A magyar nép ősköltészetének gyökerei a vallás, nevezetesen az őskultusz világába nyúlnak vissza. Az ősök szellemének tiszteletével együtt járt tetteik emlékének megőrzése és felelevenítése. A halotti tor és emléktorok alkalmával elbeszélték a halott nevezetes tetteit, vadállatokkal, emberekkel és elemekkel vívott küzdelmeit. A hadászatban, harcban kiváló hősök, vezetők, fejedelmek, hadvezérek tetteit mesés elemekkel tarkítva, kerek elbeszélésbe, gyakran ritmikus sorokba foglalták és mesélve, dalolva, szavalva adták szájról-szájra. Egy idő után a vallási szempontok háttérbe szorultak és megszülettek a hősmondák. Az élő vezérek és fejedelmek tetteiről hősi énekeket, dalokat szereztek és ezeket az elődökről szóló énekekkel együtt immár hivatásos énekmondók adták elő a lakomák fűszeréül. A hősmondák mellett a nép ajkán mesék keletkeztek, melyeknek középpontjában csodás természeti tünemények, szörnyállatok, az ember sorsát irányító jó és rossz szellemek, tündérek, boszorkányok, ördögök és a szellemekkel cimboráló varázslók álltak. A kereszténység felvétele után e régi mondák és mesék egy részét újak kiszorítják és csak néhányat őrzött meg közülük középkori történetírásunk és népi hagyományunk. Ezek a nép lelkébe olyan erősen beleivódtak, hogy hősi énekeink, balladáink és meséink minden idegen hatás ellenére megérték a mát. Balladavilágunkban és népmeséinkben ma is ott van egész Belső-Ázsia, Közép-Ázsia és a Kaukázus.

A magyar népmese a történeti korban

A magyar ősköltészetnek néhány korunkig megőrzött gyöngyszeme az uralkodóház hun származásának történeti hagyományát és a nőrablás régi szokásának emlékét fenntartó eredetmonda, az Álmos tetteiről mesélő vallásos színezetű Turul-monda, a fejedelemválasztás és vérszerződés, a fehér ló, Lél kürtje, az erős Botond és még sok más gyönyörű monda, mely a későbbi mondákban és népmeséikben felismerhető ősi elemekkel és motívumokkal együtt a magyar népfantázia termékenységének és az ősi monda- és meseköltészet gazdagságának ékesen szóló tanúi. Ezek a mesés elemekkel átszőtt hősmondák és népmesék - a magyar költészet és egyben a magyar történelem első termékei - szájhagyomány útján szálltak nemzedékről nemzedékre. Feljegyzésükre nem gondoltak, noha az írás mesterségét ismerték.

Anonymus krónikájában írja, hogy mégis "a regősök csacska énekeiből" és a "parasztok hamis meséiből" tudta meg "az olyan igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit". Régi kódexeinkben (Jókai Kódex, Döbrentei Kódex) a mese még rejtvény értelemben szerepelt, mai értelemben csak 1733-ban bukkan fel. Idősebb Cséri Verestói György (1698-1765) halotti búcsúztatójában olvassuk: "Nem hiszem, hogy egy nemzetben is volna ennyi mese és szófiabeszéd a tündérországról, mint a magyarok között. Erről beszélnek a lányok a fonóban és a kalákában. Ama lógózó és heverő inasok is, kik hivalkodásnak piacára kiülnek, ezzel csapják a legyeket a szájokról, költvén hivalkodó élményekkel tündérkirályokat, tündérleányokat, sőt némelykor tündérparipákat is". A XIX. század fordulóján a mese és a monda egymás mellett élt. A magyar mesevilág megmaradását erősen veszélyeztette a kor Európája divatos meséinek betörése, amely Heltai Gáspár és Haller János munkáiban jelenik meg. Erre ellenhatásként 1782-ben megjelenik a Magyar Hírmondó felhívása, amely arra szólítja fel olvasóit, hogy a külföldi példákból tanulva kezdjék gyűjteni a népköltészeti alkotásokat. Ennek hozományaként 1822-ben megjelenik az első magyar mesegyűjtemény Gaál György tollából - német nyelven. 1847-ben Henszlmann Imre a Kisfaludy Társaság ülésén megpróbálta rendszerezni a magyar népmesevilágot, majd Arany László 1867-ben a Kisfaludy Társaságban olvasta fel székfoglaló tanulmányát Magyar népmeséinkről címmel. E tett lavinát indítva el nemzeti lelkesedéstől fűtve egyre szaporodik azok száma, akik meglátták a magyar népmesevilág csodálatos értékeit és gyűjtötték azokat. Kálmány Lajos, Solymoss Sándor, Honti János, Katona Lajos, Borbély Mihály, Nagy Olga, Vöő Gabriella, Faragó József, Szabó Judit, Katona Imre. Kibédi Varga Ádám, Vámos Ferenc - és még sorolhatnánk a neveket, akik a magyar mesevilág összegyűjtésében és feldolgozásában dolgoztak.

