Beszélhetnek bármit, amit akarnak, a székely vér minden cseppje drágagyöngy marad

Amint Hankó Vilmos írja (Székelyföld, 1896), lenyűgöző a székely munkaszeretete: „A hajnal már nem találja ágyában. Munkája a hajnallal kezdődik. Itt meredek hegyoldalon elképzelhetetlen fáradtsággal szántja silány földjét, versenyt dolgozva barmaival: ott távol övéitől, házától, falujától, havasi erdők útvesztőiben legelteti álltait, nyugvóhelye a zöld pázsit, takarója az égboltozat. Tutajfát vág, meszet éget, fát vág, csúsztat, úsztat, deszkát fűrészel, fát, borvizet szállít, kezének munkájával kereskedik, házal, s mindezt azért, hogy megtarthassa szerzett vagy őseitől örökölt 1-2 holdas birtokát, fizethesse adóját s megszerezze szegényes rozskenyerét, puliszkáját. Ez a szakadatlan küzdelem, bérces hazájának szélsőséges éghajlata a létért való küzdelemre megacélozták, az élet harcaira edzettebbé, kitartóvá, szívóssá tették. A sok akadály, mellyel megküzdeni kénytelen, testi és lelki tehetségét nagymértékben kifejlesztette, élénk felfogásúvá, éleselméjűvé és okossá tette."

Természetes védelmi vonalunk, a Kárpátok őrzéséből, a folytonos katonáskodásból „kristályosodtak ki azok a tulajdonságai, melyekről a költők énekeltek: a rettenthetetlen bátorság, a szabadságszeretet és az önbizalom". Ami az utóbbit illeti, a székely „senkitől sem fél, csak az Istentől", és „nem is bízik senkiben, csak az Istenben és önmagában" ezért, hogy „érdekeinek önmaga az őrizője, gondozója, jussának ő maga a védelmezője", amit ha kell, fegyveresen is megvédi, továbbá, „ha saját erejével nem képes igazságát kivívni, az ügyvéd segítségéhez fordul: vesszen oda – nem bánja – marhája, házam, földje, csak legyen igazság, de ez aztán az övé legyen. És megindul a pör, amelynek csak az ügyvéd látja a hasznát, s az unoka vagy dédunoka a végét. „A székely – tartja a közmondás – halandó, de pöre halhatatlan.""

Alapvető sajátossága természetének állandósága: „Igaz, hogy ingerlékeny, könnyen föllobbanó természetű, de haragja olyan, mint a nyári vihar: hirtelen lecsap, félelmesen dühöng, azután amilyen gyorsan támadt, éppen olyan gyorsan lecsendesedik. A harag – hacsak nem életbevágó dolog volt az okozója – semmi nyomot nem hagy becsületes, jó szívében. Alapvetően „vidám, mint a hegyről lesiető patak, mulatni vágyó s a mértéken túl vendégszerető nép. „A magyar jó szívvel látja vendégeit – mondják róluk – a székely jóságával megbetegíti." Kedélye, tréfája „a legjelentéktelenebb megjegyzésére is a jókedv hímes virágát rajzolja: szakadó esőben viszen egy urat szekéren a székely. – „Vajon kitisztul-e az idő, bátya?" – kérdi az úr a szekerest. „Bizony, ha így tart, aligha" – felel a kérdezett."

Góbé észjárása, amint leginkább Kriza János meséi, Tamási Áron, Nyirő József és Wass Albert regényei, elbeszélései elárulják, „furfangos: a hozzá intézett kérdésekre ritkán ad egyenes választ s a kérdésre is sokszor kérdéssel felel. Arra a kérdésre például, „hány gyermeke van kendnek, bátya?", így felel: „Avval együtt, ki a múlt Szen Mihájkor möghót, három héján tíz." – Hát küssebb gyermöke hány esztendős? – A bíz, aki azt éri, esztendő ijenkor kétesztendős léssz. Eszének ezt a nem egyenes úton járását maga is elismeri, midőn így beszél: egyik eszömmê azt gondótam, hogy mönnénk-ê a vásárba, de a másik eszömmê azt gondótam, hogy nem mönnénk-ê."

