Hérodotosz, akit a történelem atyjának tekintenek, nagy történeti művében (Kr.e. V. század) két szkíta eredetmonda változatott őrzött meg számunkra.

Lássuk először az eredetit.

Az első változat, amit a szkíták meséltek el Hérodotosznak, egy Thargitaosz nevű király fiairól szól. Thargitaosz király szülei az Égisten (Jupiter) és feltehetően maga a Földanya („Borysthén leánya”). Thargitaosz három fiának neve: Lipoxais, Arpoxais és Koloxais. („A három fivér” nevű magyar népmesében: Zab, Árpa és Köles a királyfik neve).

Egy szép napon aranytárgyak – az istenek adománya - hullottak az égből: eke, iga (járom), fokos (csákány) és csupor (csésze). A legnagyobbik fiú (Lipoxais) szaladt elsőnek oda, hogy felemelje, magához vegye őket. De mikor az égből hullott színarany tárgyakhoz közelített, tűz lobbant fel belőlük, jelezve azt, hogy az istenek nem neki szánták. Majd a második fivér (Arpoxais) akarta az istenek ajándékát megszerezni, de ő is ugyanúgy járt, mint a bátyja. Ezután a legkisebbik Thargitaosz fiú ment az égi eredetű tárgyakat fölvenni, s láss csodát, az aranytárgyak nem izztak fel többé, és Koloxais magához tudta őket venni, jelezve, hogy elfogadja az istenek ajándékát.

Ez a történet azt jelezte Thargitaosz népének, hogy ő, a legkisebb királyfi, Koloxais az, aki az apai „házat”, birtokot örökli az őshazában. A másik két fiú népével tovaköltözött és ott külön-külön alapított magának és követőinek országot.

Álljunk meg egy pillanatra a három királyfi nevénél:

A három királyfi nevének elemzésében Grandpierre K. Endre megemlíti Pellutier a Historie des Celtes könyvében kifejtett véleményét, miszerint a Thargitaos-fiúk, a három legendás szkíta királyfi, Lipoxais, Arpoxais és Koloxais nevében az azonos „-xais” végződés megfelel az angol son, a német Sohn: magyar fiú szóval. Ezek szerint: Lipofi, Arpofi és Kolafi. Csakhogy – mondja Grandpierre K. Endre – e kecsegtető elgondolásnak ellentmond, hogy a nevezett három királynak egyetlen közös őse volt: Thargitaosz, így hát őket legfeljebb Thargitaosz-fiaknak nevezhetnők. (…) Valószerűbbnek látszik az a feltevés, hogy a három szóvég valóban uralkodói, királyi tisztséget jelöl. A szerző a szkíta eredetű, fejedelem, uralkodó jelentésű „kán” szóra gondol. Tehát: Lipokán, Arpokán és Kolokán Thargitaosz fiainak a valódi neve.

Dr. Selahi Diker, török történész, „And the Whole Earth Was Of One Language” 1996-ban illetve 1999-ben kiadott könyve „Türk Dili’nin Beş Bin Yılı” (A török nyelv öt évezrede) című hetedik fejezetében írja, hogy az ógörögben nem ejtették ki a „h” hangot (ma sem, ezért áll „Ellas” a „Hellas” helyett) és ezért ezt TH vagy X (ch) betűként írták, ami egyszerűen „érdes kilégzést” jelölt, sőt, írásban sokszor teljesen felcserélték azt Q betűre, ami ugyancsak a „h” (érdes kilégzés) hang helyét jelölte. Így nyilvánvaló, hogy „Thargitaosz” király nevében valójában a Hargita olvasandó, ha a görögösített végződést elhagyjuk.

Koloxaisz, tehát, az a harmadik fiú, aki az apja országát örökli Thargitaosz népe ősi földjén. Mellékneve alapján – írja Hérodotosz – népét Szkolotoknak hívták… És ez mint együtt: Hargita és a szkolotok / szkoloszok. Nyílván a szkoloszok neve közel áll a latin „siculus” névhez, a székelyek középkori nevéhez. Így nyilvánvaló, hogy Hérodotosz a szkolotok / szkoloszok alatt a székelyeket értette.

Az ótörökben KAL az aki hátramarad (kelta, ír CÚL hát, CÚL-igh hátrálni, visszavonulni), annak a fiúnak a neve, aki az apai birtokot örökli, a család háztüzét hivatott volt őrizni, kicsi korától fogva, akkor is, amikor a bátyai kilovagoltak apjukkal vadászni. Háborúban vonulás esetén, ő volt a hátvéd, aki a hont, a szülőföldet megvédte, népe őshazája nyugalma felől őrködött.

