ÉL MÉG AZ ÉGIG ÉRÕ FA
MÁR A GYÖKEREIT IS KIVÁGTÁK AZ ÉGIG ÉRÕ FÁNAK?
A CSILLAGOK KÖZÜL A POSVÁNYBA

Népünk létével és sorsával, emberiség életében betöltött szerepével összefüggésben, olyan ellentmondásosan tündöklõ és tragikus jelenségeket tapasztalhatunk, amelyekre a hozzáférhetõ ismeretek alapján nem kaphatunk magyarázatot. Idézzük fel ezeket:

Ötszázötven év óta a kereszténységet a rátörõ oszmán veszedelemtõl Nándorfehérvárnál megvédõ magyarság hõsiességére emlékeztet, szerte a földön, a naponként megkonduló déli harangszó. (A félreérthetõségek és a félremagyarázhatóságok megelõzésére, vegyük figyelembe: A déli harangszót III. Callixtus pápa a Nándorfehérvár elleni török támadás kivédésére irányuló könyörgésként 1456. június 29-én rendelte el. Ám, mielõtt az minden egyházközséghez eljutott volna, 1456. Június 22-én, tehát három hét múlva, megtörtént a nándorfehérvári diadal, így az eredeti cél okafogyottá vált.)

Nándorfehérvárig és utána még közel egy évszázadig, meghatározó szerepet töltöttünk be Európa politikai, gazdasági és kulturális életében.

Mohács után azonban ez a szerepünk egyszerre megszûnt és úgy tûnt, hogy örökre kiveszünk az európai népek történelmébõl. És igen: Népünk létszáma, a Mohács elõttihez viszonyítva, a hódoltság végére drámaian megfogyatkozott. Utána pedig közel négyszáz évig még önálló államunk sem volt. Politikai tényezõként nem is szerepeltünk sem Európa, sem a világpolitika síkján. Vagy, ha mégis elekeveredtünk, fölöslegesen zavarkeltõ epizódszereplõként tekintettek ránk, akiket figyelmen kívül kell hagyni, vagy ki kell iktatni.

Viszonylagos és rövid életû függetlenségünk csak a hazánk területét kétharmadával, népességét felével megcsonkító és kilátástalan nyomorba taszító trianoni ítélet után huszonöt évig volt. A második világháborút követõen azonban ismét a mélybe zuhantunk. Népünk lelkületétõl idegen eszme és idegen hatalom megszálló uralma alá kerültünk.

E tragikus, és szinte reménytelen történelmi helyzetünk ellenére a tizenkilencedik-huszadik század fordulójától kezdõdõen mégis fénylõn feltûntünk az emberiség elõtt.

Tõlünk függetlenül és elõlünk elhallgatva a tudományok világában, szerte a földön ma egyértelmû elismeréssel hangoztatott az a megállapítás, miszerint a tudományok területén a huszadik század a magyarok évszázada. Isaac Asimov pedig ezt írja: „Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj van a földön: emberek és magyarok." (Magyar Nemzet Magazin, 2004. január 12.)

És bizony: lélekszám szerinti arányok alapján számítva, az egész emberiségre kiható tudományos eredményeket elérõ és a Nobel-díjat elnyerõ tudósok s mellettük a feltalálók száma tekintetében minden más népet megelõzünk.

De nemcsak a tudományok területén mondhatjuk el ezt. Ugyanilyen eredményre jutunk, ha ezen arány szerint az olimpiai eredményeinket vesszük számba. Amelynek széthúzásunkra jellemzõ érdekessége, hogy azok jelentõs részét a csapatsportokban – labdarúgás, vízilabda, öttusa, kard-tõr csapat, kajak-kenu párosok, négyesek – értük el.)

És az alkotó zenemûvészek (Liszt, Erkel, Kodály, Bartók, Szokolay, Kurtág és még sokan mások), a képzõmûvészek (MS mester, Munkácsi, Paál, Csontváry, Rippl-Rónai, Szinyei Merse és még sokan mások), az építõmûvészek (Makovecz, Csete stb.), valamint az elõadómûvészek terén sem a sor végén kullogunk. Azután a pusztulásunkkal fenyegetõ, legsanyarúbb történelmi helyzetünkben, a föld népeinek csodálatát és együttérzését kiváltón, egyszerre a világpolitika egén is újra fényesen feltûntünk.

1956-ban, bár szabadságharcunkat leverték, és véresen megtorolták, minden más okoskodó magyarázattal és elhallgatással szemben visszavonhatatlanul megváltoztattuk a világ politikai térképét. Szabadságharcunkkal a föld legkegyetlenebb, legerõszakosabb hatalmának az alapzatából mi húztuk ki azt az elsõ téglát, mely a rendszer agóniájához, majd végsõ összeomlásához vezetett.

Mi indítottuk meg a földön a kommunista eszmék és pártjaik fokozatos lemorzsolódását. Idézzük csak fel! Mikor kezdõdött és azóta hova süllyedtek a föld kommunista pártjai? (Pl. A francia, az olasz, a spanyol, a portugál stb. kommunista pártok.)

Szabadságharcunk tanulságaként leplezõdött le annak a Romain Rolland-nal kezdõdõ és hosszan sorolható értelmiségi rétegnek az árulása is, akik tudván tudták, hogy hazudnak, de valamilyen anyagi vagy más elõnyökért szellemileg elõsegítették, majd végigbábáskodták a százmilliónyi ember elpusztításával, több százmilliónyi meghurcolásával járó kommunista rendszerek megszületését és uralmát. Amelyekben a gyilkosokkal egyenlõen bûnrészesek.)

Mindezek tükrében természetesen merül fel a kérdés: mibõl fakadt az az erõ, amely e tudományos eredményeinkhez és világpolitikai feltûnésünkhöz vezetett, és miért jutottunk oda, ahol vagyunk?

Bizonyos, hogy se fölemelkedésünk, se mai helyzetünk nem esetleges pillanatnyi jelenségek, hanem egy beláthatatlannak tûnõ folyamat következményei, amelynek õsidõktõl kezdve napjainkig valamely fonalon visszavezethetõ eredõi vannak. Csakhogy ezt a fonalat, a hozzáférhetõ ismeretekbõl véve, sem õstörténeti, sem történelmi magyarázatokban nem lelhetjük fel. Keresése során olyan szakadozott, összeköthetetlen szálú kuszaságokba keveredünk, amelyek máig kibogozatlanok.

A források

Tudjuk, hogy az emberiség, a különbözõ népek eredetének, õstörténetének, történelmének, nyelvének, kultúrájának, embertani hovatartozásának kutatói munkáikat a föld különbözõ területein feltárt, különbözõ idõkbõl származó és máig megõrzött tárgyi, írásos és embertani leletekre, ill. Különbözõ korokban született történelmi forrásokra alapozzák. Ám aki cask egy kicsit is belemélyed az ezekre alapozott munkákba, azonnal kivezetés nélküli útvesztõkben találja magát.

Tapasztalhatja, hogy a különbözõ kutatók az ugyanazon kutatott kérdésekben, ugyanazon vagy más-más tárgyi, írásbeli és embertani leletekre, ill. történelmi forrásokra hivatkozva, legtöbbször egymásnak ellentmondó, sokszor bizonyítatlan vagy feltevésekre alapozott megállapításokra, magyarázatokra, következtetésekre jutnak.
Ezen ellentmondások jelentõs része azonban számos kizárhatatlan – a következõkben nagyvonalúan áttekintett – körülményre vezethetõ vissza.

Azok a leletek, ill. történelmi források, melyekre a különbözõ kutatók munkáikban hivatkoznak, csak nagyon kis felületét fedik le az emberiség, a különbözõ népek õstörténetének, történelmének. Tér- és idõbeli viszonylatokban széles szakadékok vannak közöttük, amelyek okán feltárhatatlanok azok az összefüggések, melyek az eredõkre visszavezetõ megszakítatlan fonalat adhatnák.

Az õsidõktõl kezdõdõen az emberiség archaikus tudását tartalmazó írások és más feltárt leletek – mondhatni – döntõ része elpusztult, vagy elpusztították õket. Gondoljunk csak az alexandriai könyvtár, a maják, az aztékok stb. írásainak elpusztulására, ill. elpusztítására. Az egyes kínai császárok azon utasításaira, melyek következtében az uralkodásukat megelõzõ korokban keletkezett írásokat elégettették. A különbözõ lelõhelyek kirablására, szétdúlására.

(Itt kell felidéznünk azt a történelmi tényt is, hogy a mohácsi vész során Mária királyné a budai királyi palotából öt uszály kincset és levéltári anyagot szállíttatott Bécsbe. Aligha van olyan naiv ember, aki ne lenne biztos abban, hogy a Habsburg-ház a magyarságra vonatkozó kedvezõ, rájuk nézve kedvezõtlen iratokat elpusztította. Hiszen a kiegyezésig érvényben volt az a törvény is, miszerint a hazánk területén fellelt, népünkre vonatkozó minden leletet, emléket meg kell semmisíteni.
Ennek szellemében égettette, ill. pusztíttatta el Budenz a Szenkatolnai Bálint Gábor által összegyûjtött magyar rovásírásos emlékeket.)

A földön hatalmas fehér foltokat kitevõ területek vannak, amelyeken még el sem kezdõdött a föllelhetõ leletek feltárása: Kelet- és Közép-Ázsia, Közép- és Dél-Amerika, az óceániai szigetvilág, Afrika. Pedig talán ezeken a területeken rejlenek azok a leletek, melyek térben és idõben kitöltenék azokat az ûröket, amelyek a feltárt leletek között vannak. Ezek mellett akadnak olyan területek is, ahol valamilyen várható, az eddigieket megcáfoló következményektõl tartva, megtiltották a feltárásokat.

Tetézi mindezt, hogy a feltárt írásos leletek jelentõs része máig megfejtetlen. Pl. a sumér agyagtáblácskáknak eddig – hozzávetõlegesen – csak az öt százalékát fejtették meg.

Vannak eltitkolt, elhanyagolt leletek, források, melyekhez nem minden kutató,
nem teljes körûen, vagy egyáltalán nem férhet hozzá. (Pl. Sumér agyagtáblácskák, Kõrösi Csoma Sándor hagyatéka, vatikáni levéltár, holt-tengeri, kínai, tibeti tekercsek stb.) Közrejátszanak az ellentmondások kialakulásában emberi gyarlóságok is.

A különbözõ népek, hitvilágok körébe tartozó kutatók – ellenõrizhetetlenül vagy a megismerhetõ leletek egyoldalú magyarázatával – népükhöz, hitvilágukhoz fûzõdõ szellemi és lelkiviláguk szerint, elfogultan végzik kutatásaikat.

Vannak kinevezett kutatók, akik valamilyen anyagi vagy érvényesülési elõnyért, elõre meghatározott feltevéseknek megfelelõen, azt írják, amit elvárnak tõlük, vagy ami az érdeküket szolgálja.

Velük szemben az elfogulatlan kutatók csaknem tehetetlenek. Lehetõségeik korlátozottak, a feltárt leletekhez és más forrásokhoz õk alig-alig vagy egyáltalán nem férhetnek hozzá. És ha az elõbbi két körbe tartozó kutatókkal szemben ellentétes eredményekre jutnak, azok mindent elkövetnek a lejáratásukra, elhallgattatásukra, meghazudtolásukra. (Tanúi is vagyunk eme eseményeknek.)

Ezeket az ellentmondásokat és zavarosságokat igazolják az elmélyült történészek egyre gyakoribb megnyilvánulásai, akik szerint a megírt történelmi események csak felszíni jelenségei azon – az emberiség életének mélységeiben zajló – folyamatoknak, melyek feltárása nélkül az írott történelem csak sötétben tapogatódzó
esetlegesség.

Az új lehetõségek

Korunkban azonban egyre bõvül azoknak az eszközöknek és módszereknek a köre, melyek alkalmazásával jelentõs mértékben feloldhatók ama ellentmondások és hiányok, amelyek az eddigi ismereteink szakadozottságából, kuszaságából, kibogozatlanságából eredtek. (Génkutatás, agykutatás, radiokarbon-vizsgálatok, geológia, csillagászat, informatika, számítástechnika, mûholdak stb.) Alkalmazásukkal az igazi tudósok egyre szélesebb körû, sokrétûbb és mélyebb vitathatatlan tényekhez juthatnak. Ennek kezdeti eredményei már napjainkban is tapasztalhatók, melyekkel számos hamis állítást zárhatnak ki.

Az ezen eszközökben és módszerekben rejlõ lehetõségek és az alkalmazásukkal eddig elért eredmények – nyelvészet, a különbözõ népek eredete, a földet benépesítõ emberiség genetikai hovatartozása stb. – alapján feltehetõen igazuk lesz azoknak a kutatóknak, akik arra a következtetésre jutottak, miszerint a fokozatosan így feltárható tények ismeretében az emberiség és a különbözõ népek eredetét, õstörténetét, történelmét elölrõl kezdve újra át kell írni.

Munkánk során az eddigi ismeretekben tapasztalható ellentmondások és a még csak a kezdetén lévõ új kutatási lehetõségek okán néhány nem vitatott és nem vitatható utaláson kívül más régészeti, õstörténeti és történelmi munkákra nem hivatkozunk. (Felidézésüket az olvasók ismereteire és lelkületére bízzuk.)

Ezek mellõzésével huszadik századi tudományos teljesítményeink, politikai szerepünk és mai helyzetünk okainak kereséséhez – az õskortól kezdve napjainkig – a mindenki által természetes gondolatmenet fonalán követhetõ és belátható folyamat, ill. a napjainkban átélten tapasztalható jelenségek és tények számbavételével próbálunk eljutni. Ehhez abból a vitathatatlan eredõkbõl indulunk ki, melyek az emberiség, valamint minden nép történelmi létrejöttét és szerepét eleve
meghatározták.

