E folyamat megállítására és megfordítására elkerülhetetlenül fontos feladat, amit mindenkinek saját hatáskőrén belül kell elsősorban elindítani, s egymás fénykörének egyesítése által erősödve egyetemessé tenni.  Lelkünk fényét nem tompíthatják mesterséges, az élet szentségéhez és valóságához nem tartozó akadályok; párt, pénz az alacsonyabb ösztönöket kiszolgáló szenny és népirtás ezernyi változata, s már az idegenek által írt történelem majmolás, rólunk írt hamis befeketítés, közlés. Megengedhetetlen, hogy ismét idegenek kezébe kerüljön történelmi írásunk, magyarságkutatásunk.  Több mint ezer év tapasztalata int ez ellen bennünket.  Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy szellemi értékeinket tartalmazó könyvtáraink anyaga, táltos íróink, költőink, zenészeink, művészeink magyarul a világ legősibb nyelvén hangzó életművei olvasatlanul idegen népek szemét kosarába kerüljenek rövidesen.  Hogy így vesszen el Hazánk, nyelvünk, ősműveltségünk, melyek mind Isten irántunk való határtalan szeretetének bizonyságai.  Mindez biztosan bekövetkezik, ha e folyamatnak gátat nem vetünk.  Ha elherdáljuk atyai jussunkat, Hazánkkal együtt romba döntjük a világot is.  Hazug volt minden, amit az általunk állítólagos elnyomott kárpát-medencei kisebbségi népekkel kapcsolatban közöltek. (Botos László)

 Ismeretlen író:

            . . . A magyarság természeti és szellemi dolgok összessége: földrajzi tényezők (a Kárpát-medence változatos tájai és éghajlata), embertani és fajta jellegek (sokféle elem egybeolvadása), kulturális örökség, hagyományok, észjárás, jellem, sors, történelem (népek keresztútja!) stb. alkotják. A magyarság az idők múltán elszakadt testvéreitől, rokonaitól, s egyedül maradt Európában.  Folyton az élet és halál, a lét és nem lét problémaival viaskodott, talán ezért bírt ki minden tragikus csapást.  Ha kivirágzott, hamarosan elbukott, viszont a legszörnyűbb helyzetből is rövidesen talpra állott.  Mi hát a magyar? A népdal szerint: „Se nem szőke, se nem barna, azaz igaz magyarfajta.” – meglehetősen semmitmondó válasz.  Megpróbálom hát a magam eszére tapasztalatára hagyatkozva megfejteni. 

            A magyar ritkán panaszkodik, jajgat, ábrándozik.  Komótosan, szemlélődve teszi a dolgát; általában konzervatív, becsületes, reális és józan.  Tud alkalmazkodni, elfogad és megért másokat, nem akar senkit meghódítani, bekebelezni, elpusztítani.  Sokáig hajlandó tűrni és nyelni, ám ha méltóságát, nyugalmát megsértik, felbőszítik s a vesztére tőrnek („ne bántsd a magyart!”), vagy ősi jussát rabolják, bátran neki megy bárkinek.  A magyar nem bonyolult, nem filozofikus, nem pesszimista, nem is primitív.  Célszerű, érzelmes, komoly, kevés szóval is beszédes, költői lelkületű, szemérmes, büszke, lovagias, férfias, szabadságszerető, törvénytisztelő és politikus nép.  Ha belső feszültségei fölhalmozódnak, vagy tépi a balsors, olykor hajlamos a sírva vigadásra, a bujdosásra, a fölösleges virtuskodásra és szájhősködésre, a csodavárásra, az oktalan ellenzékiségre és összeesküvésre.  Manapság sajnos a tehetetlen beletörődésre, az önpusztító mozdulatlanságra is. 

            A magyarság hatalmas érték, ám egyben hivatás és küldetés is.  Épp annyi joga van élni, mint bármely más nemzetnek.  Semmivel sem pótolható, vagy helyettesíthető, nélküle szegényebbé válna a világ s az emberi szellem.  A magyarság legfőbb célja, feladata, hogy legyen, mert lennie kell!  Tehát, csak olyan politikát tudunk támogatni, ami a nemzetet mennyiségben és minőségben növeli, fizikai, anyagi, szellemi és erkölcsi téren erősíti.  Szeretnünk kell földünket és fajtánkat, mert a miénk.  Szeretnünk kell magyarságunkat, mert ez a sorsunk.  Szeretnünk kell múltunkat, javainkat, nyelvünket („Nyelvében él a nemzet.”), hagyományainkat és művészetünket; mindazt, amit népünk alkotott: mert nincs más kincsünk ezen a világon!  Kötelességünk, hogy minél jobb magyarok legyünk!  Meg kell védenünk a magyarságot.  Ellenségeivel, s ha szükséges önmagával szemben is!  Bármely kicsi jelentéktelen valaki, ha képes megszabadulni bűneitől, gyarlóságaitól, ha le tudja győzni hibait, és teljes szívből, lelkéből szereti a magyarságot, nyeresége lehet a nemzetnek.  Hazánk romlása, a nemzethalál réme egyre fenyegetőbb.  Ám, ha ez a tiszta tűz, ez a nemes szenvedély, ez az önfeláldozás lobog bennünk, a magyarság élni fog akkor is, ha mi már nem leszünk!

*          *          *

            Egészen bizonyos, hogy a magyarságnak föltétlen köze van az emberiség első magas kultúrájához és annak szétterjedéséhez a földgolyón.  Az új kőkortól kezdve a magyarok voltak Európa főnépe, jóval a görög-római világ előtt.  Minimum 10.000 éve a magyarság folyamatosan jelen van a Kárpát-medencében, de ha ez a valódi őshazánk, akkor még régebben is.  Az összmagyarság páratlan kultúrával rendelkezett.  Nem volt eredendően pogány és nomád (utóbbi is csupán sztyeppei vándorlásai során); hanem házakban lakó, letelepedett földművelő és egyisten hívő, vallásos nép volt.  A kazárok, germánok, latinok, szlávok és egyéb populációk tanultak tőlünk és vették át a magyarság fejlettebb kultúráját, nem pedig fordítva. 

            A világ talán egyedül maradt ősnyelve a magyar!  Nem mi integráltuk a közös szavakat és neveket másoktól.  Hanem azok megváltozott nyelve őrizte meg az ősmagyar nyelv töredékeit.  Tehát a magyar nem lehet származék nyelv.  A sumirok, szkíták és a hunok (nyelvi alapon is) magyarok voltak.

            Kitűnően alátámasztja a föntieket a híres angol nyelvész, Sir John Bowring véleménye: „A magyar nyelv messze áll magában. Egészen sajátos módón fejlődött, és szerkezetének kialakulása olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb Európa nyelv még nem is létezett.  Önmagában következetesen és szilárdan fejlődött nyelv, amelyben logika van, sőt matézis, az erő, a hangzatok minden hajlékonyságával és alakíthatóságával.  A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, amelyen az idők viharai karcolást sem ejtettek.  Nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem alkudozik, nem ad és nem vesz senkitől.  E nyelv a nemzeti önállóság, a szellemi függetlenség legrégibb és legfényesebb emléke.  Aki megfejti az isteni titkot boncolgat.”

*          *          *

            Talán nem fölösleges kitekinteni egy kicsit más országokra sem.  Néhány szemelvény erejéig vizsgáljuk meg, hogyan látnak bennünket az ellenséges, vagy éppenséggel tárgyilagosabb krónikások.  Meg lehet, ez is gyarapítja ismeretünket.  Íme, így vélekedik a „keresztény” Nyugat (németek, franciák stb.) az ősmagyarokról: „A barbár, hódító magyarok nem emberek, de vadállatok módjára élnek, mert nyers húst esznek, vért isznak és az ellenség szívét kitépik.”  Másutt ezt írták:  „Néhányan a földet művelik, mások olyan szörnyűek és iszonyatosak, hogy emberhúst esznek és embervért isznak.  Semmiféle irgalom nem hajlítja meg őket, semmi kegyesség nem indítja meg bensőjüket.  Ördögi fajzat, a Sátán szövetségese.”  Egy harmadik így rémüldözik: „Levágták az ellenség fejét, a koponyájából kupát készítettek és ebből ittak.”  A negyedik szerint: „Testalkatuk zömök, fejük nagy, szemük kicsi, orruk tömpe, karjuk lelógó, mint a majmoké.  Mindig lovon ülnek, rövid görbe kardot viselnek, és úgy ordítoznak, mint a vadállatok.”  Lám, ilyen az egész világot bejáró szittya-vérvád.  Ettől a gyűlöletes képtől máig sem szabadult meg a magyarság.  Most is így festenek le minket a történelmi művekben és a tankönyvekben.        

