Habár a szentségtörés illata, az a bizonyos rossz előérzet ugyan már belengte a világot, mégis szokatlanul érte az embert ekkora pimaszság. A szellem emberei között ugyan már volt bizonyos várakozással teljes kíváncsiság, hogy az idő szentségét vajon a profán vagy az égi-földi szent világokat ismerő és tisztelő ember fogja finoman szólva magához hajlítani. Egyszerűen azért, mert már a dolgok állásából, a történelem baljós menetéből látszott, hogy mindez kikerülhetetlen. Sokáig egyértelmű volt, hogy a profán ember lesz az, aki hozzá lát az idő manipulálásához. Hiszen ez így is van rendjén.

A dolog azonban közel sem ilyen egyszerű. Az idők folyamán egyre látványosabbá vált, hogy a szentségeket ismerő, un. hívő ember (tisztelet a kivételeknek) jócskán meghempereg a profán világ látszat valóságaiban, és minden gond nélkül kidobálja önmagából azokat a lelkiszellemi fundamentumokat (a múlt, az ősök tisztelete, a hazaszeretet, a néphagyomány, szakrális tradíciók tisztelete stb.) ami magát a szakrális világban elfoglalt helyét valójában eredményezik.

A nagy várakozás eredményét illetően úgy tűnt, hogy azok nyertek, akik a profán emberre fogadtak. Úgy látszott, hogy ő nyúlt hozzá az időhöz merő anyagi érdekből kifolyólag. Megszületett hát az idő-átállítás zseniális elképzelése, mégpedig azért, mert ezzel úgymond sok energiát és pénzt spórolhat meg a leleményes ember. Örömittasan közölte hát a tudomány az emberiséggel, hogy most már minden, még az idő is ő érte van. Holott az igazság éppen az ellenkezője mindennek. Ha a profán időhöz magához hozzá nyúlunk, akkor egyben hozzá nyúlunk a szakrális időhöz is, ami mögött maga a Mindenható lakik. Ennek a megbocsáthatatlan dolognak az alfája-omegája az a transzcendens bizonyosság, hogy a fenti időnek a leképzése (árnyéka, ahogy az alexandriánus gnózis is tanítja) az a bizonyos lenti, amit mi itt a földön profán időnek nevezünk. Ebben az időben telnek el a földi napjaink. Ez a világi idő lett az idő-átállítások áldozata.

Ezzel az idő ellen elkövetett merénylettel mi emberek belenyúltunk abba a szent örvénylésbe, a ciklikus égi idő folyásába, aminek a visszatérő szent örvénylése, mint lehetőség biztosítja az égi-földi világok újjászületését, magát a létezés végtelenségét. Ebbe az örvénylésbe láttak bele őseink sámánjai, mikor a (tudat) létrák különböző szintjein beleláttak az Öreg Isten titkaiba. De ezt az örvénylést látta maga előtt Nietzsche is az őrület perceiben. Ebből a Fényes Útból született meg a magyar Csontváry fénylő gondolatai által a magyarok Napútja és festészetének spirituális esszenciája. Ezért lett ő is őrült és magára hagyott.

Az ismert kísérlet a profán idő emberhez hajlítására ismert, megtörtént dolog. A valódi időt meglopva, pontosabban megcsonkítva elvettek az időtestből egy röpke órát és egy adott időegység után azt kegyesen visszaadták. Az időnek ez az ide-oda mozgatása dacára a világba kiabált energianyereségtől megakasztotta az idő futását. Annak a csodálatos spirituális természetű, élő energiának az útját térítették itt el, aminek az útját ismerte és tisztelte az uralaltáji sámánizmus, a kelta tradíció éppen úgy, mint a japán sinto vallás mind a mai napig. Ennek a spirituális sárkányerőnek a megakasztása magában az ember tudatállapotában is változást eredményezett. Ez a láthatatlan, de érezhető mesterséges felgyorsulás az élet minden területén elvégezte a maga pusztító, bomlasztó hatását.

Az idő bölcsője immár nem Isten lélegzete szerint ringatja a teremtett Világot és benne a testbe zárt Létezőt (az embert), hanem a fordítva. A mindenség bölcsőjébe ringó parányi élet immár önmaga próbálja meg nagy, égi bölcsőjétkoporsóját önnön lélegzetének ritmusára átszabni. Ő akar uralkodni az idő és általa a kozmosz misztikus teste felett. Nem a világ, a kozmosz megismerő gyermeke akar maradni, hanem Ő akar lenni a Mindenség Ura. Nem veszi észre, hogy az idő manipulálásáért nagy árat kell fizetnie. A technokrata uralkodási dac elégette benne a megismerés szellemi világosságát. A következményt mindenki konstatálhatja, aki nem csak néz, de néha lát is. A felborított természetben élő embernek egyre nehezebb feladatott jelent a létezés.