Az emberiség, a népek szervezõdése

Az õskortól fogva a beláthatatlan jövõig az emberiség örök vágya: a világmindenség eredete, léte, a természet, a földi és földön kívüli élet titkainak megfejtése. Életüket, sorsukat meghatározó erõként már legõsibb õseink is e titkot akarták megfejteni.

Ebbõl eredt, hogy a beláthatatlan múlttól kezdve a föld különbözõ területein megtelepedett vagy vándorló, szétszórtan vagy csoportosan élõ emberek családokká, nemzetségekké, törzsekké, népekké, nemzetekké szervezõdése valamely e titok megfejtését sejtetõ vagy magyarázó természeti tapasztalat, metafizikus, szakrális, spirituális vagy transzcendens élménybõl eredõ, közösen elfogadott eszmék alapján történt.

Ezen eszmék határozták meg világ és életszemléletüket, gondolkodásmódjukat, hovatartozásuk és összetartozásuk tudatát.

Az eredõ eszme s az abból fakadó gondolkodásmódjuk, világ- és életszemléletük szerint érzékelt külsõ világot írta le az egymás megértéséhez, együttélésük párbeszédeihez szükséges és kialakult nyelvük, annak szerkezete, logikája, nyelvtani rendszere és szavainak jelentése. Az eredõ eszme szerinti világ belsõ átélése nyilvánult meg lelkivilágukat visszatükrözõ zenéikben, táncaikban.

Az érzékelt külsõ és az átélt belsõ világuk szellemiségébõl és lelkületébõl fakadt hitviláguk, annak fonalán születtek eredetmondáik, regéik, mítoszaik, kultuszaik, meséik, imáik, jelképeik, ereklyéik, közös ünnepeik, egyéni és közösségi, ünnepi és mindennapi életük rítusai.

Ezeket tükrözi vissza a különbözõ természeti ismereteiket, népmûvészetüket és teremtett mûvészetüket, építkezési módjaikat, lakóhelyiségeik belsõ elrendezését, öltözködéseiket, mindennapi tárgyaikat s azok díszítõelemeit, ételeiket, szokásaikat és viselkedésüket egyaránt felölelõ kultúrájuk.

Ez volt az alapja társadalmi, politikai és gazdasági szervezõdésüknek, együttélésük erkölcsi, majd jogi szabályozásának, egymáshoz és más népekhez való viszonyuknak.

A családok, a nemzetségek, a törzsek, a népek, a nemzetek mindezek alapján ismerik fel egymást. Ezekbõl fakad hovatartozásuk és összetartozásuk tudata. Ezek fonalán emlékeznek egyéni és közösségi múltjukra, tartják számon közös õseiket, történelmi eseményeiket.

Eszmék nélkül nem jöhettek volna létre családok, nemzetségek, törzsek, népek, nemzetek és ma sem élhetünk nélkülük. Ahogyan ezt az i. e. 500 körül élõ Konfucius (Kung Fu-ce) korunkra is érvényesen megfogalmazta:
„Ha nincs hit, nincs vallás, akkor nincs állam, csak gyülevész tömeg, amit a butaság és a félelem tart össze ideiglenesen." (Hamvas Béla: Az õsök nagy csarnoka. II. kötet, 26. o.)

Mindezek az ember születésétõl a haláláig tartón nem egyszeriek. A génkutatás eredményeinek alapján ez ma már bizonyítottnak tekinthetõ. Az emberben az egymást követõ generációkon keresztül nemcsak õsei embertani, hanem az életük során, az eredõ eszme szerint átélt mindazon hatások és késztetések is öröklõdnek, melyek egyéni és közösségi, szellemi, érzelmi és mindennapi életüket, életmódjukat az eredõ eszmével összhangban vagy azzal szemben befolyásolták, jobbra vagy rosszabbra fordították.

És ha mindezt magunkba mélyedve végiggondoljuk és átérezzük, arra a következtetésre juthatunk: minden embernek és népnek van egy testetlen örökléte és egy testet öltött megszabott idejû fizikai élete. Hiszen életünk legõsibb eleinkkel kezdõdött. Fogantatásunk pillanatától kezdõdõ valóságos életünk során megszakíthatatlan folyamatossággal õseink embertani, eszmei, szellemi és lelki adottságait örököljük és éljük tovább. A saját valóságos életünkben ért hatásokkal erõsítve vagy gyengítve, ámde az elõdeinktõl örökölteket sohasem kiölve, utódainkba mi is ezeket az adottságokat örökítjük tovább. 

← EZÜST TARSOLYLEMEZ HONFOGLALÁS KORI SÍRBÓL BEZDÉDRÕL (SZABOLCS MEGYE)

Az örökölt adottságokat minden ember, fogantatása pillanatától kezdve, génjeiben hordozva, tanulatlanul tudja és soha el nem felejti. Élete során gondolat- és érzelemvilágát e tanulatlanul tudott adottságok hatják át. Ezek megnyilvánulásainak összefogó és megtartó ereje adja egyéni és közösségi boldogulásuk feltételeit, létük és megmaradásuk erejét. Ennek tényét a génkutatás eredményeit megelõzõen és egyértelmûen ugyancsak Konfucius fogalmazta meg:

„Mily nagyszerû azonban az istenek és õsök szellemi ereje. Az ember rájuk tekint, és nem látja õket, figyel rájuk, és nem hallja õket. És mégis õk alakítják a dolgokat, és senki sem lehet meg nélkülük. Az õ hatásuk eredménye, hogy az emberek böjtölnek a földön, megtisztulnak, és ünnepi köntöst öltenek, hogy áldozatot mutassanak be nekik. Mint a nagy vizek zúgása, olyan a lényük. Mintha a fejednél volnának, mintha a jobb és bal oldaladon volnának."
(Helmut von Glassemann: Az öt világvallás. Bp., 1975, Gondolat Kiadó.)

Mindezekbõl természetesen következik, hogy minden nép a maga õsi eszméibõl eredõ és genetikusan örökölt adottságainak szellemisége, lelkülete és életmódja szerint szeretné megteremteni, fenntartani és megélni egyéni és közösségi életét.

Az eszmék élete

A népek szervezõdésének kezdetén az egymástól távol élõ, a föld különbözõ területein megtelepedett vagy vándorló népek eredõ eszméi másmás tapasztalat vagy élmény alapján egymástól függetlenül születtek. Nem azonosan tükrözték vissza a világegyetem eredete, léte, a természet, a földi és a túlvilági élet tapasztalható és átélhetõ, szellemi és lelki, megrendítõ vagy mindennapi jelenségeit, azok okát és magyarázatát. Gondoljunk csak pl. a sumérok, az egyiptomiak, a hunok, a kínaiak, a hinduk, a görögök, a germánok, az aztékok, a maják, az inkák stb. különbözõ eszmevilágára, s mindazokra, melyek az eredõ eszmékbõl fakadtak. (Világ- és életszemlélet, hitvilág, kultúra, nyelv stb.)

Az emberiség történelme során azonban a különbözõ népek és eszméik nem maradtak érintetlenek. Az õskortól kezdõdõ békés vagy erõszakos népmozgások következtében különbözõ megtelepedett, vándorló, hódító, meghódított, hódítások elõl menekülõ vagy szétszóródó népek kerültek kapcsolatba egymással. Ennek során a különbözõ népek nemcsak embertanilag, hanem mindazok tekintetében
is keveredtek, amelyek õsi eszméikbõl eredtek. Ennek eredményeként világ- és életszemléletek, gondolkodásmódok, hitvilágok, kultúrák, nyelvek, zenék ötvözõdtek, változtak, maradtak fenn, váltak uralkodóvá, tûntek el, vagy minden megpróbáltatás ellenére, elhallgattatva vagy megvallva éltek tovább. E keveredések érdekessége, hogy a sumér–asszír viszonytól kezdõdõen számtalan példa van arra, hogy a hódítók átvették a meghódított népek eszméit, hitvilágát, kultúráját és mindazt, ami ezekkel összefüggésben volt. Gondoljunk csak a suméroktól kölcsönzött Hamurabi törvénykönyvére, vagy a jakobinusok által vallott Legfõbb Lény szimbólumára, a piramisra és azon Ízisz mindent látó szemére. (Amely szimbólum az amerikai egydolláros bankjegyen is szerepel.)

Hosszadalmas okkeresõ magyarázatok nélkül is tudjuk, hogy e keveredések eredményeként mára az emberiség és a különbözõ népek eredõ eszméi fölé (békés módon vagy rájuk kényszerítve) öt egyetemes eszme kerekedett.

A kezdetektõl fogva az örökkévalóságból kiinduló, õsi dogmák nélküli
1) kínai univerzizmus;
2) brahmanizmus;
3) buddhizmus.
A 2000, ill. 1600 éve született, az eredetet az egyszeri teremtéssel magyarázó egyistenhitû, dogmákra épülõ
4) kereszténység és
5) iszlám.

Ezek az egyetemes eszmék azonban a különbözõ népek tudatából eddig nem tudták kitörölni az õsi eszmékbõl eredõ azon adottságokat, melyek hovatartozásuk és összetartozásuk tudatát, szellemi és lelkivilágukat, életfelfogásukat és mindennapi életüket, tanulatlanul is tudva, eleve meghatározzák Tudjuk, hogy vannak kínai univerzizmust követõ mandzsuk, mongolok, ujgurok, jugurok stb. Brahmanizmust, ill. buddhizmust követõ hinduk, tamilok, dravidák, kínaiak, tibetiek, japánok stb. Kereszténységet valló németek, angolok, magyarok, maják, inkák, oroszok, lengyelek stb. Iszlám hitet valló arabok, afgánok, perzsák, malájok stb.

Az emberiség történelme során voltak ugyan eszmék közötti összeütközések (keresztes hadjáratok, iszlám terjeszkedés), számuk azonban elenyészõ az írott történelembõl megismerhetõ, a különbözõ népek közötti háborúk sorozatában.

E háborúk célja minden esetben és döntõ mértékben más népek leigázása, területeik elfoglalása, népeik rabszolgasorba taszítása, kincseik elrablása, ill. természeti és társadalmi adottságaik erõszakos birtoklása, kihasználása volt. Idézzük csak fel az asszírok gyilkos hódításait, Kánaán népének kiirtását, a zsidók babiloni fogságát, Nagy Sándor hadjáratát, a Római Birodalom, a mongolok, az oszmán birodalom hódításait stb. Vagy az újkorban földrésznyi területek népeinek kiirtását, az emberiség egyharmadának gyarmati uralom alá kényszerítését, a kínai nép morális tönkretételére az ópiumbevitel kikényszerítését, az 1800-as évek elejéig a rabszolgaság fenntartását, az 1900-as évek közepéig a faji megkülönböztetéseket. (Amelyek érdekessége, hogy az ezeket elkövetõ népek közül a legtöbb szenvedést okozóra ma a demokrácia bajnokaként kell tekintenünk.)

A második világháború után kirobbant háborúk vagy azzal fenyegetõ történelmi események többségének oka és célja azonban már más. A gyilkos népeknek, terroristáknak, szakadároknak, lázadóknak, felkelõknek nevezett népek (írek, baszkok, vietnamiak, afgánok, kurdok, csecsenek, albánok, palesztinok, tamilok, timoriak, kasmírok, horvátok, szlovének stb.) sokszor évszázadok múltán és életük
kockáztatásával is szabadulni akarnak, ill. megszabadulnak az õket meghódító, ill. leigázó, természeti és társadalmi adottságaikat kihasználó vagy kirabló népek uralma alól. Céljuk, hogy egyéni és közösségi életüket, a hovatartozásuk és összetartozásuk tudatának erejével összefogva, a maguk õsi eszméibõl eredõ és genetikusan örökölt adottságainak eszmeisége, szellemisége, lelkülete és életfelfogása szerint élhessék. Ezek az események pedig nyíltan vagy lappangva mindaddig folytatódni fognak, míg a különbözõ népek nem a maguk genetikusan örökölt adottságaik, hovatartozásuk és összetartozásuk tudata szerint élhetik az életüket, hanem azokat az õket uraló népek területi határai (területi status quo) határozzák meg. Mindezekre a napjainkban zajló történelmi eseményekbõl bárki számtalan megtörtént, zajló vagy várható példát tud felhozni.

És ha nagyvonalúan áttekintjük a napjainkban is zajló politikai és fegyveres küzdelmeknek az eredményeit, azt tapasztaljuk: azok a népek, melyek a hovatartozásuk és egybetartozásuk összefogó erejével a maguk akarata szerint szabadon élhetik az életüket, mind virágzásnak indultak (írek, katalánok, balti népek, malájok, szlovének stb.).

E történelmi események azt bizonyítják, hogy a különbözõ népek különbözõ õsi eszmékbõl eredõ és genetikusan örökölt hovatartozásának és összetartozásának tudata ugyan kordában tartható, elhallgattatható, vagy önként feladható, de ki nem irtható.

A népek megtartó ereje

Részletes ismeretek nélkül is mindenki végiggondolhatja: az emberiség történelme során napjainkig, szabadon vagy valamilyen uralom alatt, azok az ismert és megnevezett népek maradtak fenn, melyek bármely történelmi megpróbáltatás ellenére sem adták fel hovatartozásuk és összetartozásuk tudatát. Ennek erejét az mutatja, hogy a különbözõ népek, õsi eszméikbõl eredõ világ- és életszemléletük,
gondolkodásmódjuk, hitviláguk, kultúrájuk, nyelvük az évezredek során külön-külön vagy együttesen meddig és milyen mértékig maradtak megrontatlanok...

Népünk eddigi és ez utáni létét és megmaradását, hovatartozása és összetartozása tudatának erejét is ezek határozták és határozzák meg. Számbavételükkel juthatunk el ahhoz a feltehetõ eredõhöz, amelynek máig vezetõ fonalán, szellemileg, rzelmileg belátható módon, feleletet kaphatunk a huszadik századi tudományos és történelmi
eredményeink, ill. a mai helyzetünk magyarázatát keresõ kérdésekre.

