Nem akartalak

felperzselt föld, égett szik,
halál dalt zsong a legelő,
eltévedt lövedéktől vérző
gondolat

- sosem akarat virágzik-,
a jó és a rossz cicázik
olyan nem akartalak világ
virágzik.

kalapot emel a távozó:
- anyám vágya megkövült.
sivákol a gyáva szél,
kopog a föld,

repedések között fut a gyík;
holnap talán összegyűlnek,
siketek, vakok, csenevész
új sarjak.

- sosem akarat virágzik-,
a jó és a rossz cicázik
olyan nem akartalak világ
virágzik.

delíriumba menekült tény
ébred hajnalokon, a balkonon,
önként rab, város torzó,
négyzetmétere.

„utánunk a vízözön”
nemzedékek zsákutcája
integet,
végleg elköszön.

2022.07.14.

csalódás

kényszerhaszon űz
eperfa alatt árnyék
emlék, nyugalom, tűz
kihalt lélegzet,

szenvedély-szomj,
bújócska, fogócska,
öröklött kényszerhaszon
boldogság

s beszakadt a menny,
kényszerhaszont pottyantott az ég
minden álom torz-realitás
kamat-ramatyölelés

szenvedély-szomj
volt a vágy,
csillogó
boldogság

2022.07.09.

bánlak

emlékképek pergőtüze,
hol méz, hol kámfor, gyors pillanat,

… a purgatóriumba mi marad majd meg,
s tükör mögött, zárt ajtók titka
lélegzik e majd a végtelen összhangjával?

üldöz e még majd egyforma napok sokasága,
ha más szemszögből látom
megsárgult vágyaim

- kacagány bőrt szerettem volna,
semmi hátán lovagolva-

suhant múlt, jelen, jövő,
mint sziken az eső,
bántott, hogy e föld szagát nem érezte már senki.
ember akartam lenni,
mikor már elveszett minden, minden.

2022.07.03.

Sötét van

Sírok között csend-ájer oson,
lágyan, ezer emlék mosolyog,
csillognak csillagok, sötét van.
Hallgatom a néma virágokat.

Sehol senki, csend-ájer oson,
végtelen ölelést gondozok,
éj-fények sugdosnak, sötét van.
Hallgatom a néma virágokat.

Magány úton csend-ájer oson,
sírok között félve baktatok,
emlékek, illatok, sötét van.
Hallgatom a néma virágokat.

Itt szerető csend-ájer oson,
béke baktat, szomorú haszon,
ég-fények ragyognak, sötét van.
Hallgatom a néma virágokat.

2022.07.01.

 Emlékképed

Annyi meg annyi üzenetet
nyikorog az éj, mint kihalt ház
szellem-borzongása hegedül,
és egyedül a múlt albumát
lapozgatom, ahol még szép
életem pillanatfelvétele:

Gondolok, sokat rád,
vagy igaz, vagy vágyott valóságot;
fákon a levelek szél-szimphóniája,
igaz, vagy sem múlt-képeket nézegetek,
ahol még mosolyogsz rám,
élsz még szívem albumjában.

Nyikorog az éj, szellem-borzongás,
az ajtón ki-bejáró múlt.
Vágyak és borzongások között,
ott menetelsz, mint képeken szépemlékek
csodával határos boldogsága,
nem jön soha már fátyolhomályos képed.

Gondolok sokat rád.
Levelek érhálózata remeg,
élve porba hulltak a remények.
Ágak között a szél sirat,
távolból arcél integet,
búcsúzó sikoly mosolyog.

Nyikorog az éj, szellem-borzongás,
az ajtón ki-bejáró múlt.
Gyertyafény máglyáján izzik a szív.

2022.06.11.

métely

tévedhetetlenek kérlelhetetlenül
préselik lelkünk könnycseppjeit,
s bele részegülnek
a koronázási ékszerek magyarázhatatlanságába

2022.06.08.

Emberhez mérten

Van jogom, nincs kenyerem.
Ölelem, ki holnap megöl,
aki megért, megszentelem.
Nincstelen sors megörököl!

Van jogom, nincs kenyerem.
Legjobb világok között:
van jogom, nincs kenyerem,
otthonom, hazám, börtönöm:

Boldog szabad büszke népem
magyar vérem csurog érted!
Ha megérted a kereszten,
van jogod, nincs kenyered!

Megváltó költözött közénk,
a győztes mindent vihetett,
lopott, csalt, hazudott, ki mert,
s lett joga, lett kenyere.

Mi nem mertünk tenni semmit,
mi mindig szolga-magyarok:
Csak testvéreinkért halni,
sose tűrtük a hazugot.

Nekünk nem jutott hatalom,
emberhez méltón élettér,
szívünkben ott az irgalom,
Isten bocsásson meg tettükért!

Nem loptam, csaltam, hazudtam,
alázattal meghajoltam,
neki rugaszkodtam, húztam,
mint igásállat, dolgoztam.

Majd megérted a kereszten,
van jogod, nincs kenyered!
Testvéred lesz a végtelen,
elveszik Istenhitedet!

Majd megérted örök testvér,
miért nem tűrtük a hazugot,
miért fontos a magyar vér,
miért féltjük az országot!

Van jogom, nincs kenyerem.
Ölelem, ki holnap megöl,
aki megért, megszentelem.
Nincstelen sors megörököl!

2013. 07. 18.

 Ki mint vet

létezés paradicsoma,
kényszer-félelem ül nyakamon

- Semsey gróf könyvei porosodtak a padon-

Tudományosan születhettem-e,
csodálkozni, csodálni…
dús szőnyegen
felhők fölött szállni…

épp juthatott volna, mint másnak,
mézes-mázos falat,
félelmen túl Isteni szeretet,
ide kényszerültem
sors-ironizált magányba

megér bennem a félelem mag,
születés-vetemény,
csodálkozni, csodálni…
isten tenyeréről zuhanni
tudományosan formált formába

-titkot rejtő zárt könyvtár
a háborúból hazatért apák tekintete -
könnyek mögött homályos arcok,
kényszer-félelem ül nyakamon

- neked, Isten, megérte?

A Te akaratod szerint játszunk,
kényszer, s félelem gúnyában.

2022.04.25.

Vízen, kenyéren

Apám könnyei, csurog arcomon,
lelke lelkemet nyomja, fáj nagyon!
Ordítanék, de nem tudok.
Nincs ki hallja, nincs haduram.
Nincs, ki átvigyen a túlsó partra,
merülök, - a világ egy szalmaszálon lóg-;
József Attila kiált: Levegőt!
Apám, letörlöm könnyeid:
Hallom századok könyörgéseit,
sírok siralmát lelkemben hordom,
szívemben őrzöm a stafétabotot,
megértem a szunnyadó magot,
a föld alatt kuporgó akaratot!
„Talpra magyart” zúg az agyam,
legyen minden úgy,
minden az, amiért a teremtő,
az Isten teremtette:
Szavakba szerelmes az ember,
szíve minden sóhajt vermel,
minden könnynek szike a rögök,
apám, a fájdalom belénk költözött.
Halljuk: „Tiborcot” meg a Költőt!
Halljuk: A kutyát, az üvöltőt!
Halljuk korcs-dallamát a rendnek,
s a Trendek felülírnak mindent!
Apám, más értelme van már a szavaknak!
Gépek vetnek, és gépek aratnak,
határt szabnak minden akaratnak!
Vállalom sírnak a századok,
testem gyenge, erőm kevés
belém rúgnak, ha összerogyok,
ordítanék, de nem tudok,
nincs ki hallja, nincs haduram.
- Szunnyadó mag szívemben a vér!-
Felkeljen-e még a nép? – álmodom.
Az Istent kérdem: Mihez van jogom?
Apám, letörlöm könnyeid:
Lelkemen száradnak bűneik,
megölték a testet – Lásd ez kevés!
Emléket annulálni:
Se Isten, se ember ne egyen-legyen,
soha semmi máson, csak vízen, kenyéren!

2011. 05. 13.

Darabok

mély sóhajok, vágyott óhajok,
kisded álmok, bölcsők, otthonok,
szemhéj alatt cikázó villámok,
vakság, gyötrő sötét éjszakák,

mi marad,
- sirató asszonyok jajveszékelése után
az utolsó kenet nem jár-,
mit visz magával odaátra,
ha van odaát?

talán már tudja, aki odaért,
hogy minden lépés haladás
egy más illúzió felé,
s semmi sincs ott,
ha semmi nem marad belőle itt

2022.04.22.

1984 után

Nincs jövő idő. S nincs jelen.
Megátalkodott semmi van,
kihalt sivatag, szív-hideg
gondolat, vaksötét a nap.

UNIÓ, de milyen? Kinek?
És minek? Többség, emberség,
jog! Kőbe vésett fejlődés
(fejlövés?), és orosz rulett!

„Holnapra…” Lesz-e még világ?
S forgatható-e az ember?
Miért? S kinek? -Halott virág!?
Lesz-e még, lesz-e még ember?

Önként begubózva

Szólhat harang, csöröghet pénz,
- könnyek nem táplálnak virágokat;
anyám még a szükségnek adta mindenét,
szégyenében meggörbül a szeg,
irigység költözött közénk.
Szólhat harang, csöröghet pénz,
nem, nem leszek szolgabohóc.
Szentlélek dohosodik ereinkben,
itt pang, ott alszik a vér,
csődület gyűlt megkönnyezni halott
igazság jajgatásait.
Nem volt, s nem lesz könnyebb megérteni,
senki se több, vagy kevesebb,
ha bújva búján fajtalan, ha torkos,
gyökértelen.
Dicsőség fészkelt zárt ajtók mögé.
Habzsolt a koldus a bőség asztalánál,
méreg-bőségtál íncsiklandoz,
felszabadultan, nyíltan bezabált.
Anyám még a szükségnek adta mindenét.
S elveszett minden önként vállalt felelősség.

2022.04.13.

A győzelem kenyere

Ott voltam mikor lőttek,
mikor anyák siratták
méhük ízes gyümölcsét
és aratott a halál.
Hallottam vészharangok süvöltő sikolyát:
- Ne lőj! Az apád vagyok!...
Az apád vagyok fiam!
Ne lőj! Az apád vagyok!...
Az apád vagyok fiam!-
visszhangzott agyamban,
egy könyörgő üvöltés,
agyam zárt osztályáról
a háborús büntetés.
Megveszekedett átkot szórt, átkot szórt a halál:
- Ne lőj! Ne lőjetek!...
Ne lőj! Ne lőjetek!
Az apád vagyok!...
Az apád vagyok fiam!-

//Siratta férjét és ápolta gyermekét,
siratta az asszony a győzelem kenyerét:
- Értünk tetted, drága gyermekünk,
a háborúnak hőse vagy nekünk,…-
Siratta férjét és ápolta gyermekét,
siratta az asszony a győzelem kenyerét.//

Ott aratott az ördög;
facsarta a szíveket,
lett halott az apa
és gyilkos gyermeke.
S a győztesek ünnepeltek.
Halleluját zengett a nép,
csak a hős hallotta az üvöltést:
- Ne lőj! Ne lőjetek!...
Az apád vagyok! Az apád vagyok fiam!
Ne lőj! Ne lőjetek!...
Az apád vagyok! Az apád vagyok fiam!-
Ágyú dörgött, az ég leszakadt,
a célkeresztben a kezdet és a vég.
A szakasz lépett haladt a harc,
agyammal végzett az üvöltő cél.

2007.

Némán maradt vágyak

háló borult rám,
lepkevadászok lágy
fojtogatása,
aranypikkelyeim mind hámlottak,
páncél-acél véd-ingje
semmivé vált

sírtam, elsirattam kívánságaim

vergődés a hálóban,
míg ketyegett valóság atombombája

monoton sors-siralom
homokszemei kikezdték bőröm,
s pőrén pipáltam mérgezett levegőt,
hörgő lélegzetek
sziszegtek kígyóként,
s faltam az almát, ami ölembe hullt

háló alatt vidám-barakk
hallgatnom kellett, mint a sír

2022.04.06.

Bús kalász

Alapok nélkül, mint egy kártyavár,
összeomlik minden hazugság.
Bécsben nem nyitott senki kávézót,
lehetőséghez ragaszkodók
építik kártyaváraikat:
Mehetsz világgá, ha akarsz!