A sérült idő következményei által megdöbbentő bizonyosságot kaptunk. Bebizonyosodott az, hogy mégiscsak tévedtek azok, akik azt hitték, hogy maga a profán ember erőszakolta meg szentségtelen tettével először a mindeddig öröknek és sérthetetlennek tartott időt. Heribert Illig német történész felfedezte, hogy az idővel való manipulálás már a középkorban elkezdődött és majdcsak 300 hamis év hamis betoldásával realizálódott is. A középkor viszont nem a profán ember ideje volt, hanem a szakrálisé. Azé az emberé, akinek a tudat-központjában a Mindenható lakott. Nem kételkedett a teremtett világban. Megismerése is Isten megismerése akart lenni. Úgy tűnt, hogy eszébe sem volt profanizálni az időt, amit Isten attribútumának tartott. S most mégis felszínre kerül Illing nyomán a középkor hatalmas időhamisítása. A tény maga több mint elszomorító. Tehát a középkor szakrális embere hozzányúlt az idő szent kerekéhez. Vajon miért?

Ezek a bizonyos kitalált évszázadok beékelődve a valós történések közé egyszerre térítették el az időnek és a történelemnek a valódi útját. A célt csak sejteni lehet. Az eszköz és a módszer azonban csak lassan a bizonyítással együtt, aprólékos kutatások eredményeképpen fog a felszínre kerülni.

Miről is van szó. Az európai tudományos és szellemi életbe egyaránt meglepetést okozott Heribert Illig két könyve. Nyugodtan mondhatjuk minden negatív felhang ellenére, hogy mind a két könyv kultuszkönyv lett. Az író vitatott könyveinek rövid summázata az, hogy cirka 300 nem létező évet betoldottak a történelembe. A dolog első látásra hihetetlen, de elgondolkoztató. Mint minden keresett és széles körben elterjedt mű esetében meg is született a teljességgel elfogadók és a teljességgel tagadók tábora is. Ez történt hazánkban is. A két könyvnek több kiadása és nyugodtan mondhatjuk önálló élete lett...

Nem is volt olyan régen, amikor az Illig első könyvének rövid magyar nyelvű kivonatát egy, szintén a mitológiákban kutakodó író barátom eljuttatta hozzám. Mondván, hogy érdemes elolvasni, már csak azért is, mert a sok évvel korában megírt Fehér Bizánc c. könyvemmel összecseng néhány gondolata. Megvallom őszintén nem foglalkoztam a dologgal. Sőt meg is feledkeztem róla, annál is inkább mert akkoriban teljesen lekötött Csontváry könyvem publikálása. I

llig könyvének magyarra fordított kivonata akkor kezdett számomra izgalmas lenni, amikor a Dobogó lapjain újra találkoztam Illing nevével és gondolataival. Otthon előkerestem könyvek, kéziratok, jegyzetek, fordítástöredékek halmazából a szóban forgó könyvkivonatot és olvasni kezdtem. Egyre nagyobb megdöbbenéssel olvastam a Illig gondolatait. A szerző már a könyv elején megjegyzi, hogy megsejtésének helyességét már az első vizsgálódások is alátámasztották.
Pontosabban: A VII. században egyszer csak kihunyt a bizánci irodalom. Már nem írtak többet, nem építettek többet. Idézi K. Papaioannu érdekes könyvét 1966-ból. A bizánci építészettel kapcsolatban hasonló megállapításra jut C. Mango 1986-ban Németországban publikált Bizánc könyvével kapcsolatban. Az összefüggések Illing feltételezését több oldalról is alátámasztották. Bár jómagam nem osztom mindenben Illig feltételezését. Annak ellenére, hogy a Fehér Bizáncban már jóval az Illig könyvet megelőzve írtam hogy: a VII. században az irodalmi folyamatosság megdöbbentő hirtelenséggel megszakad... Mindezek ellenére álmomban sem gondoltam arra, hogy ennek a hirtelenül abba maradt irodalmi folyamatosságnak az Illig-féle kitalált középkor lenne az oka.

Lássuk az Illig-féle felállás lényegét

Az európai történelem VII., VIII., IX., százada művileg beiktatott, minden valóságot és reális történést nélkülöző időszak. (kiemelés a szerkesztőtől) Ennek megfelelően maradék nélkül törlendő, majd az előtte és utána lévő történések közvetlenül, vagy kis eltéréssel összekapcsolandók....a betoldott, vagy kitalált időszak 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart...”
A három szóban forgó évszázad közül a IX. század a legizgalmasabb, történelmi hatását tekintve pedig a legjelentősebb. Olyan dolgok történtek ebben a kitalált évszázadban, amik megalapozták az európai vallásosság szigorú és a szellem transzcendens gyökereitől megfosztott irányát. Ekkor következett be a régiek komplex, eget-földet átfogó nemzeti vallásosságának kíméletlen összeroppantása és elfelejtetése.
Ekkor született meg az a roppant összetett, a vallási élet minden területét érintő spirituális szétválasztás. Pontosabban a lélek felemelése a szellem eltüntetése által. Ekkor esett szét a régi ember spirituális szentháromsága. Szellemi-lelki-fizikai teljessége, – egész-sége” végleg a múlttá lett. Ennek a teljességnek az elvesztése egyúttal az emberiség egyetemes és nemzeti szakrális hagyományának a tudat alá süllyedését eredményezte. Ennek a gyökértelenségnek a nagy tragédiáját fedi fel a manipulált idő leleplezése.