Mit õriztünk meg õseink hagyatékából

Népünk õsvallása a kereszténységet beláthatatlan idõvel megelõzõen is egyistenhitû volt. Istent testetlen szellemi lényként, a földet körülölelõ égboltban tisztelte. Erre vezetnek vissza a ma is elhangzó, egymásnak oltalmat, segítséget, áldást kérõ „ég áldjon", „ég veled", „az ég segítsen utadon" köszöntéseink, ill. „az ég szakadjon rád" átkunk. Az Isten ily módon történõ megnevezése egyetlen más hitvilágban és nyelvben sem fordul elõ. Ennek jelképe, az égig érõ fa faragott, festett és hímzett formában régi tárgyainkon – pásztorbotokon, fokosnyeleken, bútorokon, falvédõkön, terítõkön – ma is nagy számban föllelhetõ.
És mi ihlette Csontváry Magányos cédrus címû alkotását?

Népünk õsi hitvilágából eredõen ma is él az õsanyára visszavezetett Boldogasszony- kultuszunk, mely több ezer évvel megelõzte a kereszténységet, és azt csak a kereszténység felvétele után ruháztuk Szûz Máriára. És gondoljunk csak a népünk lelkületében élõ, az anyák, a nõk tiszteletére, az anyákhoz, az anyákról szóló népdalainkra, verseinkre.

Ugyanígy õsi eredetû és egyedülálló a családot alapító, a gyermek nemzésében és fogantatásában lelkileg és testileg eggyé váló férfi és nõ házasságkötését „egybekelésnek", a nõt „feleségnek" nevezõ megfogalmazásunk is.

Népdalaink, néptáncaink kutatóinak a munkái alapján tudjuk, hogy népünknek az eredõ eszme szerint lelkében átélt világának belsõ megnyilvánulásaiból fakadó népdalaink, néptáncaink a visszatekinthetõ kortól kezdve napjainkig megrontatlanul fennmaradtak, élnek, hatnak. És idézzük csak fel a népdalaink ihlette Kodály Zoltán, Bartók Béla és az õket követõ zeneszerzõk zenekari és kórusmûveit, melyeknek a világ színpadjain elhangzó elõadásait a közönség mindenütt áhítattal, csodálattal, megrendülten hallgatja. Tudatlanul is átérzik, hogy azok az ember lelkületének legõsibb, legmélyebb és legtisztább megnyilvánulásai.
Ugyanez mondható el a világ színpadain bemutatott, mérhetetlenül gazdag mozdulatelemekbõl felépülõ néptáncaink tomboló sikereirõl is. Amelyek során napjainkban az is megtörtént, hogy táncosainkat nem engedték le a színpadról, és közéjük keveredve – mondhatni egész éjjel – velük táncoltak.

Felidézhetjük népmeséinket is, melyek száma többszöröse bármely európai nép népmeséinek. És ezek a mesék az emberi minõséget, a jót, a rosszat, a nemeset és a nemtelent stb. példázzák. Emlékezzünk csak a királykisasszony kezének elnyeréséért vetélkedõ királyfiakra, hercegfiakra, akikkel szemben a királykisasszony kezét az öreg juhász legkisebb – tehát leggyengébb – fia nyerte el. E történet minek az alapján minõsíti a királykisasszony kezéért vetélkedõket? Kincsük, rangjuk vagy emberi minõségük szerint?

Számba vehetjük mindennapi tárgyaink, öltözködéseink formáit, s azok gazdag díszítõelemeit is. Az angol királynõ, ha magára ölti összes kincseit és ékszereit, biztos, hogy a leggazdagabban, legfényesebben tud kiöltözni, de olyan szépen, mint egy hajdani magyar parasztlány, soha. Mert azok a lányok 8-10 éves koruktól kezdve a maguk kézügyessége, szellemi és érzelmi világa szerint szõtték, hímezték, horgolták ruháikat, kelengyéiket.
E sorba tartozik ételeink széles választéka is. (A magyar asszonyok cask krumpliból 71-féle ételt tudnak készíteni.)

Mindezek mellett hosszan sorolhatnánk még egyéni és közösségi életünk mindennapi és ünnepi eseményeinek õsidõkbõl eredõ rítusait, a születéssel, a házasságkötéssel, a halállal összefüggõ bensõséges megnyilvánulásait és azok jelképeit.

Népünk elõidõkbõl eredõ eszmei, szellemi és lelkivilágának megõrzött hagyatékaiban, megtartó és összetartó erejében azonban döntõ szerepe van a kezdet kezdetén született, az évezredek során formálódott és ma is beszélt nyelvünknek.

Ennek erejét az mutatja, hogy õsidõktõl kezdve milyen mértékig õriztük meg az eredõ eszme, az abból fakadó gondolkodásmód, világ- és életszemlélet szerint észlelt külsõ világot leíró nyelvünket, annak szerkezetét, logikáját, nyelvtani rendszerét és szavait.

Nyelvünk eredetével és rokonságával összefüggésben mindenki tudhat azokról az acsarkodó és kirekesztõ vitákról, melyek során Budenz és más kinevezett tudósok és követõik azok ellen támadtak és támadnak, akik állításaikat vitatják, vagy kétségbe vonják, de akiknek az érveit a gén- és agykutatás eredményei egyre következetesebben bizonyítják.

E viták eredményeinek a mérlegelésétõl mi eltekintünk. Nyelvünkkel összefüggõ következtetéseinket – a munkánk elején jelzett, írott forrásokra hivatkozva – azoknak a külföldi kutatóknak és tudósoknak az írásaira alapozzuk, akiknek az elfogulatlansága kétségbevonhatatlan.

Sir John Browring neves angol nyelvész a következõket írja:
„A magyar nyelv messze áll magában. Egész sajátos módon fejlõdött, és szerkezete olyan idõkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élõ európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetes és szilárdan fejlõdõ nyelv, melyben logika van, sõt matézis is az erõ, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával. [...] A Magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskõ, melyen az idõ viharai karcolatot sem ejtettek, nem az idõk változásától függõ kalendárium. Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem trafikál – nem ad és nem vesz senkitõl. Ez a nyelv a nemzeti felsõbbrendûségnek, szellemi függetlenségnek legrégibb, legdicsõbb mûemléke... Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellõzik. A nyelvészetben éppúgy, mint az archeológiában.
A régi egyiptomi templomok egyetlen kõbõl készült padozatát nem tudják megmagyarázni. Senki nem tudja, honnan jött, melyik hegybõl vágták ki a csodálatos tömeget. Miként szállították oda, miként emelték fel a templom tetejére.

A magyar nyelv eredetisége még ennél is csodálatosabb tünemény, sokkal csodálatosabb! Aki ezt megfejti, az az isteni titkot fogja boncolgatni; valójában annak is az elsõ tételét. „Kezdetben vala az ige és az ige Istennél vala, és Isten vala az ige." (Baráth Tibor: Magyar népek õstörténete. P. O. Box 190, 1993.)

Ezt a megállapítást erõsíti meg az 58 nyelvet beszélõ egyháztudós Mezzofantinak a magyar nyelvvel kapcsolatban tett megjegyzése is: „A magyarok, úgy látszik, nem is tudják, hogy micsoda kincs lakozik a nyelvükben."
(Bíró József: Kõrösi Csoma Sándor és a szabirok. Los Angeles, 1988, saját kiadás. 56. o.)

A modern nyelvtudomány atyjának tartott Jakob Grimm pedig ezt írja: „A magyar nyelv olyan tökéletes, mintha megszerkesztették volna." (Cey-Bert Róbert Gyula: Hun-magyar õsvallás. Szig-Tim Kiadó, 2005)

Ide tartozik még az is, hogy amit a különbözõ nyelveken húszezer szóval lehet leírni, arra nyelvünkben harmincnyolcezer szó van. (Vegyük csak elõ a Magyar szókincstár címû munkát, s gyönyörködjünk el abban, hogy a különbözõ fogalmaknak hány árnyalata van. Vagy kérjünk meg egy angol nyelvtudóst, hogy fordítsa le angolra ezt a közmondásunkat: „Ki-ki a maga szerencséjének kovácsa." (Ezt bizonyítják George Bernard Shaw szavai, aki a CBC-nek adott interjújában tömören összefoglalva ezt mondta:
„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyõzõdésemmé vált: ha magyar lett volna az anyanyelvem, az életmûvem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerûen azért, mert ezen a különös, õsi, erõtõl duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.")
Hosszan folytathatnánk még azoknak a külföldi szakembereknek a névsorát, akik nyelvünkkel kapcsolatban az idézettekkel egyenértékû megállapításokat tettek.

Ezen egyértelmû megállapításokon túl azonban nyelvünk õsiségét és egyedülálló voltát döntõen a Sorbonne nyelvészeti tanszékén végzett kutatások nyilvánosságra hozott eredményei bizonyítják. E kutatások során közel 3000 nagy, kicsi, holt és élõ nyelvet vizsgáltak meg, s azt kutatták, hogy közöttük mely nyelvek milyen mértékben õrizték meg az ún. õsetimonokat.
Ennek – óriási meglepetést okozó – eredményeként kiderült, hogy ezek aránya az angol nyelvben 4%, a latinban 5%, a héberben 5%, a hindiben 9%, a szanszkritban 12%, a tibetiben 12%, az ótörökben 26%, míg a magyarban 68%. (Katona Sándor:
Kettõs nevünk a Magyar és Hungar. Somogyi Zoltán kiadása, 1995, 55. o.)
Ezen arányokból következik, hogy a ma élõ angolok a 16–17. század fordulóján élt Shakespeare mûveit csak szótár segítségével tudják olvasni. Ezzel szemben mi az 1200-as évekbõl fennmaradt eredeti Halotti beszédet még ma is hibátlanul értjük.

Nem kíván semmilyen magyarázatot, hogy nyelvünk õsetimonjainak arányai szerint az elõidõktõl kezdve még ma is õsnyelvünkkel tudjuk visszatükröztetni, leírni az egyetemesen érzékelt külsõ világot.

Ennél nagyobb jelentõsége van azonban annak, hogy nyelvünknek ez a képessége nem esetleges, hanem idõtlen. Gondoljuk csak végig: az õsidõkben nyelvünk megszületését, annak szerkezetét, logikáját, nyelvtani rendszerét és szavai jelentését eleve az õsi eszme szerint érzékelt külsõ világ, az abból eredõ gondolkodásmód, világ- és életszemlélet határozta meg, s több tízezer év múltán is archaikus nyelvünkkel tudjuk leírni a mai világot.

Mindez azt jelenti, hogy nyelvünk, bár megfogalmazhatatlanul, de egyetemesen és máig érvényesen olyan õsi tudást hordoz, melyet sem az idõ, sem a történelem vasfoga nem tudott kikezdeni.

Ezt bizonyítja Neumann János, aki kimondta: életmûvét csak a magyar nyelv logikája szerint tudta megalkotni. Teller Ede pedig halála elõtt pár évvel Pakson azt mondta: „Jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991, 9.)

És mielõtt félreértés történne: azok számára, akik a magyar nyelvet anyanyelvként beszélik – anélkül, hogy tudván tudnák –, gondolatvilágukat, gondolkodásmódjukat, világ- és életszemléletüket a nyelvünkben hordozott õsi tudás határozza meg. (Amit a gén- és agykutatások eredményei egyre meggyõzõbb erõvel bizonyítanak.)

Az eddigiek fonalán – bár csak szellemileg követhetõ módon – jutottunk el ahhoz a feltehetõ magyarázathoz, mely feleletet adhat huszadik századi tudományos eredményeink eredõjét keresõ kérdéseinkre. E kapható felelet szerint: elért tudományos eredményeink valamilyen módon népünk genetikusan örökölt és nyelvében hordozott õsi tudásából erednek.

Hol, mikor, milyen név alatt éltünk? Megrontatlanul hogyan õrizhettük meg nyelvünket?

Az írott történelmi munkákban szereplõ kibogozhatatlan népnevek okán népünk név szerinti létezését nem tudjuk a kezdet kezdetéig visszavezetni. (Isten tudja, hogy a történelem során milyen neveken neveztek bennünket, s mi is önmagunkat, míg magyarokká lettünk.) E követhetetlen folyamattal szemben azonban van egy megkérdõjelezhetetlen tény.

Bármely név alatt éltünk is, a legõsibb idõkben született nyelvünket megrontatlanul csak egyetlen módon õrizhettük meg. Népünk a nyelvébõl, valamint eszmei, szellemi és lelkivilágából fakadó összetartozás-tudatának erejénél fogva a történelem minden megpróbáltatását túlélte, s megszakítatlan folytonossággal az õskortól kezdve napjainkig megmaradt. Másképp már régen eltûntünk volna az emberiség tengerében.

De kik voltak, mit tudtak a világegyetemrõl, az eredetrõl, a létrõl, a természetrõl azok az õseink, akik népünk eszmei, szellemi és lelkivilágát megformálták, a nyelvünkben hordozott õsi tudást birtokolták, azokat reánk hagyták, s napjainkig ápolták?
Ehhez – rövid kitérõt téve – vissza kell nyúlnunk azokhoz a folyamatokhoz, melyek az írott történelem felszíni jelenségei alatt az emberiség és a különbözõ népek életének mélységeiben kezdetektõl fogva szüntelenül zajlanak.

Az értelmiség szerepe

A folyamatok életre keltésében és szüntelen táplálásában mindenkor kizárólagos szerepe volt és lesz a hajdan táltosoknak, sámánoknak, mágusoknak, papoknak, bölcseknek, írástudóknak, majd napjainkban értelmiségnek nevezett rétegnek. Az általuk fakasztott forrásokból eredõ folyamatok során születtek meg mindazok az ismeretek, melyeket az õskortól kezdve a világegyetemrõl, az eredetrõl, a létrõl, a természetrõl, az emberiség és a különbözõ népek eszmei, szellemi és lelkivilágáról, õstörténetérõl és történelmérõl tudunk. Az õ tehetségük eredménye, ahova a tudományok, a mûvészetek, a kultúra, a civilizáció, az egyéni és közösségi élet kialakulása terén addig eljutottunk. Ismeretekben, információkban (mûszaki rajzok, technológiai elõírások) rögzítve, szellemileg õk teremtették meg azt a mindennapjainkat körülvevõ mesterséges tárgyi világot, mely az emberiség anyagi boldogulását szolgálják, de a földi élet teljes elpusztítására is felhasználhatók.