Anschluss gagyi modern gatyában,
őszinte vágy-sodrás bús kalásza:
Megkérdőjelezhetetlen jog,
embernek érezni magad, most.

Összeomlik minden hazugság,
akár törvényre épült kártyavár.
Erősebb kutya igazsága
bandázik, vonyít, pusztaságban.

Kakukkol falon, utolsó idő,
odújában időzített bombára dől,
sötétítő függöny mögött sír a család,
összedől minden hazug kártyavár.

Anschluss gagyi modern gatyában,
őszinte vágy-sodrás bús kalásza:
Megkérdőjelezhetetlen jog,
embernek érezni magad, most.

2022.03.24.

Hősök, ártatlanok

Bedőlt az első dominó,
délceg még az utolsó.
Na de, lehetséges állva várni,
mikor dől a ház;
s megéri a ma születő gyermeket
hős halottként feláldozni?
A szent, a szent igazság oltárán
haljon ezernyi ártatlan, csupán
azért, hogy beszéljen rólunk az utókor!

Előre bátrak, hősök, ártatlanok!
Beszél majd az utókor,
a sírok fölött jajgató emlékezetről!
Előre bátrak, hősök, ártatlanok!
Isten a hátunk mögött,
vagy a Sátán biztat:
Előre bátrak, hősök, ártatlanok!
Dicsőségre vágyik egy-két csillag
sötét éjszakában égen ragyogni.

2022.03.19.

Sírt a föld

Mert sírt a föld…
nem hallotta senki,
pedig sírt a föld!

Fák, virágok, madarak,
s a szél, sóhajtoztak,
sírt a föld,
fák, virágok, madarak,
elszállt az akarat,
sírt a föld,

s csak a süketek,
a süketek ünnepeltek,
nem, nem éreztek,
a süketek ünnepeltek.

Pedig sírt a föld!
Hegyek és tengerek
és a föld,
zúgott a végtelen:

Hé, hé, hé emberek!
Megítéltetek!
S fájt belül, fájt a lét,
sírt a föld,
s elhervadtak a szívben a virágok.

2022.03.04.

 Káosz parancsnok

álarcról pergő grumáz,
nyersbőr, erjedt rothadás,
maszk alá rejtett némaság,
hiábavalóság,
cammogó homokszemek,
működik a gépezet.

ismeretlen eredmény,
kandeláberek alatti bizonyosság,
átmeneti világosság
- futva tettük meg az utat,
a gyávaságtól hazáig-,
előttünk, mögöttünk futó árnyék,
tudománytalan játék
félelemmel átitatott képzelet
minden perc, mely bizonytalan.

s mint tudatlanság óriás leple
suhan fölöttünk a nagy ismeretlen.

2022.02.21.

 Ölelés

Minden madár elrepül,
fel messze az égbe,
minden emlék eltörpül,
messze semmiségbe.

Madárdal szól ott messze,
messze végtelenbe,
valaha boldog évek
muzsikáltak néked.

Elszálltak a madarak,
mezőn nem szól ének,
elrepül a gondtalan,
remény, álom évek.

Megmarad a végtelen,
kicsi pont az égen,
valahol már ott dalol
a túlsó oldalon.

A szél egyre csendesebb,
üzenete véges,
körbe ölel emléke,
minden boldog évnek.

2022.02.05.

Dajka mese

Dajka mese, hogy a grundot,
az udvart, labdát, játékot,
hogy az elmúlt perceket,
hogy visszakaphatod az életet.

Dajka mese, hogy lesz még úgy,
ahogy tegnap volt. Ugyanúgy
nem dalol a madár se,
ugyanúgy a fű se nő a réten.

Ugyanúgy nem lesz már semmi,
nem lehet Istent rávenni;
ugyanúgy a madár se,
a madár se énekel a réten.

Dajka mese, hogy egyszer még,
egyszer még virágzik a szív,
nem lehet már semmi se,
semmi se igaz, kerek és egész.

2022.01.25.

Közösség

Nyomainkat pusztákon száguldó por lepte,
eltakarták mindent gyorsuló homokszemek,
időtlenül kristálytiszta lelkünk gyöngyszemét.
Hanghullámok vitték-hozták belső könnycseppjét
lélekizzadásainknak.

Mikor jót akart minden születő gondolat,
csecsemőként olvasott belőlünk a holnap.
Bennünk rejtőzött mezőn csikó kacagása,
nem aludt ki szemünkből a tűz ragyogása,
messze csillag-gyökereink.

Mocsárban lubickoló csillagok mosolyában
megérkezett minden üzenet: Szív-haza.
Nem volt más szemszög. Közös ég.

2022.01.25.

Zárvány

Lőtt-fejű papagáj kacagás csábít
mezei villamoson, kattogó zajban
örökség úton vasparipa nyerít,
s duzzog, nyikorog peronon a fagy,
nagy-utazás egy-egy tiszta lélegzet.
Elmosódott képek flegmán rohannak,
talán hazatalál minden utazó,
aki bír még hajlandósággal bízni,
szükség-menetidő alatt csatázni
a jelen közönybe űzött prostitúcióval.

2022.01.21.

Míg vonul az idő

Befogni a nagyvilágot pitiző szolgának,
ez ám a tudomány,
a szabadság és az álom;
reménysugarak villámlásit összegyűjteni,
nevetni a vágyakon nagyokat,
s közzé csapni a lovaknak;
gyí, patás, gyí, ráró,
semmi szárnyakon száguldani
a tapasztalás útján
a felhők fölött, míg vonul az idő,
félelem élelem hálója nő.
Piti szolga, gyí, patás, gyí, ráró,
a feladat adott;
befogni a nagyvilágot pitiző szolgának!

2022.01.18.

Viharban

Ments hajóim mind, zátonyra futva,
segély-kiáltoztak, s hazug zöldfaág
úszott a tengeren, ázott meztelen.
Kikötni vágyott szememből a könny.
Setét, suta árnyékölelések
ringattak, mint végtelen tenger- szörny.
Viharra, vihar jött.

Hirtelen ébredek álmaimból:

Üzenet érkezett. Szellem csengetett.
Megriadt vad, vadász észlelése,
hirtelen vészriadót rebbenő
halál-pillanat elől menekül.
Gyáván fut világgá a bizalom.
Sosemvolt hit örökké menekül.
Viharra, vihar jött.

Zuhanok újra és újra:

Gyermeket menekítő lovagként
bujdostam, évszázadokon át,
s üldözött törvényalkotó horda.
Gyilkos volt a kor, a mindenkori.
Bátor hős, magányos lovag lenni,
megmenteni, amit még lehet,
jövőbe vinni minden gyermeket.
Viharra, vihar jött.

Talán már ébren álmodom:

Sosemvolt otthonom, üldözöttként
évszázadokon át, szellem-könnyként,
a jövőért, lelki nyugalomért,
még éppen elkerülni a halált,
dicsőn átadni a hit- stafétát.
Mert hiszem, mert szeretném, szeretetben,
dicsőn átadni a hit-stafétát.
Jöjjön már a fény!

2022.01.16.

Madárfütty

 Ösvényen túl zúg a dal
s táncol a vak,
hullnak a levelek, sírnak a fák.
Határtalan boldogság,
kalitkába
zárt madárfütty.

Halott szabad akarat
ténfereg,
akarom, nem akarom, oltanak.
Szabvány-félelem uralkodik,
kárognak a varjak;
megkopott gondolataink
helyett, hurrá hangulat,
holott savanyú a szőlő.

Csalfa mosoly, kényszer kenyér,
nyöszörög
- enyém tied a gondolat-,
ének helyett fütty,
chippen táplált boldog napok.
Akarom, nem akarom,
dobozokból silány utókor
hulláma dekódol.

2022.01.11.

Vízkereszt

Kibújt a szög a zsákból.
Kocsonya volt gondolat,
hogy merészelsz a múltból
meríteni, nem szabad.

Akarja akaratát
gyorsan érvényesíteni,
tükör mögé bújt gyáván
az áruló öntudat.

Remegni volt, s van jogod,
nyüszítni éhes állat,
hogy mégis-mégis kopog
jog, nyikorgó ablakon.

Majd sorba áll az Isten,
szívek rongy, gyér parlagán,
nem kérdi fel a leckét,
ölel a szeretet jogán.

2022.01.06.

 Fáj

Szaladnak a fák,
s várok,
talán megérkeznek azok a tájak,
azok,
ahol dal zúg a fűben,
ismerős és ismeretlen madarak szállnak,
integetnek az égen,
mosoly ölel,
mint illat a tengert,
hullámok színezik a napfényt,
vakon érzem,
ringat, szeret, altat a táj,
megpihennek az árnyak.

Szaladnak a fák,
s állok,
hunyorítva a nap szemébe nézek,
szédülök, villám-pöttyök cicáznak,
enyém itt minden rezdülés,
s míg várok,
elmúlnak a fák.

2021.12.30.

kósza szél

pitypang-asszonyhűség
vágytól búcsúzó ejtőernyőn,
szélhátán lovagló mag-könnyek
hordják tovább esküvők
fogadalmait,

szoknyák susognak, mesék,
álmok repülnek szerteszét
reménytelen bizonyosság;
volt, s nincs termése a szívnek,
messze, messze száll a tavasz,

összerezzenő tekintet,
őszinte könnyek,
semmibe vesző üzenet,
foltozott szerelem,
szépasszony-fonala szétszakadt

2021.12.13.

Idő-úr gyanús

Megtehetnek velünk mindent
- mindent, vagy bármit…
halott a kíváncsiság.
Egyszer meghal mindenki.
Mi végre hát a félelem?
Káoszért kiált a rend!

Bilincsbe verve vért izzad az akarat
- mindent, vagy bármit…
halott vágy bólogat.
Egyszer meghal mindenki.
Fuss, hogy utol ne érjenek!
Törpe óriás végtelen.

Mert minden ugyanaz,
túldimenzionált élet,
hisz még senki nem járt odaát.
S ha nem vágyik senki vissza?
Megdicsőülni, hedonista Istenvágy.
Ennyi tán, ennyi az élet?
Így hát, játszhat velünk
egy másik isteni akarat.

Megtehetnek velünk mindent
- mindent, vagy bármit…
botladozó filmkockák között
tudat alatt már hajlong az élet,
élőhalottak masíroznak,
csatasorban,
bűvész köpönyegbe bújt idő-úr előtt.

2021.12.10.

Merész vágy

Fontos dolgok homályosan messze,
talán fürödnek, szépítkeznek,
vagy, mert szennyben mártózik a tény,
senki se sejti, mi történik ép.

Várandós ősz csoszog,
undor percek cammognak,
távol-jövőről álmodva
forgolódik éjjel a gondolat.

Mivégre életek, báb-gubódzva,
lesik az eljövetelben bízva,
hogy megfordul majd végre a nap,
egyszer végre megnyugszik az agy.

S ha kitisztul az ég, látható fény,
boldogság álmodik új reményt!
Báb-gubódzva csoszog még az ősz.
Bilincsbe verve vigyáz ránk a csősz.

Mivégre életek, báb-gubódzva,
lesik az eljövetelben bízva,
hogy megfordul majd végre a nap,
egyszer végre megnyugszik a hajnal.

2021.12.06.

Mindenki úgy szeretne

Igazából nem fáj semmi,
csak jó néha sírni,
sírni, ha nem lát senki;
nehéz hallgatni a csendet,
hogy soha nem szól senki,
nehéz hallgatni a csendet.

Egyedül Istent szeretni,
Oly nehéz örökké, örökké csak menni,
igazából, csak szeretni,
szeretni volna jó, élni,
örökkön örökké csak menni,
szeretni volna jó, élni,
a célt, a végén tisztán látni!

Igazából szép, s jó volna élni!
Jó néha sírni, sírni, ha nem lát senki;
igazából úgy szeretni, ölelni,
hogy karjaim közt nincs ott senki!
Igazából egyszer mindenkit magamhoz ölelni,
de jó volna úgy szeretni,
hogy nem sírna sose senki!

