Az ékírástól a rovásírásig

EZ A KÖTET A LOS ANGELES - I
KÖRÖSI CSOMA TÁRSASÁGNAK
NAGYLELKŰ TÁMOGATÁSÁVAL
JELENT MEG
A "MAGYAR KÖNYV ÉVÉBEN", 1975 - BEN

AZ ÉKÍRÁSTÓL A ROVÁSÍRÁSIG

Fehérné, Walter Anna
gondozásában

1 kötet

"Magyar Őskutatás" Kiadása
BUENOS AIRES
1975

Todos los derechos reservados por © 1975.
Ladislao Eugenio Fehér - Buenos Aires
Hecho el depósito que establece la ley 11, 723.

* * *

ELŐSZÓ

Néha a könyvek szükségből születnek. Szólás-mondás szerint "hézagpótlóként" igényli az olvasó. Olykor hozzáférhetetlen vagy már könyvritkaságként rejtegeti munkák titán sóvárgó kutatók, érdeklődők hiányolják.

S ez a tény fokozatosan mutatkozik a Hazától távolélőkre, magyar könyvekben szűkölködő könyvtárak látogatóira a nagy magyar szórványban.

A szükséglet és igénylés hatványozódik a múltját, sőt őstörténetét kereső honfitársaink sorában. Hogy ez így van, saját tapasztalatból merítem: mint a MAGYAR ŐSKUTATÁS hároméve szerkesztőjéhez számosan fordultak hozzám régi és új forráskiadványok címeiért. Nincs kétség: ma a magyar őstörténeti kutatások korát éljük...

A szándék jelen kötet "gondozására" akkor született meg bennem, amikor a Los Angelesben nagy Kelet-kutatónk, KÖRÖSI CSOMA SÁNDOR égisze alá tömörült honfitársaim egy ilyen kérőlevelét kaptam kézhez, akik mint "Rovásíró Csoport" a következő fejléccel ellátott rovásírás ábécét is eljuttatták hozzám:

VOLTUNK VAGYUNK LESZÜNK !

A szándékot követte a tett. Így született meg a jelen kötet.

Tartozom azonban sokaknak, akik segítségemre voltak a nagyszerű munkában. Szétszórtságunkban is eggyé forrasztotta munkatársaim nemes segítőszándékát, hogy bár a könyv nem teljes, csak teljességre törekvő, lehetőleg minden egy kötetté sűrűsödjön. Mézelő méhek szorgalmával hordták össze a kaptár mézét, hogy itt, Argentínában, a világ egyik legelrugaszkodottabb sarkában összegyűljön a magyar rovásírás legmesszebbmenő ősisége. Nem teóriák, hanem szemlélhető bizonyítékok sorozatával.

Nem hoz a könyv semmi újat. Nem is ez a szándék, hisz a tárgy a "minnél régibb, annál jobb" alapján választódik ki... Nagy elődök eredményeit sűrítem "gondozásom" során TORMA ZSÓFIA többezer "rovásbetűjétől" CSALLÁNY DEZSŐ "ligatúrájáig" ahol az írástörténet, a betűformálás művészete az ékírástól a rovásírásig fejlődik az emberi gondolát hordozója a puha agyagba nyomott, kemény sziklára vésett, vékony pálcákra rótt betű.

Tervem eredetileg csupán egyetlen kötet gondozása volt. Azt hittem, hogy egy ilyen keretbe beletömöríthetem a hosszú évek alatt összegyűjtött anyagot. Amint azonban híre ment szándékomnak, egyre-másra jelentkeztek a sokszor ismeretlen munkatársak, csatlakozva a régiekhez számomra eddig elérhetetlen adatokkal, gyűjtésekkel.

Így sokaknak tartozom köszönettel. BORNEMISSZA KATALINNAK a karintiai avar rovás emlékekkel megtűzdelt küldeményeiért, BALOGH JÁNOS és BABINSZKY LÁSZLÓ buffaló honfitársaimnak az USA-ban az általuk küldött TORMA-féle és a városukban közölt viking rúnákról szóló leletekért, Mame ENBERLINNEK Párizsban, az ott általa a Nemzetközi Orientalista Kongresszuson elhangzott írástörténeti előadásáért, amsterdami barátunknak, KARLAI KOHL KÁROLYNAK a számunkra küldött szép rovás-anyagért. Meghatottsággal köszönöm meg az azóta elhalálozott vitéz SZAKONYI ISTVÁN VAJK munkatársunknak Clevelandban a végrendeletileg reám hagyományozott értékes rovásírás-szakkönyvtárát a Margit-szigeti feliratokkal foglalkozó közös munkánk emlékére.

Hálára köteleznek és köszönetre óhazai rovásírással és írástörténettel foglalkozó honfitársaim közül ANDRÁSSY KURTA JÁNOS nagyszerű, megküldött írásaiért, DULI ANTAL a legnagyobb, ma élő rová[s]szakértőnkkel CSALLÁNY DEZSŐVEL való kapcsolataink, valamint egyéb tájékozódásaink kiépítésének megteremtéséért, dr. ERDÉLYI ISTVÁN régészünk avar írásemlékeiért, FORRAI SÁNDOR a rovás- és gyorsírás kapcsolatainak eddigi eredményeiről szóló beszámolójáért, HOLOVICS FLÓRIÁN tudományos kutató támogatásáért, Dr. SÁRKÁNY KÁLMÁN és Dr. SOLYMOSSY BÉLA anyaggyűjtéséért. Hozzájuk sorolom MAGYAR ADORJÁN jugoszláviai rovásszakértőnket, valamint a kolozsvári KABAY-házaspár és SZŐCS ISTVÁN íróinkat, akik nagyban gyarapították gyűjteményünk értékét írásaikkal.