Elhivatottságuk, tehetségük, tudásuk és lelkiismeretük szerint mindenkor döntõ szerepük volt és lesz az emberiség s a különbözõ népek egyéni és közösségi, mindennapi és történelmi életének alakulásában, jó- vagy balsorsának bekövetkezésében.
E körbe tartozott és tartozik népünk mindenkori értelmisége is. Ebbõl kiindulva keressük a feleletet huszadik századi tudományos és politikai szerepünkre, s arra, miért, hogyan jutottunk oda, ahol vagyunk?

Hová jutottunk – II. Rész

Értelmiségünk és népünk viszonya

A maga élete során ki-ki átélheti és tapasztalhatja: mindaz, ami népünk eszmei, szellemi és lelkivilágában, életmódjában és egymáshoz való viszonyában, hovatartozása és összetartozása tudatát és erejét eleve meghatározza, az az egyes emberekben kisebb-nagyobb családi és társadalmi közösségekben, tanulhatatlanul tudva és másmás szellemi és érzelmi változásokban külön-külön él. E soksejtû nemzettudatunk és erõnk egész népünkre kiterjedõ összefogásában, a magyarság fenn- és megtartó erejének ébren tartásában, a maga akarata szerinti boldogulása feltételeinek megteremtésében mindenkor döntõ szerepe volt és lesz a mindezeket tanultan tudó, a falusi tanítóktól kezdve a tudományos, a kulturális, a gazdasági, a politikai élet minden szintjén tevékenykedõ értelmiségnek.
Különbözõ társadalmi síkokon népünknek mindenkor õk adták és adják azt az eszmei, szellemi, lelki és közösségi fogódzót, amelynek fonalán mindennapi és történelmi életútján eligazodhatott, eligazodhat.

Történelmünk során azonban a magyarság az erre hivatott értelmiség híján, vagy annak elvesztése okán, hosszú idõkön keresztül és többször is magára maradt. Ez vezetett máig ismétlõdõ történelmi tragédiáink sorozatához.
E tragédiáink sora Mohácscsal kezdõdött. Az azt követõ török hódoltság alatt az elhurcolások, az elmenekülések, a szétszóródások következményeként népünk lélekszáma a fizikai létét pusztulással fenyegetõ mélybe zuhant. Hazánk hódoltság alatti területe csaknem néptelenné vált. A hódoltság utáni abszolutisztikus Habsburg-uralom pedig a fizikai haláltusájából alig éledezõ magyarság nemzeti létét és megmaradását is a végveszély szélére sodorta. Még a nyelvétõl is meg akarta fosztani. (L. a Thököly-, Rákóczi-szabadságharc leverése, Mária Terézia telepítéspolitikája, II. József nyelvtörvénye és az utánuk következõ uralkodók tettei.)

Ezt követõen pedig valahányszor felnõtt és kinevelõdött népünk fenntartó és megtartó erejének összefogására hivatott értelmiségünk, azt minden esetben – sokszor valóságosan is – lefejezték, szétszórták, hallgatásra, megalkuvásra, népünk magára hagyására kényszerítették, míg egy részük bizony árulóvá vált.

E tragédiák máig ismétlõdõ sorozatát indította el a felvilágosodás korában a Martinovics-féle összeesküvés szereplõinek kivégzése. Most tekintsünk el Martinovics Ignác azóta kiderült szerepérõl és attól is, hogy az összeesküvés a francia forradalom eszmei fonalán szervezõdött. Szereplõit és céljaikat azonban nemzeti függetlenségünk megteremtése ihlette. A leleplezett összeesküvõket ugyan lefejezték, de azt a lappangva élõ folyamatot, melyet megindítottak, nem tudták megszakítani. Felnõtt és kinevelõdött egy, a magyarság összefogására képes olyan értelmiség, mely a következõ tragédiáink áldozatává vált.

Vegyük az 1848-as szabadságharc két birodalom összefogásával történõ leverését és annak következményeit. Értelmiségünkbõl több mint százat kivégeztek (Haynau). Ennek többszörösét súlyos várbörtönre ítélték. Jelentõs részük külföldre menekült, míg az itthon maradottak bujdokoltak.

Mindezek ellenére, bár értelmiségünket megroppantották, de megtörni, az újraszervezõdést megakadályozni nem bírták. Ennek erejével kényszerítettük ki a viszonylagos szabadságunkat megteremtõ kiegyezést, mely nemzettudatunk, önmagunkba vetett hitünk megerõsödéséhez vezetett. Akkor fejlõdött ki egyre nagyobb teljesítményekre képes iparunk, gazdaságunk, amelynek évenkénti növekedése
folyamatosan tíz százalék körüli volt. (Ha akkor lett volna olyan fogalom, mint a „távol-keleti csoda", magyar csodáról beszélhettek volna.)
Gazdasági és társadalmi infrastruktúránk megteremtésére akkor hoztuk létre – az egy fõre és egy négyzetkilométerre számított sûrûsége szerint – a világviszonylatban is az elsõk közé tartozó vasúti és postahálózatunkat. Akkor épült ki fõvárosunk, épültek ki vidéki városaink. Felvirágzott tudományos, mûvészeti és mindennapi társadalmi életünk is. (Gondoljunk csak az akkor született és élt tudósaink, feltalálóink, képzõmûvészeink, zenemûvészeink, építõmûvészeink, irodalmunk, színmûvészetünk szereplõire és alkotásaikra.) Mindaz, amit akkor fõvárosunk, városaink építményeiben és más alkotásaiban létrehoztunk, ma is a szemünk elõtt vannak, mindenki rájuk mutathat. A panelvilág már réges-rég összeomlik, midõn azok még évszázadokig állni fognak.

Közel ötvenéves békés korszakunk után, a Habsburg-ház hatalmi céljainak áldozataként, sorsszerûen következtek azok a történelmi események, melyek népünk létét és megmaradását újra a végveszély szélére sodorták.

Az elsõ világháború. Az õszirózsás forradalom. A „dicsõséges" Tanácsköztársaság, majd a trianoni ítélet.

E történelmi események kimenetelében döntõ és becstelen szerepe volt a háborús veszteségek után megmaradt értelmiségünk egy szûk rétegének. Az õszirózsás forradalomban a politikai akarnokok, majd a „dicsõséges" Tanácsköztársaságban a hamis eszméiket egész népünket terrorizálva terjesztõk mellé állván – elárulták a magyarságot. 
Tettükkel teljes politikai, katonai, gazdasági, eszmei, szellemi és lelki káoszt teremtettek. Hazánk területét és népünket a gyõztes hatalmak és a bennünket körülvevõ ún. kisantantba szövetkezett országokkal szemben védtelenné, kiszolgáltatottá tették. (Pedig a fegyverletétel után hadseregünk képes lett volna határaink megvédésére. Ahogyan azt Kemal Atatürk vezetésével a törökök meg is tették.)

Uralmuk azonban rövid életû volt.
A vesztett háború utáni kómájából és az általuk okozott káoszból kilábaló magyarság alig éledõ ereje elõl gyáván és hitetlenül, azonnal szétfutottak, fõkolomposaik külföldre menekültek. Kitakarításuk azonban csak elõszele volt annak a folyamatnak, mely hazánk Mohácsot követõ, négyszáz évig tartó tragikus történelmének sorsdöntõ változásához vezetett.

Magára talált és népünkhöz hû értelmiségünk az államformát – a királyságot – ugyan fenntartotta, de a monarchia rendszerét és a Habsburg-ház uralmát lerázva megteremtette hazánk függetlenségét.

Az árulók bûneinek következményeit azonban már nem tudták kizárni. Döntõ mértékben az árulásukkal elõidézett helyzet vezetett a trianoni ítélethez, melynek következtében:

Elvesztettük hazánk területének kétharmadát, magyar nyelvû lakosságunk és értelmiségünk egyharmadát. Megfosztottak bennünket nemzeti vagyonunk kétharmadától, természeti adottságaink, erdõink, legelõink, ipari nyersanyagforrásaink döntõ hányadától. Néhány szûk kivételen túl – bauxit, szén, földgáz, nyersolaj – természeti adottságként csak termõföldünk nagyobb része maradt meg. Közben az elszakított területekrõl milliónyi menekült gondjával kellett megbirkóznunk, akik évekig marhavagonokban laktak. Tetézte mindezt, hogy ellenségeink (a kisantant) gazdasági blokáddal s minden más módon a magyarság teljes tönkretételére törekedtek.

Függetlenségünk megteremtése azonban új erõt keltett népünkben. Ennek összefogásával értelmiségünk, a világháború, az árulások s a trianoni ítélet okozta minden nyomorúság és kilátástalanság ellenére megteremtette a nemzet létének és megmaradásának, szellemi-lelki fölemelkedésének, anyagi boldogulásának mindennapi és elõrelátó feltételeit.

Mai értéken számítva kifizettünk tizenhat milliárd dollár államadósságot, 1926-ban kibocsátottuk a pénzvilág egyik legértékállóbb valutáját, a pengõt (melynek árfolyam-ingadozásától csak az angol fonté volt alacsonyabb).
Az elemi iskoláktól kezdve az egyetemekig létrehoztuk azt az oktatási rendszert és hálózatot (Klebelsberg Kunó), amely a világ élvonalába tartozott. (Emlékezzünk csak a híressé vált, de nem egyedüli Fasori gimnáziumunkra is. Mûszaki egyetemünk színvonalára, melyet akkor a világelsõnek minõsített zürichi egyetem után a második helyre soroltak.)

Értelmiségünk e rendszerben szerzett, egyre szélesebb körû, sokrétûbb és mélyebb természettudományos ismereteire alapozott kutatások és fejlesztések eredményeként megindította és fenntartotta azt a folyamatot, mely hazánk fokozatos ipari fejlõdéséhez és gazdasági növekedéséhez vezetett (amelynek akkori üteme a világranglista hatodik helyén állt). Eredményeinkben meghatározó szerepe volt kifejlesztett, majd elõállított ipari termékeink újdonságának és minõségének, melyek a világ élvonalába tartoztak, s amelyek értékében – máig intõ példaként – döntõ részt tett ki a szellemi hányad. Gondoljunk csak a Tungsram izzólámpáira, rádiócsöveire és azok európai elterjedtségére, a Gamma, a MOM mûszereire, optikai eszközeire, a Csonka-féle porlasztókra, az Orion rádiókra, a Ganz Mûvek villamos (Kandó Kálmán-féle) mozdonyaira stb., melyek Európában és világszerte keresettek voltak, jelentõs piaci területeket fedtek le. (Kandómozdonyokkal vontatott vonatok Argentínában, elektromos erõmûvek Brazíliában stb.) Akkor hoztuk létre a tanyavilágot behálózó keskeny nyomtávú vasútvonalakat, állítottuk forgalomba a Dunán a milimárikat, a Soroksárról és Tahitótfaluból Pestre és visszaszállító hajójáratokat.

Értelmiségünk szellemi színvonalára és tudására jellemzõ, hogy az elsõ Föld–Hold rádiókapcsolatot Bay Zoltán teremtette meg. 

Gazdasági fejlõdésünkkel párhuzamosan az ún. humán értelmiségünk kezdeményezésére és egyre szélesebb körû részvételével elkezdõdtek azok a társadalmi mozgalmak is, amelyek a magyarság hova- és összetartozása tudatának megerõsödését, szellemi, lelki és gazdasági fölemelkedését, szociális helyzetének javítását szolgálták.
Népi írók, szárszói konferencia, éneklõ Magyarország, KALOT-mozgalom, népfõiskolák, ezüst- és aranykalászos gazdatanfolyamok, NÉKOSZ, az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) szociális lakásépítési programja (melyek nem panelházak voltak). Ezek hatására és oktatási rendszerünk eredményeként hazánkban fokozatosan megszûnt az írástudatlanság, bõvült a mûveltség. 

Mit tud, vagy egyáltalán tud-e valamit e korról és annak eredményeirõl a második világháború után felnõtt generációk sora. (Istenem! Nincsenek olyan tisztességes történészeink, akik hazánk független életének azt a korszakát a „fehérterror, keresztény kurzus, fasiszta rendszer" minõsítésekkel szemben, e tények tükrében tárnák ifjúságunk elé?) 

E nagy vonalakban vázolt áttekintés után térünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miért a huszadik században történt tudományos és politikai kiemelkedésünk? 
Az elõbbiek alapján egyértelmûen kitûnik, hogy a Mohácsot követõ, háromszázötven évig tartó török megszállás, majd Habsburg-uralom után kiemelkedésünk korszaka az alig nyolcvan évig tartó történelmi idõszakra esik, amidõn: 

Népünk a kiegyezés után viszonylag szabadon, majd Trianon után hazánk német megszállásáig (1944. márc. 19.) függetlenül, a genetikusan örökölt eszmei, szellemi és lelki adottságaiból eredõ világ- és életszemlélete, hova- és összetartozása tudatának erejével a maga akarata szerint élhette egyéni és társadalmi, mindennapi és történelmi életét. E korban született, nõtt fel, mûvelõdött ki az az értelmiség, mely megteremtette azon eszmei, szellemi, lelki és gazdasági feltételeket, fölélesztette azt a teremtõerõt, melynek eredményeit az elõbbiekben bemutattuk. 

Közülük emelkedtek ki azok a tudósok, akik a tudományok világában a huszadik századot a magyarok érvszázadává tették. 

Ugyanezen korban vált történelmi erõvé a magyarságnak az a tanultan és tanulatlanul is mélyen átélt hova- és összetartozás-tudata, amely a világ legerõszakosabb hatalmával szemben, a föld népeinek csodálatát és együttérzését kiváltó 1956-os szabadságharc során, minden elõzetes szervezkedés nélkül, népünk valamennyi társadalmi rétegét szellemi és lelki egységbe kovácsolta. 