Ami azonban mindennél is szembeötlőbb, az ómagyar mitológiák elsősorban Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Bálint Sándor, Lükő Gábor kutatásai feltárta archetípusaival átszőtt vallásossága: „Rendesen két kimagasló és kitűnően gondozott épületet találunk minden faluban: az egyik az Isten háza, a másik az iskola." Mély vallásosságukról tanúskodnak „galambdúcos kapuik" és"a házak homlokzatának feliratai: „Békesség a bemenőknek!", „E házat Isten segedelmével építette G. J. és hitestársa." „A gyermekek köszönésmódja rendesen ez: „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!", az elutazóhoz intézett búcsúszavak: „Az Úr Jézus hírivê", „Szűz Mária képivê". A belépő idegen így köszönti az étkezőket: Isten áldja meg a délebédjöket."

Mindennapjait átható életöröme jeleként, különösen is fiatalságának, „legkedvesebb időtöltése a vasárnapi tánc és a fonó: itt nyilvánul a jóízű székely humor a maga valóságában, itt szikrázik a székely szellem a legerősebben, a vidám mulatság hangos a szótól és a nótától, tánc előtt, tánc közben, tánc után csak úgy olvadozik a sok szép nóta, sziporkázik a sok élc, folyik a tréfa, adoma, cseng a rigmus, a szebbnél szebb vers".

Művészete, mindenekelőtt építkezése is magán viseli lelkiségét: „az építésre használt fát annyi gonddal és ízléssel dolgozza fel, hogy bizonyos művészi fokra fejlesztette a legmagyarabb mesterséget, az ácsságot „, így „háza tájának legjellemzőbb része a kapu: a legújabban épített kapu is annyira magán viseli az eredetiség bélyegét, hogy megszakítatlan ősi hagyomány alkotásának válik be". Művészi tehetsége azonban mindenen érvényesül, „szinte azt mondhatnók, mindegyikük született mesterember: gyermekkorától kezdve fúr, farag valamennyi, a hegyoldalon juhait legeltető pásztorgyerek úgy kifaragja garasos bicskájával a völgyben tovarobogó gőzöst vagy a közelben dolgozó cséplőgépet, hogy láttára még a képzett technikusnak is eláll a szeme-szája".

Hankó legnagyobb csodálattal adózik beszéde egyszerűsége, talpraesettsége előtt: „Ajkán kellemesen csendül meg a sajátos kiejtésű zamatos magyar nyelv: minden székely azt a nyelvet tartja az igazi magyar nyelvnek, amelyet ő beszél". Így „egy magyar asszonyságot Budapestről sorsa közéjük vetett, pár évet töltött ott s mikor visszakészült szülőföldjére, körülvették. – Mért megyen el – mondták –, mikor már úgy megszerettük. Olyan jól megtanult már nálunk – magyarul."

Ha szerinte egy szóval kellene jellemeznünk őket, aligha lehetne az más, mint hogy a „kaláka" népe, az egymáson való kölcsönös szereteté: „ha valakinek gyors végezni való dolga akad, például épület- vagy tűzifa beszállítás, épületanyag-összehordás, trágyáztatás, jó ismerőseit, szomszédjait felhívja segítségre: ezek örömest sietnek eleget tenni a kérésnek, mert kölcsönbe megy: a kalákában – a közmunkára való összejövetelben – a kinárium (a kínálás tárgya) kenyér, tokány (fűszerezett birkahús), bor vagy mézes pálinka".

Gergely Pál irodalomtörténész-könyvész székelyábrázoló tanulmánykötetében (Székelyföld mindig zöld!, 1941) pedig kiemeli az ómagyar és a keresztény örökség egymást kiegészítő mivoltát életükben – „az őspogány emlékezetű kopjafák mellett békén férnek meg a bádogtetős keresztek is" –, továbbá a XVI. században Baranyai Decsi János által kiemelt „agyafúrtságuk"-at, jóízű szókimondásukat: „Ennek a legkeletebbre, határőrnek állított hegyi népnek valami egész sajátos csavarosság, fortélyosság érzik meg még a szürke köznapi mozdulatain, szójárásán is: mintha mindig védekeznie kellene valami ellenség ellen, mintha létében annyi százszor próbára téve az évszázadok alatt, még az észjárása is éles kardként kifényesedett volna."