            (Csoda, hogy népek így vélekednek rólunk? Amikor a IX. századtól lelki atyaink, akik az üdvösséget szolgáltatták ki részünkre, és ilyennek írtak le, és hirdettek bennünket.  Grandpierre K. Endre az Árpádkori legendák elemzését közlöm végezetül. Botos László)

            Az elfogult, becsmérlő hangot csak ritkán színezik dicséretek, vagy reális jellemzése.  Jobbára csak akkor, ha egyes népek védelmi érdekei megkívánják a magyar segítséget, ha szükségük van a magyarok vitézségére, harciasságára.  A bizánci Bajazid szultán véleménye szinte kivételnek számit: „A magyarokat a földkerekség népei közt a legderekabb” nemzetnek tartja.  Más írástudók szerint: a magyar nép szereti a függetlenséget, és érzéke van a szellemi és lelki kiválóságok iránt; továbbá elismerik vendégszeretetét, szíves és barátságos modorát.  A török hódítás idején a vad, félelmetes magyarok hirtelen a kereszténység nemes védői, Krisztus atlétái, a hit pajzsai lettek. (Jóval később a pán-germanizmus, pán-szlávizmus, majd a bolsevizmus gátjai!) Ám a „kegyes” Nyugat hamar felejtett: egyes források szerint Európát nem a magyarok, hanem a németek mentették meg.  A magyar csak hadakozni tud, műveltségre képtelen, továbbá gőgös, önző, lusta, szűklátókörű, kétszínű, zsarnok és népnyúzó, csekély kultúrája, tudománya, művészete, ipara és kereskedelme csak külső (német, szláv) hatás eredménye, a magyar városi életre képtelen, igazi otthona a puszta stb.”  Talán még a németeknél s a franciáknál is jobban gyűlöltek minket a csehek, tótok, rácok és oláhok.  Öntudatra ébredésük után elterjesztették rólunk a turáni féktelenséggel elnyomók mítoszát; akik kóbor cigány-életet élnek, s Ázsiából előtört rabló nomádok.  Ebben a nyomasztó légkörben üde szigetként a lengyelek jóindulattal néznek minket:  testvérüknek tudnak, felismerik nemzeti karakterünk, természetünk, szokásaink hasonlóságát.  (. . . „Egy néppel sem egyezünk annyira, mint a magyarral.”)  A „kultúrnépeknél” a cigány képe szorosan összeforr a magyaréval, sőt olykor azonosítják a cigány és a magyar jellemet.  (Ez persze jó részt saját idegenforgalmi propagandánk és filmjeink hibája!  1848-49-ben végre olyannak látta Európa a magyart, amilyen a világban:  diadalmas harcaiban a szabadság bajnokának, tragikus bukásában szerencsétlen áldozatnak; a hősi nemzetképe Petőfi eltűnése, majd Kossuth emigrációja nyomán csak erősödik.  („Lovagok, hősök és költők népe a magyar.”)  Talán még 1956 után él rólunk hasonlóan kedvező kép a világban. 

            Általában tehát negatív, olykor elismerő, de legtöbbször hamis, irreális véleményt alkotnak fajtánkról: azaz lóra termett és lovagias, nemes arcélű úri nép, mely örömmel harcol, mulatozik és cigányozik;  mindamellett barbár ázsiai jövevény, vad szittya-hun őseire emlékeztett, ezért idegen test a nagy indó-germán Európában.  S hogy megítélésünk ma se legyen kedvezőbb és hitelesebb, arról gondoskodnak (pártfogóink).  Elsősorban a hazai és nemzetközi zsidóság (ki-ki ismeretei szerint sorolhatja a neveket!).  Szüntelen össztüze rendkívül ártalmas: bűnös nép, fasiszták, német bérencek, utolsó csatlósok, följelentgetők, bosszú szomjasak, szélsőségesek, anti-szemiták, primitívek, bőgatyások – ilyesmiket terjesztenek rólunk.

*          *          *

             Az arénák és katakombák ó-keresztényeinek hitével és bátorságával, az igazság szigonyával kell küzdenünk a sátáni indulatok az apokalipszis ellen.  A saját köreinkből származó vezetőkkel kívánjuk az országot irányítani; olyanokkal, akik a mi életmódunkat gyakorolják, a mi lelkünkkel éreznek és a mi nyelvünket beszélik.  Egy olyan társadalmat szeretnénk, melynek törvényei és szokásai a mi értékeinket, hagyományainkat tükrözik.  Ezt a kozmopoliták törzsi széthúzásnak, mi pedig alapvető életjognak, valódi szabadságnak nevezzük.  Hazánk századok óta európai és magyar, utódaink számára is így kell megőriznünk.  Nem mondunk le ősi területeinkről és nemzeti javainkról egyetlen jött-ment kisebbség érdekében sem, amely holnap talán többség akar lenni.  Páratlan szellemi kincseinket és műveltségünket nem adjuk el egy tál szuper-liberális moslékért.  Ha az önvédelemtől bármi okból elállnánk, úgy utat nyitunk a totális pusztulásnak, mely kívülről és belülről egyaránt fenyeget.  Majd ha Israel beengedi a nem-zsidókat, Finnország és Japán különféle menekülteket, akkor mi is fogadhatjuk a nem-magyarokat – azaz sohanapján.  Akkor majd megnyithatjuk határainkat, de csak akkor.  Mert egyébként feloldódunk az idegen bevándorlók tengerében.  Bármit ígérnek a pajeszos szirének, hazánk, nemzetünk és anyanyelvünk nem lehet piaci árverések vagy tőzsde spekulációk tárgya!

            A hazafiság nem elvont gondolat, nem üres szólam, hanem valóságos kötelesség és élethivatás.  A hazafiság nem melldöngetés, nem jelszó és frázis, nem gyalázkodás, nem kirekesztés és nem gyűlölködés.  A hazafiság nem elhaló nyöszörgés vagy reménytelen sóhajtozás, és nem önpusztító ábrándozás.  A hazafiság nem ugródeszka, nem üzlet és nem szélhámosság.  A hazafiság éber nemzeti öntudattal végzett őrködés.  A hazafiság a nemzeti értékek ismerete, megbecsülése és szeretete.  A hazafiság a legpozitívabb érzelem, a leghasznosabb magatartás, a legnemesebb cselekvés.  A hazafiság szent feladat:  Istentől rendelt munka és áldozat!

*          *          *

            Csak egy egyetemesen megszervezett társadalom alkothat nemzetet.  Csak azok a nemzetek juthatnak magasra, amelyek valami nemes célt tűznek maguk elé, s tisztességes módón afelé törekednek.  Ez megmaradásuk alapja, s ezzel egyúttal az emberiséget is szolgálják.  A lusta, öntudatlan, szervezetlen nemzet viszont meghal.  A magyarság már annyit tett Európáért, hogy évezredekre megváltotta jogát az érvényesüléshez.  Egy barátom mondta nemrég: „A magyarságot a széthúzás tartja össze!”  Alig ha igaz ez a kissé morbid elképzelés, mégis elgondolkoztató.  Mert nem igen van más nemzet a világon, amelyik ennyi belső torzsalkodás után – nem beszélve az állandó külső nyomásról – is fenn tudott maradni.

            A nemzet szellemi (emberi) közösség, egy közös gondolat („közös ihlet”).  Nem lehet bele születni, el kell sajátítani.  Hosszú fejlődés során az emberi szellem szervezi fokról-fokra, s tagjai ebbe az eszmébe vetett hitükben kovácsolódnak nemzetté.  Történelmi képződmény is tehát, ezért nemzetenként és koronként változhatnak ismérvei.  Egy közösséget, népet az tesz nemzetté, hogy annak tartja magát.  Követendő eszmét állit, s nem puszta ösztönei, szükségletei szerint cselekszik.  Maga az eszme változatlan, egyetemes és örök, ezért igen nehezen közelíthető meg.  Egy nemzettörténetének sűrítménye: a nemzet eszme történelme, a nemzetet alkotó tényezők: a közös származás, nyelv, haza, állam, kultúra és sors.

            A nemzet több és más, mint a nép vagy a faj (ta).  Az utóbbi egy biológiai fogalom, vagyis természeti kategória.  Az erős keveredés miatt különben sincs ma már egységes, fajilag tiszta közösség, legfeljebb bizonyos vérségi homogenitás. (De jobb is így, mert a belterjes tenyészet mindig korcsosuláshoz vezet.)  A nép pedig bizonyos azonos lényegi vonásokkal, szellemiséggel, kultúrával rendelkező viszonylag zárt embercsoport (etnikai egység), de még nem nemzet (nem eszmei közösség!).   A kettő elsősorban az öntudatosság fokában különbözik.