Mindezek tükrében részletes magyarázat nélkül, természetes gondolatmenet fonalán is egyértelmûen belátható az alábbi összefüggés:

Hogyan kerültünk oda, és miért vagyunk ott, ahol vagyunk?

Népünk Trianont követõ, maga akarata szerinti független életének és az annak során megindult reményt keltõ folyamatoknak alig húsz év után véget vetett a második világháború, hazánk német megszállása, a német fegyveres erõkkel és egy szûk értelmiségi réteg árulásával kikényszerített nyilas rémuralom, majd a háborút követõ szovjet megszállás és a kommunista párturalom. E tragikus események következményeként a harctereken, a német koncentrációs táborokban, hadifogságban, majd a szovjet munkatáborokban milliónyi honfitársunk vesztette életét.

Elpusztult nemzeti vagyonunk hatvan százaléka. A háborús kirablásokon felül népünket terhelte a hazánkat megszálló szovjet hadsereg élelmiszer-ellátása. A háborút lezáró párizsi békeszerzõdésben pedig ötmillió dollár háborús kártérítést róttak ránk.

E szörnyû veszteségek ellenére nem tört meg népünk viszonylag szabad, majd független élete során megerõsödött hova - és összetartozás-tudata, s annak teremtõ ereje. A háborút követõ két év alatt eltakarítottuk a romokat, pezsgõ gazdasági folyamatok indultak meg (az aranytojást tojó tyúk), s az európai gyõztes hatalmakat is megelõzve, kiegyensúlyozott közellátást teremtettünk. (Amit akkor Európában megfogalmazottan is „magyar csodának" neveztek.)

A magyarság újraéledésének ez a folyamata azonban csak rövid ideig tartott.
A második világháborúból gyõztesen kikerülõ Szovjetunió erõszakos fellépésével, titkos vagy nyílt támogatásával, s a kezdetektõl fogva áruló nemzetközi értelmiségi réteg hozsannázásával és félrevezetõ magyarázataival kísérve, elkezdõdött az a fenyegetõ folyamat, melynek kísértete az egész földet bejárta.

Minden élõ eszmével szemben egyetemesnek kikiáltott, az emberiségnek örök boldogságot ígérõ, a kommunista eszmékre történõ hamis hivatkozásokkal és elõre meghirdetett világuralmi céllal megindult a kommunista parancsuralmi rendszerek terjeszkedése.

E rendszerek forradalomnak nevezett, tömeggyilkosságokkal uralomra jutott vezetõi, szószólói és zsoldosai azonban egyaránt tudták: az évezredes eszmékkel szemben a maguk hamisan magyarázott ideáit csak úgy tudják elfogadtatni, s rájuk hivatkozva az uralmukat megteremteni és fenntartani, ha a csizmájuk alá kényszerített vagy célba vett népeket, egyedeikre szétverve, életük minden síkján és fokán kiszolgáltatottá teszik.

Megfosztják õket múltjuktól, s azoktól az eszmei, szellemi és lelki fogódzóktól, melyek világ- és életszemléletüket, hovatartozásuk és összetartozásuk tudatát, egyéni és közösségi, mindennapi és történelmi életüket, a maguk akarata szerinti anyagi boldogulásuk feltételeit eleve meghatározták.

Útjukból eltakarítják azt az értelmiséget, s azokat a társadalmi rétegeket, amelyek tanultan tudva, vagy addigi életfelfogásuk szerint ezt a fogódzót adták, folyamatosan ápolták, összefogó erõvé tették.

Szétverik azokat a céltudatosan szervezett vagy természetesen szervezõdött intézményeket, egyházakat, kisebb-nagyobb közösségeket, melyek e fogódzók szervezeti kereteit adták.

Mindezek elérésére és végrehajtására megfogalmazták azokat a törvényeket, létrehozták azokat az erõszakszervezeteket, amelyek uralmi céljaikat szolgálták. Alkalmazásukkal elõre megfogalmazott ítéletekhez vezetõ perek során bárkit, bármikor kivégezhettek, bebörtönözhettek, üldözhettek, egész életére tönkretehettek (GPU, KGB, gulagok). Ez vezetett az emberiség történelmének leggyilkosabb korszakához, melynek során – ahogyan azt munkánk elején már számba vettük – százmilliónyi embert pusztítottak el, s több százmilliónyit egész életére tönkretettek.

A Rákosi-korszak

Ez a terjeszkedés hazánkra is kiterjedt. A háborút közvetlenül követõ évek alatt népünk döntõ többsége a szellemétõl, lelkületétõl idegen, hamisan magyarázott eszmékkel szemben érintetlen maradt. A kommunista párt csalással megnyert választása, majd az ún. fordulat éve után azonban a megszálló szovjethatalom fenyegetésével és közremûködésével a magyarságot is a hamis kommunista szólamokat szajkózó párt uralma alá kényszerítették. Az erõszakkal létrehozott államformát népköztársaságnak, társadalmi rendszerét népi demokráciának – népuralomnak – nevezték, ám az csupán a párt néhány vezetõjének – Rákosi Mátyás, Gerõ Ernõ, Révai József, Farkas Mihály, Péter Gábor – teljhatalmú (diktátori) uralma volt. Ezzel bekövetkezett történelmünk minden megelõzõnél súlyosabb tragédiája.

A szovjet példát követve a párt legfõbb vezetõjének tetszése szerint, elõre megfogalmazott forgatókönyvek alapján elkezdõdött az a gyilkos folyamat, mely népünket is minden eszmei, szellemi és lelki fogódzójától megfosztotta.

A magyarság hova- és összetartozástudatának erejét, összefogó értelmiségünket és szervezeteiket a politika, a tudományok, a mûvészetek, a gazdaság, az államigazgatás, az oktatás, a lelki élet, a kulturális intézmények, a társadalmi szervezetek minden síkján és fokán fokozatosan lefejezték, szétverték, vezetõiket és tagjaikat üldözték, hamis vádakkal kivégezték, bebörtönözték, kitelepítették, hazánk elhagyására kényszerítették.

Az így lefejezett valódi értelmiség helyére a hamis eszméiket szajkózó, maguk kinevezte tudósokat, mûvészeket, írókat, ill. kádereket ültettek. Közöttük egyaránt voltak:

– Az emigrációból (Moszkvából) visszatérõ, és az itthon megbúvó eleve való párttagok, akik a szûk vezetõi réteg uszályában és annak parancsára, céltudatosan törtek uralmuk válogatás nélküli módszerekkel és eszközökkel történõ megteremtésére és fenntartására.

– Naivan hívõ, romantikus ábrándozók, akik elhitték az örök boldogságot hirdetõ handabandákat, és nem tudták, hogy nem egy nemes eszmét, hanem egy nagyon szûk réteg uralmát szolgálják.

– A pártba belépõ vagy ahhoz törleszkedõ olyan kimûvelt értelmiségiek, akik valamilyen érvényesülési, anyagi vagy más elõnyért tudatlanul, számítón, képmutatón vagy megalkuvón, de a hívõ látszatát keltve elárulták népünket, ellenkezés nélkül végrehajtották azt, amit megparancsoltak nekik, vagy elvártak tõlük. (Hosszan sorolhatnánk azoknak a minisztereknek, tudósoknak, mûvészeknek, íróknak, utazó nagykövetnek, politikusoknak és más
közéleti rangot elnyerõ értelmiségieknek a nevét, akik e körbe tartoztak, s akiket késõbb – miután megtették kötelességüket – félreállítottak.)

– Kádereik döntõ többségét azonban az a primitív népség tette ki, mely a kommunista eszmékrõl és világnézetrõl csak annyit tudott: „kezdetben volt az õskommunizmus", és hogy: „kezdetben volt a nagy köd, majd jött a nagy bumm". De amely a legkisebb elõnyökért is bármire kapható volt.
Az értelmiség céltudatos lefejezésének ellenére azonban tudták: útjukból csak a tanultan tudó fogódzót adó réteget takarították el, de ezzel a népünkben külön-külön élõ és tanulatlanul is tudott nemzettudatot még nem tudták kiölni. Ennek megtörésére, elõnyökkel kecsegtetve vagy büntetéssel fenyegetve, elkezdõdött az az ideológiai terror, mely egész népünkre kiterjedt. Sajtóban, rádióban és különbözõ erõszakos módszerekkel (kötelezõ szemináriumok, Szabad Népfélórák, munkásgyûlések, szabad pártnapok, falujárás, házi agitációk, az utcákat járó autókra szerelt hangszórók, a bérházakban bömböltetett rádiók, röplapok stb.), mindenkor és mindenhol az uralmuk szerint magyarázott hamis eszméket hirdették, sulykolták, miközben népünket hermetikusan elzárták a külvilágtól. Attól kezdve mindenki csak azt hihette, tudhatta, mondhatta, tehette, amit õk hirdettek. E szellemi terror végrehajtására, osztályharc címén, a munkásosztálynak nevezett rétegbõl a mindenre kapható népséget, egész népünkre uszították. Az õ szájukba adták, õk harsogták az ideológiai terrornak azokat a jelszavait, amelyekkel a hitüket, a nemzettudatukat megvallókat, az addigi életfelfogásukhoz ragaszkodókat, a maguk szûkebb környezetében példamutatókat tetszõleges címkézésekkel ellenségesnek kikiáltott társadalmi osztályokba soroltak, szüntelenül figyeltek, üldöztek. Fasisztának, nacionalistának, klerikálisnak, kizsákmányolónak, kuláknak, osztályidegennek, népellenesnek, ellenforradalmárnak stb. nevezték õket.
E címeken az elõre kiszemelt szerencsétleneket összes javaiktól, létfeltételeiktõl megfosztották, büntetõtáborokba hajtották, kitelepítették (Kistarcsa, Recsk, Hortobágy stb.). E szörnyûségek milliónyi ember életére kiható tragikus tényeit és következményeit a Terror Háza meglátogatása során mindenki megismerheti.

És hogy az emberek között semmilyen összefogó erõvé válható szellemi, érzelmi kapcsolat ne jöhessen létre, állami terrorhálózattal (AVO, AVH) és besúgók hadával egész népünket elárasztották, akik mindenhol, mindenkit figyeltek. Elég volt egyetlen félremagyarázható szó, tett vagy jel, hogy bárkit elõvegyenek, meghurcoljanak, egész életére tönkretegyenek.

A terror és az alkalmazott aljas módszerek hatására az emberek fokozatosan magukba zárkóztak. Egy idõ után senki senkiben sem bízott. Barátságok bomlottak fel, nemes emberi kapcsolatok szûntek meg. Az emberek többsége még otthon sem merte kimondani gondolatait, érzéseit, nehogy családjának valamelyik tagja véletlenül vagy tudatlanul valahol elszólja magát. Mert még az iskolákat, az oda tartó és az onnan kitóduló gyerekek szóbeli vagy más megnyilvánulásait is figyelték, a táskáikba is belenéztek, hogy mit visznek tízóraira.

Ezt a célt szolgálta az is, hogy a legkisebb településektõl kezdve a fõvárosig a lefejezett értelmiség helyébe nem az ott élõk közül választották ki, hanem idegenbõl vitték a maguk kádereit.
Akikrõl senki semmit sem tudott, akik minden emberi érzés nélkül, mindenkivel szemben érdektelenül csak a parancsaikat teljesítették, s akikre mindenki félve tekintett.

A legnagyobb csapást azonban népünk legkisebb szervezeti egységeire, a családokra mérték. Tanulatlanul is tudva, évezredeken keresztül a családok hordozták, õrizték, ápolták és adták tovább utódaiknak azokat a genetikusan örökölt szellemi, lelki és mindennapi fogódzókat, melyek nyelvünk mellett a magyarság hova- és összetartozás-tudatának forrásait adták.

A folytonosság megteremtésében és fenntartásában õsanyánkra visszavezetett szakrális szerepe volt az anyáknak, a nõknek. Az eredõ eszme szerint érzékelt világ bensõ átélésébõl fakadóan  kezdetektõl fogva õk teremtették meg és tartották fenn a családok lelkivilágát, mindennapi életének rendjét, érzelmi légkörét. Õk ápolták mindenkori vallásos hitüket, õk tanították imádkozni gyermekeiket. Ölükben dajkálva, bölcsõkben ringatva, vagy ágyba fektetve népdalainkkal, népmeséinkkel õk altatták el gyermekeiket, unokáikat, s ezzel õk ültették el lelkükben hovatartozásuk és összetartozásuk tudatának elsõ lelki palántáit.

Az õ feladatuk volt környezetük rendben tartása, a család mindennapi életszükségleteirõl történõ gondoskodás. Ennek során õk teremtették meg ételeinknek azt a sokszínû és széles választékát, mely a földön az elsõk közé tartozik.

A párt vezetõi jól tudták a mindezekben rejlõ fogódzóerõ jelentõségét. Ennek megtörésére a családokat is egyedeire verték szét (mert még a legkisebb összefogó, összetartó erõtõl is tartottak). A nõk unkahelyi és közéleti járatlanságára, érzelmi kijátszhatóságára építve, és a nõk jogainak feminista jelszavaira hivatkozva a férjes, a családos nõket is munkavállalásra kényszerítették (mely szólamokról a nõk 99,9 százaléka máig is csak annyit tud: a férfiakkal egyenlõ feltételek mellett õk is bármilyen munkát vállalhatnak, és ha a fõnök belecsíp a fenekükbe, szexuális zaklatásért feljelenthetik õt. Miközben napjainkban a 16–30 éves nõk többsége legszívesebben meztelenül járna.) Ennek szellemében hirdették azt is, hogy a munkát vállaló nõk végre megszabadulhatnak férjeik kiszolgáltatottsága alól. (Azután megtanulták, mi a kiszolgáltatottság. Különösen, ha nõi fõnök keze alá kerültek, vagy egy férfi fõnök alatt magasabb bért vagy nagyobb prémiumot akartak elérni.) A párt vezetõi nem kérdezték meg a családos anyákat, nõket, hogy akarnak-e munkát vállalni. Egyszerûen intézték el: a béreket úgy állapították meg, hogy egy keresõ jövedelme nem volt elég a család valamilyen kívánt vagy elérhetõ életszínvonalának megteremtéséhez.