A pokolból a mennybe menni,
menni, menni, mindenki úgy szeretne
a pokolból a mennybe menni,
menni, menni, mindenki úgy szeretne
a pokolból a mennybe menni!
Mindenki úgy szeretne
tisztán a célba érni,
hogy nem sírna sose senki,
mindenki úgy szeretne szeretve lenni!

2021.12.05.

Utolsó ellenség

Nyűtt ostor, lélegzet, vád,
porosodott akarat,
fut utánam nanám hangja,
nyikorog az ég kapuja.

Iszap lubickolás, vágy,
- homályos bús memoár -,
megtörténhetett pillanat,
tükörre ült köd, angyalhaj,

világok mindegyike
átölel, fogy az idő,
a múlt-virág, már szép lett,
szív a szívre mosolyog.

Most itt. nagy várakozás
idején, megbocsátás
helyett szítják a tüzet,
átok-úr gúnyt űz, kesereg,

ünnep se készül, szeretet
helyett zűrzavar kavarog,
ellentét rotyog az üstben,
s éljenez, tolong a bolond.

Éretlenek vagyunk mind.
Irigység, gőg, megfertőz
bennünk bujkáló Isten:
„Dögöljön meg a szomszéd tehene!”

Visszahull fejetekre,
terv-utolsó ellenség,
aljas, hatalom ittas
mindent szabad gondolat!

Világok mindegyike
átölel, fogy az idő,
a múlt-virág, már szép lett,
szív a szívre mosolyog.

2021.12.01.

Okoska

Hajnali köd, ősz-szürkület nyomaszt:
Sejtelmes folton szűrődő nap,
onnan, messzeség otthonából
üzeni, hogy él.
Tudatom, bicskanyitogató dühben
forrong; nyújtózkodva menekül
új teendők elől, fáradtság gúnyában didereg.

Katasztrófa hírek zúdulnak a csapból.
Átmosott rongyként izzadó testem
szárítókötélen lógó türelem…
S köd áztat szüntelen.

Semmiség bosszant; smafu álhír,
aztán mégis felforr az agy,
emészthetetlen fizetség-batyut
osztogatok fáradhatatlanul.
Meddig még a bénultság félelem?
Amit mondanak, kinyilvánítás.
Zúgolódni felesleges,
határaidat jelzik hirdetőoszlopok.
Haladási irány kijelöltetett,
külön utak csacsisága villog;
szufla nélkül prüszköl, nyikorog a torok.

Sehol egy integető csali,
pucér horgok lógnak az égből,
egyetlen nihil-kampó mosolyog:
- Itt a helyed, okoska!

2021.11.27.

Éjtitok

Kacagva vonuló felhőket keresem.
Arcomat simogató szellő partnerem
fut velem idő-emlékezet-réteken,
és ami elveszett, batyumban szendereg.

Lassan, pipacs nélkül jön, ring mezőn a nyár.
Gyorsul madarak költözködése, s tovább
porlik vágy-illata a fiatalságnak.
Bennünk még csend-csoda; folyópart-éjtitka.

Egyszer, csak csillagok ügyeltek a tűzre,
s néztük, ezer csodáját a semmiségnek.
Vágyakat gondoltunk ki, szépjövőreményt:
Egyszerű száguldani csillagok között.

Régvoltkedvesem, csintalan mezőn a nyár;
lehet hallani, mindenség szív ritmusát,
akkor álmodva aludtak a fűszálak,
dalolt halk levegő nász-nesz szerenádja.

Kacagva vonuló felhőket keresem.
Arcomat simogató szellő partnerem
fut velem idő-emlékezet-réteken,
és ami elveszett, batyumban szendereg.

2021.11,24.

Zártlánc-vízió

még 2012-ben írtam

Kiszolgált rabszolgák szolgáltatóipara
dübörög bankárok tervező asztalán,
talán homály borult a realizmusra,
mustrát tart az éhezőn dőzsölő haszon
s nem ordít a világ, inkább megtörten bólogat:
Jó a rossz! Jó a rossz! – magyaráz a média-,
és egyre erősebb láncszemek kötöznek
a pokol kénköves bugyrához mindenkit.
Szemlesütve érvel az érdek-tudomány,
izmus-gyakorlat az ember, bűn-hozomány
a gondolat, és égig nőnek a falak,
hős a végrehajtó és bűnös az áldozat.
Üdvözöl az új világrend: Nézz! Láss! Hallgass!
Érted hullámzik a tenger, nőnek a fák,
virágok nyílnak, madarak dalolnak,
érted rakják rád a törvény bilincsét,
csak arra kérnek: Felejtsd el ember, hogy élsz!
Kapsz cirkuszt, kenyeret, add nekik a szívedet!
Nap, mint nap cirkuszt, kenyeret, csak felejtsd el,
ember felejtsd el, a szívedet, lelkedet!
Érted hullámzik a tenger, nőnek a fák,
virágok nyílnak, madarak dalolnak…
szobádban a világ, közös víziókat
közvetít a rendszer, saját kalodádba.
Ölelj! Álmodj! Dolgozz! S ha kell, önként halj meg!
Torz rezervátum a betonba zárt város.
A földre lépni tilos! A levegő káros!

2012. 11. 23.

 Szabadíts meg

Engedj utamon járni,
Istenem, nézz le rám!

Viadukt szakadék felett
a lélegzet,
mikor fülembe súgod
a következő lépést:

Félelmeimnek búcsút intve,
benned bízva,
a fellegekben is hallom hangod.

Cölöpök lelkemben,
amire mindig léphetek;
hagysz dönteni,
úgy ahogy én akarok járni.

Köszönöm, hogy vigyázol rám!

Mert velem vagy az utolsó órán,
mikor már véget ér az út,
hát szabadíts meg önmagamtól!

2021.11.23.

rend a lelke

… mint felfalt dögtemetők,
hiénák csöndje kísért;
megszelídült veszett ebek
szolgálnak, kísértnek

ugatnak, ugatnak,
míg a félelem át nem járja csontjainkat,
s gerinctelenül, árván
gyáva akarat
pumpálja testünkben a vért

béna közakarat a méreg,
a tűz ég, a tűz ég,
s illan a mértéktelen érték,
végtelen sorokba sodor
a félelem

2021.11.20.

 Végakarat

Aztán majd, ne panaszkodjatok!
Válasszatok! Ne mutogassatok!
Aztán majd, ne panaszkodjatok!
Odaát, túlsó-partra vágyva,
sírni itt, hogy ott, milyen nagyon jó.
Hogy ott, milyen nagyon, nagyon jó!
Megvan mindenhez a jogotok:
Éljetek! Ne panaszkodjatok!

A nap perzsel, az éjszaka sötét.
Álmodd, hogy mindig él a remény!
Élhet álmaidban a herceg,
álmodhatsz tovább, szebbet, merészebbet,
hogy ott milyen nagyon, nagyon jó,
de elmúlnak álmaid minden hajnalon.
Az élet felsóhajt a napkeltével:
Válasszatok, ne panaszkodjatok!

Itt a híres demokrácia, a jó világ,
s oly messze, messze a valóság.
Aztán majd, ne panaszkodjatok!
Ez az akarat diadalának végakarata.

2021.11.13.

Tűréshatár

 Tegnap-por, koszos test, nyüzsgés,

- emlékszel még?

nyakatekert nyár,
parittya, ostor, pocsolya,
már-már kalákában járt a gondolat,
jelszó nélkül indult a csapat,
szükségtelen-kolompos után.

Mi még, mi fontosabb
az összetartozás szabadságától?

Duzzogó sértettként
magány-paradicsomban
íz, érzés enyimé,
zsivaj közt fut boldog bűnös
feledés.

Szusszan idő-katlan fölött
a hajszálgyökerekbe kapaszkodó.

Tűréshatár után
üres tenyéren táncol az idő.

2021.11.05.

Az utolsó vacsora

Nyikorog a kiskapu,
a szomszéd ki-bejár,
ez az udvar, ez a ház,
ez az én hazám.

Amit érzek, annyit érek
- apám szava zeng az égben.
Itt belül, itt a testemben,
itt az elpusztíthatatlan múlt,
itt él minden,
itt él, ami valamit ér!

Hogy mit viszek magammal az örök csendbe,
nem árulom el, hogy minden perc megvan bennem;
az árnyék, a sunyi szándék,
reggel, délben, este a fröcsögés,
a felhők járása, a szél,
a félelem és a kín,
itt az elpusztíthatatlan múlt,
itt él minden,
itt, él bennem minden, ami valamit ér!

Amit érzek, annyit érek,
osztja az ostyát a lélek.
Sorban álltok mind,
ez az utolsó vacsora,
amit tőlem kaptok,
most és mindörökre:
Testem cafatjait varjak hordják szét,
gyászol az ég, fúj a szél,
semmi sem marad nektek itt,
csak szemetekben a könny,
minden velem jön,
ami valamit ér,
az elpusztíthatatlan múlt,
itt él bennem,
itt tovább él, ami valamit ér!
2021.10.20.

bolygó hollandi

távolban vitorlázó madár az égen,
szárnyal álmom
örök célegyenesben

legszebb képzelet-vágyak vonzásában
boldogság út
a végtelent felszántani
érted

s ott, a messzeségben egyedül
a mindenség hasal előttem

már nem gondolkozom,
csak a szél sodor
egyre magasabbra,
egyre távolabb

mint istenek előtt térdelő szajha
kegyelemért esedezve
kínálom fel magam

vigyél magaddal

2021.10.19.

Időfolyam

Belefelejtkezve
látvány-hit kalandokba,
gyermek-szív az én szívem.

Egymásba fűzve a gondolat
rohan sodorva
boldog-boldogtalan medrében,
bevehetetlen kanyarulatoknál
kitépett darabokat –látszólag porszemeket-,
sorsparcellákat,
hullámain dobálva sírást, nevetést
visz az ár
örök perceket.

2021.10.18.

Hiányzó láncszem

Fában a szú, serceg bennem a bú,
lelkem bogara a szomorúság,
valami össztársadalmi törvény
emészt belül vasfoga a kornak.
Rám ragadt nadály-múlt szívja vérem.
Élőhalott, alvajáró vagyok.
A vérszerződés köt, megszülettem.
Belém költöztek féreg-korcs-fajok.
Tisztulni szeretnék, ezért élek.
Belőlem élnek vérszívó hadak.
Üvöltve azt mondják: - Kell, hogy féljek!
Lelkemben elhalt remények zsongnak.
Jól mutat arcomon a festett máz,
de nincs összhang, a mindenség kohol;
megírta mindenki vádiratát:
A test, Istenlélek után lohol!
Ne higgye senki, hogy ez így jó!

2014. 07.16.

Túlélő

Örökség-batyum:
Friss hóba taposott nyomok.
Üzenetek,
másvilág utáni vágy,
végtelen semmibe vezető út.
Friss hóba taposott nyomok.
Őseim minden lépése
az időbe rejtve,
s eltűnnek a követők miatt.
Szépség és tisztaság ösvénye
elolvad.

Hegyek között csörtető csermely;
éltető ereimben még
simogató fogantatás
a gondolat.
Jóság fut megszilárdultan,
suttognak a fák,
riadt vadak öngyilkos futásba kezdenek.
A nyomok csak bennem élnek.

2021.10.13.

Örök vesztes

Volnék virág, fűszál, vagy fa,
mozdulatlan lét,
hogy a fájdalom szótlan
huzatként járná át testem!

2021.10.08.

1849. október 6.

 Soha! Soha!
Soha nem lesz egy gyékényen
gyilkos és áldozat…
Soha nem szólt kürt, se sortűz,
lelkekért, ártatlan
hazafikért…

Soha! Soha!
Soha nem bírt bosszút állni
a nép, halottakért…
Soha nem szólt kürt, se sortűz,
lelkekért, ártatlan
hazafikért…

Soha! Soha!
Soha nem kértünk árat,
azért mit adtunk,
csak temettük mindig
a halottakat.

Soha, de soha,
ne sóhajtsanak a nemzetek,
míg a mi sóhajunkat
nem hallja szívük!

