi, most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.” Ez az adó tevékenység Hajnalt a mennyei anyasággal hozza kapcsolatba. Ajándékoz, de nem köt magához, ellenkezőleg: a cél felé sürget: „most már mehetsz, megtalálod a Világszép Nádszál kisasszonyt.”

Ugyanakkor a mesemondó szerint Hajnal leány! A leány pedig a szeplőtlen tisztaság.

Hajnal tehát mindez együtt!

A Szellemi Nap a mesében végig a rejtettben marad. Hallunk róla, látjuk a leányát, találkozunk a szolgáival, és dicsőségéből sok minden megnyilvánul előttünk. De Őt magát a mese végéig egyszer sem láthattuk.

A Világszép Nádszál kisasszony: a jó véghez vitt küzdelem jutalma, akit az Élő Víz birtokában minden királyfi biztosan elnyer.

Irodalom:

1. Tennyson: Parszifál (forrás: Internet)

2. Rudolf Steiner: A magasabb világok megismerésének útja (2002, Genius)

* Van benne emberi szeretet (apa és fia: a király és fia), őriznek benne feltűnés nélküli lények ismeretet az igazságról, s kellő időben ezt rendelkezésre is bocsátják (a királyfi dajkája); de van benne megkristályosító törekvés, önmagára irányuló énkultúra (idősebbik királyfi és szép felesége); sötétség, negatív erő (a Fekete-tenger, a 77. sziget sötétsége, vén boszorkánya; hasznos képességek (a kis királyfi legjobbik lova, tettrekészsége); a jót szolgáló segítő erők (rengeteg erdő, 2 öregasszony, a macska); megújuló lehetőségek (pitymallat), beavatóhely (magas hegy), mágikus tudás (2. öregasszony).
 

Forrás: https://magyarokfenykuldetese.wordpress.com/2011/11/24/125/