            A nyelv, a kultúra, a vallás, az állampolgárság, a haza és a sorsközösség csak egyes megnyilvánulásai a nemzeti lényeknek.  Fontosak, de nem perdöntőek, hisz mind csak másodlagos képződmények: a már élő nemzet alkotásai.  A nemzet elvileg valamennyiük nélkül meglehet (lásd a határon túli vagy emigráns magyarok, a mohamedán vagy buddhista hitre térők esetét, az idegen származású aradi vértanúink magyarrá válását stb.).  Így, maga a sovinizmus (nem tévesztendő össze az egészséges nacionalizmussal!) is fölösleges és esztelen emberi düh, hiszen pont a fenti külsőségeken alapult.  Tipikus példája annak ha az eszméről alkotott fogalom erősebb a valóságnál.  Ebből következnek: a nemzeti imperializmus, a kisebbségi politika, az asszimiláció, a kitelepítés stb.

            Magyarországon a köznép sokáig nem tartozott a nemzetbe, csak az uralkodó és hűbéresei (vagyis a nemesek).  Ezért nálunk sohasem volt nemzetállam, vagy nemzet ősi örökség szerint.  Minden népet a maga szokásainak, törvényeinek megfelelően kormányoztak a többnyelvű birodalomban, tehát messzemenően megőrizhették sajátságaikat.

Ez a tolerancia egyedül álló volt egész Európában.  Ez a bölcsesség és emberség ma legfeljebb nevetség, vagy még inkább megvetés tárgya „nemzetellensége” miatt.  Ha mi a szomszédokhoz hasonló nemzetiségi politikát folytattunk volna, akkor ma a Kárpát-medencében nem lenne semmilyen nemzetiség, hazánk egy nyelvű, színmagyar állam volna.  A világ összes nemzete közt a magyar (ez a szittya keresztény nemzet) maradt legtovább hű a keresztény egyetemesség középkori eszméjéhez, ezért védte – hősi önfeláldozással – egész Európát a pogány hódítók ellen.  A magyar türelmetlenség idegen gyűlölet (ha volt is ilyen) mindig más sovinizmusok létünket fenyegető támadásaira felelt, tehát inkább nevezhető önvédelemnek.  Bármennyire is idegen tőlünk, úgy tűnik, jövőnk és megmaradásunk érdekében legfőbb ideje, hogy alkalmazkodjunk a körülöttünk élő népek körében mindenütt használatos „nemzeti” politikához.

            A magyarság nem boldogság, nem előny, hanem örök szorongás a létért, a szabadságért, és egy letűnt, múlt, keserű önérzete.  Nem elég magyarnak születni, azzá kell válni, s a magyarságot minden izében vállalni kell!  Nem lehetünk egyszerre hűségesek nemzetünkhöz és idegen hatalmakhoz!  A magyarság hivatás, küldetés: sajátságainknak (hagyomány, kultúra stb.) az emberiesség, a tiszta örök és egyetemes emberi felé tágítása.  A nemzetiesülés és magyarosodás (nem elmagyarosodás értelemben!) tehát szellemi emelkedés!  A magyar szellem lényege – a szabadság!  Ezért nem süllyedhetünk állati sorba, és nem olvadhatunk be az idegenek közé.  Meg kell maradnunk nemzetnek!  Ezt az áldozatot várják őseink és Európa becsületesebb része.  Ezt parancsolja az emberi és Isteni szellem! 

            Csak a tehetséges előrelátó, gerinces politikusoknak szabadna irányítani, hiszen főfeladatunk az állam és a nemzet összes anyagi, szellemi és morális erőinek egységbe szervezése lenne, az átlagember szükségleteinek megfelelően.  Az állam lehet a néppé, vagy a nemzeté, de szembe is kerülhet velük (lásd: Kommunizmust vagy napjaink „parlamentáris demokráciája).  A tiszta államiság (a világnézet, vallás és egyben társadalomra hagyása, a be nem avatkozás) megvalósítása szinte lehetetlen (sőt olykor kifejezetten káros, ál-liberális) törekvés. 

            A néphez, nemzethez tartozás nem hatalmi, hanem érzelmi úton jön létre; védelmet, előnyt nem nyújthat, csak morális értékeket, szellemi-lelki kincseket, tartalmasabb életet.  Aki nem képes elképzelni, hogy más néphez, nemzethez is tartozhatna, az az igazi hazafi! Erőink és gyengeségeink feltárásával, valóság hű helyzet jellemzéssel, a lehetőségek és érdekek ismeretében kell meghatározni feladatainkat.  El kell érni, hogy minden magyar felelősnek érezze magát minden magyarért, s boldogulását – önzetlenül – csak a közösségen belül keresse.  Nem hazaszeretet és nemzeti érzés az, ha akár a legcsekélyebb érdekeket is eltapossuk. A magyarság bátor, öntudatos megvallása a magyar érdekek (nyelv, kultúra stb.) feltétlen tisztelete a legmagasabb szellemi és erkölcsi cél legyen!

            Ma nyíltan mondják, hogy alja nép vagyunk és tovább ócsárolnak és kishitűséget, bűntudatot csepegtetnek belénk, hogy akaratunkat cselekvő képességünket teljesen megbénítsák.  Idegen elnyomóinkkal, a hazugságokkal, sértésekkel, bántalmazásokkal szemben mi mindig „megértést” tanúsítottunk, ahelyett, hogy visszaütöttünk volna mindenért.  A világ is ellenségeink rágalmainak ad igazat, ha védekezni se próbálunk, s a tényeket is elhallgatjuk.  Nem beszélve arról, hogy újra vérszemet kaphatnak, ami egy általános magyar verésbe és gyilkolásba szülőföldünkről való elűzésünkbe torkollhat. Nem kell, hogy mi támadjunk, de némán tűrni az ütéseket – öngyilkosság!  Csak akkor remélhetjük, hogy a hódítók békén hagynak, ha minden esetben visszavágunk.  A sajtótól, a pártoktól, az országgyűléstől és a kormánytól nem sokat várhatunk.  A választ nekünk, kárpát-medenceieknek és  a magyar emigrációnak kell megadnia.

            A tömbökben, szigetekben, szórványokban (ám ősei honában!) élő magyarság, ha már politikai nemzethez nem tartozhat, legalább autonóm kulturális nemzet (rész) és szellemi haza lehessen.  Mivel a magyarság zöme súlyos helyzetben van, égetően fontos a védelem, a segítőkészség és szolidaritás fokozása, aktivizálása.  Az összmagyarság legfőbb érdeke, hogy idegen zsarnokoktól és hazai lakájaitól független, szabad, önmagának tetsző életet élhessen, s létszámában öntudatában gazdasági és szociális téren is gyarapodhasson.  Mindig élesen el kell különíteni a magyar nép, a magyar felemelkedés szükségleteit az uralkodó hatalmak és politikák „szükségleteitől”.  Az előbbieket feltétel nélkül támogatni kell, míg az utóbbiakat csak megfontolt fenntartásokkal, a magyar érdekekhez pozitívan vagy negatívan viszonyuló tevékenységüktől függően.

            A legmagasabb rendű tisztesség és becsület, ha vállaljuk népünk sorsát.  Azok leszünk a világban, amik önmagunkban.  Elcsatolt (megszállt) magyar véreinknek kell az anyagi és erkölcsi támogatás, de a legfontosabb, hogy az egész nemzet életbizalma visszatérjen.  Megmaradásunk alapja, hogy érdem legyen magyarnak lenni.  A kisebbségi helyzetből is sorsot, hivatást kell kovácsolnunk; nyomorúságunkból hősi küldetést.  A magyarság a nemzet fogalmába sok féle ember belefér: jó magyar és rossz magyar egyaránt.  De mindig több mint egyedi hordozója, mert túl éli, átörökíti azt.  Viszont a legkiválóbb szellem se hallhatatlan, ha nemzete elvész.  Ezért a leglényegesebb számunkra, hogy őrizzük és továbbítjuk a magyarság értékeit, s elkerüljük pusztulását.  Ehhez ápolni, bővíteni kell kapcsolatainkat minél szélesebb körben.  Aki magyar létére elszakad nemzetétől, szét futta levéllé, gyökértelen fává válik. 

            Azon kell lennünk, hogy minden jövőnkért felelősséget érző magyar mindenütt olvashassa a folyóiratokat, újságokat, könyveket, megnézhessen, meghallgathasson minden magyar költőt, művészt és tudóst, bárki, bármit, bárhol szabadon elmondhasson és leírhasson.  Bármely ideológiai – politikai hatalom, amely a magyarság köré éket próbál verni, tehát nemzeti öntudatunkat, hagyományainkat mérgezi, az mindnyájunkat sért emberségünkben és magyarságunkban.  Törekedjünk rá, hogy a jövendő magyar nemzedék büszkén, szabadon, tiszta történelmi – és magyarság – tudattal, nemzetünkért áldozattal készen léphessenek az élet színpadára.