2010. 10. 06.

 szégyen

néztek, s szégyellem én, en létem,
nincs más; üvöltés-végtelen
társalgás-közügy célkeresztben
agyongyötört félsz,
s még dobog, táplál
a béka fenekén,
van szívem

halhatatlan szeretet pillér-pillanat
suhant a születéstől a sírig,
köt mindannyiótokhoz
az élet

2021.10.06.

Búcsú-gyász

Varjak énekével dobálják a leveleket a fák.
Félkopasz ágakon vészdal zúg, csendes gyászt.
Eső, szél, pustoló hó és bármilyen vacogás
sincs, oly szomorú minden mikor énekelnek a varjak.
Közel s távol, egy és ugyanazt a búcsúzást
kántálja a fekete rengeteg; búcsú-gyászt.
Mindennel megbékélten, gyengén, gyáván
távolodik a nap, dér kárt izzad a fűszál.
Bátortalan a mersz. Időhöz szegelt a sors.
Úgy érzed nincs tovább.

2021.10.04.

Válaszvers

Ne, ne gyertek haza!
Nem várunk, ne gyertek!
Itt, akár sivatag is lehet,
ha elszáradnak a gyökerek!
Ne, ne gyertek haza!
Nem várunk, ne gyertek!

A gerendát tartani rest,
haszon-hajszolt vággyal,
itt, itt élni nem lehet.
Nem várunk, ne gyertek!
Ne, ne gyertek haza!

A súly itt sokszoros,
ezt bírni, vinni kell,
sokszorosan helyt kell állni;
gyökerek nélkül a szél visz,
innen világgá fut a haszon-vágy.

Ide a lélek köt, nem a vágy.
Itt a bölcsőt kell védeni!
Ahol születtél, az a haza,
a határ a csillagos ég!
Szívbe markol a kéz:
Ne, ne gyertek haza!

Nem várunk, ne gyertek!
Ne, ne gyertek haza!
Haszon-hajszolt vággyal,
itt, itt élni nem lehet.
Ne, ne gyertek haza!
Nem várunk, ne gyertek!

Másokat félre dobva,
ne járj, mások útján!
Vigyen téged repülő szőnyeged,
de ne mocskold őseid útját,
vigyen repülő szőnyeged,
az érted küzdő kéz integet.

Nem várunk, ne gyertek!
Ne, ne gyertek haza!
Határ a csillagos ég,
ahol születtél az a haza,
szívbe markol a kéz:
S ha menned kell, hát menj!
Az érted küzdő kéz integet:
Ne, ne gyertek haza!

2021.10.03.

Láp ülepszik az időre

„Árulók, latrok, újgazdagok”
- sajgott a szív, s nem éreztétek.
Huszonnégy millió ellenségről
szónoklatotokat zengtétek;
van bőr a pofátokon,
„reggel, délben, este”
hazudtatok, hazudtatok
a hatalomért trükkök százait
csatasorba a demokrácia ellen.
Sóhegy-bálvány hit tükörképe
Lót felesége néz hazugságaitokra,
de pusztulni kell, a bűnnek pusztulni kell!

„Reggel, délben, este”
hazudtatok, hazudtatok
a hatalomért trükkök százait
csatasorba a demokrácia ellen.
Ideig-óráig tűr az Isten,
s nincs bűze a bűnnek,
a láp ülepszik az időre,
s kiszárad a testbe zárt,
a tükörbe olvad a bőr.

„Délben, este, éjjel”
a tükörben olvad a bőr,
semmit tanított az eszme,
hadovált össze-vissza a böszme.
Hatalomharcot vívott
huszonnégy millió ellenséggel,
mert mint sejtette;
egységbe kell trombitálni,
a véres karddal a lelkeket.
S „délben, este, éjjel”
hazudtatok, hazudtatok.

„Árulók, latrok, újgazdagok”
nincs bűze a bűnnek,
míg ülepszik a láp,
kocsonyás álgereben
minden megfontolt vágy,
hazudtatok, hazudtatok
a hatalomért trükkök százait
csatasorba a demokrácia ellen.

2021.09.22.

Mi jöhet még?

Nyűg-gallérja a sorsnak
díszeleg nyakamon,
díszeleg nyakamon.

Hit nélkül egyedül
a tücsök hegedül,
csak a tücsök hegedül…

Véges keserűség ölel,
pillanat a végtelennel
ölelkezik, ölelkezik.

Nem voltam, s nem vagyok
jós, de hiszem, hogy
jöhet még rosszabb,

valahova elbújt a jobb.

2021.09.20.

Aludni tér a hold

Hajnalban, harmat zizeg,
némán lépked a sóhaj,
egyedül választott csillagod
ragyog még az égen,
aludni tér a hold.
Itt szuszogsz mellettem,
elmúlik az éj,
sétánk véget ér,
s álmodunk, álmodunk,
álmodjuk, hogy velünk marad a csend.
Mikor semmi más nem létezik,
csak a kéz, mely hozzánk ér,
beteljesült vágy;
amikor nincs más egyéb,
szíved dobbanása a zaj,
amiből érzem az élet szép.

Sétáltunk, otthontalanok
egyedül az álmainkkal,
gyáván ölelt az ég,
sétánk véget ért,
velünk maradt a csend,
választott csillagod pislákolt csak az égen.
A zaj, az élet, minden, ami szép volt, véget ért.

Némán lépked a sóhaj,
a hajnal didereg,
távolból, messze-messze kezed integet;
a zaj, amit éreztem,
sosem hallottam,
minden, ami szép volt, véget ért.

2021.09.13.

Szívem nyüszít

Már a bölcsőben
kiszolgáltatottan sokadrangú
sírás tört fel belőlem,
bérmunkát nyögött anyám
ének helyett,
keserű nyomor-gyomor
juttatott örömöt,
vágyként gyötört gyönyör
illatozott, szállt fölöttem
a boldogság ájer felhője;

senki gyermeke voltam.

Apám szerint,
a harmadik gyerek a halálnak születik,
rajongásig szeretett puja
szemem a beborult eget leste,
mindig esett, ha fényre vágytam,
érdekelte is Istent, hogy egy gyerek
hogyan mászik ki a jászolból,
magával hozva a bűzt,
szíve hogyan nyüszít.

Megítélés szerint, cseléd-utód
nem fürdőzhet a napsütésben,
örül, ki deprimált sorsáról mit sem tudva
küzdve küzd.
Vitt a sung a vágyak után,
s mindig beborult, ha mertem,
csak földig hajolva, vezekelve
a kimért sors jutott.

Magammal hozva a bűzt,
szívem nyüszít:
Süssön már végre ki a nap!

2021.09.11.

Hóhérok kezei között

Halott forradalmárok
borgőzös éneke
vonul éjszakánként a tereken,
szívünk vakablakain kopogtatnak:

„Másképpen lesz holnap,
másképpen lesz végre,”
after-partyra hivatalos az utca;
zenebona, tánc, mulatság,
kacagás…

hajnal-nász kesereg;
tegnap még, tegnap-vágy tombolt,
csillagok járását az égen,
kéz a kézben lestük,
hulló csillagoknak meséltük
holnapunk.

felvásott a vér
sebeinkre nincs gyógyír,
elevenen boncolt lélek
a jövő
hóhérok kezei között.

2021.09.10.

Úgy ahogy

… mert azt gondolja,
amit nem szabad.

Ukázt még nem adott
a parancsnok,
hát ne ugassatok még kutyák,
nincs kész a kártyavár,
Moszkva és Brüsszel falait
csontvázak tartják ideig-óráig…

S mint Jerikó falai a harci kiáltás
bábeli zűrzavarában
leomlanak a várak, eszmék, tanok,
meztelen valóság vacog,

mert azt gondolja,
úgy ahogy,
irgalmasságán múlik,
mennyi ideig
fénylik a csillag az égen.

2021.09.08.

Gizhez-gazhoz

Mozdulatlan fűszálak csikiznek,
közelben vadgerle család jelez,
szétszórt magvakat gyűjt begyébe,
álomba ringva ölelkezik velem
messze és közel, itthon vagyok, érzem.

Nyers erő köt rögökhöz, gizhez-gazhoz,
szélhez, bőszen baktató vad lovakhoz,
fecskék nevesincs csoportja búcsú
lakomája után, felhők integetőn
szállingózva köszönnek a nyártól.

Magamra maradva idegen frász
gyötör, zaklat, ingerel, hadovál;
szabad szeretetről, miegymásról,
- de hisz, tudom jól, belül nem érez,
sosem integet égre, testvérnek.

Mesélhetek bármit, idegen a szív,
szivárványhíd nem épült fölé,
nem lesz övé vízparton csobbanás,
se játék, se gyerekzsivaj, sírás,
harc, győzelem, csatavesztés, halál.

2021.09.04.

Édes csali

Tanult viselkedés minták
cövekelik körbe lehetőségeinket,
s tetszik, avagy sem a tanítás;

engedelmességre kiképzett vérebek
szunnyadnak ereinkben.

Bármikor támadásra készen
várjuk titkos kódra, düh-kitöréses
forradalmi lázadás káosz tombolását.
Talán csalók csalnak az ingoványosba…
vakon megyünk egy kis édes csali után;
nincs belső megnyugvás,
nincs Ithaka szigete,
nincs cél,
örök hánykódás, kitaszítottság,
s hömpölygő düh a mindennapok
ketyegő bombája.

Engedelmességre kiképzett vérebek
szunnyadnak ereinkben.

S uszítani fognak titkos gazdáink,
legfőként egymásra,
gyengébb testvérre,
mert mocskos a vér – szajkózzák.
A cövekeket leverték,
kipányvázták a hitet,
hámok kezeikben, s nyüszítünk…

2021.09.01.

Duzzogás

Némán kúszik a folyó,
napfény csillan tükrén,
csillagkapu ragyog,
hunyorítva más világokat nézek,
ott rejtőznek káprázat fátylak alatt
meztelenül,
bűn-álmok almái, selyem-bőrtől
verítékezik a sóhaj,
vakító vágy,
aranyhal fürdik, lubickol,
szuszog sás közt a part,
lázasan zümmög a csend,
szempillák alatt halott jövő horkol.
Nyálkás köpönyeg tükörképünk
szétmállik lassan,
a folyó száguld jelenünk
emlékével,
s a duzzogás belefúl
mű medrének csapdáiba.
2021.08.31.

Lélek-otthontalan

Büszke dac, néma vágy,
nyers, napbarnított arc.

Lélek-otthontalan
a nyugati nap.

De a szívében ég,
ott ég, az igazság,
s nincs, nem lehet más vég,
csak az, ami a vágy:
Csak a szíveddel láss,
ennyi csak a végzet;
csak a szíveddel láss,
ennyi csak az élet!

Büszke dac, becsület,
s örök, végtelen tett.

Lélek-otthontalan
a nyugati nap.

Kérges a tenyere,
álom a hazája,
nincs, nincs más egyebe,
csak szívében bánat,
ott él, él az Isten,
szunyókál ott néha,
nem érti e rendet,
néz, néz a világba!

Büszke dac, szeretet,
őszinte tekintet.

Lélek-otthontalan
a nyugati nap.

2021.08.24.

 Árnyék fut az éjszakában

Árnyék fut az éjszakában,
félelmeim tarisznyája
nyakában
céltalan hajnal dereng,
- valahol ébren virraszt,
stréber,
engedelmes utcagyerek -
őszharmat didereg,
titkon remélt napfény szunnyad;
szoknya lebben,
dédelgetem emléked,
a föld forog,
s a körön kívül bamba tekintet
könyörög;
egyszer, csak még egyszer
szeretne
szédült éjszaka után
versenyt futni az idővel.

2021.08.10.

Mérlegen

Megméretik az ember,
s mondják;
bizonyos szint felett
a tolvajtempó természetes,
a kiválasztódás gőgje
okosba méri az órát,
a tükör hátoldalán fakó sodrás
mániája kandikál elő:
álarcban mosolyog a szégyen.
A szemekben halvány fény.
Pimasz grimasz a jókedv.
Bizonyos szint felett
nem fintorog a haszon;
tudásból szerzett előny lovagol
a hódító hadsereg előtt,
spekulál, mert nem hisz a szemének,
amit akar, s amit takar,
mérgezi a levegőt,
gejzír-lélegzet vicsorít,
belül forr a szint feletti
tolvajtempó
és tollpihe a mérlegen.