Lássuk a tényeket

Ebben az ominózus IX. században történt a kelet és nyugati egyházak közti nagy szakadás. Az egyház két külön, jól megkülönböztethető lelkiségre szakadt. A végső elválást, kettészakadást a 869-ben a konstantinápolyi zsinat mondta ki. I. Miklós pápa kijelentette, hogy a látható és a láthatatlan két világ határmezsgyéjén élő ember többé már nem tekinthető a szellem, a lélek és a test szentháromságának. Ettől a kijelentéstől kezdve a pápai vélemény tagadta az egyéni emberi szellem létezését. Azt állította és tanította, hogy az ember test és lélek csupán. A spirituális világtól kölcsön kapott szellemet a lélek intellektuális minőségének tekintették. Ezzel egyszerre alacsonyították le az emberi szellemet és magát azt a szellemvilágot, ahonnan az emberi lény mindezt a világosságot ajándékul kapta. A megismerés világosságát eloltva a hirtelen támadt sötétségben a régiek megismerését a pogányság gyűjtőfogalma alá seperték és a krisztusi vallás ellenségének tekintették.

Ettől fogva a nyugati ember a látható, érzéki világ háromdimenziós csapdájának a börtönébe hullott. Megvilágosodásának egyedüli lehetséges forrása az egyház hivatalos dogmarendszere maradt. Annak ellenére, hogy I. Miklós pápa az individuális emberi szellemet a maga spirituális világosságával együtt gyökerestül kitépte az eredeti ember szentháromságából (szellem, lélek, test) - valami nagyon fontos mégis megmaradt a régiek vallásából. Abból, aminek az ember által való felismerése és tisztelete sok évszázaddal az Illig által felfedezett – kitalált évszázadok” előtt már létezett itt Európa neuralgikus közepén is.

S ez nem más, mint az ősvallások szakrális fundamentumainak, őselemeinek és legfőképpen női és férfi isten-princípiumainak beemelése, integrálása az új krisztusi vallásba. Ezért van az, hogy a régi magyar tradícióban élő Égi Édesanya (Nagyboldogasszonyanyánk) Szűzanyaként néz reánk a katolikus templomokban. Míg az ősi hétboldogasszony keletről hozott fényhagyománya egy ősi évkörben teljesedik ki, ami nem más, mint a katolikus egyházi év - a maga különös boldogasszonyaival.

Mindez bizonyítja azt a tényt, hogy az emberi szellem égi-földi szemét a maga, léleklátó tulajdonságaival együtt nem sikerült kiiktatni hamis korok, hamis világának a segítségével. Egyszerűen azért, mert a régi világ az újban tovább él. És ami nagyon fontos - Krisztus igazságaival csak kiegészült az ősök hite, de el nem bukott. Az idő haladtával az is bebizonyosodott, hogy a szellem szülte belső világosságot csak időlegesen lehet kitörölni az emberi tudatból. Az emberi szellem fáradságos elvarázsolása idején a tiszta lélek veszi át a szellem teremtő fényét. S ezáltal, ő maga világítja meg a Bölcsesség Fáját a lélek kertjének közepén. Bizonyítva ezzel azt a spirituális felismerést, hogy a Krisztusnak nevezett Jézus sem tett mást, mint a szellem világosságát hagyta örökül a követőinek. Erre János Evangéliumának kezdő fénysorai a tökéletes bizonyítékok.

Az Illig-féle időszámítás magát a királyi magyar tradíciót, az Árpád házi szellemiséget is új fénybe állítja. Nem kis meglepetésre az Árpád házi kereszténység sajátos fényhitét és e királyi dinasztia magyar világból való kihullását is különös módon, de megmagyarázza. Általa a magyar krónikák köré vont időárkokat maga az idő tünteti el. A fekete középkorról lassan lehull az újkori sötét fátyol és fénykereső világossága korunkig elér. A középkor nagy titka az, hogy hatalmas világosságot és egyben a feketénél is feketébb sötétséget őriz.

Mindez arra figyelmeztet, hogy nincs más hátra, mint megtalálni a sok héj alá temetett, az elveszett magot. Mert a mag az, ami halhatatlan. Ahogy Csontváry fogalmazott: magban van a fa koronája és a koronán termett gyümölcs magjában van a jövő fájának koronája. S ezt az ősi bölcsességet kitalált századok, kitalált történelme éppen úgy nem moshatja el, mint a régiek hitét véka alá rejtő új hitek sokasága. - egyszerűen azért, mert örök erejét a szellem égi világosságától kapja.

Bibliográfia