Nem feledkezem meg férjem, FEHÉR M. JENŐ állandó és mindig kéznéllévő segítségéről és fiam, LÁSZLÓ sok gonddal járó nyomdai tevékenységéről sem, amellyel oly nagy szeretettel készítette nyomdagép alá a "gondozásomra" bízott köteteket még katonai szolgálatának legrövidebb szab[a]dnapjaiban is.

Végezetül különleges köszönet illeti a már említett Los Angeles-i KÖRÖSI CSOMA TÁRSASÁG rovásíró csoportját nemes nagylelkűségéért, amely lehetővé tette a két kötet kiadását, ami a mai gondterhelt világban bizony eléggé nem méltatható segítség volt...

A "Magyar Könyv Évében", 1975 tavaszán    Fehérné, Walter Anna

* * *

BEVEZETÉS

A magyar írástörténet még nagyon fiatal tudomány. Kimondott szakemberi felkészültséggel kezdetben nem is közeledtek hozzá s csak mint mellékes kérdés szerepelt itt-ott nyelvészeink, történészeink műveiben. Majdnem azt kell mondanunk a kezdet kezdetéről, hogy szinte kizárólagossággal az un. "amatőrök vesszőparipája"-ként szerepelt csupán. A konstantinápolyi felírat felfedezése kavarta fel a közérdeklődést és egyszeriben nemzetközivé is tette a magyar rovásírás ügyét azzal, hogy THOMSEN dán tudós nemcsak a magyar tartalmat hámozta ki a rejtélyes sorokból, hanem a már régebben ismert és vitatott kök- vagy ahogy sokan inkább nevezni szerették ó-török Orchon és Jenyiszei vidékén talált feliratos kövek rovásaival is kapcsolatba hozta. Ez már csak azért is nagy kavarodást idézett elő, mert a BUDENZ, HUNFALVY és VÁMBÉRY közt dúló "finnugor-török háború" a hivatalosnak elismert két első nyelvész hangadásaként dőlt el. Az ország közvéleménye nem nézte érdektelenül ezt a harcot, hiszen dacára minden tudományoskodásnak a finnugorok csak a politikai hatalom dédédelgetettjeiként [dédelgetettjeiként] lehettek a helyzet uraivá a "katedranélküli, útszéli nyelvésszel" az országszerte sokak által kigúnyolt VÁMBÉRYVEL szemben, Zsidó származása, sántasága, vékony alakja valóban nem kölcsönzött ennek a fáradhatatlan utazó nyelvésznek nagy tekintélyt, ámbár a "Nemzet bölcse", DEÁK FERENC úgy nyilatkozott róla, hogy ...másfél lábával sokkal messze[b]bre jutott a magyar őshazához, mint akik két lábbal keresték azt." VÁMBÉRY maga csak ébrentartotta sokakban a törökös népekkel vallott rokoni érzést, elemezte nyelvünk kétségtelen törökös elemeit és néprajzi, történelmi hátteret igyekezett ennek teremteni. Rovásírással még nem találkozott mint sorstársa, a szintén nagytudású és világjáró SZENTKATOLNAI BÁLINT GÁBOR, aki az Akadémi megbízásából és részben segítségével indult Keletre, hogy a finn-ugor nyelvészetnek annyira hiányos adatait a budenzi-hunfalvyi irányban keresse északi, szibériai néptöredékeknél. BÁLINT már előkészítő tanulmányai során, Szentpétervárott tudomást szerzett az "irottas kövekről" és sietve kért Pestről, az Akadémiától "székelybetűs lajstromot" mert emlékezetében felrémlett a hasonlatosság a homok tengerekben elmerült, de kiásott emlékkövek és TELEGDI székely-hun. betűi között. Ez 1874-ben, tehát pontosan százéve történt. Megkapta a kért rovásos betűsort, de az Akadémia nagyjai fejcsóválva és sajnálkozva "eszelősnek" titulálták, akit megzavart a messzeség. A magyar kutatók ekkor találkoztak elsőízben olyanokkal, akik már saját szemeikkel láthatták, lerajzolhatták a titokzatos betűket, vallatták tartalmukat. Az első orosz expedíció már akkor gazdag zsákmánnyal tért meg a cári Tudományos Akadémiára és kétségtelen, hogy BÁLINT nagy ázsiai útja előtt lejegyezte, sőt talán kommentálta is ezeket a rovásfeliratokat. S mint a pesti Akadémia hűséges megbízottja, most is sietett feletteseit az eredményekről tájékoztatni...