2021.08.04.

Vágta

Céltalan nyílvesszők süvítenek,
roncs-cél agyamban csatazajok
évezredes halálhörgésének
győztes-vesztes sikolya zakatol.

Áldozatok vagyunk mind, ki így, ki úgy:
Érvcsaták birkózó szőnyegén szegény-
-legényesen neki gyürkőzött úrfik,
balfékek, szabályok nélkül dölyf-nép.

Mindennap át- és átmosott vérünk,
mint csermely talpak alatt pocsolya;
megtisztulni vágy a született csecsemő,
a magzatvíz véres verítékétől:

Ártatlanul, még szomjan, éhesen
a gondra, elmerülve révületben,
észrevétlenül zuhanunk a kútba,
a feneketlen mély gondolatunkba.

Mint pusztán magányos lovas és a vég,
minden álom a messzeségbe vész.

2021.08.01.

Reset

Zöld szemű szörny, vagy zöld szemű angyal dörömböl;
dobhártyámon halk pemzlije színez minden álmot újra…
templomok torony harangja, áhítat megnyugvása
véres körömmel nyúzza le a hazug jelen hétpróbás álarcát.

2021.07.26

Kórság

Úszni, könny-tengereken át, boldogság?
Minden mosoly mögött szenvedés vár.
Jól van ez így –sokaság?
Az eredmény arányos a küzdelemmel?
Kétség-kérdések némán öregszenek.
Jól van ez így –sokaság?
Némán öregszik a csend.
Igyekszik az ügyes rend.
Üres hangzavart hallgat a sokaság.
Vénül bennem a némaság.

2021.07.22.

Csak te és én

Kéz a kézben,
csak te és én,
csak te és én,
sétáltunk a réten.

Virágok közt régen
madarak szálltak az égen,
csak te és én,
csak te és én,
mi voltunk ott ketten,
s madarak szálltak az égen,
kéz a kézben
sétáltunk a réten.

Némán üzent a szív,
te nekem, s én neked,
csak te és én,
csak te és én,
mi voltunk ott ketten,
s madarak szálltak az égen,
kéz a kézben
sétáltunk a réten.

Mindentől mentesen,
étlen, szomjan, mi és a végtelen,
csak te és én,
csak te és én,
mi voltunk ott ketten,
s madarak szálltak az égen,
kéz a kézben
sétáltunk a réten.

Bárányfelhők árnyékában
mi voltunk ott ketten,
madarak szálltak az égen,
csak te és én,
csak te és én,
mi voltunk ott ketten,
s madarak szálltak az égen,
kéz a kézben
sétáltunk a réten:
Étlen, szomjan mi és a végtelen.

2021.07.20.

Álom-imám

Lószőrpokrócon-varázshegyen túl
önálló életet él álmom,
sorkötelezett-vágy lihegésem fordul
felébreszthetetlenül vakon
álomimák gyóntatószéke felé:
Valahol valami csak van,
valami emberféle élet!
Oda kell álmodnom magam
- parancs-zsongásos fejemre
koszorút fon az emlék-,
álmaim mindig szépek voltak,
- gondoltam rád,
sehol se várt élhető világ.

2021.07.13.

Merengő

Forróság, földrepedés,
ránc az arcomon,
semmivé váló emlék;
délibáb mocorg
ott, igazság magányban,
valaha volt talán
zsibongó lurkó-vágy valóm,
kifosztott idősáv.
Kényszermenetelés:
Úszó távolságban
a megfoghatatlan cél.
Kudarcok sikolya
kerítés, kapu, ajtó,
zárt utak, kulcs nélkül,
elpocsékolt minden szó
pitypang bóbitán ül,
messze visszhangzik,
s felszáradnak a könnyek.

2021.07.03.

Porszem a kagylóban

 Szórd szét az álmaid;
mint városban a szemetet a szél,
- mint sikátorai,
kihalt sóhajok otthonában félsz-,
úgy költözz zegzugos
vádakat ölelő vélemények
karjai közé most,
egyedül is, de önmagad légy!

Szórd szét az álmaid,
pusztába keringő igazság az.
Hogyha kell, ütközik
kőfalakkal, s azok leomlanak.
Majd hazatalálunk,
mint a fájdalmat hordozó vándor.
Porszem a kagylóban,
embervágyakat álmodik a nyomor.

2021.06.29.

Magyar jelen

Futottam eléd, mégsem jöttél közelébb!
Mond holnap: - Mire vársz?
Tapossam az időt belőled előrébb?
És ha kinyögöd majd a hajnalt,
nyugalmat oszt a felkelő nap?
Vagy a sírásók lélekkortyintó búja
mossa torkunkról le a fuldoklást?
Mélyül sírunk, vagy csírázik lelkünk?
Édesded tekintet ciánt szór
álmaink hűs talajára - reform,
kiadáscsökkentés, adómorál-,
s lógunk a holnapkosarán, bambán.
Míg volt se jutott, eztán már nem is lesz.
- Aposztrofálják felénk a magyar jelent!-
De sok táncot roptak távol a hazától,
szórták a világba szerteszét a pénzt,
ami itthon alig volt, ott mindenre jutott:
Vadkapitalizmus, milliárdos-örvény
vitte kacsalábon forgó bankszámlákra
apáink becsület-verítékét. Nekik jutott!
A társadalmi igazságosság alapja a rend.
Nekik jutott! Könnyeken hízott barmok
mulattak, mulattak az Antillákon,
vagy síeltek az Alpok lejtőin,
s fillérekről vitatkoztak a sajtó hasábjain,
mert ők okkal, vagy ok nélkül,
akkor és ott voltak, ahol, és amikor kellett:
Nekik jutott! De a nép - Az Isten adta nép!-,
nem érdemelt semmit, a jogállamban!
Mert ez itt már a Kánaán! Jogállam van.
Sose volt jómódban él a múlt férge,
fészket rakott nekik a mohó világ.
Csak nyúzzák, faragják a „bűnös népet”!
S ha eszükbe jut, - két buli között,
míg sír a nép- kik hátán csattan az ostor,
lerészegednek egy-egy wellness hétvégén
- Nekik jutott!-, s szabad bűnbe fojtani a mát.
De mi csak kérdezzük, kérdezzük a holnapot:
- Ugye felkel még a nap, s tehetünk értük valamit!
De ha így marad e rongy világ,
minek ébredjek hajnalhasadáskor,
miért fussak a perc után,
hisz már mammon-illanás gyárt illúziót,
s szúrja a szemem a pazarlás.
Tejre, kenyérre sokaknak nem jut!
Jogállamban – Nekik jutott!-, éhen lehet halni!
Csukódott az ajtó, vannak bent, s vannak kint.
Kit érdekel a vágy, a holnap,
ma jött a nyomor, utánam.
Vírus-járvány árnyékaként követ
a munkám – mert semmit nem ér, a bér!
Napról napra drágább az életem,
s nem ér a munka egy fabatkát sem,
ha az életnek nincs célja,
és nem hozhat újat a holnap:
Árnyékai lettünk önmagunknak.
Már nincs mit osztani, másé lett minden.
Csak az ország van tetszhalott állapotban,
a manézs csillog, s mi mély hipnózisban.
A varázsló pálcája lebben, zúg a taps,
szájtáti papírjog hangszórón hőzöng.
Márión a sor! Valami történni fog az éjjel,
mert holnap már nem ugyanaz a nap kel fel,
egyszer fel kell ébredni álmainkból,
a hipnózis véget ér, dördül a pisztoly,
sikolt a vér! A tükörből valaki visszanéz.
2009.04.28.

1920. június 04.

Kanonizált csapdába csaltak,
eltörlik a lelkek sóhaját,
azt hiszik, lehet vezényszóra
törölni sok-sok kínhalált,
emberlélekről semmit se sejtő,
barbár, hazug szemfényvesztők.

Feldarabolták az egészet,
s részekről hazudják: Ez így szép!
Szívük érzés nélkül kong, remeg,
félelem kering ereikben,
emberlélekről semmit se sejtő,
barbár, hazug szemfényvesztők.

Szentkorona országainak
tilos a gyász, az emlékezet,
síró harangok betiltattak,
csak égben sírnak a szellemek!
Emberlélekről semmit se sejtő,
barbár, hazug szemfényvesztők!

Csak égben sírnak a szellemek,
s kísértenek, amíg élet lesz:
A végzet lassú veszedelem,
utolér bárkit, Isten szele.
Emberlélekről semmit se sejtő,
barbár, hazug szemfényvesztők.

Betiltottátok a fájdalmat:
A szenvedők gyászoló jaját.
Versaillesban kísértet gyertya ég,
fénye Európára árnyék.
Emberlélekről semmit se sejtő,
barbár, hazug szemfényvesztők!

2012. 06. 04.

Pár csepp könny

Pár csepp könny, lélekpusztító méreg,
életben marad a gyilkos féreg
- meghalni eltévedt golyótól,
sose siratni élő haldoklót,
de jó is lenne, ha lenne szívük,
a gyilkosoknak, ha lenne szívük!
Halott gyerek bosszúéhes apja,
keres még egy kezet, lábat, halált,
repedt koponyákat, sikolyt talál,
hallja a fülsüketítő halált,
bosszút kiált, s házuk egy darabját,
ripityára tört életük bábját
lelkébe zárja
gyermeke utolsó napját!
Meghalt agyában a félelem.
Zúg az ég, füst száll,
megállt a világ,
darabokra törik a lélek,
senkik semmit nem remélnek,
erőnek erejével hörög, öl-pusztít
ártatlanokat a demokrácia.
Iskolák koordinátáit
adta át az ENSZ, s lettek célpontok,
- valaki lőtt, pusztuljon mindenki!
Nincs áram, víz, kenyér,
porfelhőbe bújt a rettegés,
s az éhes erőszak
felfalja emberjog gyermekét.
Meghalt agyukban az értelem.
Nézd, az erősebbnek van igaza,
s hallgatnak állatvédők, alapítványok,
nincs aki fizesse a tüntetést,
hallgatnak tehát a humánusok,
s zúgnak a fegyverek,
- valaki lőtt, pusztuljon mindenki!-
A demokráciának az élethez
van joga,
s az embernek sírni, temetni
otthonát,
felépíteni újra és újra az iskolát.
Pár csepp könnyet ejt a világ,
majd lesepri a terepasztalt,
itt lakoma készül, dáridó,
ott halotti tor,
folyik a bor, Mammon tarol,
s elcsendesednek a buldózerek,
felszáll az égbe a por,
árnyékba borul a napfény,
s kinyúlnak a pokolnak neonfényei.
Kihalt a földön az értelem?
Nincs áram, víz, kenyér,
porfelhőbe bújt a rettegés,
s az éhes erőszak
felfalja emberjog gyermekét.
Valaki lőtt, pusztuljon mindenki!

2009.01.07.

Örök kereszt

Csendben füledbe súgjuk:
Ne higgy! Becsapnak!
Titkot súgunk, sustorgunk,
mindig becsapnak.

Majd mi! Mi, érted élünk!
Érted? Becsapnak.
Érted? Érted, mi élünk.
Csak bízz! Becsapnak!

Ne mondd el, mert nagy titok!
Csak te hallhatod!
Titkot súgunk, mert bízunk;
te hallgatni fogsz!

Azért súgjuk, hogy te halld;
mindig hazudnak!
Hazudják, hogy nincs súlya,
súlya szavaknak,

talán minden szó elszáll,
csak a vágy marad,
akik sosem vetnek, majd
azok aratnak.

Lélek nincs a testedben.
Örülj, zabálhatsz!
Tudjuk, merjük, pusmogjuk;
te is hazudhatsz!

Add a kezed, esküre,
rakd a keresztre!
Mindenkit megfeszítenek
örök keresztre.

2021.05.20.

Szántani kell!

Sokat gondolok rád.
Május van és fűtünk.
Duruzsol a kályha.
Más, új kor közöttünk.

Álmok dióhéja,
tobzódnak
s zuhanok, vissza
génemlékeim közé.
Tegnaprémségek ölelnek,
mint folyómederben a víz,
rohanás
s új jelek az égen,
vírusvihar dübörög a testben.

