Szó, ami szó, bizony csöppet sem könnyű dolog ma már bárminemű újat föltárni alsó- és felsőbarguzini Barguzini Alekszander Sztyepanovics Petrovics szovjet-burját katonaköltőnőről, akinek őseit a mi jámbor szittya eleink jó ideig szerb és szlovák bevándorlóknak hitték...

Annál inkább nem, mert hiszen világhírű tudós kazánkovácsunk, Fjodor Fjodorovics Mogorva'vovics már a leghosszabb ideig eltitkosított alapigazságot is fölásatta róla a nagy szovjet birodalom bújj'rá nevezetű szibériai szögletében. Nevezetesen, azt, hogy a balga szittyák által csak Petőfi fedőnéven emlegetett nagy szovjet poéta tulajdonképpen egy burját hölgy volt... Azt persze már csak a régi magyar idők búvára teszi hozzá e kétségbevonhatatlan hitelességű, örökéletű alapigazsághoz, hogy ezt a Petrovics nevű szláv nőszemélyt nyilvánvalóan az akkori, feudális cári titkosszolgálat küldte be ide mihozzánk, Szkíthiába, információkat gyűjteni a rebellis pannon baj'társakról...

No, mindegy, lássuk a medvét! Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Erdély nevű magyar tartomány. Ennek is a Székelyföld elnevezésű szögletében árválkodott egy Héjjasfalva nevű kis székely falu. Nos, ennek volt az egyik földesura egykoron a Körösi Orbók Kálmán nevű írástudó, aki családjával együtt a Maros, vagyis hát, magyarosabban: a Mureşul elnevezésű, nagy ősdák folyó egyik szittya városában, Déván élt-halt az I. világégést követően. De miután az „élt-halt"-ból számukra is már csak az utóbbi látszott valószínűnek, még 1922-ben megfogadták egy jónevű dévai dák ügyvéd, az utóbb igencsak elhíresülő Petru Groza atyai jó tanácsát, és angolosan eltávoztak a nagyobbik Szittyaországba, az Iszter folyó partjai mellé. Talán azért éppen ide, mert ez még az ősi dákó'román térképeken is kívül esett a nagy román világbirodalom napnyugati limesein...

No, menekült hősünk sok mindenfélét papírra kapirgált aztán e nagy magyar ugaron, de bizony hivatalos tollforgató csak nem lett belőle sohasem: választott témái meglehetősen érdektelennek bizonyultak a sebeit nyalogató Szkíthiában. Mindazonáltal, a nemzet múzeumában fennmaradt egy kisded kéziratos írása, mely szerint az elöljáróban emlegetett burját hölgy, akit azok a konok és konzervatív szittyák továbbra is Petőfiként emlegetnek, a katasztrofális vereségről elhíresülő segesvári csatatérről Héjjasfalvára került súlyos sebesülten, mely viszont akkor már telides-teli volt muszka harcosokkal. Íme, a magát székelynek mondó szittya írástudó eme feljegyzése!

Dr. Fenyvesi László

Körösi Orbók Kálmán:

„Ha jól emlékszem, egyik napilapban olvastam volt egy kis közleményt, hogy Petőfi Sándornak az állítólag feltalált porait 1902-ben Székelykeresztúron ünnepélyesen eltemették. Ugyancsak e közleményben volt említés téve arról is, hogy a sebesült nagy költőt két huszár kísérte fel a fehéregyházi csatatérről Székelykeresztúrra. Hogy e közlemény adatai mennyiben felelnek meg a tényeknek, azt nem tudom, de nem is kutatom, én kizárólag csak a két huszárról kívánok némi felvilágosítást adni éspedig arról a két huszárról, akik Petőfit 1849. július 31-én estve a fehéregyházi csatatérről nem Székelykeresztúrra, hanem Héjjasfalvára vitték az öreg Cseh József udvarába.

Miután alulírott e két huszár név szerint Hegyi Fodor János és Szali Gergely István mindkettő héjjasfalvi (Nagyküküllő vármegye) magyar embert, személyesen ismertem, s miután előbbivel mint szomszédunkkal többízben volt alkalmam személyesen is beszélni, megkísérlem Fodor Jánosnak Petőfire vonatkozó elbeszélését a lehető leghívebben leírni.