Hankóhoz hasonlóan hangsúlyozza, hogy „a székely sohasem hazudik, „még végső szükségben sem, csupán megkerüli valamiképp az igazságot: így volt ez a 22 éves idegen megszállás alatt is, míg román urak parancsoltak és szorították ki belőlük a saját román fajtájukra kivetett adónak néhol tíz-hússzorosát!" Figyelmét mégis népzenéje, „másfél évezredes múltba gyökerező, primitív, romlatlan népiséget eláruló dalkötése, balladás művészete" nyűgözte le, a, hogy Bartók Béla, Kodály Zoltán és Vikár Béla csak egymagukban „a székelyeknél közel 3000 dalt vettek viaszhengerre!"

Helyesen ismerte fel, hogy a székelyeknek nemcsak a dalaik, szavaik, hanem észjárásuk is eredeti, „a többi magyarétól elütően más: ha meggyőződnek a velük szembenálló ember jó szándékáról, akkor a szívüket tárják ki, hajlékukat és asztalukat osztják meg vele, ha észreveszik, hogy érted a tréfát, szereted girbe-görbe hegyes országukat, akkor jól megolajozzák eszük minden csavarját és csak úgy ömlik belőlük az ízes, nevettető történet: zsúfolt a költői képekkel és hasonlatokkal még a mindennapi, egymásközti beszédük is, kevés szóval is sokat tudnak mondani, incselkedő szavukkal még a legsavanyúbb embert is megnevettetik, akárminő bajban van, de ha egy kissé fölmelegednek az emberrel, akkor bőbeszédűvé válnak, szinte világtörténeti és messzi világjáró távlatok nyílnak meg szavuk nyomán". A messziről jött vándor ugyanakkor gyakran szájtátva hallgatja éneklő hanghordozásukat, „igéket elhagyó drámai mondatsűrítésük"-et, mondatkurtításaikat, nyelvalkotó eredetiségükre valló örökzöld anekdotáikat, melyek közül álljon itt könyvéből befejezésül az alábbi.

„A világháború utolsó esztendejében, mikor a férfiak java már bevonult, egy tizenöt-tizenhat esztendős gyerek vitt be Görgényszentimréről Szászrégenbe. Szászrégenben éppen heti piac volt s megállíttattam a szekeret, hogy jobban lássam a tarka sokadalmat. A sokadalomban feltűnt egy román menyecske, ki nagyon szép, tarka katrincát viselt. Úgy láttam, hogy odahaza nagyon szépen lehetne használni valamelyik bútordarabra átalvetőnek. Megszólítottam az asszonyt, hogy eladná-e a katrincát. Az asszony jelekkel jutatta, hogy nem érti, amit mondok. Kísérletet tettem németül, azt sem értette. Odaszólítottam a kocsisomat, kérdezze meg románul, eladó-e a katrinca?

A legény csodálkozva bámult rám:
– Nem tudok én románul kérem.
– Itt élsz közöttük és nem tudod a nyelvüket?
– Nem én, instállom. Olyan sűrű székely vagyok én, mint a bivalytéj.

Próbálná ezt valaki ilyen tömören és ilyen jellemző erővel bármelyik idegen nyelven kifejezni. Erdélybe kell jönni az embernek, hogy a nyelvnek ezt a plaszticitását megismerje".

Igen, Erdélybe, hiszen, amint Erdélyi József írja versében (A székelyekhez),

Erdélyben lakik a mi tündér
világszép Ilonánk,
a mi nemzetté nevelő
isteni ősanyánk,
Erdélyben rengett a magyar
szabadság bölcseje,
ott lakik a mi szebb jövőnk,
szerelmünk elseje...

Ott bizony, s ezt talán soha nem lehet annyira hangsúlyozni, mint ma, amikor a székelység autonómiatörekvésének egyöntetű támogatása kitörési kísérlet a világhatalom kereteiből.

Forrás: Hun hír infó
Beküldte Dobrova Éva