Az ideológiailag többszörösen elátkozott kapitalista módszereket és célokat követve, a nõk munkára fogásával felhígított munkaerõ-állományból ugyanazért a lehetõségekért többen versengtek, akiket – még a feleségeket és a férjeket is – egymás ellen uszíthatták, különbözõ célokra (besúgás) kihasználhatták. Ki ne tudna a sajtóból, a rádióból megismerhetõ eseményekrõl, melyekben a fizetés napján a
feleség és férj abban vetélkedett, hogy a felbontatlan borítékban ki tesz le többet a család asztalára.

A munkára kényszerített nõk után magukra maradt gyerekeket bölcsõdékbe, óvodákba, napközi otthonokba terelték. Attól kezdve a csecsemõk nem anyatejen nõttek fel. Ha sírva fakadtak, nem anyjuk ölelte õket a szívére. Nem tõle tanulták meg az elsõ „mama" szót. A legfogékonyabb korukban nem a szüleik adták egész életükre kiható élményeiket. Fölcseperedett korukban az iskolákból hazatérõket
nem anyjuk, hanem az üres lakás várta.

E mindenre kiterjedõ szellemi és lelki terrort tetézte a „magyar történelem legnagyobb fiának" (Rákosi Mátyás) szüntelen bûntudatot sulykoló ítélete, aki meggyalázásunkra, lelkierõnk megtörésére, önbecsülésünk elvesztésére, más népek elõtti bemocskolásunkra népünket hazug és aljas vádakkal „utolsó csatlósnak", „bûnös nemzetnek" bélyegezte. Történelmi tény, hogy a németek mellett a horvát usztasák tartottak ki végsõkig. Sõt, a német fegyverletétel után a németek szervezte lengyel légiók tovább harcoltak a szovjetek ellen. A „bûnös nemzet" minõsítést pedig ENSZ-állásfoglalás zárta ki. (Mert ezen a címen bizony hosszan sorolhatnánk azokat az emelkedett lelkû népeket, amelyek Amerika õslakosságát csaknem teljesen kiirtották, Afrikában, Ázsiában több tízmillió bennszülöttet öltek meg.)

ZAS LÓRÁNT (USA)
ELMONDANI AZT

Elmondani azt, hogy a hazának
homlokcsontjára kiült a bánat,
beszélni arról, hogy a várat
fekete zászlók övezik? Gyalázat.
Nem feleselek a sorssal. Megnyugodtam
abban, hogy kiveszõ faj voltam. A múltam
hõsi ének. Véreztem és vadultam,
hogy talpamra álljak. A turul csak
felfelé szállhat. A halkuló ének
esõvel öntözött, nyújtott menedéket.
Féltem és vegetáltam, de élek.
Ne feledjétek el a regéket!
Látom a távolt. A seregek elvonulnak.
Virág fedi a házakat. Falumnak
tornyában harang szólhat az Úrnak.
Megszenvedtünk. A fények kigyúlnak.
Hallgasd hát az Ave Mariákat!
Kegyelmet kap, aki hitt az Atyának.
Reánk szebb évek és béke várnak.
Imádkozz! Tedd dolgát a hazának.

Az egész magyarságot bûnösként megbélyegzõ minõsítéssel szemben azonban igencsak furcsa következtetésekre juthatunk, ha felidézzük, hogy a népünket bemocskoló nyilasokat Rákosi mentette fel a bûneik alól, mikor kijelentette: „Elég legyen már ezekbõl a nyilasozásokból! Azok is munkások voltak, csak félrevezették õket." Attól kezdve hûséget fogadva, a volt nyilasok a kommunista párt tagjai lettek. (Érdekes képet kaphatnánk, ha tisztességes történészek összehasonlítva feltárnák, hol volt a legnagyobb létszámú tagsága a nyilas, majd a kommunista pártnak.)

E teljes körû terrorral egy idõben, a minden eszmei, szellemi és lelki fogódzójától megfosztott, egyedeire szétvert népünket, a maga akarata szerinti anyagi léte és boldogulása minden feltételétõl is megfosztották, kiszolgáltatottá tették. Uralmuk kezdetéig népünk 61 százaléka (különbözõ nagyságú földterületeket birtokló parasztság, kisiparosok, kiskereskedõk, szabadfoglalkozásúak) a tulajdonukban lévõ földeken és eszközökkel a maga akarata, tehetsége, tudása, szorgalma szerint teremtette meg anyagi léte feltételeit. Az államosítások, majd késõbb a téeszek és különbözõ más szövetkezetek fokozatos létrehozása során nemcsak az ipari, kereskedelmi és szolgáltató nagyvállalatokat és bankokat, hanem hazánk lakosságának ezt a többségét is – a nép vagyonának nevezve – minden tulajdonától, az afölötti rendelkezési jogától megfosztották.
Parancsra cselekvõ bérmunkássá, cseléddé tették. Attól kezdve a maga akarata szerint önmagáért és másokért senki semmit sem tehetett. Elveszett az a tudás, alkotókészség és tenni akarás, melyet ez a minden tulajdonától megfosztott réteg évszázadok során magában felhalmozott.

Mindezek eredményeként és korlátlan hatalommal népünk és hazánk minden társadalmi és természeti adottsága, a gazdaság minden szellemi és tárgyi tényezõje felett õk rendelkeztek.
A termelés, a gazdálkodás minden folyamatát õk irányították, a megtermelt javakat õk osztották el. Irányításul, hároméves tervekbe foglalva, az egész ország és minden gazdasági szervezet számára meghatározták az elérendõ célokat. A munkások teljesítményének mérésére bevezették az évtizedeken keresztül átkozott Bedeauxidõnormákat, s az arra épülõ bérrendszert. Majd mikor kiderült, hogy a tervek végrehajtásához nincs meg a kellõ pénzügyi fedezet, „népi befektetésnek" nevezve, kibocsátották a békekölcsönt. (Jegyzésének feltételeit úgy hirdették meg, hogy ki-ki a maga anyagi helyzete szerint, tetszés szerinti összegben jegyezhet békekölcsönt.
Ám ennek elvárt és legalacsonyabb értéke minden dolgozó egyhavi fizetése, míg az akkor még létezõ magángazdálkodókra – kulákok stb. – könyörtelenül kiszabott összeg volt. Jaj volt annak, aki ezt nem teljesítette.)

E módszerek örök boldogságunkhoz vezetõ, ideológiai sulykolásával a termelés és gazdálkodás résztvevõit szüntelenül a tervek, a normák, a békekölcsönjegyzések túlteljesítésére buzdították. Megindították az élmunkás - és sztahanovista mozgalmakat. A terveket túlteljesítõ vállalatokat, az élmunkásokat a médián keresztül az egekig magasztalták, ünnepélyesen oklevelekkel tüntették ki. Ám hamar kiderült: a hároméves tervek túlteljesítése, az élmunkások, a sztahanovisták tündöklése, a békekölcsönjegyzések túlteljesítésének kierõszakolt eredményei ellenére nem az örök boldogság felé haladunk, hanem egyre mélyebbre süllyedünk.

Egy idõ után pedig az is kiderült, hogy minden könyörtelen módszerük ellenére a népünkben külön-külön élõ hova - és összetartozás-tudat összefogó erejét mégsem tudták megtörni. Néhány évi vergõdés és párton belüli marakodás után bebizonyosodott, hogy a népi demokráciának nevezett uralmuk minden eszmei, szellemi és lelki összefogó nélküli, valóban csak egy szûk réteg terrorral megteremtett látszaturalma volt. Mert még a népünk ellen uszított, annak minden elõnyét élvezõ kádereik sem hittel, meggyõzõdéssel tették azt, amit megparancsoltak nekik.

Midõn a magyarság természetes módon és minden elõzetes szervezkedés nélkül, egyszerre csak egymásra talált, s kirobbantotta szabadságharcát, velük szemben a párt vezetõi a legkisebb erõt sem tudták mozgósítani. A mellveregetõ elvtársak, egy-két gyilkos kivételével, mint a „dicsõséges" Tanácsköztársaság esetében is, gyáván szétfutottak, s élükön Rákosival, a Szovjetunióba, a szomszédos „szocialista" országokba vagy olyan környezetbe menekültek, ahol semmit sem tudtak felõlük.

Csak egy-két képmutató, köpönyegforgató áruló lapult meg közöttünk, akik kezdetben azt a látszatot keltették, hogy a párt vezetésében õk is hívei népünk szabadságharcának. Árulásuk azonban hamar kiderült. És ahogyan a rajtunk kívülrõl uralkodó Habsburg-ház, ezek az árulók is idegen fegyveres erõkkel (orosz) verették le szabadságharcunkat. Az utána következõ megtorlásokat és üldözéseket azonban – ahogyan a Habsburgház is – már õk hajtották végre. Ennek során – kisebb létszámú népünkbõl – a kivégzettek, a bebörtönzöttek, az elûzöttek, a megbélyegzettek számában többszörösen túlteljesítették Haynau hóhérmunkáját. Ennek következménye volt népünk soron következõ tragédiája.

A megtorlások, a kilátástalan jövõ elõl a magyarság legértékesebb rétegébõl kétszázezernyi honfitársunk külföldre menekült.

Az ezzel járó veszteségünk nagyságát tárta elénk az 1989-ben hazánkba látogató idõsebb Busch USA-elnök, aki a parlament elõtt a zuhogó esõben, esernyõ alól elmondta: az Egyesült Államok bevándorlástörténetének legértékesebb népessége az a harmincezer magyar bevándorló volt, akik szabadságharcunk leverése után az USA-ban kerestek menedéket, s akiknek 65 százaléka azóta valamilyen vezetõ helyzetbe jutott.

A Kádár-korszak

Szabadságharcunk leverése után a világ népei által magára hagyott magyarság, az idegen fegyveres erõk és a mögéjük bújt hazai terrorszervezetekkel – karhatalmi pufajkásokkal, majd a munkásõrséggel – szemben, újra reménytelenül tehetetlenné, kiszolgáltatottá vált. (Az ÁVH-t ugyan feloszlatták, de tagjait – múltjuk eltitkolásával – az egész országban olyan környezetekbe szórták szét, ahol semmit sem tudtak róluk. Színházigazgatóknak, vállalatvezetõknek, megyei, járási, városi, községi tanácselnököknek, téesz-vezetõknek, nõszövetségi vezetõknek, a Hazafias Népfront funkcionáriusainak stb. nevezték ki õket, akik ugyan más módon, de folytatták munkájukat.)

A hatalmat külsõ és belsõ terrorral visszaszerzõ párt áruló vezetõi azonban tudták: szabadságharcunkat leverték, de népünket nem nyerték meg. És – bölcsen elhallgatva, egyetlen számonkérés nélkül – azt is tudták: a gyáván szétfutó, majd visszaszivárgó kádereik döntõ többsége továbbra sem hittel, hanem ismét a maga érdekében, tudatlanul vagy képmutatóan ismételgeti azt, amit a szájukba rágnak,
de nem képeznek összefogó erõt. Anélkül pedig a fegyveres terror ellenére sem tudják hatalmukat megszilárdítani és valamilyen látszatot keltve folyamatosan fenntartani. 

Kegyes jóindulatot színlelve, e kényszerû helyzet kikerülhetetlen feloldására tette meg Kádár azt a felmentõ kijelentését: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Ami azt jelentette: Aki befogja a száját, az valamilyen megengedett módon boldogulhat. És népünknek élnie kellett, és nem volt más választása. 

Ennek következményeként a visszaszivárgó káderekbõl álló áruló értelmiség közremûködésével elkezdõdött az a harmincnégy évig tartó, számító képmutatásokra, cinkos összejátszásokra, árulásokra, kényszerû megalkuvásokra és félelemre épülõ korszak, mely népünket a teljes körû eszmei, szellemi, lelki, erkölcsi és gazdasági káosz szélére sodorta. 

Az eszmei, szellemi és lelki élet terén más módszerekkel ugyan, de 1956-ot megelõzõ célokkal a magyarságot hitének, hova - és összetartozástudatának maradék fogódzóitól is meg akarták fosztani. 

Hogy a múltunkban se találhassunk fogódzót, az addig is hamisított történelmünket a meghatározhatatlan „szocializmus" szellemében folyamatosan átírták. Történelmünk jeles eseményeit, tudományos, mûvészeti és más nemzeti eredményeinket elhallgatták. Hazug magyarázatokat adtak trianoni tragédiánk igazi okaira (õszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság). 

Ellenségeink talpát nyalva, és nehogy a rablók lelke megsérüljön, népünk határainkon kívül rekedt kisebbségeit megtagadták, magukra hagyták. A bõsi erõmû felépítéséhez még a Dunát is eladták. 

Történelmi eseményeink közül ünnepélyesen kellett megemlékeznünk a „dicsõséges" Tanácsköztársaság kikiáltásáról.
A második világháború során hazánk teljes szovjet megszállásának, függetlenségünk elvesztésének napját „a felszabadulás napjaként" nemzeti ünneppé tették. Államalapításunk és elsõ szent királyunk napját, augusztus huszadikát, a történelmi alkotmányunk helyébe léptetett, szovjet mintára összetákolt „Alkotmány" és az „új kenyér" napjává tették. Ünnepelnünk kellett az emberiség leggyilkosabb korszakához vezetõ „nagy októberi forradalom" kikiáltásának napját. Miközben az 1848-as szabadságharcunk megünneplésére március 15-én különbözõ helyeken összegyûlt fiatalokat a munkásõrséggel verették szét. 