Múltképek illannak,
szüleim élete.
Zúdul ezer új könnycsepp,
mindannyiunk könnycseppjei
a virágokra,
s a halál illata bújik közénk.
Enyém, tiéd,
- kit érdekel – kereszt, vagy iga.
Szántani kell!
A súly, mint cifra ruha, fűt.

2021.05.19.

Körhinta

Mi a csudát akartok még?
Vakond a napon – vergődés.
Nem látok már, s vak a világ,
mókuskerék forog tovább.

Kiszállni vágyok, nincs hová.
Hánynom kell, de forog tovább,
céltalanul reménytelen
felfogni bármit, nincs esély.

Egyén-kopasztott vak világ.
S fő az üstben a vacsorád,
utolsó utáni esély,
haldokló sötét seregély.

Láncot rakott a szabadság
igazra, vágyra, holnapra.
Alápörkölni az üstnek,
biztat a szabad szeretet.

Mi a csudát akartok még?
Megfőttem. Halni vágyok. Kész.
Az idő rajtam nem segíthet.
Örökmozgó a ringlispíl.

2021.05.13..

Ármány

Tegnap még, tegnap volt, élt a remény.
S mára tán elvonult a vihar,
szivárványos az ég,
a torkokon keserűség szárad,
nehéz nyelni a mindennapokat:
Ma már bilincsben a vágy,
kaptárba zárt számok mutatják;
mikor merre, mit hogyan,
mert mások akarják,
így meg úgy jöjjön a változás.

Pedig tegnap még, tegnap volt;
embert kereső eső után
nőttek gombamód a jobbnál- jobb,
bénábbnál-bénább gondolatok,
- talán szerethetnénk egymást!
Tény-elméletek hazudhatnak?
Meghalt már minden és mindenki,
aki illatát érezte a gondolatnak.
Semmit magyaráz a tudomány,
barátságosan ölel az ármány.

2021.04.07.

Credo

 Magyarázkodni, magyarázkodni,
magyarázkodni, képes mindenki,
szégyentelenül lealjasodni,
úgy fürdetni az egot, hogy észre sem veszi;
törvényes és jogos, de igazságtalan
a megrészegült győztes szatír arc.

2021.05.02.

Háttér

Levetem magamról cifra bőröm,
véráztatta kereszt súlyaim,
kihúzom bordáim közül a dárdát,
lassan elvérzek, s vér-könnyeim,
az idő malom lapátjai,
elfogynak, mint gyors évek
Felhőjárataiddal múlnak
vágyak, álmok, remények,
közbe-közbe kacsingat a nap
Félelem-árnyékban védhetetlen
emlék az újjászületésről gyártott
gondolat.

Muszáj szülte ingatag remény
utolsó esőcseppjei is elpárolognak,
- valami van a levegőben -
lélegzetnyi sóhajhoz jut
a ravatalozó gyertyáinak fénye,
pislákol, illan a múlt,
Külsőségek vájják a legmélyebb sebeket
bensőnkben
becsaptak, becsaptak, becsaptak
a hozzám beszélő ős-üzenetnek hitt
qr kód halandzsa fejtörők:
Veszedelmes felhőkben gyönyörködő pulya
téveszméje az elhagyott szigeten.

20231.04.30.

Rejtett gondolat

Mezítláb, frissen vágott tarlón,
sétálsz, vagy futsz, szúrja talpad,
s csendes a hurcolt gondolat,
szinte csak a messzeség, távol
jár előtted, hová is indultál.

Más is járt már itt előtted,
de nincs kitaposott ösvény.
Hajolnak szolgalelkűen
más utakon a fűszálak,
s nem sercen ki sehol a vér.

Itt, mindenki előtted arat,
mezítláb, frissen vágott tarlón,
rejtett gondolat simogat:
Itt jártak, akik akaratából
létezel.

2021.04.28.

Hűs szél

Csak úgy, a semmiből
felhők vonulnak gyors
egymásután, midőn
az élők búsulón
földre hajtják fejük,
talpuk alatt mégis
mozdulatlan a föld,
félsz-moraj áramlik:

Változás hűs szele,
forgandó szerencsét
futtat sétány-fűven,
vadásznak a fecskék.
Férgek, rovarok, hess,
múltba vész vacsora,
egy asztalnál ülhet
az utolsó bocsánat.

Halál előtti tor.
Sosem felejthető
utolsó kalandos,
hős, önfeláldozás.
Talán vihar előtt,
a bolond szél után,
a szélcsend némán győz,
s lám az idő megáll.

Egy pillanatra még,
félelem üvölt, sír,
és leszakad az ég,
felhőszakadás ír
új, dús fű sarjadást,
vagy így marad minden,
örökké siránkozás
fő, fő a fejekben.

2021.04.25.

Homo habilis /ügyes ember/

Nem jutott,
se vírus, se vakcina.
Négy falfehér tükör,
ahol árnyék kopogtat;
valami nagy-nagy titok.

Nem vagyok senkié
- roncs-lélek didereg:
Fényes láncszemeké a jog.
Biléta- billogot osztott a hatalom.
Egymásba karolt minden szem:
Látni mernek, amit más nem.
Körön kívül nincs védettség,
belül lidércnyomás, remegés.

Meddig tovább e menetelés?
Se bent, se kint nincs menekvés,
hithű eskü a túlélés záloga,
- dogmák nélkül szerettem volna
élni…

S a darvakkal szálltak vágyaim,
vitték álmaim,
szmog terjeng, vicsorít,
bunker-barlang otthonom.

2021.04.24.

Gyorsulva

… mint szavakra guanó,
hull rám a szenny,
mindennapi kétség;
holnapi kenyér
kényszerít, még ma, ma
feladni mindent, ami szép

nincs tovább, nem szép a hajnal,
nem ad a virradat,
szemem gyáván hunyorít
a mával szembenézni
egyre gyávább a hős,
s a stréber spicli
egyre nagyobb gnóm
összeesküvés,
és haldoklik a remény.

Nem, nem, nem tartok sehová,
cél a halál,
s nevetséges,
aki mást mer gondolni:
Itt élni, élni érdemes!
Lassan hull a lepel,
hitetlen vágy,
sűrűbben lélegez.

2021.04.16.

Remi

Nem hoztam talán semmit,
az ártatlanságomon
szép lassan ránc-álarc lett,
s biztos nem viszek semmit,
talán marad egy lábnyom,
valakik sóhajában
hiányt,- hűha-, jelentek.

Nem volt és nincs igazam.
Keresztre szegelt halott
életem minden perce,
én értetek aggódtam,
ti engem sajnáltatok,
harcom, örök-szeretet.

De nem, nem kaptam semmit.
Élek és ember vagyok:
Ettől többet reméltem,
s legyőztek rém remik,
kiegyeztek a bűnök
egymással.

2021.04.16.

 Éhség

piros alma az alma
a zöldet ne vedd le Éva,
s ne adj ennem,
az éhség gyökere
a belém vetett lehelet

szomjazom a levegőre;
éretlenség fojtogat,
szeretett
fut
- új és új program-,
pityeg,
kódolt üzenet
sír, nevet
falba verte fejét a jelen,
milyen emlékeket
hordoz a hordozó
új emlékek a múltról
üres csigaház szárad
mészkövekké,
múltdarabokra írt blabla
- csigafájdalommá meztelenedett
kiszolgáltatottság -

Éva nevetett;
fuldoklott Ádám

zabál-e még az éhség?

2021.04.13.

Látszat eső

Pernye száll, s apró szikra
éjsötét csillagos égen,
végtelenbe az estszózat
pislákol, repül a remény.

Magával visz a képzelet,
máglyatűzzel elillanó
irigyen részvét-szeretet:
szabad-gondolatért titok.

Gyón az ártatlan félelem.
Megbánást fogad alkuként:
Nem szabad neki semmit sem,
magolja most, mit fúj a szél…

Semmivel ütközött gnóm gőg
parancsol. Porladt szabadság
hull a földre – látszat eső-,
mélyet sóhajt a levegő.

2021. 04. 11.

ELÉG

Adósa vagyok én e népnek; éhséggel, könnyel, életemmel,
S a sorban állók mind áldozók, kérik az ostyát, a csekkeket.
Fizess adós! Térdre vágyak! A tolvajok zsákjában az állam.
Tömjük a zsákot szüntelen, meglép előlünk a trükkös tollas!

Még, még! És mégis dobban a mély katlanban a lelkiismeret,
Szívének vérével áldoz az égnek a becsület kasszába:
A hazáért, a nemzetért az égre írja életének léte.
A fájdalmak végtelen tengerén suhint a kaszája!

Állj elénk! Állj elénk tönkretevőnk, s te is megbízója!
Vívjuk meg Élet Halál csatánkat, ki-ki a magáét,
Hisz semmit sem veszthetünk, csak halál-ölelésed.
S megszabadulhat a halálállam mélységes skizója.

Ki-ki a tükröknek örök esküvel üzeni: Elég!
Elég volt nem szembenézni; éhséggel, könnyel, életemmel.
Most már a tűz ég szívemben, s azt mondja Elég!
Lerovom adósságom Élet: Harcolok a Halállal, életemmel.

Hiába húz a félelem mélységes mocsárba, felemelkedem.
Fel, hozzád ősi hit, ősi szellem. Térdre borul a halálállam.
Harcolok fájdalommal, kínnal, tiszta lelkiismerettel
Az életért, értünk, fiainkért, a Hazáért, míg bírja vállam.

2008. 01. 10.

Érintés

gyötrelemig küzdöttem,
sóhajtozó időm végén,
visszanézve szépséges út
volt, gyötrelmes gyönyör;

mint két sínszál…
végtelenre vágyakozva,
egy úton,
hidegen távol egymástól

legmélyebb bugyráig
megmártóztam
a közös cél
hajszálereiben,
s egyre messzebb
a látóhatár délibábjában,
már-már a cél sem létező
távolságban
talán megérintettelek.

2021.04.06.

Képmásom

Mert, ha szerettek, itt maradok örökre,
ha hiszitek, hogy szívetekben van helyem.
Máshová hová is vágyhatnék? Örökre
itt maradok, mert az otthonomban helyem.

Mert, ha szerettek, mi mást is tehetnék,
a szívetekbe költözöm örökre.
Máshová minek, hová is mehetnék?
A szívetekben az ember értelme.

Mert, ha szerettek, megőriz a szeretet.
Örökre őriz, megőriz a szeretet.
Itt leszek veletek, ott a szívetekben.
Ott őrzi majd a szeretet emlékemet.

2021.04.03.

Ha majd

Ha majd – hangzott a szózat az égből.
Ha majd - mondta apám- menny, kő!
Félt. Remélt. Élt, úgy, ahogy. Élt, ahogy,
kimérte sorsát a gond.
Ha majd, ismétli újra meg újra
a visszhang.
Ha majd… Ha majd… Ha majd…
Remény, vágy lóg a kereszten,
megfeszíttetett gondolat
haldoklik.
Minek? Miért?
S kinek kezében a szög?
Elsötétült már százszor a nap.
Üres a kereszt: Embertelen.

2021.04.01.

Költözők /Talata Józsefnek/

Olvastam mind, üres oldalakat,
lapokat, melyeket sodort a szél.
Madarak fütyültek sóhajokat,
ott, fenn az égen, végtelen a cél.

Millió megahertz zsong az úton,
távozik és érkezik a lélek,
egymástól független mély sóhajok,
sajgó múlt, jajgató jövő. Félek.

Hallom, bár messze-messze jár, álmom.
Hallok, imákat, mások álmait,
könyörgő árvák, csonka családok;
jajveszékelő kiáltásait.

Hallom; múlt és jövő most ütközik,
elcsalt csaták, hamis illúzió,
s az úton minden madár könnyezik,
mert meghalni haza vágyik a jó.

2021. 04.01.

Vesztegzár alatt

Szobám szűkül, s én falfehéren
remegek, beszegeltem a szívem,
a kínokat már nem is érzem;
szikkad testem a magány-kereszten.

Nem kopogtat be hozzám senki,
ajtóm karantén-szigetelésű,
többrétegű, piros pont virít,
tán vesztegzár elszigeteltségű?