BÁLINT GÁBOR a kutatók mintaképe volt: minden mozdulatáról beszámolt megbízóinak. Ezért tűnt fel már az akkori Akadémia főtitkárjának ARANY JÁNOS költőnknek is, hogy az "észvesztő góbé miért nem ad számot a hun írásokkal való sáfárkodásáról". Pedig neki, a mélyenérző magyarnak is gyanakvó szemmel kellett volna kísérnie nem a világjáró székely, hanem az otthoni hivatalos dics -fényben sütkérező és a Magyar Tudományos Akadémia főkönyvtárosi tisztjét betöltő és az "égető" gúnynévvel illetett HUNFALVY PÁL személyét. Ma már BÁRTFAI SZABÓ LÁSZLÓ leveleiből tudjuk, hogy bizony ez a szerencsétlen ember sokszor alantasaival, sokszor azonban személyesen égettette vagy égette el az ő kutatási irányát zavaró adatokat, az Akadémiához beküldött forrásmunkákat. (Ma már tudott dologi hogy pl. VÁMBÉRY kézirataiba, amelyeket halála után nyomatott ki az Akadémia, a "főkönyvtáros " írt be a szerző véleményével teljesen ellentétesnek nyilvánítható részleteket!). Lehet, hogy ARANY sejtett valamit s ezért vonult el nagyszalontai magányába és onnét írta BUDENZ címére a sokatsejtető, keserűszájízű epigrammáit a magyar nemzeti érzést megcsúfoló nyelvészek ellen. De maradva csak a "székely góbé" ügye mellett, róla is írt egyet, ami ugyancsak megalapozza feltevésemet, hogy HUNFALVY PÁL a rovásíráskutató tudós jegyzeteit is megsemmisítette. S az erről írt epigramm BUDENZHEZ:

"Igazi vasfejű székely ez a BÁLINT:
Nem arra megy, amerre HUNFALVY PÁL int.."

Ez történt 1874-ben, Száz éve. Az "égető HUNFALVY" azonban csak papír jelentéseket, beszámolókat tudott elégetni. A nemzeti érzéstől felbuzdult "autodidakták", az "útszéli tudósok" megérezték, hogy az ősi írásnak a titokzatos rovásjelei mögött több van, mint amit a középkori krónikák hagytak tanulságul, hogy "kevés szóval sokat értelmeznek" a szavai. S ez a többlet a rovásírás őseit kérte számon, azokat kereste, mert tudta, hogy az írás nyomán a magyar őshaza felé vezető úton jár. Nemcsoda hát, ha egyre-másra bukkannak fel a sokszor legellentétesebb vélemények rovásírásunk eredtéről. A székely dadai KIRÁLY PÁL már a föníciaiak írásáig vezette kitartó szorgalommal kutatásait és nem félt a nemzetközi fórumok elé vinni a "hun-szkíta" betűk eredetéről vallott nézeteit. Tanulmánya a londoni "The Babylonian and Oriental Record" hasábjain jelent meg. De a hazai berkekben sem "ültek hallgatag ajakkal" mint száraz ágon csüggedt madarak". A nemzet büszkesége, a híres szobrász FADRUSZ JÁNOS etruszk vonalon, BOROVSZKY SÁMUEL a viking rúnák során, RÉTHY LÁSZLÓ a glagolica betűk során igyekeznek megközelíteni a magyar-székely rovás őseit.

Az Akadémia még mindig hallgatott. Nem volt "illendő" rovásírásról beszélni, hiszen a középkori krónikák erről szóló adatai a finn-ugoros irányzat ellenvéleményeiként voltak számontartva s még a nagytekintélyű HERMÁN OTTO is azon a véleményen volt, hogy KÉZAI és társai a népi soron annyira ismert szám-rovásokat értették egészen félre. Ez a felfogás tükröződik SEBESTYÉN GYULA írástörténészünk jóval későbben írt munkáiban is, amikor a "Rovás és Rovásírás" című munkáját kiadta. Vigyázva vigyázott, hegy a finnugor darazsakat magára ne haragítsa s ezért elősször [először] sorra vette a vogulok, osztyákok és a többi szibériai néptöredékek "rovásjegyeit", mintha bizony ezekből alakult volna ki a rovásrendszer. Így a hivatalos vonal is nyugodtabban szemlélte az egyre közelgő "idők teljességét", amikor már a tudományos világnak legmagasabb fórumain is nyíltan lehe[te]tt a rovásírásról beszélni.

SEBESTYÉN GYULA kísérlete fényesen sikerült. Az "ahogy lehet" nem megalkuvás, hanem alkalmazkodóképesség. Így érdeme töretlen, bár "rovására írjuk", hogy eléggé kíméletlen lett sikerei után az "útszéli tudósokkal". Nem tűrt maga mellett ellenfelet. DEBRECZENYI MIKLÓS törvényszéki bíró rovásírásos munkáját "elmarasztalja", mert "csak talán háromszáz, sorszámozott példányban" jelent meg és nála olyan elírások is vannak, mintha bizony "az s/s=esperes"-sel. Pedig ezek a szorgalmas gyűjtők mézelő-legelőnek tartva az egész országot, buzgón és kitartással járják az országvilágot hogy a rovásírás-kaptárt gazdagítsák. Szentgotthárdról indult el pl. KÉMENES ANTAL a székelyföldi Gyergyó vidéken a Tászoktető sziklafelírásainak rovásjegyeit átmentse korunkra. Akkor még csak 1913-at írtak. A korabeli szakemberek "lelegyintették lelkesedését" s alig 7 év múlva, mikor már Gyergyó felett idegen zászló lengett, Erdély új urai legyalultatták a sziklafeliratokat. (S vajon megvan-e ott Körmöcbánya felett a négysoros "megfejtetlen" rovásírás ?)