Népünk nagyjait „deheroizálás" címén bemocskolták, meggyalázták, emberi gyengeségeiket hangoztatva szánalmassá tették. Különbözõ forrásokból mindenki megtudhatja, mit írnak, tanítanak Arany Jánosról, Csontváry Kosztka Tivadarról. A Magyar Televízióban egy kinevezett tudós pedig egész népünk szemébe mondta: „Nem kell Kodályt túlbecsülni." Azt a Kodályt, akinek zeneoktatási módszereit szerte a földön alkalmazzák, mûveit áhítattal hallgatják. Mindezekre a második világháború elõtt és után megjelent írásokból nyerhetõ ismeretek összehasonlításával bárki ezernyi példát tudhat felsorolni. 

Ezen elhallgatások és hamisítások következményeként a második világháború után született korosztályok szellemileg, lelkileg fokozatosan kiürültek. Önmagukról és múltunkról alig valamit, vagy csak hazugságokat tudnak. 

A tudományok, a mûvészetek, az irodalom terén tudták, hogy szabadságharcunk során a külföldre menekülések, majd az azt követõ megtorlások ellenére maradtak olyan magukba zárkózott, népünkhöz hû értelmiségiek, akik eszmei, szellemi és lelki megnyilvánulásaikkal számukra veszélyesek lehetnek. Elszigetelésükre a tudományok, a mûvészetek, az irodalom terén bevezették a TTT támogatott, tûrt, tiltott) cenzúrát, ami elõl senki sem térhetett ki. Alkalmazásával a maguk kinevezett tudósait, mûvészeit, íróit minden feltétel nélkül támogatták, díjazták, magas kitüntetésekben részesítették. A kívülállókkal szemben azonban korlátokat állítottak, s csak azokat tûrték és díjazták, akiknek alkotásai, szereplései nem ütköztek ideológiai magyarázataikkal. Minden mást tiltottak, s aki nem alkudott meg, az csak magának alkothatott. 

A tudományok terén a kinevezett tudósok mindent meggátoltak, ami a helyzetükre veszélyes lehetett. Többek között ennek következménye volt, hogy pl. a rendszerelméletet, az informatikát, a számítástechnikát áltudománynak, a kapitalista kizsákmányolás eszközének minõsítették. Közismert közéleti szereplõk a médiában még az 1970-es, 80-as évek fordulóján is azt papolták: minek a számítógép, mikor a GUM-ban (Moszkva legnagyobb áruháza) még most is scsotival számolnak, és sohasem tévednek?

A mûvészetek, az irodalom terén mindenki tud a „szocialista realizmus" címen zajló parttalan szócséplésekrõl. Elõttünk vannak azok a lelketlen építmények (panelházak, Gomba eszpresszó stb.), melyek ennek eredményeit tükrözik.

Igencsak érdekes képet kapnánk, ha számba vennénk a kinevezett tudósoknak azokat a munkáit, képzõmûvészeknek azokat az alkotásait, amelyekrõl a nyilvánosság semmit sem tud, és azokat a szépirodalmi mûveket, amelyek – mondhatni – közvetlenül a kiadóktól kerültek a zúzdákba.

Igencsak érdekes képet kapnánk, ha számba vennénk a kinevezett tudósoknak azokat a munkáit, képzõmûvészeknek azokat az alkotásait, amelyekrõl a nyilvánosság semmit sem tud, és azokat a szépirodalmi mûveket, amelyek – mondhatni – közvetlenül a kiadóktól kerültek a zúzdákba.

A gazdaság terén véglegesen befejezték a népünk anyagi létét és boldogulását meghatározó gazdaság minden adottsága, eszköze és folyamata feletti korlátlan uralmuk megteremtését. Parasztságunkat erõszakkal és teljes körûen a téeszekbe kényszerítették, maguk alá gyûrték, pórázon vezetett kiszolgáltatottá tették. Ennek következményeként parasztságunk jelentõs része, a téeszekben rá váró sors elõl menekülve, feladta addigi életmódját. Naponta bejáróként (ingázóként) munkásszállásokon meghúzódva, majd lakhelyét is elhagyva a városokban keresett munkát. Kiszakadt eredeti közösségébõl és magára maradottan új, ismeretlen környezetbe került, melyben az addigi szellemi és lelkivilága, évezredek során kialakult világ- és életszemlélete, gondolkodásmódja szerint nem tudott eligazodni. Azt azonban hamar megértette: ha azt mondja, amit hirdetnek, megteremtheti anyagi léte valamilyen minõségû feltételeit.

A parasztság elvándorlásával párhuzamosan és fokozatosan felhígult a városok népességi összetétele. Egyre bõvült az a maga akaratából önmagáért és másokért semmit tenni nem akaró és nem tudó réteg, amely mindent az államtól várt, s egyetlen életcélja a bármilyen módon elérhetõ anyagi javak megszerzése volt. Ebbõl a rétegbõl került ki a – teljes foglalkoztatás látszatát keltõ – vállalatokon belüli
munkanélküliek döntõ hányada.

A parasztság elvándorlásának következményeként a falvak, a kistelepülések, a tanyák népessége fokozatosan elöregedett, lakhelyeik egyre néptelenebbé, majd kihalttá váltak.

Mindezek mellett gazdaságunk továbbra is csak vergõdött. Az ebben rejlõ veszélyek megelõzésére – a vergõdés okait a szabadságharcunkat megelõzõ korra hárítva – meghirdették az „új gazdasági mechanizmust" (melynek során már nem a magunk, hanem gyermekeink, unokáink örök boldogságáért kellett harcolnunk). Bevezetése után azonban hamar kiderült: csak látszateredményekhez, a „húzd meg, ereszd meg" módszerekhez vezetett. Következésképp néhány év után kikerülhetetlen engedményekre kényszerültek. Elkezdõdött a gebines üzletek, magánvállalkozások (maszekok), a téeszekben
a melléküzemágak, a háztáji gazdaságok engedélyezése stb. (Melynek érdekessége, hogy a földterület 5 százalékán mûködõ háztáji gazdaságok a mezõgazdaság eredményeinek 35 százalékát adták.)

Majd miután ezek az engedmények sem vezettek a kívánt eredményekre, a valamilyen látszat megteremtésére és fenntartására a céda háziasszony módjára elkezdõdött a több mint húszmilliárd dollár államadósság felhalmozása és elherdálása.

E kényszerû lépéseknek azonban nemcsak gazdasági okai és következményei voltak.

Szabadságharcunk leverése után a visszaszivárgó áruló értelmiségi káderek jól tudták: a maguk érdekeit is szolgáló, valamilyen látszat megteremtésében ideológiai handabandákkal semmire sem juthatnak.

„Jó összeköttetésnek" nevezve és a különbözõ rangú funkcionáriusok közremûködésével megindult az a kezdetben kegyes jóindulatot mímelõ, késõbb cinkos összejátszásokra épülõ folyamat, mely az anyagi javak megszerezhetõségéért egész népünk erkölcsi lezüllesztéséhez, teljes körû korrumpálódásához vezetett. Mindenki tud azokról a zsebekbe dugott, vagy kezekbe csúsztatott pénzekrõl, amikért a hivatalnokok kegyesen elintézték azt, ami egyébként is kötelességük volt. Az egészségügyi dolgozók megalázóan alacsony fizetésével kikényszerített és elfogadott hálapénzekrõl. A magas prémiumokért vagy különjutalmakért megíratott tudományos tanulmányokról, vizsgadolgozatokról, diplomamunkákról. Az egyetemekre kötelezõen felveendõ, a tehetségeket megelõzõ „mi kutyánk kölykeirõl". A pártkorifeusok és állami hivatalnokok fél disznókkal, hízott kacsákkal, libákkal, demizson pálinkákkal, „Jó összeköttetésnek" nevezve és a különbözõ rangú funkcionáriusok közremûködésével megindult az a kezdetben kegyes jóindulatot mímelõ, késõbb cinkos összejátszásokra épülõ folyamat, mely az anyagi javak megszerezhetõségéért egész népünk erkölcsi lezüllesztéséhez, teljes körû korrumpálódásához vezetett. Mindenki tud azokról a zsebekbe dugott, vagy kezekbe csúsztatott pénzekrõl, amikért a hivatalnokok kegyesen elintézték azt, ami egyébként is kötelességük volt. Az egészségügyi dolgozók megalázóan alacsony fizetésével kikényszerített és elfogadott hálapénzekrõl. A magas prémiumokért vagy különjutalmakért megíratott tudományos tanulmányokról, vizsgadolgozatokról, diplomamunkákról. Az egyetemekre kötelezõen felveendõ, a tehetségeket megelõzõ „mi kutyánk kölykeirõl". A pártkorifeusok és állami hivatalnokok fél disznókkal, hízott kacsákkal, libákkal, demizson pálinkákkal, kis hordó borokkal és más finomságokkal teletömött autóiról, amiért valamilyen szabálytalanságot elnéztek, vagy valamilyen törvénytelen elõnyhöz juttatták a téeszek vezetõit. A szõrme-, a cipõ -, a ruhagyárakban leselejtezett drága bundákról, cipõkrõl ruhákról, a különbözõ vállalatokkal felvásároltatott televíziókról, hûtõ- és mosógépekrõl, amiket leselejteztettek, s amikhez a bennfentesek fillérekért jutottak. Csak a kiváltságosok által elérhetõ pacalról, májról. A vállalatoknál történõ lopásokról, amely bûn alól Kádár még felmentést is adott. „Nem kell olyan szigorúan venni, ha egy munkás hazavisz egy villanyfúrót." Az akkor is a nép vagyonamarad. Hosszan sorolhatnánk még azokat a korrupciós eseteket, melyekben akarva vagy akaratlanul, kivétel nélkül mindenki részt vett. Mert még egy jobb minõségû zokni megszerzéséért is valamilyen pénzt kellett csúsztatni az eladónak, hogy a kívánt holmit a pult alól elõvegye. 

Teljes körû erkölcsi züllésünkkel párhuzamosan megindult az a negatív népesedési folyamat is, amely lélekszámunk fogyásával, népünk létét és megmaradását egyre fokozottabb veszélybe sodorja.

A nõk munkába kényszerítésének következményeként a bölcsõdék, az óvodák, a napközi otthonok létrehozása, fenntartása és mûködtetése jelentõs mértékû, az államháztartást terhelõ kiadásokkal járt. Ennek csökkentésére a nõk egyéni jogaira hivatkozva kegyesen engedélyezték az abortuszt, melynek eredményeként évente 70-80 ezer gyermek nem született meg. Számukra nem kellett bölcsõdéket,
óvodákat, napközi otthonokat, iskolákat létrehozni, fenntartani, mûködtetni. 

Bármilyen profánul hangzik is, a felvett kölcsönökbõl és a magzatok kiirtásával megtakarított pénzekbõl teremtették meg azt a népünkkel elhitetett jóléti látszatot, melynek jelképe: a háromhatvanas kenyér, a Fradi kolbász és a kõbányai világos sör volt. A külvilágban ezzel nyertük el a „legvidámabb barakk" és a „gulyáskommunizmus" dicsérõ jelzõket. 

E sötét módszerekkel megteremtett látszat mögött azonban az egyedeire szétvert népünk életét meghatározó társadalmi és gazdasági folyamatok egyre átláthatatlanabbá, ellenõrizhetetlenebbé, irányíthatatlanabbá és feszültebbé váltak. Az ebben rejlõ veszélyekkel szemben a párt vezetõi egyre tehetetlenebbek lettek. Fokozatosan kimerültek azok a források, melyekbõl merítve addig valamilyen látszatot megteremtettek és fenntartottak. Tehetetlenségüket tetézte, hogy a parancsra cselekvõ kádereik önállóan semmire sem voltak képesek, a maguk érdekein kívül semmivel sem törõdtek, s a legkisebb megújulásra is képtelenek voltak.  

E helyzet feloldására kegyes jóindulatot mímelve fokozatosan engedményekre kényszerültek. Ennek következményeként egyre szélesebb körben újraéledt az addig hallgatásra kényszerített, népünkhöz hû értelmiségünk. Mellettük pedig felnõtt és kimûvelõdött egy olyan új értelmiségi réteg is, mely az egyetemeken, a fõiskolákon – az utasításokra felvételi elõnyöket élvezõ „mi kutyánk kölykeivel" szemben – nem valamilyen elõnyökre jogosító okmányt, hanem tudást akart szerezni és szerzett. Ez a két réteg az ideológiai szólamokat átlépve vagy félrekotorva, a maga ismereteire és tapasztalataira
építve, tudván tudva, hogy tudatlan, a magyarság javára végezte dolgát. 

Velük szemben tehetetlenek voltak. Sõt, egyetlen kapaszkodóként és kényszerûen – megalkudtak velük. Mert egy idõ után õk teremtették meg az anyagi lét valamilyen látszatát, õk tartották fenn a káderek helyzetét. Az így megindult folyamatok azonban nem rekedtek meg a tûrt formáknál és korlátoknál. 

Népünkhöz hû értelmiségiek a Lakitelken elõször titokban, majd nyíltan szervezett tanácskozásokon számba vették a magyarság létére és megmaradására kiható eszmei, szellemi, lelki, anyagi és népesedési helyzet tragikus tényeit, s keresték a kivezetõ utakat. 

Nemzettudatunk és önbecsülésünk újraélesztéséhez és megerõsítéséhez elkezdõdött az a folyamat is, melynek eredményeként az egész föld politikai helyzetére kiható 1956-os tragédiánkat, a hazug „ellenforradalom" minõsítéssel szemben, a történelmi igazságnak megfelelõen és bizonyítottan „szabadságharcként" tárták népünk és a világ elé. (Amelynek leveréséért késõbb a Szovjetunió elsõ embere, Jelcin nyilvánosan megkövetett bennünket.)  

Ezekkel egy idõben egy illegálisan mûködõ, magát radikális antikommunistának minõsítõ csoport kiadásában megjelentek a kommunista eszméket tagadó, kézrõl kézre adott ún. szamizdat kiadványok. 