A magyar mesekutatás területén három irányzat különült el, melyeket történelmi-földrajzi, mélylélektani és strukturális iskola kifejezéssel jelölhetünk. Magyarország a világon egyedülálló helyen van népmeséinek gazdagságában, azok feldolgozásában és értelmezésében. Berze Nagy János volt a Pap Gábor-vonal előfutára, akinek posztumusz munkája A világ közepe vagy Égig érő fa tette őt kora legképzettebb magyar népmesekutatójává. Felismerte a Nap anyja - a Hold anyja és a Szél anyja hármasságot népmeséinkben. Jankovics Marcellnak 1980-ban jelent meg A népmesék és a csillagos ég című alapvető tanulmánya. A legújabb idők nagy népmese-kutatói és magyarázói Makay László, Harkai István, Nagy Mihály Tibor és Szántai Lajos. Magyar Adorján az ünnepnapok rítusával, a társadalomszervezés normarendszerével és a hétköznapok erkölcsrendszerével foglalkozik A lelkiismeret aranytükre című mesekötetében.

Pap Gábor népmeséinket belülről, erkölcsi normarendszer szerint vizsgálja. Meseelemzéseiben használja az állatövet, a hétbolygó- illetve az ötelem rendszert, mint a tájékozódás megkönnyítésére szolgáló keretelemeket, amelyeknek gyökerei emberlétünk legmélyebb rugóiba nyúlnak vissza. A Napútnak, mind térbeli, mind időbeli jelentése kulcsszerepet játszik a népmese-elemzéseiben; a fény-árnyék, a jóság-gonoszság, a szeretet-gyűlölködés, a kegyelem-bosszúvágy arányai magyarázataiban lényegesek. Makay László elve, hogy a mesevilágban is "a tudomány a népet igazolja". Mesemagyarázataiban világossá válnak a népmeséinkben elrejtett totemisztikus hiedelmek. Totemállatokká az ember közelében élő szinte megközelíthetetlen állatok válnak. Hogy a mi mondánkban pl. egy fehér ló fiáról van szó, arra enged következtetni, hogy a mondának ez a része még belső-ázsiai lovas korszakból származik. Hogy meséink milyen reális alapon nyugszanak, azt a kínai "Sárkány király" alapította Loyan-i Fehérló kolostor bizonyítja, ahol ma is a fanyűvő, a vasgyúró és a kőmorzsoló gyakorlatokat tanítják, azokat az elemeket, amelyek népmeséinkben gyakran előfordul. Magyar Adorján csodálatosan elemezte a Leányszínű Bálint és a Gyöngyszínű (Tündér) Ilona című népmesénket. A mesében "Bálint" az ősmagyar mitológia Napistene, a fényt, világosságot adó megnyilvánulásában, míg "Ilona" a nőiesség, az anya istensége, aki Föld-, Víz- és Holdistennőként is megnyilvánul. Magyar Adorjánnál olvassuk: "Be kell látnunk, hogy ősi hitregénk, ma népmeséink mennyire nem voltak naivak, ahogy eddig véltük, illetve, hogy költői és jelképes fátyluk alatt mély tudomány és természetismeret rejlett. Észre kell vennünk, hogy inkább mi voltunk "naivak", azaz együgyűek, mert mindezt nem tudtuk. Mert a rosszindulatú kitalált "ázsiai nomádságunk" tana által félre voltunk vezetve".

"Mese" szavunk új keletü, ma kétféle értelemben használjuk. Szorosabb értelemben a mitikus mesét értjük alatta, tágabb értelemben pedig népköltészetünk legnagyobb műfajcsoportja. A magyar népmese legősibb, honfoglalás előtti, még belső-ázsiai gyökerű és sajátos műfaja a mitikus mese; ide sorolják a hősmesét, a tündérmesét és a varázsmesét. A magyar népköltészet a világ leggazdagabb mesekincsével rendelkezik. Népmeséink hősei és alakjai az európai vallások egyikéhez sem tartoznak¸ természetfeletti lények; kalandjaik európai gondolkozással nem érthetők. Ősi mitikus elemeket és motívumokat tartalmaznak. A "távoli ország", az azon túl, nem egyszer az égbolt feletti vagy a föld alatti világ csakis az "életfás"-gondolatkörrel magyarázható. Az ősi magyar mesékben szereplő "csodák" nem az egyéni képzelet teremtményei, hanem az évszázadok - évezredek - alatt megformált alkotások. A hősmesék csakis a belső-ázsiai táltos-világgal érthetők; ezek a hősök szabadítják ki a Napot, a Holdat, a csillagokat, az életadó vizet a sárkány hatalmából, ők másszák meg az égigérő fát, és az ő okos, emberi nyelven beszélő lovuk vív táltospárbajt Tündér Ilona ménesének vezérménjével. Az aranyszőrű ménes ellopása a pusztai emberek szokványos lólopási eljárásának felel meg. Idős parasztemberek még jól emlékeznek arra, hogy az első világháború előtt a mesemondók voltak a falvak legfőbb szóvivői, nevelői. Legtöbben alkatuknak, felfogásuknak és a hallgatóság összetételének megfelelően egy-egy műfajra specializálódtak. A hősmeséket és a varázsmeséket meglett korú férfitársaságban adta elő a köztiszteletben álló mesemondó, a leányfonók mesemondója legtöbbször idős asszony volt, aki érzékeny tündérmesékkel, szerelmes novellákkal, nevelő tárgyú példázatokkal szórakoztatta, oktatta hallgatóit. Az asszonyfonók, legénybandák, dohánycsomózók erős humorérzékű mulattatói pedig tréfákkal, olykor realisztikus mesékkel keltettek harsogó nevetést. A gyermekeknek csupán a mesék egy kisebb csoportját, a gyermekmeséket mondták el.