NAGY GÉZÁT azonban valóban úttörőnek tekintjük a magyar rovásírás terén. Már akkor fellépett az Orchon-Jenyisszei és székely rovások rokonsága mellett, amikor az oroszok által leközölt sírkőfeliratok tartalmát nem is sejtették. Első nyilvános előadását 1890-ben, tehát THOMSEN szövegmegfejtő publikálásai előtt három évvel szakemberek szigorú bírálatának alávetve tartotta meg.

Sajnálatos módon, akkor már hiányoztak a magyar tudományos körökből a turkológusok, akik nagyobb lendületettel [lendülettel] bogozták volna az egyre késő kibontakozást. Igaz ugyan, hogy MÉSZÁROS GYULA és méginkább SUPKA GÉZA, majd az ő nyomukban ma élő legnagyobb turkológusunk NÉMETH GYULA már nemzetközi hírre tettek szert mint rovásszakértők, de munkálkodásuk valahogy elsikkadt a közvélemény előtt. Nyelvészi körökben , ahol a finnugorizmus egyeduralma verhetetlen, kikezdhetetlen, nem szorgalmazzák a rovásírás kérdését, vagy ha megemlítik is, akkor is több benne a kétely, sem mint a meggyőződés.

Hogy ez volt a szomorú valóság még az 1920-as években is, álljon itt MELICH JÁNOS nagynevű nyelvészünk őszinte vallomása:

"...Megvallom, hogy egészen a legújabb időkig az un. székely rovást afféle koholmánynak tartottam, koholmánynak, amellyel a magyarság kereszténység-előtti közműveltsége kapcsán komolyabban foglalkozni nem érdemes. NÉMETH GYULÁNAK "A régi magyar írás er[e]dete" c. értekezése volt az a dolgozat, amely végleg meggyőzött felfogásom helytelenségéről, s aligha tévedek, mikor azt vallom, hogy a kitűnő iskolázottsággal megírt dolgozat nemcsak engem tett SAULUS-ból PAULUS-sá, hanem más tamáskodó magyarokat is... "("Néhány szó a székely írásról" -Magyar Nyelv, 21(1925) 153. old.)

S ez az őszinte vallomás nem is olyan nagyon régi. Mindössze 1925-ben jelentette meg a legnagyobb magyar nyelvészeti lap. A vallomás egyben elismerés is nagynevű turkológusunk, NÉMETH GYULA felé, aki kétségtelenül "szalonképessé" tette a rovást tudományos világunkban is. Igaz, nem is lehetett volna másként, hisz nemzetközi vonalon már THOMSEN mellett mások is komoly figyelemmel kísérték az egész új tudományág fejlődését és abban tevékenyen is részt vettek.

Mindenesetre az új tudományág bár oly nevek foglalkoztak vele, mint SEBESTYÉN GYULA, MÉSZÁROS GYULA, FEHÉR GÉZA, SUPKA GÉZA stb. az "akadémikusok" előtt mindig csak "fogadott gyerek" maradt, hisz a finnugorizmus képviselői nap mint nap rá kellett döbbenjenek, hogy az írástörténet nem az ő hivatalos nyelvészeti irányzatukban halad, hanem a törökös befolyást egyre jobban erősítgetni. Már-már tartaniok kel[l]ett, hogy VÁMBÉRY szelleme visszajár.. Igaz, hogy SEBESTYÉN GYULA halála után NÉMETH GYULA is szinte abbahagyta idevonatkozó tanulmányait s csak apró-cseprő cikkek, kis tanulmányok jelentek meg most már PAIS DEZSŐ tollából, különösen, ha egy-egy újabb rovásos lelet bukkant fel valami templomfalon... A két háború közt az írástörténelem "múzsái is elhallgattak" pedig nem is volt ágyúdörej. A második világháború elmúltával, amikor a történészek, nyelvészek szerepét nagy felkészültségű és elkötelezetlen régészek kezdték irányítani múltunk kutatását, olyan jeles rovásíráskutatók bukkantak fel, mint CSALLÁNY DEZSŐ és HARMATTA JÁNOS. Az első tudós szinte teljesen a régészeti leletek aprólékos, fárasztó de minden részletre kiterjedő gonddal állította össze a Kárpát-medence minden lehetséges adatát a rovásjelek eleddig legmegbízhatóbb és megnyugtatóan tökéletes táblázatait. Az avar rovástól kezdve a legújabb magyar rovásírásos emlékekig mindent összefoglaló munkáival a későbbiekben sokszor fogunk találkozni.

HARMATTA JÁNOS professzor pedig az iránológia területén ismert nemzetközi tekintély, aki a legbonyolultabb ókori, főként Belső Ázsia területén hajdanán írásrendeket elemzete [elemezte] és hasonlította össze és főként a kvarezmi, hun, sogd, pehlevi írások jelentős emlékeit sokszor az eredeti, fennmaradt töredékek alapján tette közkinccsé. Az ő munkássága - amely még nap-nap mellett most is egyre gyarapítja éles megfigyelőképességgel és főként nagy nyelvészeti felkészültséggel a szélesskáláju nemzetközi kutatások eredményeinek ellenőrzésével és kiértékelésével az írástörténet ama részeit, amelyek a magyar rovástörténettel közvetve vagy közvetlenül összefüggésben vannak.