Az 1880-as években a székelykeresztúri unitárius gymnáziumban, mit kis deák olvastam egy kéziratot – valami jegyzőkönyvféle lehetett –, amelyben Petőfi Sándor halála és holttestének felkutatása volt leírva. Ezen iratból olvastam azt is, hogy Hegyi, helyesen: Fodor János és Szali Gergely István héjjasfalvi lakosok voltak azok a huszárok, akik legutoljára látták Petőfit és ők beszéltek legutoljára a halhatatlan költővel. Határozottan nem állítottam, de úgy emlékszem, hogy ezen kéziratot nekem Kozma László osztálytársam – Kozma Ferencz akkori székelykeresztúri áll. tanító képezde igazgatójának a fia – mutatta meg.

Nagyon meglepett a kézirat tartalma, mert az abban említett, akkor még élő két ember falumbeli volt, s mindkettőt személyesen is ismertem. Alig vártam a szünidőt, hogy hazamenjek és ezekkel az emberekkel beszélhessek. Apámnak, ki kocsival jött utánam, még útközben elbeszéltem a dolgot, s kértem, hogy hívassa át Hegyi János bácsit s kérdezze meg tőle, hogy igaz-e az, amit ebből az iratból olvastam, s hogy beszélje el nekünk is ezt a dolgot.

Apám örömmel tett eleget kérésemnek s hazaérve áthívatta az öreg Hegyi Fodor Jánost hozzánk, aki a következőket beszélte el nekünk:

– Én és Szali Gergely Pista együtt voltunk Fehéregyházánál a muszkák elleni csatában, mint közhuszárok. Fehéregyházán belül a réten állottunk. A falu és a N(agy)küküllő között. Bem kocsiját aznap többször is láttuk, s láttuk azt is, hogy Petőfi a kocsiban ült. De hogy az őrnagy urat hol és miképp sebesítették meg, azt nem láttuk, mert a mikor a muszkák Segesvár felől az erdőből leereszkedtek: nekünk kiadták a parancsot, hogy vissza kell menni Székelykeresztúrra, de nem Héjjasfalva felé az országúton, hanem a Búni hídon át Sárdra és onnan Újszékelyre, mert a kozákok a Héjjasfalvára vivő országúton már erősen közeledtek.

Én Gergely Pistával a lovakat eleresztve behúzódtam a Küküllő partjára a füzesbe, s ott egy magas part alatt megbújva bevártuk, amíg a muszkák elhúzódnak. Késő estve, mikor minden elcsendesedett, búvóhelyünkről kijöttünk és hazafelé indultunk, hogy otthon szétnézzünk, s azután a csapat után menjünk. Hazafelé a czapai báró (Szentkereszthy) rétjén jöttünk át, s ott az úttól nem messzire, egy szalmakazal tövében fájdalmas nyöszörgést hallottunk. Odamentünk és láttuk, hogy Petőfi őrnagy úr fekszik ott véresen. Azt kérdezte tőlünk... Hová mentek?... Héjjasfalvára, mondtuk... Vigyetek magatokkal... nem tudok járni... Leszúrt a kutya kozák... Én és Pista derékszíjainkkal és szalmagúzzsal két karót összekötve arra szalmát tettünk, s az őrnagy urat ráfektetve, elvittük Héjjasfalva végéig, ahol megpihentünk, mert a faluba bejönni nem mertünk, mivel muszkák voltak a faluban.

Itt azt kérdezte az őrnagy úr: Van-e magyar uraság a faluban?... Van több is, feleltük mi... Vigyetek a legközelebbihez... Az épp itt van a falu végén, szóltunk a Cseh József úr kapuja előtt megállva. Akkor tegyetek le... magam megyek be... Köszönöm... Isten áldjon... Jó fiúk... S azzal az őrnagy urat a kapu előtt letettük. Be is akart menni az udvarba, de nem bírt járni a nagy vérveszteség miatt, mire én és Pista bevittük őt Cseh József úr béres bírójának a lakásába és ott hagytuk, mert féltünk, hogy a muszkák elfognak s mert az őrnagy úr gyenge volt, hogy tovább nem bírta az utat.