A magyar népmese-műfaj megoszlásáról csak megközelítőleg lehet képet adni, mivel a lejegyzett meséknek csak mintegy fele jelent meg nyomtatásban. A magyar népmesékben kifejeződik az igazságba vetett hit, a játékosság, a csoda öröme, a kaland szeretete, szóval mindaz, ami az elbeszélésben gyönyörködtetni tudja az ismeretlen világokat ismerni áhító hallgatót.

- Aki mesét hallgatott vagy igazi beleéléssel olvasott, sohasem figyelhetett meg a csodás részek elmondásánál különösebb hangsúlyt, a csoda kiemelését. A mesében a nép ajkán a csoda természetes eleme a történetnek. A csoda a magyar népmesék legjelentősebb csoportjának, az úgynevezett tündérmeséknek értelmezője, végső elve, egyben mindennapos légköre és egyszerre elmaradhatatlan és megszokott, a magyar paraszti mesevilág legismertebb műfaja, mely az egész magyar mesekincs mintegy felét adja. Tündérmesének mondjuk a mitikus vagy valódi meséinknek azt a csoportját, amelyben tündérek (belső-ázsiai ótörök szó!) változni tudó, csodás szépségű ember- és természetfeletti lények szerepelnek.

- A népmesék másik jelentős csoportja az úgynevezett tréfás mesék néha kíméletlen humorral mulatnak a gyöngébb botladozásain, és ha a gonosz pórul jár, alaposan megkapja büntetését. Kemény, kegyetlen humor ez.
- A falucsúfoló mesék csak 4,5 %-ban részesülnek a magyar népmesekincsben. Ezek a mesék és mondák között helyezkednek el, előfordul bennük természetfölötti elem is.
- A legendamesék. A moralizáló legendamesék népi eredetűek, a többiek nagy része újabb keletű és nem népi gyökerű.
- Az állatmesék viszonylag ritkák nálunk; ezek lehetnek többnyire hindu eredetű tanítómesék és európai eredetű állatmítosz témájúak.
- A hősmese kis számban fordul elő népmeséink között.
- A novellamese ritka nálunk; a XVI-XVII. században került a magyar néphagyományba. Nem ősi eredetű és távol áll a magyar gondolkozásmódtól.

A fentieken kívül még néhány mesetípus létezik a magyarságnál, mint pl. az ördögmese stb. Népmeséink fontos eleme az előadásmód és a hallgatóság. Fontos jellemzője a mesének a fokozás; a hős egyre nehezebb akadályokat küzd le. A magyar népmese kerüli a terjengős leírásokat és szerepelnek olyan sztereotípiák, amelynek a jelentését maga az előadó sem tudja (pl. Túl az Óperencián stb.) Népmeséink alapján rekonstruálható, hogy mitológiai világképünkben központi helyet foglal el az égig érő fa, amely jelképesen összeköti az eget és a földet, azaz az Isten felső és az emberek alsó világát, gyökerei pedig a föld alatti világba nyúlnak. Az életfa népmeséinkben - keleti örökségként - az élet egyik meghatározó jelképeként szerepel. A Nap mesebeli jelentése egészen különleges; a Rendet a Világosság szüli, a Világosságot a Nap, így a meseszó nyíltan vagy burkoltan mindig a Nap körül forog. A fény elrablása a nap- és holdfogyatkozás metaforája. A fény elrablásáról szóló mesék alaptípusa az Égitestszabadító. E mesékben sárkány, óriás, medve, tengeri szörny és az ördög a Napot, a Holdat és a csillagokat rabolja el.

A hagyományos mesemondó alkalmak (a hosszú téli esték, a fonó, a fosztás stb.) napjainkra szinte teljesen megszűntek. Ma már csak néhány olyan mesemondó él, aki a szájhagyományból ismert meséket mondja tovább, többségük a most megjelenő mesegyűjtemények meséit ismerteti.

Forrás: http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/022.html