Ugyancsak komoly és világviszonylatban is ismert írástörténész, főleg régészeti vonalból indulva és az ókori jelenségeket analizálva tudásával MAKKAY JÁNOS. Az általa képviselt irány egészen sajátságos eredményekkel gazdagítja írástörténetünket, hiszen ő már pl. TORMA ZSÓFIA gyűjteményét is alaposan ismeri és a sumér íráskultúra terjedési irányának kiinduló fókuszát Erdélytől Sumériáig vezeti vissza. Az ő munkássága azért is jelentős, mert a két féle sumér írásgyakorlat létezésének alapjait magyar vonatkozásban tudományos szinten is képviseli. MAKKAY és HARMATTA munkáinak a jelentőségét az domborítja ki, hogy mindketten, a legmodernebb és a magyar közvélemény előtt alig-alig ismert és sokszor zsákutcába futó nemzetközi "tudományos véleményeket" komoly bírálat alá veszik és nem esnek abba az általános magyar tévedésbe, miszerint minden jó és minden igaz, amit külföldi tudósok megfogalmaznak. És külön kiemelendő, hogy MAKKAY a régészeti adatok okszerű felhasználásával, HARMATTA pedig az ő tárgyilagos bizonyítékok, elemző és összefoglaló, hasonlító nyelvészeti tudáskincs-alap felhasználásával tartalmat is igyekszik a sokszor értelmetlen jelekbe önteni. Elég itt csak a Tatárlaka mellett talált sumér táblácskák me[g]gynyugtató szövegének megállapíitására gondolnunk.

Mint dolgozatom más részében kiderül, nemcsak magyar részről dolgozták ki ama jelentős tételt, hogy a sumér írás különböző, sokszor magától a mezopotámiai városkulturáktól földrajzilag nagyon távoleső fókuszokból kiindulva, többrétegű fejlődés alatt állt. Így jelentős a TORMA-féle gyűjtemény sokáig kriksz-kraksznak vélt vonalas jegyeit a jugoszláv Vinca-kulturával, majd az égei írásrendszerekkel összekapcsoló TODOROVIC, horvát írástörténész munkássága. Meglepő eredményei - bár sokszor ellenkeznek a magyar kutatók véleményével - nem lebecsülendők, mert az írásrendszer terjedési irányával egyhangúan vallja magyar honfitársaink véleményét, hogy "Erdélytől Sumériáig" egy egészen nyomonkövethető fejlődési folyamat áll fenn.

A fiatal magyar írástörténet tehát lényegesen behozta eddigi késését Hála az otthoni tudósainknak, ma az ókori írásrendszerek ismeretében egyenrangúaknak tekinthetjük a magyar szaktudományt. Ezt a tényt legszembeötlőbben a nemzetközi szakemberek írásaiból állapíthattam meg, hisz a dolgozatom végén felsorolt bibliográfia külföldi könyveiben legalább is a lábjegyzetekben sűrűn és folyamatosan találkozom magyar szerzőink neveivel.

Ez az kétségtelen eredmény azonban nemcsak az ókori írásrendszerekre és az azok mögött lappangó tartalom értelmezésére vonatkozik, hanem az un. törökös népek szintén fiatalnak mondható elemzéseiben is. Ma ezen a téren - az újabb jelenségek közlésével - a szovjet szakemberek bizonyos előnyben vannak. Ismereteik és tudásuk azonban majdnem egyedül és kizárólag az un. "előzetes értesítés" jellegén alig terjednek túl. A Don-vidéki és Kubán-környéki újabb leletek, vagy az al-dunai, közelmúltban feltárt felírások magyarázatában a magyar szakemberek tudásának jelentős osztályrész jut. Bár a rumuny (román ) régészek és "írástudók" igyekeznek elmellőzni a magyar vonatkozásokat, honfitársaink alapvető szaktudását és szívesebben fordulnak pl. ALTHEIM, STIEHL modern, vagy THOMSEN, RADLOV régebbi megállapításaihoz, a tényeken eme elhallgatás nemsokat változtathat. CSALLÁNY DEZSŐ a szovjet tudósok eredményeit is minden erőszakolt és megalapozatlan módszer alkalmazása nélkül ügyesen és megnyugtatóan be tudta illeszteni a magyar rovásírás szerves előzményeibe. Bár magyar népi eredetünkre vonatkozó következtetéseit, a "kettős honfoglalás" vonatkozásaiban sokan kételkedve fogadják, régészeti tudása azonban - s ez ő fő ereje - eddig csak megalapozatlan ellenvélemény sorozattal találkozott.

A finnugor, nyelvészetre alapított történelmi szemlélet természetesen állandóan a sanda gyanú szemszögéből figyelni [figyeli] ezeket az írástörténeti, tárgyi bizonyítékokat. A mindenáron finnugornak vallott eredet kizárólagosságát csak egészen újkori, vagy a laza és bizonytalan nyelvi összefüggések kizárólagos láncolatának szinte ötezer évre való vissza vetítésével azonban ők magukat sem tudják megnyugtatóan megmagyarázni. Hiányzik nekik a "komplex kutatómódszer" sok eleme. Mi itt csak az írástörténetre hivatkozunk, hisz ez a "gondozásomban" összeállított tanulmánysorozat célja. A finnugorizmus irányából legfeljebb a "tamga" vagy "tulajdonjegyek" sorozatára hivatkozhatnak némi nyomokra. Így tette ezt SEBESTYÉN GYULA is a jakut és vogul stb. néptöredékek néprajzi megfigyeléseiből merített példáinak felsorolásával. Ez azonban általános kincse az emberiségnek és nem lehet az ősmagyar írás kiindulópontjául tekinteni...