            Az ítélet mondás a história, majd végül Isten dolga . . . Tehát, aki egész életében a jóra, önmagával és nemzetével szembeni kötelességi következetes feljavítására törekedett, annak nincs félni valója.  „Aki a szegények és elnyomottak útját figyeli, nem tévedhet el az eszmék zűrzavarában.”  A megőrzött magyarság ne féltett kincs legyen, hanem eszköz a küldetéshez, vagyis az összmagyarság sorsának javításáért, kifejtett küzdelemhez.  Ez nem könnyű szórakozás, hanem céltudatos munka, nemzet tudati kötelezettség.  Ez nagy kötelességet ró ránk, mert az utódállamok, kisantant nemzetek hihetetlen mennyiségben tömték meg külföld, nyugat könyvtárait, lexikonjait, történelem könyveit, hazug kipusztításunkra íródott „tanulmányokkal”, ilyeténképpen.           

Kivonatok Grandpierre K. Endre: „A magyarok Istenének elrablása” c. könyvéből.

      Boldogan tanulmányoznánk a parasztoknak és regősöknek a magyarság származásáról, hőstetteiről szóló ősi hagyományait, sajnos a keresztény inkvizíció mindezeket kiirtotta.

     Vegyük hát a középkori papok által lejegyzett, már-már szentnek számító iratokat a régi kereszténység előtti magyarok életviteléről, erkölcsi magatartásáról, kultúrájáról, tudásszintjéről, viselt dolgairól Az Árpád legendák és intelmek vallomásait.  (Budapest, 1983)

      Meglehet, némelyek elképzelhetetlennek vélik majd, hogy a jelzett legendákban az alább ismertetett rágalmak, hazugságok és gyalázkodások leírattak.  Ezért, hogy az esetleges erre vonatkozó kételyeket elhárítsuk, nyomatékosan közöljük: idézeteink hitelesek, betű hívek és a megjelölt helyeken bárki által ellenőrizhetők. 

      Mert valóban hihetetlen, de igaz úgy. . . becsmérlik a magyarságot . . . valósággal szörnyetegnek festik őket, emberállati vadállatoknak, bűnös, vak tévelygőknek. 

. . . . . . . .

       Ámde ha minden alap nélkül hányják a sarat. . . a népre, amely befogadta őket, és amelynek kenyerét eszik; . . .  az már elfogadhatatlan és tűrhetetlen.  Lehetetlennek tetszik, hogy saját papjai, egyházi igehirdetői gyalázzák és ássák alá, dühödött és aljas ellenségeivel, mint egy kórusban állva ezt a népet, az Isten és az igazság népét, az ókor legendás igazságos szkítáinak egyetlen maradékát. . .   

      A Nagylegenda kertelés nélkül kimondja, hogy a magyarokat titkos tervek alapján leigázták: „Kárhozat a tudatlanság fiaira, a faragatlan kóbor népre, mely nem ismerte fel, hogy Isten teremtése, vagyis hát a Pannónia földjén lakó magyarokra”

     „Az Ószövetség Istene, a bosszúálló (Jehova) letekintett az égből, hogy e tévelygő népet a hamisság útjáról az igazság ösvényére, az eloszlatott homályból az örökkévaló jutalmazás reményére vezesse.” (Árpádkori legendák és intelmek. 23.)

  Pogányok voltak-e a régi magyarok?

     Halljuk ebben a kérdésben is mindenek előtt klerikusainkat, hiszen Isten szolgáinak bizonyos vélekedések szerint igazat kell mondaniuk, isteni törvények tiltják a kétszínű hazudozást, rágalmazást. . .

„Magyarok barbár nemzete

A hitetlenségben már régóta tévelygett,

S a pogányok szokása szerint

Hiú és szentségtörő babonákat követett.” (Árpádkori legendák, 17.)

     . . . Aki őseit szidja, önmagát gyalázza meg.  De hát mi is az a pogány? Miért pogány a pogány? A Magyar Nyelvtörténeti Etimológia Szótár szerint: a „pogány” = durva, műveletlen, istentelen, bálványimádó, stb. Szerintük tehát ilyenek voltak a régi magyarok. . . De vajon ilyenek voltak-e? Igazat mondanak-e a kegyes szerzők?  Mert még elképzelni is szörnyű, hogy a kegyes szerzők hazugságot, hazugságra, rágalmat rágalomra halmoznak. - Külön filozófiai rejtély miként követhettek szentségtörő szokásokat, hiszen a szentségtörés előfeltétele a szentség: lennie kellett előzőleg szentségnek ahhoz, hogy össze tudják törni.  Grandpierre Endre a pogány szót a latin paganus szóból származtatja, mely falusi embert jelent. Fontos megemlékeznünk arról, hogy ősműveltségünk egésze valóban a falusi emberek hagyományőrzése segitségével maradt reánk. (Tomory Zsuzsa)

„Vallási türelem és tolerancia.”

Főbenjáró bűncselekménnyé vált az évezredes hagyományok szentesítette magyar ősvallás gyakorlása.        

     Szent István király nagy legendája szerint; - „Géza. . . „akiket rajta kaptak azon, hogy más utat követnek (nem a zsidókereszténységet), fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába.” (Árpádkori legendák és intelmek. 27.old.)  Rajtakapott, tetten ért bűnözővé vált tehát, aki Magyarországon, magyar felségterületen az ősidőkbe visszanyúló magyar ősvallást – az emberiség egyetemes, szent ősvallását – követte.  A megtorló büntetés, fizikailag végbevitt megtorlás mind közönségesen: halál; akit rajta kaptak, hogy ősei hitét követi és őseinek áldoz, s rajtakapás és válogatás nélkül mindenkit, aki vonakodott kereszténnyé lenni – mert a puszta húzódozás is bőségesen elég volt a megtorlásra – könyörtelenül kardélre hányták, nem csupán egyénileg, de tömegesen is . . .

     Nem lehet örökké hazugságban élni. . . Nem lehet úgy élni, hogy ne tudjuk, mi történik velünk, hogy ne tudjuk, mi történt a múltban velünk, milyen kataklizmákat éltünk át, s ne tudjuk, milyen bűnöket követtek el ellenünk . . . Ősi hagyományaink bizonysága szerint régi eleink a fény, a világosság, s szabadság fiai és szerelmesei voltak, a Nap Fiai, a Napisten Gyermekei.  Árpád-kori legendáink szerzői és korai keresztény papságunk azt hirdeti: Őseink homályban tévelyegtek s a kárhozat fiai voltak. . . De vajon világosságban élünk-e azóta? . . . Élhet-e világosságban az , aki nem ismeri a maga múltját, s nem tudja, ki volt, mi volt, mit követett el, és mit követtek el ellene, . . . . és  honnan származott, kik voltak az elei . . . mindezt nem tudja, mégpedig azért nem, mert minden őseire vonatkozó anyagot konok eltökéltséggel és szívóssággal kiirtottak azok, akik a világosság hozóiként állnak elébe? Miként hozhatják a világosságot azok, akik kioltották a fényeket?  . . . Aki világosságot akar, miért támaszt sötétséget?  . . . Akinek igaza van, miért némítja el ellenfelét?  . . .  Régi igazság: ha elvész az igazság, elvész a világ. 

     „Minden ország támasza, talp köve a tiszta erkölcs.” (Berzsenyi) Lássuk hát, miként érvényesült a „kereszténységre kényszerítésnél” az igazság törvénye? 

     . . . . A magyarok a legendák szerint „a kárhozat fiai” (i.m. 24), „szentségtörő szokások” megszállottai. (i.m. 25) „Az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög sugalmazottjai.” (i.m. 25)  „A pogány nép”, „az ördög csalatás követője.” (i.m. 17.) stb. . . Vagyis a magyar: bűnös nép:  Kegyes legendák, egyházi szövegek, prédikációk évszázadok óta sulykolják a hazai és nemzetközi közhiedelembe a magyar nép bűnös voltát.  Egyenes szál vezet innen a területrablók propaganda kórusáig és a Rákosi-Aczél féle bolsevista rendszerek magyar ostorozásáig, bűnös néppé, fasiszta néppé bélyegzéséig.  Félelmetes rágalomhadjárat ez, mert aki bűnös és bűnösségét ki is mondják, az olyan, mint az üldözött vad. . . . Még félelmetesebbek a következmények: a bűnösség vádja, mintegy eleve igazolja az ártatlanul bűnösséggel vádolt elleni atrocitásokat, rémtetteket, örökös fenyítéseket, csonkításokat, szülőföldjéről való elűzetését, megöletését . . .   Hiszen mindaz, amit ellene rágalmazói elkövetnek, nem bűn, hanem igazságtevés, ráfogott bűn megtorlása az erkölcsi világrend helyreállítása. 

Árpád neve bűnös név, tilos kiejteni

      . . . Árpád nevét kimondani, leírni Isten ellen való vétek volt . . . s ha valamiképpen elkerülhetetlenül szükségessé válik a megemlítése, nevén nevezni, akkor sem szabad.  Nyakatekert utalásokkal bár, de ki kell kerülni Árpád, a nagy honvisszafoglaló vezér és dicsőséges utódainak háromnegyed évszázados országlása után. . . . Érdekesen tanúsítják ezt legendáink:  „Volt akkor egy Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt.” (Árpádkori legendák és intelmek. 24.old.)  A Hartwik féle legenda csaknem szóról szóra elismétli ugyanezt.  Tanúsítván, hogy elfogadott séma ez.  „Abban az időben ugyanis, melyben az említett nemzet Isten egyházait pusztította, volt egy bizonyos Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt.” (Árpád legendák és intelmek. 34.)