Érintés nélkül vágyakozva,
magamra szegezett fegyverekkel
háborúzok az okozóval;
Vajon ki, és miért? Ki és miért?

Belém szeretet végítélet
szorítja torkom kíméletlenül.
Ajtót, ablakot beszegeztem;
senki sem juthat be véletlenül.

Csak majd, aki vérző szívem,
csak majd, aki ki akarja vinni,
ebből az elfajzott pokolból,
csak lesz majd ember, aki kivisz.

2021.03.23.

Régi ígéret

ÉN – Ok
vagy-ok
Te is én
én is te
Isten elv
nyelv
ma agy
mag jár
magyar

Áld az ott
áldozat
képlet
kép lett
Csí-n-állni
csinálni
lehetőség
le hét ős ég
ígéret
te Ré-gi

2021.03.23.

Hatás

sziksó illatot lélegzik a föld,
pusmog fűben a szerelem,
ropogva porlik a múlt,
mállik kezemben a gondolat, bizsereg
- sok sajgás halt el bennem
és a semmi markolás jussom.
hiányzó percek, méterek…
céltalan vég versenyem.
űzött vad, riadalom,
reflex sikoly ájer úszik a légben,
bűntelen erőszak hajt,
lőrésekből észt oszt az erő,
s ha elbukok – talpamon korbács nyomok-,
agyvérzést diagnosztizál a tudomány.

2021.03.21.

A Golgotán

Magyar vagyok, sírni nem tudok.
Kiraboltak az álnok álmok.
Hittem; én is, én is ember vagyok.
Kiraboltak az álnok álmok.
Bölcsőben ringatózó álnok álmok.
Tettem mindig, mit tennem kellet:
Szolgáltam híven a hazámat.
Hittem; én is, én is ember vagyok.
Vittem Veled a keresztet.
Testemre kígyók tekeredtek.
Bölcsőben ringatózó álnok álmok.
Becsaptak. Becsaptak. Becsaptak.
Nem. Eszmék rabja nem lehetek.

Hitem, én is, én is ember vagyok;
és hogy nincsenek hatalmasok.
Szolgáltam híven a hazámat.
Nem. Eszmék rabja nem lehetek.
Nem, nem, áruló, nem lehetek.
Megyek, viszem nehéz keresztem.
Testemre kígyók tekerednek.
Becsapnak. Becsapnak. Becsapnak.
Tudom, hogy nem választhatok,
se a pokolba, se a mennybe nem vágyok:
Itt a földön szeretnék ember lenni!

2021.03.19.

Fecske fecseg
/üzenet Bródyknak, Eszterházy Pétereknek/

Tanult dicsőség, tanult gőg.
Száll az ének, száll a napba,
szájról szájra a szörnyű gőz;
tükörben fess mind a szarka.

Ott tetszeleg, illeg, billeg,
fenn a magas magasságban,
ahol van az a szint, nektek,
ahonnan a porszem kacat.

A tükörben mind, mind fess, s szép
az intellektuális bűz.
Szájról szájra gőgöt érlel,
ott fenn az égben ég a tűz.

Cipőn sár, kis olcsó vacak;
rugdosott cseléd népség,
mint fecske sárfészket tapaszt,
mint csacska kis fecske fecseg:

Száll az ének, száll a napba,
szarka szárnyon a szabadság,
cipőn sár, kis ócska vacak,
ennyit ér nektek a magyarság!

2021.03.18.

Csukd be a szemed!

Néha, ha érzed,
fogom a kezed,
és néha, néha
belépek a gondolatodba,
belépek,
belépek,
belépek a gondolatodba!

Ott vagyok veled,
fogom a kezed,
csak gyere, gyere,
vezetlek én, csukd be a szemed,
vezetlek,
vezetlek,
vezetlek én, csukd be a szemed!

Ha érzed, ha nem,
fogom a kezed,
és egyre többet
lépek be a gondolatodba,
lépek be,
lépek be,
lépek be a gondolatodba!

Táncolj csak, táncolj,
fogom a kezed,
forogj csak, forogj,
vezetlek én, csukd be a szemed,
vezetlek,
vezetlek,
vezetlek én, csukd be a szemed!

2021.03.16.

Üres szobában

Látok, amit látok
hallok, amit hallok,
az üres szobában
a pókokkal alszok.

Özönvíz közeleg;
porszemek remegnek,
arcomat pingálják
keserű könnycseppek.

Látok, amit látok
hallok, amit hallok,
üzennek a fák is,
haldokló hajbókol.

Borzongató felhő,
legbőszebb nagy felhő,
tükörben mosolyog,
fájó kénkő eső.

Közömbös a tömeg,
éhes minden gyerek,
súlya van a szónak,
könnyek és porszemek.

A tükörben nézem,
füstöl e a fejem?
Hátam mögött reszel
bilincsben a kezem.

Látok, amit látok,
hallok, amit hallok,
Morzézik az állam,
elszálltak a kódok.

Esik eső karikára…
lelkek mennek szabadságra,
halálhörgés a kereszten,
keresztbe tett a teremtő.

Látok, amit látok
hallok, amit hallok,
az üres szobában
a pókokkal alszok.

2021.03.16.

Részlet III (önéletrajzomból)

Másokért, mint Grál lovag, küzdöttem,
mert titkot őrzött szívem; szeretetet.
S csalódtam, a fagyos kiskapu-örömök
titokzatosságában:
Talán a vágyakat ölelik a lányok.
Talányban úszó lila felhők fölöttről
pottyantam hamis álmok közé:
„Dávid legyőzi Góliátot”- mesék.
Cseléd-sarjként belém nőtt a félsz,
s ha nem lett volna még elég,
megalázott a katonaság, engedelmesség.
A kocsma asztalon oszlott a bú.
Sosem tűnt úgy; mindez szomorú!
Mint huzat csapkodta ajtón, járt át
a borzongtató társas élet – magány úr volt
az egyetlen őszinte társam.
A kocsma asztalon oszlott a bú,
s a vicsorgó hajnal oldalba rugdosott:
- Kidőlt a ház fala. Kényszer-sors ölelt,
hisz rendszerekkel küzdeni fabatkát sem ér.
Kalákában a „srácok” adták vissza a reményt.

Éji pillangók repdestek körülöttem,
tetszett, de valami más vágy gyötört;
teljesen azé akartam lenni, aki jön,
s beköti szemem örökre.

Meghalt apám.
-Család nélkül, mit ér a lét- gondoltam.

A dűnék fölött izzó fátyol-test,
lépteiddel kéj-remegés járt,
s együtt utaztunk a világ peremén.
Játéknak tűnt, őrült csata,
kilépni a mókuskerék egyre gyorsuló
vákuumából.
Túledzett múltból jöttél;
elvált szülők, gyerek,
eldobott szerelem…
S fordult a kocka, összeköltöztünk.

2021.03.10.

A nők érintése

Akartam mindig mondani,
- tudok ám én is beszélni-
kinek, miért, mit érdemes,
elmondani.
Hogy én is, én is létezek,
vagy hallgatni róla örökre,
hogy könnyek gyűlnek csendben bennem,
s hogy érdekes:
Szorong a fene,
de látom,
nem kíváncsi senki,
hogy éltem,
rám,
nem kíváncsi senki,
pedig én is, én is létezek.
Olyan nagy dolgokat tesz itt mindenki,
de én csak el akarom fogadni,
azt, amit ti nők, ti nők adtok;
ti nők, ti nők, legyetek áldottak!
s mint hosszútávfutót,
időkapszulát,
vízre bocsátott
egy Isten-kéz,
a nők, a nők érintése.

2021.03.08.

Ne kelljen tűrnöm!

Jöjjön, aminek jönni kell!
Ha kell, az ördög vigyen el!
De kényszert, ne kelljen tűrnöm!
Végleg összetörjön tükröm!

Gyáva arc, meghunyászkodó
félelem kacsint: Hidd, így jó!
A hátam mögül integet,
apáink könnye, bilincse.

Jöjjön, aminek jönni kell!
Ha kell, az ördög vigyen el!
De kényszert, ne kelljen tűrnöm!
Ezer éves átok tűnjön!

Szívemben döntök örökre!
Ott érzem igazán Istent.
Oda van írva a törvény,
amit nem sodorhat örvény.

Jöjjön, aminek jönni kell!
Ha kell, az ördög vigyen el!
De kényszert, ne kelljen tűrnöm!
Senki sem dönthet fölöttem!

Holmi pillanat csak a jog:
Holnap újra írják sorsom.
Őszintétlen a tekintet,
haldoklik itt a szeretet.

Jöjjön, aminek jönni kell!
Ha kell, az ördög vigyen el!
De kényszert, ne kelljen tűrnöm!
De kényszert, ne kelljen tűrnöm!

2021.02.26.

Kék vér

Nekem ne, ne mondja meg senki,
mi az, ami nekem való!
Nekem ne, ne mondja meg senki,
ki az, aki hozzám való!

Hagyjatok, saját utamon,
saját utamon járni,
én is, én is ember vagyok,
vágyok utamon járni!

Hányszor hány, hány sötét erdőbe
vittek, vittek hős vezérek.
Én is, én is egy élő lélek,
ember vagyok, élő lélek.

Nekem ne, ne mondja meg senki,
mi az, ami nekem való!
Nekem ne, ne mondja meg senki,
ki az, aki hozzám való!

Pedig mindig bíztam, reméltem,
hogy jót, jót akartok nekem!
Közben aljas a szív bennetek;
erőm, csak erőm kell nektek.

Sosem tehettem, mit szerettem,
nem kérdezte sosem senki;
hogy mi a jó, mi a jó nekem,
nem kérdezte sosem senki.

Számítottak rám az okosok;
mindent beláttam, így, így kell!
A bőrömet aszalta a nap,
csak én hiányzok belőle:

Csak én hiányzok, rám süt a nap!
S nem vagy te sem hozzám való;
égek, mint a tűz, a gáz, babám,
senki, aki hozzám való!

2021.02.22.

Kóborlás

Itt, látom igazán,
hogy a végtelenbe
vezetnek az utak,
s az út pora, vérem.

Mint minden porszemet,
végtelenbe sodor
egy enyhe rezdülés,
vágyad elkóborol.

Otthonom sose vár,
többé már nincs egész;
porrá zúzott világ,
vérem viszi a szél.

Repülhetnék veled
álomszép létezés,
itt hagyni mindent, de
az már nem én lennék!

Mint darabokra tört
szeretet… semmit se ér,
vágy, a megkötözött.
Vérem viszi a szél.

Otthonom sose vár,
többé már nincs egész;
porrá zúzott világ,
vérem viszi a szél.

2021.02.22.

Vudu

Púderozott tükörben
mosolygó mostoha kéz
cicomázza létünk,
érzünk, félünk,
egymásrautaltságban fosztogatjuk a szemben lévőt,
- mi szegény agyon szurkált rongybabák,
vétkeinket palástolva szúrjuk a tűt
egy másik babába.
Skatulyákba zárt identitás
feszíti szét burkát:
Hullámrobbanás száguld végig az idegpályákon,
s hol ott, hol itt, csapódik ki
az ego-referendum hit.
Büszkén alázó gőg a sikk.
Végrehajtó intéző lett mindenki, mindenki.
Annyi, annyi árva gondolat
mezteleníti le a királyokat
és mégis fátyol mögött
virágzik a kisördög.

2021.02.21.

Hagy ne kelljen

Hagy ne kelljen véletek
együtt egyszerre lépnem
- moslékban vegyül a maradék -,
talán kevés kiváltságkenyér;
s elvert a vályútól a gazda,
visítsak, sírjak, másoknak
levesébe köpjek, ivadék-
jog jogon, hőzöngjek véletek?

Hagy ne kelljen véletek
együtt egyszerre lépnem,
- akasztottam volna királyokat -,
messze elmaradtam, bús paraszt,
liberális fejlődésétől,
korok rohanása porfelhő
után rakódott cserzett bőrömre,
barázdált arcomon, a kín, seb.

Hagy ne kelljen véletek
együtt egyszerre lépnem
- éheztem, fáztam, nem volt öröm-,
dagonyáztam az állatok közt,
ősök üzentek esti tűznél,
szentek meséltek, nekem főztek,
néha nincs, éltem szemlesütve,
hogy ne kelljen véletek
együtt egyszerre lépnem!