Az általánosan és "hivatalosan" vallott finnugor történetszemlélet a tények hiányában igyekszik a "déliirányú" vagy "ótörök" írás[t]örténelmi adatokat bagatellizálni, értékét, jelentőségét elmellőzni, vagy elhallgatni. Jellemző példa erre a mai otthoni történetírás "korifeusának" GYÖRFFY GYÖRGYNEK a véleménye a magyar rovásírás ősének, nemző atyjának, szülő anyjának, az ótörk rovásírás eredetéről vallott nézete. Teljes egészében idézem az 1958-ban megjelent "A magyarok elődeiről és a honfoglalásról" c. gyűjteményes munkájából:

A türk rovásírás végső fokon sémi eredetű, s egy tőről fakad a héber, görög, latin, arab és a legtöbb euráziai betűírással. A sémi írást az iráni szogdok közvetítették Belső-Ázsiába. A türk írást a nyugati türkök honosítanák meg Nyugat-Ázsiában (jenyiszeji és talasz-völgyi feliratok) és a Kazár birodalomban, s ezen a réven ismerték meg a magyarok, akik kőrében, mint székely rovásírás a XVI. századig élt.

Ez a "túltömör", sokat sejtető, de egyben semmitmondó "eredeztetés" zavarólag hat és megfeledkezik a fenntiekben [fentiekben] már felsorolt tudósaink er[e]dményeinek kötelező elismeréséről. A "végső fokon sémi eredet" az általános , európai közvéleményből veszi magyarázatát, amely szerint az emberiség meggyőződésébe tévesen beivódott tudat szerint ÁDÁM a biblikus "első ember" a sémi fajból származott és ez a biblikus szemlélet a maga torz felfogásával az emberiség mindennemű kultúrvivmányát a jelzett sémi fajhoz kapcsolja. A "tömörség" az igazságot hátrányba szorítja, részlet eredményeket elhallgatva annyira általánosít, hogy legfeljebb az "euráziai" betűírás kifejezés mögött sejthetjük, elég erős képzelőerővel, a törökös népek annyira jellegzetes írásrendszerét, amelyből a magyar rovás eredetét vette. S bár egyetlen szerzőtől sem lehet megkívánni, hogy egy-egy sokszor szűk keretbe kényszerített tanulmányban minden apró-cseprő részletre kiterjedjen, ebben az esetben GYÖRFFYNÉL joggal kifogásolható ez a hiány, hisz a "gondozásában" megjelent kötet címe a "magyarok elődeinek" adatait sűrített formában, sokatmondóan ígéri... Ez a megfogalmazás a német szótár "Mehlspeiz"-ére [Mehlspeise] emlékeztet, amely a "lisztétel" fogalommal jelöli meg a makarónitól a dobostortáig az összes ételeket, vagy süteményeket...

Némi panaszízzel említem meg, hogy a magyar írástörténet művelői - talán nyelvészeinkhez alkalmazkodva - tulon-túl sok "átvételről" vagy "kölcsönzésről" beszélnek, mintha bizony a magyar nép ősei nem lettek volna legalább annyira kultúrlények, mint az "átadók" vagy a "közvetítők". Nyelvészetünk eme rákos szövevénye az írástörténet szöveteit is kikezdte... S itt ismét nagy költőnk, ARANY JÁNOS "nyelvészgúnyoló" epigrammáihoz nyúlok szemléltető példáért:

"Kisütik, hogy a magyar nyelv
Nincs, nem is lesz, nem is volt;
Ami új van benne, mind rossz,
Ami régi, az meg tót... " (Az orthologusokra.)

Itt is megnyilvánul finnugorista nyelvészeink taktikája: ha már nem rendelkeznek az írástudomány, betűtörténet segédtudományi eszközeivel tételeik aláducolására, akkor legalább csak külső "kultur ráhatássá" nyilvánítják a törökös tábor idevonatkozó bőséges adattárát. Pedig a mai magyarság szellemi ereje, ötletessége, eredetisége számtalan példával szolgál, hogy "nem kell szomszédba mennünk sütnivalóért". Bár kevesen vannak honfitársaink közül Nobel-díjasok, az fajunk mellőzésének igazságtalan és jogtalan következménye csupán, nem tárgyilagos szellemi értékmérés. (S még nincs egészen tisztázva a Marosvásárhely "Teleki-Téka" irattárából nyomtalanul eltűnt BOLYAI FARKAS-féle "relativitás elmélet" és a Nobel-díjas EINSTEIN "zseniális "meglátása között !!) Ez a magyar sajátosság őszintén szólva, nemcsak a "kiművelt emberfő" fogalmához tartozó teknikai és szellemtudományi embereinkre, honfitársainkra vonatkozik, hanem elsősorban a paraszti, pásztori népréteg "ezermesteri" adottságára, amely ezer és ezer változatban bizonyítja fajták "jégen is megélő" tehetségét. Magyar népünk nemcsak arra használta és használja a fejét, hogy a kucsmát-kalpagot viselje rajta...