A gonoszság minden mocskában sínylődő magyarok?

     Szent Istvánról, aki a legendaszerző szerint ekkoriban még „gyermek”, „gyermekéveinek virágjában áll”, a továbbiakban a következőket mondja: „Isten hű sáfárának mutatkozván azon kezdett elmélkedni (egy tízen-egynéhány éves gyermek!), hogy ha a szent keresztségben már újjászületett népéről leveszi a fegyelem (a kényszerítés, az erőszak) gyeplőjét, utóbb könnyen visszatér a hiú tévelygésébe.  Így, az egyház tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem (a kényszer) igáját és törvényeit, s a gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.” (Árpádkori legenda. 17)

     …Vajon miként tudta népe nyakára kényszeríteni… „a fegyelem igáját”? Kegyetlen fegyveres erőszakkal, nemzetközi hadseregek bevetésével történt a Géza-István-kori rendszerváltás, a magyar történelem legnagyobb, leggyökeresebb rendszerváltása, . . . A fegyelem igája is ellentétes a vallás, az isteni hit tantételeivel, bensőséges mivoltával.  Miként lehetne kényszeríteni bárkire is, hogy mit higgyen és mit ne higgyen?  Az iga és fegyelem – alattvalói fogalmak, összeférhetetlen a hittel. …Ha lehet még félelmetesebb és vérlázítóbb idézetünk utolsó sora, amely azt állítja, hogy a régi magyarok „a gonoszság minden mocskában éltek.” Szörnyű vád ez, szörnyű rágalom, amelyet csak úgy odavetve legcsekélyebb bizonyítás nélkül rákenni egy hatalmas nemzetre, -- Isten elleni vétek.  …Az ókor legendás népének az igazságos szkítáknak utóda, maradéka már az ősidőktől fogva kivívta a világ tiszteletét.  Miként lehetett ezt a rágalmat rásütni az igazságos, lovagias, egyenes észjárású, nemes magyar nemzetre. …Az ember hajlamos rá, hogy hihetetlennek, lehetetlennek tartsa, hogy kegyesnek mondott irományokban mindez így leíratott, pedig így áll szóról-szóra, miként erről bárki a maga szemével meggyőződhet az Árpád-kori legendák és intelmek, Bp. 1983, 17, 39 oldalain.  Kiderül a továbbiakból, hogy az igát, fegyelmet nagyarányú rombolás kísérte.  A szöveg szavait csak úgy érthetjük,,  hogy Géza és István az addigi magyar kultúra és hagyománykincs minden emlékét, termékét „a földig lerombolta” megsemmisítve az ősi magyar művelődéstörténeti emlékek, ereklyék, művészeti, építészeti remeklések, kódexek, népi faragványok, hímzések, zeneszerszámok, zeneművek, szabadsághagyományok, ősi hitelvek, minden emlékét.  Így került az esztergomi királyi palota a föld alá, így rombolta le Adalbert prágai püspök az esztergomi nagy vallási bálványt, így kerültek ebek harmincadjára az ősi királyi várak, hős énekek, regős énekek a nemzeti költészettel egyetemben; így tették emléktelenné az ős múltú nemzetet.  A korai keresztény inkvizíció vad mohósággal vetette rá magát a magyar múlt emlékeinek, kiváltképpen a nemzeti szabadság hagyományok, ősi hitelvek elpusztítására.  Fővesztés terhe mellett elrendelték a régi írások, ereklyék rovásírásos faragványok beszolgáltatását.  A kártétel mérhetetlen volt, a magyarság lelkéből mégsem sikerült maradéktalanul kitépni az ősi nemzeti hitet, a magyarok istenének, a nemzeti őseredetnek és nemzeti közszabadságnak tudatát.

     Fékevesztett gyűlölet, magyargyűlölet árad a legendák minden magyar vonatkozású szavából. . . . A győző gyűlölete ez a legyőzöttel szemben, . ..az áldozatával szemben.  „Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról dühöngésük nem csillapult, a király bizakodva az örök erényben (a hatalmas nemzetközi hadseregben) seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség (magyarok) veszett dühén.” (Árpád-kor legendák. 18)

     „Veszett dühű ellenség” – ként állítják elénk azt a magyarságot, amely felkelt az országban titkon, a kereszténységre térítés ürügyével betódult, s az ország népét irtó, törvényeit semmibe vevő idegen hadseregek ellen, számunkra azonban van valami vigasztaló is ebben a szövegben.  Az, hogy ez a veszett düh akaratlanul is képet ad eleink emberfeletti erőfeszítéseiről, halált megvető hősiességéről a hazánkba betolakodott túlerővel szemben.  Szent István kis legendája szerint a régi magyarok a kényszerítés ellen azért ragadtak fegyvert, mert „kényszerből el kellett hagyniuk a megszokottat.” (I.m. 17) Mert a gyűlölt, számukra idegen hitre erőltették rá őket, vagyis ősi hitük védelmében . . . .Joguk volt-e a régi magyaroknak ősi hitelveikhez?  Joguk volt-e rá, hogy saját belső hitelveiket kövessék, saját őshagyományaik, ősvallásuk hiedelme szerint éljenek?  . . . Jogilag is . . . eldönthető kérdések ezek?

     Ha nem volt joguk ősi hitelveikhez, kérdés, miért nem volt . . . Hol és miként vesztették el az erre vonatkozó elemi természeti emberi jogukat, azt a jogot, hogy saját történelmileg kialakult szokásos hagyományaik, hitelveik szerint éljenek?  Ki vehette el tőlük ezt a jogot? . . . Léteznek vagy létezhetnek-e ilyen törvények?  És egyáltalán elvehető-e a szabad vallásgyakorlat joga?  Megtagadható –e ez bárkitől? . . .  Halállal sújtani embereket, méghozzá tömegesen, pusztán azért, mert vonakodnak áttérni egy olyan vallásra, amelyet nem is ismernek?        . . . Árpád-kori legendáink azt írják, hogy Gézával álombeli, isteni látomása közöltette a következőket: „Őseid, akiktől származtál homályban éltek, mert nem volt igaz ismeretük Istenről, messze jártak az igaz úttól” (I.m.)  

1.                                           Homályban éltek.

2.                                           Nem volt igaz ismeretük Istenről.

3.                                           Messze jártak az igaz úttól.

      . . . Géza elődei elleni súlyos vád; valamennyi régen volt király ellen Árpádtól visszafelé Álmosig, Atilláig, s Atillától a vízözön táján élő Nimródig, valamint valamennyi magyar, s az egész régi magyarság ellen:  . . .Valóban ilyenek lettek volna a régi magyarok?  Ha igaz az, mint ahogy kétségtelenül igaz, hogy tudományos szempontból minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít, úgy sajnálkozva kell megállapítanunk, hogy itt (és a klerikális szerzőknél általában) – a bizonyítás teljesen elmarad.  Márpedig a bizonyítás nélküli vád: alaptalan vád – rágalom. Kegyetlen dolog a rágalom! De itt egy nemzetről, méghozzá egy hatalmas múltú nemzetről van szó, amely mind máig tisztázatlan, fölöttébb kétséges körülmények között „megtért” a kereszténység kebelébe, de miként ezt számtalan példa mutatja, felmentést mégsem nyert, tovább rugdalják, becsmérlik: nem volt elég az áttérés. . . . És Európa többi népei?  Hisz ők is áttértek – ki előbb, ki utóbb – a kereszténységre.[1]  Hát ők nem éltek homályban, csak éppen mi magyarok? . .. Vagy csak mi magyarok vagyunk kitéve efféle sulykolásnak?  Saját igehirdetőink acsarkodnak ádázul leginkább ellenünk, az örök Napisten, a Fény Istene a Magyarok Istene ellen? . . . Hát olyan megbocsájthatatlan, hogy a Nap Isten hívei voltunk, hogy volt saját istenünk?  Vagy más a baj?  Az a baj, hogy nem önként, nem meggyőzés útján, és nem meggyőződésből, hanem kényszerből tértünk át, fegyverrel kényszeríttettek az új hit felvételére? . . . Elfogultság, részrehajlás nélkül tudományos igazságként felhozhatjuk: a Nap Isten-hit volt az ősi emberiség legtisztább, legtermészetesebb vallása, ősvallás, melynek elemeit a világ minden vallása átvette, a zsidó-kereszténység is. . . . Bűn a büntetlent bűnösnek bélyegezni . . . de ma már  a pápai szék is kezdi belátni: a kizárólagosságra, a monolitikus uralomra törő sovinizmus a vallásban is mérhetetlen károkat okozott és okozhat, akár a politikában: ideje volna hát szemétdombra hányni a magyarság ellen uszító régi – és új iromány – ármányokat és mesterkedéseket!  A magyar népnek olyan hitvallásra van szüksége, amely fenntartás nélkül, melléje áll a jövő iránti küzdelemben.  Eleink távol jártak az igaz úttól – állítja a legenda, következésképpen, azóta járunk az igaz úton. Történelmünk viszont azt tanúsítja: a kereszténységre áttérés előtt hazánk és népünk szabad volt, hatalmas és boldog, azóta a mérhetetlen szenvedés és pusztulás útját járjuk:  . . . A Kislegenda szerzője az alábbi képet festi a levert magyarsággal való könyörtelen leszámolásról, támpontokat nyújtva az ezerholdas egyházi birtokok, a latifundiumok keletkezésének eredőihez és a hazai szolgaság keletkezéséhez, a dézsma,  az egyházi tized bevezetéséhez. 

