← Bálint Gábor Ahogy ezt az ebben a formában hiánypótló könyvet olvastam – az első olyan válogatást Szentkatolnai Bálint Gábor műveiből, amely Erdélyben jelenik meg –, Juhász Ferencnek az 1956-os forradalom leverése után írt feljajduló sorai jutottak eszembe:

Ó, mi be furcsa nép vagyunk,
ha kezünkben már poharunk,
s végre szomjunk is kútra visz,
mindig zavaros lesz a víz...

Vonatkozik ez népünkre, múltunkra és jelenünkre s a kik vagyunk kérdésre választ keresőkre – így Bálint Gáborra is. Nem csak kivételes tehetséggel áldotta meg a Jóisten, megvolt benne a szükséges belső láz, elszántság és munkabírás is, hogy tegyen ama kérdés megválaszolásáért. De hogy ne tudja teljes képességét a felvállalt feladat megválaszolásának megvalósításába állítani, úgymond előtte is zavaros lett a víz. Felkavarta az éppen akkor nemcsak a tudományosság asztalánál, hanem hatalmi eszközökkel is az ugor–török háborúban diadalmaskodott új(abb) irányelv, amely szerint nem azok vagyunk, akiknek ezer éven át bizonyíthatóan tudtuk magunkat, hanem mások.

Volt egy ősi nemzeti tudatunk, amely hozzákapcsolt a hun-szkíta népekhez. Így volt ez a krónikáinkban, s ezt támasztották alá a honfoglalás kori arab és bizánci források is, s ezt utasította el az „új irány", a finnugor eredet elmélete.

Kit így és kit úgy érintett ez a nyelvi felfedezés s főleg a hozzákapcsolt új, múltat tagadó ideológia.

Voltak rácsodálkozók – mint Reguly Antal –, akik elindultak a felfedezés nyomán, s szinte meghatódva mentek el az Ob menti, már-már elpusztult kis, most felfedezett rokon népeinkhez, de voltak olyanok is – ezek közé tartozott Kőrösi Csoma Sándor is, majd az ő halála után két évvel született Bálint Gábor úgyszintén –, akik kételkedtek, s „végére akartak járni a dolognak", olyan erősen élt bennük az, amit legendáinkból, apjuktól, anyjuktól, eleiktől, nemzeti tudatunkból kaptak, tudtak.

Amire ez az elszegényedett szentkatolnai székely nemesi családból származó, minden idők legnagyobb magyar nyelv­zsenije felcseperedett, már a Csoma korabelinél is keményebb eszközökkel folyt a harc. A tudományos terepet Hunfalvy Pál és Budenz József uralta, s nemcsak érvekkel – mert kétségtelenül kiépítettek egy módszeres tudományágat, a finnugo­risztikát –, de hipotézisüket, amely szerint volt egy ősnyelv, melyet a Felső-Urál vidékén élt ősnép beszélt, s amelyből leszakadtunk előbb az ugor népekkel – vogulokkal és osztjákokkal, manysikkal és hantikkal – együtt mi, az ugor ág, majd később abból vált le a magyar, szinte buldózeres módszerrel védték, s ami már zavaróan hatott az egész magyarságra: hagyományos nemzettudatunkat nemcsak megkérdőjelezték, hanem el is utasították s tűzzel-vassal irtani is kezdték.

 ← Szentkatolnai Bálint szobra - Petrovits István alkotása

Joggal juthattak a nemzetben gondolkozóknak eszébe Talleyrand szavai: „Vedd el egy nép múltját, és azt teszel vele, amit akarsz..." Hiszen a múlt gyökerei azok, amelyek megtarthatnak minket a jelenben... És a kérdőjelek: vajon nem gyökereink kitépése a cél? Ez a kétely fokozatosan erősödik meg Bálint Gáborban is. A könyv írásainak tanúsága szerint beleveti magát a hol, melyik oldalon az igazság harcába. Eszköze ugyanaz, mint a másik oldalnak, a nyelv, a nyelvek tanulmányozása. S arra a következtetésre jut:

„Tény, hogy a nyelvészetnek az őstörténet földerítésében igen fontos szerepe van, mert ezáltal sok homályt el lehet oszlatni, de mégsem mindent; s ezért az, aki csupán nyelvészkedés által, mellőzve a nemzeti hagyományt és hazugságnak állítva a krónikákat (mint tette a magyarokat rettenetesen kedvelő August Ludwig Slözer is, meg tudós szerző is) akarja valamely nemzet őstörténetét megállapítani, elérheti azt a célt, amit magában föltett, ti. csinálhat őstörténetet, de amellyel legföljebb vogulféle ember érheti be. Az én nézetem az, hogy nyelvészkedjünk, de úgy, mint a külföldi kitűnő nyelvész, Schott Vilmos, akinek figyelme kiterjedt az egész altáji nyelvcsaládra, s mégsem csinált senkinek őstörténetet. Tehát mi se csináljunk, hanem állítsunk össze mindent, amit a nyelvészet által összehozni lehet, s adjuk azt olyan történészek rendelkezésére, mint volt Neumann, s mint aminő Horváth Mihály, Ipolyi Arnold, Wenzel Gusztáv, Szabó Károly stb., akik minden körülmények, minden tények és kútfők tekintetbe vételével, de meg a népek testalkata, szellemi és erkölcsi hajlamaik, szokásaik stb. megfigyelésével is vagy földerítik a valót, vagy abbahagyják a tapogatózást, mert a semmi eredmény is jobb, mint az önkényes deus et machina" – olvassuk 1877-es írásából (135–136.).

Ám ezt nem nyeli le az ellenoldal, amely a „hivatalossá tett" álláspontot képviseli, s mivel történetesen a hatalom is az ő kezében van, ennek birtokában „ha nem értesz velem egyet, pusztulj" alapon minden támogatást megvon tőle. A nyelvzseni nem élhet(ne) zsenialitásával, szelleme látó erejével, s miután addigi támogatója, útjának egyengetője, Fogarassy János – aki harcostársával, Czuczorral együtt Bálinthoz hasonlóan vélekedett nyelvünkről, s akihez beszámoló, bizonyítékait fejtegető leveleit írta – meghalt, többé „nincs szükség" a tudására, nincs szükség a rálátására, és főleg: nincs szükség a bírálatára, ellenvéleményére. Arany János is felfigyel a fiatal tudós-honfitárs ellen folytatott igazságtalan harcra, s rövid epigrammaszerű versikékkel rea­gál is rá: Igazi vasfejü székely a Bálint: / Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int (Budenzhez, 1878). Majd: Szegény Bálint Gábor / Boldogtalan góbé; / Amennyit te szenvedsz, / Mi ahhoz a Jóbé! (1878).

S a boldogtalan góbénak, miközben felbecsülhetetlen értékű kutatásokat végzett és szeretne továbbmenni a turáni népek, mongolok, tatárok, mandzsuk, tunguzok, cserkeszek, még a japánok és koreaiak és némely finnugor népek – finnek, mordvinok, zürjének – körében is végzett tanulmányainak, töprengő össze­vetéseinek útján, a hivatalos magyar tudományosság nem bocsátja meg, hogy állást mert foglalni. A Tudományos Akadémia akkori urai valósággal útszél­re lökik, földbe döngölik, amire emberi méltóságát megőrizve azzal válaszol: elhagyja hazáját, s önkéntes száműzetésbe vonul. Óriási tudását tíz éven át külföldön „kamatoztatja". Egyebek mellett az athéni egyetemen tanít keleti nyelveket, mígnem a nemzet felháborodása oda nem hat, hogy a kolozsvári egyetemen keleti tanszéket létesítenek számára, amely lehetőséget ad az itthon való meghúzódásra és a lassúbb, de mindenképpen tovább is periferizált munkára.

A könyv 15 írása – Önéletírás és útirajz, Jelentés az Akadémiához, Levelek Fogarassy Jánoshoz, jelentése Oroszországban és Ázsiában tett utazásáról és nyelvészeti tanulmányairól, Egy távozó számadása, a Hunnkérdés, A honfoglalás revíziója (részletek) stb. – rálátást ad erre a hatalmas életműre, amelynek konklúziója – amiben nincs kizárva, hogy az igazság az ő oldalán volt és van –, hogy mi, magyarok nyelvünkkel „az altáji népek közül a kínai és mongol népek után a legegységesebb vagyunk és voltunk" (138.), s nyelvünk a turáni nyelvek egyik önálló ága. Megengedhetetlennek és el nem fogadhatónak tartja, „hogy őseink a finn kaptára nem húzható szókat török-tatár népektől kölcsönözték" volna (139.).

A kötet tehát egy mindmáig le nem zárt ügy továbbgondolására késztet. Minduntalan úgy érzi az olvasó, hogy kincsesbányában turkál, s hogy „önmagunk revíziója" ma is időszerű.

Forrás: 3szek.ro
Beküldte: Antal Miklós