Ugyancsak panaszízű az a megállapításom is, hogy a legújabb és egyre sűrűbben megjelenő, népszerűsítő vagy tudományos írástörténeti munkák nemzetközi vonalon sokszor meg sem említik még csak a törökös, Orkon[Orchon]-Jenyisszei, Talas-völgyi rovásírásokat sem s még kevésbbé a magyar és rokonnépek írástudását. A kötet végén szereplő bibliográfiák legtöbbje, ha az írásfejlödésről vagy azok genealógiájáról táblázatot hoznak, nagyon sokszor egyszerűen "lefelejtenek" bennünket. Hogy ez szándék vagy tudatlanság, tájékozatlanság eredménye-e avagy sem, (vagy mindegyik ?) azt döntsék el idegenek, nehogy az a látszat támadjon, miszerint mi magyarok állandóan "rendbontó" és "túlzott sovinizmusból táplálkozó" sérelemérzetből panaszkodunk. Vegyük inkább úgy, hogy ez nem "panasz", hanem jogorvoslás vagy ha úgy tetszik, történelmi tárgyilagosság követelése a lenézett "turáni fajjal" szemben.

Pusztán "teoretikus" hiánynak tűnhetne fel említett "panaszom" s hogy ezt megcáfoljam, mellékelem a többszázezres példányszámú és az UNESCO pénzügyi alapjából kiadott, több nyelvre lefordított "The Triumph of the Alphabet - A History of Writing" c. kötet táblázatát A. C. MOORHOUSE tollából. Spanyol fordításának latinos műszavait minden olvasóm érteni fogja.

Panaszunk magyar szerzők idegen nyelvű és idegen szerzők magyarra is lefordított kiadványaira is vonatkozik. Az elsők közé sorolom FÖLDES-PAP szerző együttes: "Vom Felsbild zum Alphabet" (Stuttgart, 1966 ) könyvét. Az utóbbi csoporthoz DOBLHOFER: "Jelek és csodák" címen Budapesten kiadott fordítást a német "zsebkönyvek" sorozatából, ahol még "Zeichen und Wunder"szerepel.

A mellékelt táblázatban csak sejtjük a sok "sémita" csoport mögött a teljesen idegenfaju, törökös rovásírás számontartását. Igaz, hogy SUPKA GÉZA az "arameo"-nak nevezett alcsoport tagjaként a devangari írással is rokonítja az ótörök rovásírást, míg az "etrusco" alfajai közt FADRUSZ JÁNOS vélte felismerni a magyar-székely rovásjeleket. De ennyi az egész. Ezeket is csak "beleolvasom" a táblázatba, ahonnét bizony a kutató-kereső írástörténész nehezen indulhatna hódító útra !

A világ közvéleményét erősen félrevezeti ez a "Taschenbücher" áradat s gyarapítja a magyarságról amúgy is elterjedt, számos torzvéleményt. A "kevés jellel sokatmondó" rovásírás betűtakarékosságának jelentőségét gyerekkori emlékeimmel együtt őrzöm. Tizéves koromba Belgiumba kerültem és sok fejtörést okozott a sok francia írásszabály, amit a jó belga apácák igyekeztek belém önteni. De nem tudtam megérteni, miért kell a becsületes magyar "ó"-betűt néha "au"-nak írni, máskor meg éppenséggel "eau"-nak. Mennyi "papirpocsékolás" alapgondolatomhoz hozzájárulta teljesen felesleges "h", amit szegénykét némaságra ítéltek, de ha nem írtam ki, hisz úgy sem ejtjük, akkor egyszeriben hiányolták. A magyar ábécé minden betűje hangzik. Már így is "többet mond" mint a többi nyelvek. Mert az angolról ne is beszéljek. Felidéztem magamban az USA-i pár éves ottlétemkor a nagy cinikusnak, BERNÁRD SHAW-nak életében talán egyetlen jószándékú írását, hogy az angol nyelvet "szimplifikálni" kellene. Még a vagyonát is erre a célra hagyományozta. S mit mondjunk USA-ban oly nagyra tartott, de politikai agyficamaiért félvilágban felelősként vádolt ROSEVELT elnökről, akinek ugyancsak talán egyetlen egészséges ötlete volt az angol leegyszerűsítése, fonetikai átrendezése. Sokszor eszembejutottak, hisz ahányszor szerény családi nevemet "FEHÉR" meg akartam értetni valami állami tisztviselővel, vagy kölcsönt adó hitelezővel ez a szegény név egyszeriben EFIÉCSIÁR-rá torzult. Kész hidegrázás...

Visszatérve a magyar rovásírás eredetéhez, a törökös népek írásrendszeréhez, megkell említenem, hogy a GYÖRFFY GYÖRGY által "sémi" eredetűnek tekintett kiinduló -forrást, sőt a SEBESTYÉN által föníciainak tekintett ősmintát, a mellettük-ellenük felhozott érvet és ellenérvet a múlténak tekinthetjük. A sok, elképzelt felépítményt feldöntötte a régészek ásója. A tudomány ma már nemcsak a stratoszféra, az űrkutatásban ugrik szerfelett nagyokat, hanem a földmélyét feltáró földgyaluk és régészásók nyomán is. SEBESTYÉN és az általános írástörténet eddig a K.e. 850 tájáról származó un. "MESA követ" tekintették a főniciai írás alapjának. Egyben,mint a rovásírásrendszerek őse is szerepelt. Bár a későbbiekben a "MESA kő" részletesen szerepel írásomban, előre akarom bocsátani az írástörténetben roppant nagy változást jelentő, kormeghatározó leletet, amelyről már említettem, hogy sok-sok teóriát, érvelést döntött halomba a régészek ásója nyomán. Íme a híradás erről a ma még felmérhetetlen jelentőségű leletről egy budapesti lap sokatmondó hasábjairól:

Aranyba hurkolt csontváz

Több mint négyezer aranytárgyat találtak a Kazah Tudományos Akadémia Archeológiai Intézetének régészei egy Alma-Ata környékén feltárt királyi temetkezési helyen. A sírdombban, amelyet a benne talált leletek gazdagsága miatt Arany Kurgannak neveztek el, egy fiatalember - a feltételezések szerint királyfi - tetőtől talpig aranyba burkolt csontváza feküdt dísztárgyakkal körülvéve.

Az Arany Kurgan rejtélyét két év kitartó munka után G. Muszabajev, a Kazahsztáni Tudományos Akadémia levelező tagja fejtette meg, amikor sikerült elolvasnia a sírdombon talált ezüst csésze aljába vésett feliratot: "Becsülettel tartsd magasra az atyai zászlót. Légy méltó ura alattvalóidnak. A harci mének és a déli vitézek dicsőséget hoznak nevedre. Ha felnősz, boldogságodat vívd ki, saját karod erejével. Adjon isten egészséget."

Az ezüst csésze feliratának elolvasása nemcsak e temetkezési hely gazdájának kilétére vonatkozó feltételezéseket erősítette meg, hanem - s ezt tekintik az Arany Kurgan igazi tudományos szenzációjának - azt is igazolta, hogy a török írásbeliség 800-1000 évvel korábbi mint eddig feltételezték. Ősi formáit, amelyek egyikével az ezüst csésze aljára vésett atyai intelmeket írták, már az időszámítás előtti hetedik-ötödik században a sírdomb keletkezési idején használták.

A részletes jelentések természetesen sokkal többet mondanak az "Arany Kurgán" kincseiről, de minket és az írástörténetet már a kis jelentésszövegben is jelzett tudományos szenzáció érdekel jelen írásomban, amely szerint a "török írásbeliség 800-1000 évvel korábbra teendő, mint ezt eddig feltételezték". S talán csak akkor fogjuk fel teljesen az előzetes jelentés és a későbbi tudósítások igazi jelentőségét, ha az Alma Ata-i "Arany Kurgán" ismeretlen királyfiának ezüstcsészén lévő megható atyai intelmeket egyidősnek kell minősítenünk MESA király, a "nem sémi" moabiták királyának emlékkövével. MESA pedig már szerepel a Bibliának egyszerre több helyén is. Így a törökös rovásírás rendszer már a biblikus időkben egy szerfelett magas műveltséggel rendelkező törökös, a jelek szerint hun népet szerepeltet, amelynek szellemi kultúrájánál csak talán erkölcsi magatartása és vitézsége volt magasabb...

A sok-sok feltételezés tehát, hogy a mediterránum vidékéről ilyen-olyan népek kereskedelmi utazóival jutott el ősi rokonnépeinkhez, egyszeriben megdől és az írásbeliség őshazája a rovásrendszer szempontjából Belső Ázsia. Hogy aztán hogy volt lehetséges az Alma Ata kurgán környékén és a Holt-tenger partján élő, tehát még a messzejáró kalmárok számára is szinte elképzelhetetlen távolságra lakó írástudó népek betűsora oly feltűnően egyforma, arra csak az idők folyamán tudunk választ kapni.

Egy azonban máris bizonyosnak látszik: ALBRIGHT meglátása az asszír nagyhatalom népcseréiről sokkalta fontosabb tényező, mint eddig hittük. A "zsidók babiloni fogsága" valójában csak népcsere volt és a mai Palesztina sok-sok biblikus népe nem tartozott a "sémi" fajhoz, mint ahogy az írás bölcsőjét ringató sumérok sem voltak azok.

Az "Arany Kurgán" rovásírásos ezüst csészéje tehát kronológiai jelentősége mellett roppant nagy kulturjelentőségű adat is. Jelen munkámban ezt az adatot mindenütt szemelőtt igyekszem tartani annak ellenére, hogy az írásfejlődés menetét Erdélyből, TORMA ZSÓFIA gyűjteményének vonalas betűjegyeitől vezetem a már említett úton. Itt megjegyzem azt is, hogy a Kaukázus déli részén a szovjet régészek szintén rábukkantak az ősi, sumér vonalasírás jegyeire s ez nem újdonság, hisz tudjuk, hogy ez a nép, vagy ahogy SEBESTYÉN mondja: "az ókor legrégibb kulturnépe, a mi ural-altáji népcsaládunkba tartozó geniális szumér-nép hozta létre."

Ezekkel az alapgondolatokkal vezetem be a "gondozásomra" bízott kötetet, abban a reményben, hogy sokan haszonnal forgatják kutatásaikban, valamint azzal a meggyőződéssel, hogy az emigrációban, szétszórtságban élő magyarság is nyújthat, ha mást talán nem is, de aprócska homokszemeket az egyetemes magyar kultura építéséhez. Ennél szebb célom nem is lehet...