„Végül hogy az ellenséget (magyarokat) részint

legyőzzék, részint foglyul ejtsék és megkötözzék

a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi

Jeleket.  Ezen felül BIRTOKAIRÓL – MIND A FÖLDEKRŐL

MIND A FALVAKRÓL, BÖLCSEN RENDELKEZETT. . .

mert mindenből, amit (a néptől elvett) semmit

Sem tartott meg a maga szükségére, hanem elmenvén,

SZENT MÁRTONNAK SZENTELTE, AKINEK TISZTELETÉRE BAZILIKÁT IS ÉPÍTETT.  ŐKET PEDIG (a szabadságukért felkelt magyarokat) ÉS UTÓDAIKAT MIND A MAI NAPIG AZ EGYHÁZ SZOLGAIVÁ TETTE. KÉSŐBB FŐEMBEREINEK KÖZBENJÁRÁSÁRA ELHATÁROZTA,

hogy csak TIZEDET ADJANAK ABBÓL, AMIJÜK VAN, NEHOGY SZORONGATTATÁSUKBAN SZÉTSZÓRÓDJANAK A FÖLDÖN.”

                                                (Árpádkori Legendák. 18)

      Íme, az akaratlan szörnyű beismerés a hazáját szerető magyarság közhangulatáról a „kereszténységre térítés” idejéből.  Lehetetlen elviselniük, amit a magyarsággal szemben elkövetnek.  Menekülni kell valahová, bárhova kivándorolni, mert édes hazánkban, Magyarországon, a nemrég még gazdag, virágzó, boldog és fenségesen s szabadságos hazában pokollá vált az élet, Lám, maga a magyart vesztett dühű ellenségnek, pogánynak bélyegző legenda szolgáltat adalékot a magyarok elviselhetetlen helyzetére, vérbe tiportatására: nincs más kiút. . .  elfutni, menekülni, . . . a folyamként beözönlő kártevő jövevények elől. . .

Barbár műveletlenségű magyarok

            István király koráról, illetve hazánknak akkori magyarjairól és állapotáról Albericus (1100 körül) a következő képet nyújtja: 

„(István) EGÉSZ ORSZÁGA BARBÁR MŰVELETLENSÉGNEK HÓDOLT ÉS A TUDATLAN NÉP KÉNYSZERBŐL LETT KERESZTÉNY, A SZENT HIT FIGYELMEZTETŐ ÖSZTÖKÉJE ELLEN RUGÓDOZOTT,

SŐT,  A FENYÍTŐ VESSZŐ BŰNTETŐ ÜTÉSEI ELLEN

MÉG VISSZAVICSORÍTOTT.”

     A „visszavicsorítás” a kutyára utal, a kutyára, akit gazdái – pogány eb, pogány kutya (a pogány – a máshitű – nem is ember) – botoznak, véresre vernek: . . . aki a szent hit  figyelmeztető ösztökéje ellen vicsorít, . . . ahelyett, hogy lehasalva nyalná fenyítő gazdái kezét – ily módon árulja el gonosz hajlamait. Megható kép a világ hajdani dicső nemzetéről.  Jámbor keresztényekké kell válnunk mindnyájunknak, akik boldogan tűrünk minden csapást, szidalmat: s mit szólunk mi, tűréshez szokott magyarok, hogy eleinket láncra verten, véresre verten visszavicsorító kutyához hasonlítják? . . .S mikor érhetjük el, hogy eleinket ne gyalázzák?  Ősrégi mondás: Aki ősei gyalázását eltűri, maga is gyalázatot szenved.  Vajon, nem az volt-e a baj, hogy visszavágtak, szembeszálltak az országot vérbeborító kegyetlen túlerővel?

     Árpádkori Legendáink sűrűn visszatérő szóképe: „Rárakta (a magyarok) nyakára a fegyelem igáját.” (I.m. 17)  „A pogány nép (a magyarok) nyakát a keresztény hit igájába hajtani.” (I.m. 25, 37) stb.  A kérdés az: - Milyen iga? Vallási iga? Krisztus igája?  Vagy netán idegen iga?  A leigázott igája, rabszolga iga?

     A magyarok brentai csata előtt Liudprand, cremónai püspök szerint, ily módon biztatták egymást: „Igába hajtani nyakunkat annyi, mint meghalni; miért féljünk a fegyveresek közé rohanni és halált szegezni szembe a halállal?  Férfias harcban elbukni nem halál, hanem élet.” 

     Brentánál a magyar sereg nagy győzelmet aratott vitézségével, halálra szántságával.  A cremonai püspök idézte szavak természetesen, minden igára vonatkoznak, s ha meggondoljuk: a szellemi iga a fegyveres igánál is iszonyúbb, mert a lélek rabsága, rabul ejtése elviselhetetlenebb a fegyveres leigázásnál.  A fegyveres leigázás ugyanis nem feltétlenül vezet a nemzeti szellem, a lélek leigázásához, s aki lélekben szabad, az még lerázhatja magáról az igát, akinek azonban a lelkét teszik rabbá, annak már szinte a lehetetlennel határos a szabadulás, hiszen a lelki rabság kiöli belőle a szabadság igényének óhajtását is. 

     Maguk a klerikális szerzők, a legendák alkotói vallják, hogy a magyarokat irgalmatlan, tömeges öldökléssel – fegyveres terrorral kényszeríttették „a kereszténység igájába”. 

     . . . Nem csupán a kereszténység igájáról volt szó, (hanem) a nemzet nyakára orvul ráhúzott idegen igáról.  Rejtélyes, megdöbbentő és érthetetlen: miért veszik ily módon az egyházi szerzők a kereszténységre, a keresztény papságra a korszak minden bűnét: . . . Magyarország és a magyar nemzet tönkretételére irányuló összeesküvést. . . . hogy a kereszténység hazánkban a titkos hódítók fegyvereinek árnyékában hatolt be az országba és az álarcos idegen fegyveres hadak által véres harcokban levert, hatalmi igába kényszerített népet hajtotta csupán a „kereszténység igájába”. . . . Keresztény papok öldökölték le a magyarság 10 meg 10 ezreit, úgy mondván, a legenda szavai szerint, hogy „elegendő, ha e nép maradéka üdvözül?”  Keresztény papokhoz, s nem idegen uralkodókhoz küldött titkos leveleket Géza, melyben felszólítja őket: küldjenek fegyveres segítséget a magyar nép leverésére?  Keresztény papok, igehirdetők verték le vajon a Géza-kori névtelen magyar felkelő hadait s Koppány, Ajtony, Gyula, Vata és számos más szabadsághős seregeit?  (Ugyanígy bélyegezték „ellenforradalomnak” 1956-os szabadságharcunkat.) Keresztény papok zúzták szét a magyarság régi nemzeti alkotmányát, államszervezetét, s vetették a magyarságot jobbágyi elnyomásba s kényszeríttették szolgasorba. . . . Keresztény papok döntötték meg titkon, rejtekutakon felvonuló hadaikkal Magyarország európai vezetői hatalmát?  Miért állítják tehát ezt, ha nem így volt?  Hova jutunk, jutottunk így a minden bűnt, mások nemzetirtó bűneit is magára vállaló érthetetlen bűnpártolással? . . . . . Miért kell kereszténynek átfesteni, kizárólag kereszténnyé tenni a magyarság nyakára orvul, magyar mezben, álarcban rárakott idegen igát?  Való igaz: . . . kényszeríteni embereket, egész népet . . . semmiképpen sem sorolható . . . nemes vallási feladatok közé – mert a cél nem szentesíti az eszközt.– Akárhogyan is vesszük: nem más ez, mint az isteni, főbenjáró törvények megszegése, bűn az Isten és Isten igazsága ellen: . . . Mi értelme magára vállalni Magyarország fegyveres hóhérainak a magyar nép álcás gyilkosainak a bűnét?  A tárgyilagosság, a részrehajlás elkerülése. . . . késztet rá (minket), hogy elhárítsuk a zsidó-keresztény egyházról ezt a bűn többletet. . . . Miért vállalták magukra mások bűneit?  . . . Mert ki kell mondanunk itt is az igazságot: Ez az iga elsősorban nem keresztény iga volt, hanem germán iga, nemzetközi fegyveres fizikai-lelki iga, amelyhez a magyar király – Géza és István – személye csupán ködösítésül kellett, mivel e ködösítés nélkül lehetetlen lett volna a magyarság leigázása. 