Mi be sem mehettünk a faluba, mert az tele volt muszkával s az éj sötét leple alatt a falut megkerülve újból a Küküllő mellé húzódtunk a Lunkczán át s gyulai malomnál a vízen át Újszékelyre mentünk. Hogy ezután mi történt az őrnagy úrral, azt nem tudom, de a forradalom után hogy hazakerültem – mondta Hegyi Fodor János –, hallottam, hogy a Cseh-udvarban akkor az uraságok nem voltak otthon. Az oláh béres bíró pedig, a mi eltávozásunk után a faluból hazatérve, midőn meglátta lakásában a magyar tisztet, azon szavakkal, hogy „Pusztulj innen, mert te is magyar kutya vagy", az őrnagy urat kikergette a házból. Eddig tartott Hegyi Fodor János elbeszélése. Ezek voltak a halhatatlan nagy költőnk utolsó szavai: „Köszönöm... Isten áldjon, jó fiúk"...

Hogy ezután Petőfi hova lett, azt nem tudja megmondani senki. Sokan mondják, hogy Petőfi a Cseh József kertjében halt meg, azon éjjel, mikor a lelketlen oláh őt a házból kiűzte. Sokan állítják, hogy Székelykeresztúrra vitték. Sőt, arról is hallottam, hogy Hátszeg mellé, Őraljaboldogfalvára került volna a gróf Kendeffy birtokára, s ott volna eltemetve, de mindez csak feltevés.

Tény az, hogy Kozma Ferencz volt a székelykeresztúri áll. tanító képezdei igazgató, aki héjjasfalvi Cseh József földesúr unokájának a férje, hosszas kutatásokat folytatott ez irányban, sőt ha jól tudom, Héjjasfalván a Cseh József-féle kertben ásatásokat is végeztetett, de mint hallottam, a további kutatás pénz nemléte miatt abbamaradt, mert az akkori kultuszkormány nem sokat áldozott ilyesmire. Kozma Ferencz saját költségén pedig nem tudta a költséges ásatásokat befejeztetni. Pedig kár volt, mert köztudomású dolog, hogy Héjjasfalván igen sok 1848/49-es honvéd alussza örök álmát közös sírokban – amit igazol a faluvégen emelt emlékoszlop is – amely pedig nem messzire van a Cseh József kertjétől.

De hogy Kozma Ferencz helyes úton indult kutatásaival, igazolja az is, hogy a nagy beteg költő orvosi segély nélkül végelgyengülésben nem is bírt volna egy 10-12 kilométeres utat Székelykeresztúrig. S így valószínűnek látszik az, hogy koszorús költőnk hamvai Héjjasfalván, a Cseh József kertjében porladoznak."

Figyelemre méltó körülmény, hogy Körösi Orbók Kálmán írását, Temesváry Ferenc közlésében már 1981-ben közzétette a História c. folyóirat, melynek Glatz Ferenc akadémikus a szerkesztője. Különleges, hogy 1989-ben, amikor Barguzinban megtalálták Petőfi Sándor vélt földi maradványait, a Petőfi-kutatás teljességgel megfeledkezett a héjjasfalvi honvédek nyolc évvel korában közzétett vallomásáról.

„Hamvaidnak elhozása végett..."

Szégyen és pirulás nélkül tovább nem tűrhetjük a bizonytalanságot s még jókor el kell magunkról hárítani a késő kornak bizonyosan bekövetkező vádját, hogy kortársunknak, a nemzet nagy költőjének sírját felkeresni restek valánk, s a helyett megelégednénk naponkint megújuló mendemondákkal, melyeket részint a jóakarat, de többnyire a rövidlátóság s nem ritkán szándékos áltatás koholt végnélküli ámításunkra. Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg! – írta 1860-ban Pákh Albert, a Vasárnapi Újság alapító főszerkesztője, Petőfi barátja. A feladat ma, százötven év múltán is ugyanaz: Fel kell kutatnunk, és el kell temetnünk Petőfi Sándort!