2021.02.13.

Ha jut

Mosoly minden tekintet,
vézna-nász az idő,
a vágy mélyre temetett
múlt csend-paralízis.

Gerenda sem szúr szemen.
Hullámzik a tenger,
párában úszik a köd,
játékos tereken

főszereplő pillanat:
Fehéren feketén
minden percnek ura vagy.
Ölel a végtelen.

Hazugság is igazság.
Nem fáj, a fájhatna.
Nappal hajnalhasadás,
az éjszaka násza.

2021.02.13.

Cirádás folt

Szentek, hősök, szégyenfoltok,
algoritmusokba ágyazott álmok,
kezén fognak, vezetnek,
s mint mit sem sejtő láncszemek
zúgolódnak a nappalok.

Kiteregetett szennyesből
hiányzik a gyerek,
a vágy, a jövő.
Illúzió-ágyban ágyazott
a hatalom:

Úgy kerek, mint ruhán a folt,
cikkcakkra vágott képzelet,
zúgolódnak a nappalok,
s joga fájni a szívnek;
ciráda ékes igazság.

Szemünk előtt teregetik
a ruhát, az agyon-mosottat,
lásd kedvesem, az álmokat
mások álmodják helyettünk,
néha-néha lebben szép ruhánk;
ciráda ékes igazság.

Szentek, hősök, szégyenfoltok,
kezén fognak, vezetnek,
mások álmodják az álmokat,
s joga fájni a szívnek!

Zúgolódnak a nappalok,
illúzió-ágyba ágyazott
a hatalom.

2021.02.09

Idő-kínzás

Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!
Kezedben az ostor-törvény:
Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!
Nincs apelláta, vájt ösvény.

Vigyázz, míg szuszog, lélegzik:
Mától, s mindörökre vigyázz,
vigyázz, sóhajtozók lesik,
mikor hullsz hamuként porba!

Pusztíts, ez lett minden parancs.
Míg szuszog, irtsd írmagig!
-Máma már, minthogy így szokás,
földbe tipor győztes iga.

Eszméket gyártó rögeszmék,
bűn mögé bújt feloldozás,
szédít, altat, biztat élénk
háborodott idő-kínzás.

Pünkösdi királyok mögött
sorakozik lojális slepp,
csattog kezében a gyilkos,
a mára már gyilkos ostor.

Kérlelhetetlen ugatás,
idomított kutyák, hangos,
vicsorgó, gyilkos csaholás,
halkan suttogja füledbe:

Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!
Törvény, jog, csak éhes szolga.
Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!
Hűbér-szolgának ez dolga.

2021.02.02.

Tűnődve

Foggal, körömmel
a húsomat tépi
emléked,
s rózsaszirmokat
sodor felém a szél,
vércseppjeim
az égben kergetőznek,
ölelnélek,
de tovatűnsz.
Töviseid szúrnak,
érzem, mert élek,
hallgatni vágyom
madarak énekét,
s a rózsaszirmokat újra számolom.

2021.02.01.

 Szöllősi Ildikó videójára ⇒ Feltárulnak a titkok 18.

A hazugság öl

A hazugság öl.
Hallgatni még mindig arany.
Az ég dörömböl,
lapít fűben az alkonyat.

Lesütött szemmel
kérdez a gyerek: Mit szabad?
Kinek törvénye
a jog? És az igazság?

A hazugság öl.
Mellé beszél a hatalom.
Az ég dörömböl.
Mit bír még majd el a karom.

Lesütött szemmel
a tükör előtt, mostoha
lélekkel remeg
az érdek-aljas gondolat.

A hazugság öl
és mióta ölelkezünk
önként, örök
kísérteteinkkel, s veszünk,

lesütött szemekkel,
életveszélyben megbánást,
akár az ördögtől,
nincs már közös feloldozás.

A hazugság öl.
És mint itt ragadt szellemek,
- az ég dörömböl,
fáj a halogatott élet.

2021.01.30.

Kiolthatatlan tűz

Egy lépést sem teszek nélküled,
örökké magamnál tartalak,
belső batyum nem emlékek,
szívburok koszorúm, falak.

Falak, melyek körém épültek;
törvények közé zárt akarat.
Hangsúlyt kaptak rongyos évek,
árnyék ostor, arat, arat.

Hitem szégyenfolt, s mint kártyavár,
összedőlt álmom, nyüszít, követ,
sodor a végtelen szenny-ár;
összeesküvés ellenem:

Lángoló szívbe hűtlenséged
kaszabolta összevisszaság,
jelen-rút erdőben lényeg
nélkül üvöltő királyság.

Lelki batyum valóság bilincs,
évtörvények közé zárt rabság.
S billió darabom még él,
bárhol, valahol királyság.

Ott, szárnyak nélkül a szeretet
repít, boldogság úton, fényes
kiolthatatlan tűz éget,
ott, a boldogság úton…

2021.01.28.

Sose ellened

Huncut terv támad,
tévedhetetlenség.
Véres csatáink emléke ébred:
Írmagig irtott gondolat
zászlaja alatt csorda-nyál csorog,
megsemmisítési vágy.
Menekülünk, amíg lehet,
- győzni ostobák örök versenyén;
sosem különb-akarat adott erőt
visszafordulni a halál előtt,
csupán még egyszer megmutatni:
Mi élni akarunk!

2021.01.28.

Mindent szabad

Kabátod alá bújt a vacogás,
bőröd alá a remegés;
már megint egy új titkos állomás,
fagyos, rögös út
- vakvágányon rohanás-,
félelem élelem élelmem.

Belém bújt a kisördög,
kétség eke szánt,
szűzföld mélyszántás barázdái sikoltnak,
belső árnyék nyomaszt,
egyedül, csak egyedül emésztem
a mérgezett felhők vonulását.
Nap se süt,
múlik az idő, köd ölel,
- rohanás a holnap elé-
néma könyörgés.

Hogy is hallaná bárki
a belém temetett múlt
igazság csíráinak nyikorgását?
Féltett jövő-félelem,
- aludj, csendben kis Balázs-
ma már semmit se tehetsz!

Mindent szabad, amit lehet,
elveszett lehelet
kiabál, ott, a régmúltban,
mindent szabad, amit lehet.

2021.01.20.

Vélt jog

Elkopott, az arcodról az ábrázat.
Elkopott, a jog, a szabadság, az ember.
Érdek-igazság dübörög. Lázadás!
Nekem volt vélt jogom: Homo sapiens.

Miért, kinek az arcán szárad a nap?
Verejtékem verem rejtekében élek.
Érdek-igazság dübörög. Lázadás!
Nekem volt vélt jogom: Homo sapiens.

Szennybarázda szánt arcomon, szégyen.
A tükörképemmel szembe kell, hogy nézzek!
Érdek-igazság dübörög. Lázadás!
Nekem volt vélt jogom: Homo sapiens.

2021.01.11.

Izgató járvány

Nem tudom. Nem érzem.
Meddig még a kétség,
és meddig még a félelem?
Sokáig így, érzem,
sokáig nem mehet!
Elfogyott bennem minden remény,
remegnek sejtjeim, nem is érzem
a napfelkeltét és a napnyugtát!
Miért pereg a homok,
ha talán soha,
sohasem múlik el az idő
a végtelen félelem fölött?
Legyen holnap, holnap
és legyen vége már a mának!
Akarva akaratlanul,
mint folyómederben a víz
rohanok céltalanul,
s minden bűn, szemét, lóg potyán
a sodrás áramlatán,
csüng rajtam sejtelmesen,
nagy konc-batyum; félelem,
kétség-görcs, titok, átok,
-legyen vége már a mának!
Miért, minek izgatott a teremtő,
ha már ő mindent, s mindent tudott?
Legyen végre vége már a mának!

2021.01.07.

Tetszhalott

Mindig körbe jár,
a mókuskerék fejre áll
Egyre sebesebb
hajsza az ismeretlen be

Véletlen sajgás,
cigánykerék, forgó világ,
maradsz örökre
a mozdíthatatlan ökle

a változónak,
és semmit, sohasem adnak,
csakis magadnak
forgatod nekik önmagad.

Napra, fényre jársz,
és mégis minden fejre áll,
mégis, mégis fáj,
hogy amikor végleg kiszállsz,

súlytalan madár,
téged, súlyt minden változás,
válladon teher
tied marad, tied, tied!

Súlytalan madár,
téged, súlyt minden változás,
szárny nélkül is szállsz
halottnak hitt főnixmadár.

2021.01.04.

Nyikhajsóhajtozás (Eszterházysan)

Magas lovon frusztrált ego,
vágtat a „grófi szérűn”,
nyerít, prüszköl, ganét krákog,
nyeregbe ültetett prűd

parázna sarj szokás okán
felsőbbrendű gőg-bűz-gáz
terjeng, kiváltság, báli báj,
meztelen korcs valóság.

Szabad nyikhajsóhajtozás,
innen-onnan nyüszítő
gennyváladék a katedrán
vágtat, s magasba köpköd.

Áll a bál, szól a zene,
csillárról váladék csorog,
felsőszint totál szennyben,
szegény becsület kuporog.

2021.01.03.

Felhők árnyékán visz az út

Poros úton mezítláb, mezítláb,
járom az utam dalolva, dalolva,
csak a nap süt le rám,
gondolok néha rád.

Űz a nyáj, űz a nyáj,
énekelj jó anyám!
Egyedül, járom-utamon,
ugye még, néha gondolsz rám, gondolsz rám!
Egyedül jó anyám
csak te vagy, akire gondolok, gondolok.

Csak a szellő ölelget, ölelget,
felhők árnyékán visz az út, visz az út,
messze sok délibáb,
s integet a babám.

Szél sepri lábnyomom,
eltűnök, mint a por,
egyszer majd, ha tücsök hegedül,
ugye egyszer majd gondolsz rám, gondolsz rám!
Egyedül jó hazám,
csak te vagy, akire gondolok, gondolok.

2021.01.03.

A JÖVŐ ELKEZDŐDÖTT
/1990 emlékére/

A jövő elkezdődött, jön a gyerek
És a bábák mossák kezeiket.

Az ember készülődött, egy jobb sorsra,
Vágyott a világ, egy új, jobb korra.

A jövő elkezdődött, a múlt térden,
Kísért a kor, a kór ragály-égen.

Az ember készülődött, egy más útra,
Egy hosszú világos, egyenes útra.

A jövő elkezdődött, szakad a burok,
A bőséglopók nyakán szorul a hurok.

Az ember készülődött szabadlelkű
Becsületes útra, köti az eskü.

A jövő elkezdődött; sírnak a vágyak,
Sír-sír az újszülött, az álmok és az emberek.

2008.05.25.

Holtpont

Hitetlen hit visz, hétköznapok,
alsó széle közepe féle
terv felé, tehetetlen zajos
bűntudat kavarog, zenél;
lehetnél akár, mint más ember,
-hagyd magára álmod!- bús-bohóc.
Furulyáló kézilány, vágyott
álomnak ágyaz. Mindig remény.
Harang szól. Vasárnap muzsikál.
A kisajtó nyikorog, szél fúj.
Hideg ráz, mállik a vályogház.
Elmúltak a nyugati szelek,
egyedül az anyaföld hegedül,
de táncolni még mindig nem mersz.
Megszólnak, megvetett fess szolga,
senkinek nem tetszett vadtörzs torzs.
Földből sarjadó jövőd ölelget,
meg az ostor, ami egykor kezedben volt.

Hitetlen hit visz, vak-nappalok,
halott remény,
ezeréves mag még kikél,
s az élet átlendül a holtponton:
Játszanak még nevetve-
-sírva a gyerekek!

2020.12.31.

folt

tudatosult tény,
a gyakorlat sikertelensége, nevelt
s tény – húzd meg erezd meg kötél-
siklott kezeim között
cérnaszakadásig
megköptem, nyálaztam, hegyeztem,
míg a cérnát újra a tűbe fűztem,
de a folt,
mármint bélyeg ragadt
vitorlavászon lelkemre,
vitt ahova akart
- hétfejű sárkány dalolt-
sehol sem találtalak,
pedáltalan maradt szűzgondolat.

2020.12.30.