     Aki titkolja a bűnt, még ha vétlen is abban, bűnpártolóvá, bűnösök cinkosává válik: ettől mentesülni jobb, mint vállalni a bűnt, bűnrészességet. 

     Még egy kérdést kell tisztáznunk: Szelíd volt-e a magyarság nyakára kényszerített iga?   . . . Elképzelhető-e, hogy a magyarok önként a maguk belátásából vessék fejüket annak az új vallásnak a hatalmába, amelyet még maguk a zsidó-keresztény szerzők is igának mondanak.  . . . Lehet-e szelíd az iga? . . . Felemelő, üdvös iga?  Valójában mi is az iga?  . . . Az alávetettség, szolgaságra vettetés jelképe: Jelkép, amit az állattartásból kölcsönöztünk:  az ember szolgálatára. . . . Nincs hát szelíd iga, könyörületes iga, vagy éppenséggel áldott iga . . . (ez) . . . ellentétben áll az Isten törvényeivel. 

     Irtózatos a tényleges iga, a hatalmi-politikai-katonai iga. Egy van csak, amely ennél is irtózatosabb: a szellemi iga, a lelkekre vetett iga. . . . s ha van valami, ami ennél is iszonyúbb, akkor az az, ha az iga idegen igával párosul, amely az igába döntött nép léte ellen, annak megsemmisítésére összpontosul.

     Összefér-e ez a két fogalom: Krisztus és iga? Miért volna iga bármilyen isteni eredőkre, hitelvekre épülő vallás, mert ha iga, akkor járom, bilincs, rabságba döntés jele, és nem a lelki erkölcsi felemelkedésé. 

     Középkori klerikusok kedvelt szava járása „Krisztus igája”.  Mi ez?  A római kereszténység erőszakra épülésének a beismerése, vagy bűnátvállalás: a magyar nép ellen mások által elkövetett bűnök átvállalása. Miféle érdeke fűződik a klérusnak ahhoz, hogy mások bűnét magára vallja?  Miért nem mondták és mondják ki: - Az az iga, amit a 10.- 11. században a magyarság nyakára ráerőszakoltak, az a középkori német hatalom igája volt. 

     Nem vallási iga, nem kizárólagosan az, amely Géza és István korában került a magyar nép nyakára, . . . hanem könyörtelen rabiga amely, – miként legélesebben István utóda „német” Péter uralkodása során kitűnt - a magyar nemzet hatalmát, életerejét katonai fölényét . . . akarta összezúzni. . . .meg akarta semmisíteni a magyar nemzetet.  Miként ezt Péter királyi programjában világosan kifejezte: „Ha valameddig még élek, Magyarországon mind a bírákat, a méltóságos és tekintetes valamint az elsőbbrendű embereket, a századosokat, falu nagyokat és mind a főembereket, a hatalomviselőket németekből rendelem, idegenekkel tömöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom.” (Képes Krónika.) . . .

     Úgy véljük, nem tagadható tovább, hogy a hatalmas Magyarországot titkos eszközökkel, megtévesztéssel, magyar mezben, a magyar és a keresztény hit álarcában igázták le.  Ennek kendőzése bűnrészességre valló bűnpalástolás, s a bűnpártolás nem a megtévedt bűnös ember, hanem a bűn védelme.  Az igazság kifordítására nincs és nem is lehet semmiféle „isteni” mentség. 

     Koppány nemzeti szabadságharcát Hartvik püspök legendája (Arpádkori legendája. 37) így magyarázza: „DE MINDEN JÓNAK ELLENSÉGE, AZ IRIGYSÉGGEL ÉS GONOSZSÁGGAL TELJES ÖRDÖG, hogy Krisztus apródjának (István királynak) szent szándékát szétzilálja, BELHÁBORÚT TÁMASZTOTT ELLENE; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól.”

     Egy másik, ámde történelmileg hiteles forrás, a pannonhalmi oklevél szerint István és Koppány háborúja németek és magyarok között („inter Teutonicos Hungaros”) fegyveres összecsapás volt. Németek és magyarok háborújának döntő ütközete. 

     Kétség sem fér hozzá, tekintve, hogy ez a háború magyar területen, Magyarország szívében (az ősi) Veszprém[2] váránál zajlott le, hogy a magyar sereg honvédő, a német sereg viszont támadó háborút folytatott.  Kérdés hát, nem csupán az, hogyan kerültek ide a germán hadak, de az is, hogy a valóságban, milyen oldalon állt az Isten és melyik oldalon „az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög”?

     Nem vitás: a legenda egyértelműen az országot orvul elözönlő ellenség, a titkos hódítók pártját fogja a saját hazájukat védelmező magyarok ellenében, szerinte az „irigységgel és gonoszsággal telitett ördög” sugallatára hallgatva védik hazájukat és tanúsítanak ellenállást a rájuk tört idegen hadak ellen. 

Kik pusztították el Magyarország ereklyéit, történelmi néphagyományait és várrendszerét?  Ördögi sugallat melyik felet vezette?

     Tagadhatatlan történelmi tények bizonyítják: Géza és István korában nemcsak idegen áradat indul el Magyarország felé, de megkezdődik az ország ősi felségterületeinek elragadozása, a nyugati gyepű rendszer lerombolása, Magyarország határainak keletre tolása, bajor telepesek tömeges letelepítése, az ország nyugati részének germanizálása s egyidejűleg az országba becsempészett nemzetközi katonai erőkkel Magyarország „pacifikálása”, védtelenítése, ősi védműrendszereink (avar gyűrűk) székely és pannon ősvárosainak lerombolása, vár-erődeinek lerombolása a beléjük telepített idegen katonaság segítségével.  Ekkoriban indult el a rombolók sokasága Magyarország ősi szent védő övezetei ellen, az Erdély déli peremvidékeit őrző székely ősvárosok rendszere ellen, s azon túl Istár Istennő szent védő határ folyója, az akkor még Istárnak nevezett Al-Duna ellen, a szkíta-szarmaták ősföldjét jelölő Szerémség ellen. . .  Ekkor zúzzák ízzé-porrá ősi városait, amelyekről számos más forrás mellett Heltai Gábor is szól, ekkor törlik el a föld színéről Attila király csodálatos ősvárosát, és hatalmas márványkő palotáját, oszlopcsarnokait, mikben még Árpád, a honvisszafoglaló vezér, nagy áldomásait tartotta, s ekkor folyt a magyar ős ereklyék elpusztítására indult barbár kultúramegsemmisítő roham, a magyar ősírás és őskódexek elpusztítása, a magyar hadiemlékek, szobrok elpusztítása.  

     Az Árpádkori legendák furfangos fogással még a rombolást is a gyilkos idegen fegyveres terror alá helyezett magyarok nyakába igyekszenek varrni:

      „Bizonyos nemesek pedig (az egész magyar nép), kiknek szívében

     Féktelenség és restség fészkelt

     Látván, hogy KÉNYSZERBŐL EL KELL HAGYNI A

MEGSZOKOTTAT, ÖRDÖGI SUGALLATRA elvetették a Király meggyőződését és a KORÁBBI ÉLVEZETEKRE. Adva ismét lelküket s már PUSZTÍTOTTÁK IS VÁROSAIT, MAJORSÁGAIT, IRTOTTÁK, FOSZTOGATTÁK BIRTOKAIT,         SZOLGA NÉPÉT GYILKOLTÁK, hogy a többiről szót se         Ejtsek, MÁR A KIRÁLYT IS BÁNTALMAZTÁK.” 

                                                (Árpádkori Legendák, 17,18)

Milyenek voltak valójában a régi magyarok?

     Lehetséges-e, hogy a magyarság a kereszténység előtt „barbár, tudatlan, istentelen, szentségtörő szokásokat követő, emberi műveltség legalacsonyabb fokán tengődő, a gonoszság minden mocskában leledző, szedett-vedett kóbor nép-töredék volt?” „Múlttalan, dicsőségtelen nép, bűnös tevékenységekben elvesző nép?”

     MIKÉNT AZT A MAGYARORSZÁGI RÓMAI KATOLIKUS KLÉRUS LEGENDASZERZŐI ÉS A MINDENBEN ŐKET KÖVETŐ HIVATALOS TÖRTÉNETTUDOMÁNY RANGJÁRA EMELT KINCSTÁRI DILETTÁNSOK, ELLENTÖRTÉNÉSZEK ÁLLÍTJÁK?