E folyamatok megindulása népünkben a párt uralma alóli megszabadulásának, függetlensége visszaszerzésének, a maga akarata szerinti élete újrakezdésének reményét keltették. 

Mindezekkel szemben a párt legfõbb vezetõi tehetetlenek voltak. A felmerült politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekre a hamis dogmák ismételgetésén kívül más feleletet nem tudtak adni. Erõszakot pedig már nem mertek alkalmazni. A külsõ fegyveres erõkre épített biztonságérzetüket megingatták a világpolitikai események. Ezek következményeként mondhatni forradalmi indulatokig feszülve (pl. a lengyel Szolidaritás mozgalom, a glasznoszty, a peresztrojka) egyre kiszámíthatatlanabbá vált a Szovjetunió és a pórázán vezetett ún.szocialista táborba tartozó országok belsõ és külsõ politikai, gazdasági és katonai helyzete. 

E baljós jelenségek hatására a párt köreiben mind nagyobb bizonytalanság, zûrzavar és félelem terjedt el. A párt egyes vezetõi, s a köréjük csoportosuló – és egymással is vetélkedõ – számító értelmiségiek tudták: ideológiai hivatkozásaik és gazdasági magyarázataik végképp kiürültek, üres szólamokká váltak, s az azokra épített rendszerük fokozatosan az összeomlás felé halad. Felismerték az ebben rejlõ politikai hatalmukra, érvényesülési lehetõségeikre és anyagi helyzetükre kiható veszélyeket, melyek következményeként felelõsségre vonásokkal vagy más módon örökre eltûnhetnek a süllyesztõben. 

Helyzetük átmentésének kiútjait keresve felmérték, csak úgy maradhatnak fenn, ha képmutató módon megtagadják – az addig is csak szajkózott – elveiket, s úgy tesznek, mintha õk is a velük szembenállók igazát vallanák.  

Uralmukat is átmenthetik, ha az addig csak hivatali teendõként uralt gazdaság eszközeit valamilyen módon a birtokukba vehetik, saját tulajdonukká tehetik. Annak révén az anyagi lét pórázán népünket továbbra is a markukban tarthatják.  

És elkezdõdött... 

Még a leghézagosabb ismeretek alapján is mindenki tudhatja: bármilyen társadalmi és gazdasági jelenségbõl kiinduló, bármilyen elõre megfogalmazott feltevés esetében, a társadalomtudományok  magyarázataiból céltudatosan vett idézetekkel és a statisztikai adatok különbözõ csoportosításával, minden és mindennek az ellenkezõje is bizonyítható. (Amit már Marx és Lenin elvtárs is nagyon jól tudott.)  

Ezt tették! A médián keresztül éjjelnappal harsogó, parttalan magyarázatokkal firtatták az állam s a gazdaság viszonyát, amelyek végsõ következtetéseként azt sugallták: az állam rossz gazda, nagyobb teret kell adni a magánvállalkozásoknak, a piaci törvények érvényesülésének. E sugallat helytálló voltára hivatkozva és annak bizonyítására kormányt alakítva (Németh Miklós), különbözõ gazdasági munkaközösségek (gmk.), korlátolt felelõsségû társaságok (kft.), betéti társaságok (bt.) alapításával elkezdõdött az ún. spontán privatizáció, nemzeti vagyonunk elherdálása.  

E köpönyegfordítással párhuzamosan megindult a párton belüli csatározás, amelynek eredményét mindenki tudja. Megmaradt a nagyon szûk létszámú, a kiürült dogmákat ismételgetõ, régi vágású Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP). Abból kiválva létrejött az eredeti párt többségét kitevõ Magyar Szocialista Párt (MSZP), amely politikai és gazdasági céljaként a szociális piacgazdaság megteremtését hirdette. (Igencsak érdekes eredményekre juthatnánk, ha a párt mûködésével összehasonlítva, a párt vezetõitõl és kádereitõl, egymástól függetlenül megkérdeznénk: mit jelent a szociális
piacgazdaság?)  

Bevált a számításuk: népünkhöz hû, naiv értelmiségieink elhitték, hogy pálfordulásuk õszinte. Tárgyalóasztalhoz ültek velük, melynek eredményeként, reményt keltõ várakozások közepette, elkezdõdött és megtörtént az ún. rendszerváltás.  

Képmutatásukkal elérték, hogy e tárgyalásokon az államformánk megváltoztatásától kezdve a demokratikus társadalmi és államrendszer intézményeinek létrehozásáig minden, múltat lezáró és jövõt meghatározó kérdés eldöntésében egyenlõ feltételek mellett, egyenlõ félként vehettek részt.  

Az új rendszer iránti hûségük mellveregetõ bizonygatásával azt a veszélyt is sikerült kivédeniük, amitõl eleve rettegtek. Néhány sortüzes, de semmitmondó kirakatper és ügynökbotrány kivételével sem gyilkos rendszerük bûneiért, sem az aljas besúgásokért nem történtek számonkérések. A közélet minden síkján és fokán megtartották helyzetüket. 

Sõt, még azt is elérték, hogy a közülük kivált, népünkhöz hû maradt értelmiségieket (Pozsgai Imre, Bíró Zoltán és társaik) politikailag semlegesítsék.  

Mindezekkel egy idõben az új államformánk és politikai rendszerünk alkotmányba foglalt szabályai szerint színre léptek a különbözõ egyetemes eszmékre, ill. történelmi folytonosságra hivatkozó, különbözõ politikai, gazdasági és társadalmi célokat meghirdetõ pártok. Szereplõik között képmutató viselkedésekkel és megnyilvánulásokkal mindenütt feltûntek a hajdani kommunista rendszer alakjai. Mögéjük pedig felsorakoztak az írott és az elektronikus sajtó helyükön hagyott emberei.  

Az elsõ szabad választásokat a lakiteleki értelmiségiek szûk csoportja mögé felsorakozó naiv, jóhiszemû és ma közéjük furakodott, ill. beépített képmutató politikusok pártja nyerte meg...

Hová jutottunk – III. rész

Az ún. rendszerváltás utáni korszak

A kiegyezéstõl a második világháborút követõ kommunista rendszer megteremtéséig tartó korszak áttekintésével már bemutattuk azt a történelmi tényekkel bizonyított teremtõ erõt, amely népünk eszmei, szellemi és lelki összefogásából eredt. (Amely huszadik századi tudományos és politikai kiemelkedésünkhöz, reményt keltõ gazdasági eredményeinkhez vezetett, s amit a közgazdaságtudomány társadalmi tõkének nevez.) 

Ezzel szemben a letûnt kommunista rendszer egy csõd szélére sodort gazdaságot s gazdaságirányítási rendszert, egy egyedeire csaknem teljesen szétvert, egymás ellen uszított, hovatartozása és összetartozása tudatának legkisebb fogódzójától is megfosztott, önmagáról és múltjáról alig valamit és döntõ mértékben csak hamisan vagy semmit sem tudó, spirituálisan kiürült társadalmat, egy sunyin lapító, a magyarságtól idegen értelmiséget hagyott maga után.

Tetézte mindezt az egész népünkre uszítható fegyveres párthadsereg, a munkásõrség és a hazánkat függetlenségétõl megfosztó szovjet megszálló erõk fenyegetése.

Az elsõ szabad választás után felállított kormánynak ezt a tragikus örökséget kellett volna felszámolnia és az
ehhez szükséges összefogó erõt megteremtenie.

Mûködése során ugyan elérte a munkásõrség feloszlatását, a hazánkat megszálló szovjet csapatok kivonását, függetlenségünk megteremtését. Az örökölt gazdasági helyzetet és társadalmi állapotot azonban nem tudta felszámolni. Tehetetlenségében közrejátszott, hogy az ún. rendszerváltást kivívó, népünkhöz hû és jóhiszemû értelmiségijeink járatlanok voltak az államirányítás, az államigazgatás elõrelátó és mindennapi feladatainak ellátásában.
Nem ismerték, vagy nem férhettek hozzá azokhoz az információkhoz, amelyek alapján részletesen feltárhatták volna tényleges helyzetünket, az abból kivezetõ utat, s amely információk az ezekhez vezetõ döntések meghozatalához, majd annak végrehajtásához meghatározó erõvel és teljes körûen szükségesek voltak. Mindezen feladatok ellátását a helyükön hagyott káderek kezébe adták. Ezzel mûködésbe lépett a káderek és besúgók egész népünkre kiterjedõ, mindaddig „altatott" kapcsolati hálózata, melynek tagjai egymással összejátszva, a maguk gazdasági és politikai céljainak megfelelõen tették a dolgukat. Emlékei, tapasztalatai és ismeretei alapján mindenki számba veheti hálózatuk mûködésének a honi élet minden síkjára kiható eredményeit.

Feladataik elkészítésének és végrehajtásának rejtett vagy tudott korrupcióját, az összejátszást, az elhallgatást, valamint a félremagyarázás örök gyanúját, illetve az azzal kísért következményeket. A nemzeti vagyonunkat – közöttük stratégiai iparágakat – idegenek és bennfentesek kezére játszó privatizációt.

A kommunista rendszer áldozatait és veszteseit megalázó kárpótlási jegyek kiadását.

A lengyel példával szemben adósságunk egy részének elengedését kizáró spekulatív magyarázatokat.

A Postabank, a bécsi Magyar Bank csõdjét, a konszolidálásukra költött, több milliárdot kitevõ privatizációs bevételeket.

A munkanélküliséget és annak növekedését.

Az egekbe szökött pénzromlást és inflációt

Dolgukat annál gátlástalanabbul tehették, mert a következményekért nem õk viselték a felelõsséget. Ezt az ellenzékben lévõ pártok és a helyükön hagyott kinevezett értelmiség irányításával mûködõ írott és elektronikus sajtó hamis vádaskodásaival és zavart keltõ tetteivel (taxisblokád) a szabadon választott kormány nyakába varrhatták. Az ellenük való védekezés kötötte le a kormány tevékenységénk jelentõs részét, elterelve figyelmét a valóságos helyzetrõl, a különbözõ társadalmi folyamatok megfontolt politikai és gazdasági kézbentartásának lehetõségeirõl.

Ezzel a helyükön hagyott s a kapcsolati hálózatot irányító káderek megtették kötelességüket. Mûködésük eredményeként elérték elõre megfogalmazott céljukat. Megteremtették hatalmuk visszaszerzésének minden gazdasági és politikai lehetõségét. Az átláthatatlan privatizáció során kisemmizett népünket – anyagi léte és boldogulása feltételeinek megteremtésében új külsõ erõknek alávetve – fokozatosan kiszolgáltatottá tették. A politika terén pedig a kormány nyakába varrt hibák és bûnök hatására népünk fokozatosan feladta a reményt
keltõ várakozással kísért ún. rendszerváltásba vetett hitét.

Mindezek következményeként: az elsõ szabadon választott párt és kormány megbízatása végére jutva – a letûnt rendszer iránti nosztalgiát keltvén – a megörököltnél nagyobb káoszt hagyott maga után. Ezzel megbukott az a naiv, népünkhöz hû értelmiségünk, amely az ún. rendszerváltást kivívta, s amely a népünkben már csak lappangva égõ hovatartozási és összetartozási tudat újraélesztéséhez valamilyen fogódzót adhatott volna.

Az ily módon elõidézett politikai, gazdasági és társadalmi káoszból természetesen következett, hogy a második szabad választásokat a hajdani kommunisták nyerték meg. És akkor egyszerre kiderült: A magát kérlelhetetlen antikommunistának valló alakok társasága, majd pártja és a volt kommunisták kezdetektõl fogva öszszejátszottak.
A szocialisták a választásokat a kormányalakításhoz szükséges kényelmes többséggel nyerték meg, mégis koalícióra léptek velük. És azt se higgye senki, hogy feloszlott a besúgók hada. Máig közöttünk vannak, amit még csak nem is titkolnak. Mindenki emlékezhet, hogy az egyik választási kampány során elõre bejelentve (Horn Gyula által) besúgó fiatalokat küldtek a templomokba, akik magnószalagra vették a papok beszédeit.

E politikai események vezettek népünk soron következõ tragédiájához. A magyarsághoz hû értelmiség helyébe színre lépett a népünk eszmei, szellemi és lelkivilágától idegen, vele szemben ellenséges és a volt kommunistákat is maga alá gyûrõ értelmiség, amely nem hazánk boldogulásáért teszi a dolgát. Alig takargatva, valamely külsõ, anonim hatalom zsoldjába szegõdve és elvárásainak megfelelõve, népünk feletti korlátlan uralmuk megteremtésére törnek. Ennek rejtett, de tetteikbõl és megnyilvánulásaikból egyértelmûen kihámozható célja: a magyarság létének és megmaradásának, nemzeti és történelmi szerepének felszámolása.

Egy közéjük tartozó közismert figura népünk tudtára is adta: van egy ötezer fõnyi, egymással együttmûködõ értelmiség, és mi döntjük el, hogy mi történhet az országban... Ami azt jelenti, hogy mindenki csak azt hiheti, gondolhatja, mondhatja, teheti, amit õk hirdetnek, és jaj annak, aki szembeszáll velük. Ennek érvényesítésére a letûnt kommunista rendszer módszereit is meghaladó szellemi terrort alkalmaznak. Bárkit bármivel megvádolhatnak, amelynek az a legaljasabb vetülete, hogy – mint a bolsi rendszerben – a megvádoltnak kell tisztára mosnia magát, amelyben nem ismernek határt. Tanúi is vagyunk a nekik nem tetszõ vagy velük szembeszálló politikusok és más közéleti személyek vesszõfutásának. És még csak nem is titkolják népünkkel szembeni ellenségességüket. Ugyanaz a figura azt is kimondta: „Mi sokkal jobban gyûlölünk titeket, mint ti bennünket..."

Folytatás következik: Hová jutottunk? – IV. rész →

Hová jutottunk? ROÓB GUSZTÁV sorozat →

Az eredeti szöveg itt letölthető →