     FELELJENEK TÖRTÉNELMI TÉNYEK ÉS KÚTFORRÁSOK! ACSÁDI IGNÁC MEGÁLLAPÍTÁSA SZERINT:

TÖRTÉNELMÜNKET ELLENSÉGEINK ÍRJÁK. KORONATANÚINK KÖZÜL ELSŐÜL NÉVTELEN JEGYZŐNKET, ANYONYMUST SZÓLÍTJUK.

HITELES TUDÓSÍTÁSÁT BETŰ HÍVEN KÖZÖLJÜK.

1.       (A magyarok) „ősrégi népek (antiquiores gens)

2.       Valaha igen bölcsek voltak.

3.       Jó szerivel semmilyen bűn nem fordult elő köztük.

4.       Arany, ezüst, (igaz) gyöngy annyi volt nekik, mint a földjük folyamaiban található kavics.

5.       Nem kívánták a másét, mindnyájan a jólétben éltek.

6.       Nem paráználkodtak, egynejűségben éltek.”

7.       Anonymus leírásából kibontakozik az igazságos szkíták ókori szerzők által megcsodált világa. 

8.       A szkíta népét – „Dentumogeroknak” nevezik a mai napig és soha semmiféle hatalomnak az igáját nem viselték.”

9.       „A szkíta nemzetet bizony semmiféle uralkodó nem hajtotta igája alá.”

10.   „A szkíták Cyrust, szintén a perzsák királyát háromszor 30.000 emberével együtt megölték.”

11.   „Nagy Sándort Fülöp királynak és Olimpiadísz királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították.”

12.   Az igazságos szkíták – magyarok – ókori édeni állapota és vele szelíd jámborsága is levedlett a rájuk törő ádáz ellenség háborúi során. 

13.   Ugyanis a szkíták keményen bírtak minden fáradalmat meg testileg is nagyok, a harcban pedig vitézek voltak.

14.    Semmijük nem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk. 

15.    S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak dicsőséget kerestek maguknak ezen az úton.

16.    A fent nevezett szkíta nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon: a fején sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei között bármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódaikról is megismerhetitek.  . . .

     Az igazságosság kitüntető minősítésével az ókoriak nem dobálóztak, s hogy az ókori világ egyetlen népe, amelyet ezzel a jelzővel megtiszteltek, egyedül a szkítaság, továbbá az, hogy ezek a tudósítások, híradások csaknem kivétel nélkül olyan kútforrásokból erednek, amelyek a szkítákkal szembeni ellentáborhoz tartoztak.  Vegyük figyelembe azt is, hogy a szkíta-magyar azonosságot csupán a hiperkritikus történelemhamisítás tagadja.  Foglaljuk össze ezután a régi magyarság (szkítaság) lényegi jellemzőit: - A magyarok sohasem támadnak meg egy idegen népet, azért, hogy leigázzák, és országát a maguk birodalmához csatolják.  Az ő céljuk a hadviseléssel kizárólag zsákmányszerzés, védekezés vagy honalapítás.  Magyar ember képtelen az állatkínzásra is, annál kevésbé volna kedve embertársait rabigában tartani, felettük zsarnokoskodni és őket gyötörni, amikor „zsákmányért” kalandozott valamerre, a fegyvertelen lakosságot sohasem bántotta; ezt elismeri Sámuel könyvének már idézett részén kívül Schőfl és Almagis is, mely utóbbi csodálkozik azon, hogy a magyarok nem ölik le a foglyaikat, hanem a sebesülteket meggyógyítják és ápolják is.  

            A magyarok fő elve mind támadó, mind védekező háborúban az élet lehető kímélése.  (Pálffy Károly: A magyar nemzet ősvallása. 64)

1.       Vitézek, harcközpontúság, bajtársi összetartás.

2.       Hivatás tudat és hivatásért élés: a legfőbb életcél és erény, a hazaszeretet, és a haza szolgálata.

3.       Közszabadság, népfelség jogon alapuló fejlett népuralom.

4.       Társadalmi igazságosság és egyenlőség.

5.       Korlátlan vélemény, „gondolat- és szólásszabadság”.

6.       Közügyekben való kötelező részvétel.

7.       A Napisten-hit ősi magasztos elveinek vallása.

8.       Szexuális tisztaság, egynejűség.

9.       Vallási- felekezeti türelem és szabadság.

10.    Társadalmi össznemzeti egység és összetartás. 

     A hajdani Isten elé is felemelt fővel álltunk, nem kívánta, hogy pondróként csúszkáljunk előtte a porban, nem rabjainak, alávetetteinek tekintett bennünket, kívánta: emberi mivoltunk tudatában álljunk elébe, kívánta: szembenézzünk vele, hisz még most is tartja a magyar mondás: „Ki szemembe nem néz, nem az én emberem!”  Mert népünkben erős hite élt, hogy az alázkodó szemforgatás és a köntörfalazó beszéd, lesütött szem a hamisság, a fondorkodás jele:  a nyílt tekintet a lelket tárja fel.  

     Atyánk nem verte belénk a szolgaságot, a megvetett birka hűséget, szolga alázatosságot, hogy kedvét találja a hajbókolásban, alázkodásban s a tőle való rettegésben, ki a maga képére teremtette az embert, mindenkor arra intett, legyünk tiszták, egyenesek, nézzünk a szemébe.  (Ezért van az, ami még mindig elfogadott, a múltban pedig szélesen gyakorolt szokás volt, hogy egy kerek tükörbe nézve, saját képünket látva, a Nap Isten szemébe nézünk, ami megóv a bűn elkövetésétől, és közeli kapcsolatot létesít Istenünk és mi közöttünk. B.L.) Atyánk volt ő, nem büntető, rajtunk tipró urunk, mennybéli Atyaisten, igaz Isten, Jó Isten, szerető nemes Atyánk, nem szabadságunk, emberi méltóságunk kerékbetörője, gyöngeségeinket, botlásainkat is megértő Atyánk.  Nem kell a förtelmes lapítás eb hízelgés: ember csak úgy lehetünk, ha szembenézzünk magunkkal s Istenünkkel.  

     . . . A nemzeti vallás kérdései világviszonylatban mindmáig tisztázatlanok. A hatalomra jutott és a lelkek fölött egyeduralomra törekvő egyházaknak ugyanis nem érdeke ezeknek a kérdéseknek a tisztázása. A kormányok pedig, akik alávetik magukat a klerikális szellemi nyomásnak, és legjobb esetben is közönyt tanúsítanak eziránt. . . . Nemzeti vallás, akárcsak a nemzeti Isten, nem minden népnek adatott meg, mivel az igazi ősi vallások nem mesterséges képződmények, hanem a történelem által természeti úton létrehozott hiedelem rendszerek, mik a legrégibb népeknél jöhettek csupán létre az évszázadok folyamán. . . .          A magyarok ősvallása ezekhez tartozik. Valójában az emberiség ősvallásához, amely még a vízözön előtti időkben, a sötét és dermesztő jégkorszakok során jött létre s az emberiség egyetemes nap és fény utáni sóvárgásának kifejeződése volt. Akkor ezekben a kegyetlen zordságú időkben, az emberi lelkekben a fény, a világosság, a derű és enyheség iránti, a mezőt, füvet zöldítő arany nap utáni egyetemes szent sóvárgás, ennek nyomán alakult ki az emberiség mindmáig legtisztább, legmagasztosabb vallása, minden vallásos hit gyökere, ősforrása: a Napisten hit, a szent Égi Tűz vallásos tisztelete.

     A régi magyar hit ősiségét az is jelzi, hogy már a vízözön körüli időkben kozmikus jelleget öltött az Orion csillagképbe[3] helyezett Nimruddal, a vadászat atyjával, a magyarokat vezérlő, az égitestektől fénylő kozmoszt és a természetfölötti erőket jelképező Csodaszarvassal, az Emese ősanyát megtermékenyítő Turullal.  Ez ókori hitregei elemek különös sajátossága, hogy bennük nem a Föld a világmindenség központja, hanem a Nap.

     Nem férhet kétség ahhoz, hogy az őseredetű nemzeti vallás műveltségi, nemzeti, eszmei jelentősége óriási.  Ez a nemzeti hagyományok alapja, talaja, összetartó anyaga, tartó pillére, s egyben a nemzet önmagáról való tudatának,  összetartozásának, s önbecsülésének legbensőbb magva, és ha ez megdől, múlhatatlanul összeroskad a nemzet szellemi léte, és a nemzeti hagyományok rendszere.     

Itt befejeztük Grandpierre Endre kivonatát.

 Mindennek ismeretében kérjük, követeljük az Egyház nyilvános bocsánatkérését a magyar nemzettől.  Csakis ezután képzelhető el népünk az Egyházzal szembeni megbékélése.  Ez elodázhatatlan nemzeti ügy.