A szkíta eredetmondában nem véletlenül születtek meg ezek a nevek, nem véletlenül KÁL vagy KOLOS az, aki az istenek akaratából az ősi Hargita földjének a fejedelme lett, és uralkodott népe, a székelyek felett, őrizte a székelyek ősi földjét.

Tehát, még egyszer: az ősök földjén, az öreg Hargita király birodalmát a harmadik, a legkisebbik fiú, Kál (Koloxais) örökölte, míg a bátyai, Lipoxais és Arpoxais, az ősi hagyomány szerint, az istenek akarata szerint, népükkel továbbköltöztek. Lényeges kérdés az, hogy ki volt a két nagyobbik fivér, kik voltak az általuk alapított, vezetett „népek”, és ezek hová költöztek, amikor elhagyták az őshazát. Ezen izgalmas kérdésekre – legalábbis részben – választ kapunk Hérodotosz által lejegyzett szkíta eredetmonda másik változatából, a szkíta világ peremére költözött görögöktől hallottak alapján leírt mondaváltozatban.

Mielőtt rátérnénk ennek a mondaváltozatnak az ismertetésére, egyet le kell szükségszerűen szögezni, éspedig:

A szkíta eredetmonda egy-egyetlen nép történetet említi, amely isteni akarat folytán (vagy túlnépesedés okán) három testvérnépre oszlik. Két testvérnép kiválik az ősnépből és elhagyja az őshazát, majd külön-külön letelepedik. A harmadik testvérnép pedig az ősök földjén maradt (és ott él ma is). A különválás után, a három testvérnép külön fejlődésnek indul, külön utakon járva külön történelmet ír, de az ősi gyökereket sosem veszti el.           

A második mondaváltozatban ősapaként Héraklész (Herkules) személye jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a görög hős neve egy olyan szkíta ős-hős nevét helyettesíti, akit a görögök Héraklésszel azonosítottak. Ő maga a Nap, a Napisten. Akárcsak az első mondaváltozatban, ahol Hérodotosz Jupitert említi a szkíták ősnemzőjének, itt is, a második mondaváltozatban maga a Napisten (Héraklész, Zeusz fia) a szkíta ősatya. Ha még ehhez hozzátesszük, hogy Héraklészt a Rodosz szigetén élő „görögök” Magor (Magar) névvel illetik, szépen kikerekedik a szkíták eredete. Érdekes még, hogy a gall-kelták Napistenének neve: Mog vagy Mogon. Josephus Flavius-nak ‘A zsidók történeté’-ből tudjuk, hogy a szkíták Magógtól, Japhet fiától származnak, és ezért hívták őket az ősi időkben „magoroknak”.

Mindkét eredetmonda változatban felelevenedik előttünk a mennyei menyegző, az asztrális ősnemzés képe. Ez az, amit Hérodotosz nem ért, és ezért nem tudja elhinni a szkítáktól – azaz első forrásból – hallott ősrege eredetmagyarázatát. Az ősnemzés képét végig tudjuk kísérni úgy a szkíta, mint a szkíta utódnépek művészetében, a freskóin, domborművein, kancsóin, halottas urnáin, nemesfémből készült dísztárgyain stb.

Az ősnemzés szkíta képe a két isteni erő egyesülését, az égi atyai fényerő ráhatását ábrázolja a földi, anyai „anyagra”. Ettől az égi ráhatástól az Ősanya/Földanya áldott állapotba kerül, és megszüli gyermekeit, a „Föld fiait”. Az ősnemzés egyetlen és örökké ábrázolt motívuma az égi fényerő (világ/villám), a Nap, a Napisten, azaz a szellemi jellegű atyai erő (energia) ráhatása a földi, de mégis másvilági (mennyei) Ősanyára, és az anyagi jellegű Ősanya/Földanya megtermékenyítése. Ez mindkét mondaváltozatban nyomon követhető.

Atyai ágon Thargitaosz (Jupiter fia) és Héraklész (Zeusz fia) szerepeltetésével, kirajzolódik a szkíták „égi” beavatkozással történő megszületése. A két égi személy a fény, a világ/villám, égi erő hatását jelenti. Érdekes, hogy népeink, a magyar rokonnépek, közös szóval jelölik az „úr-őr-erő” fogalmát. Az ősi szimbolikában az atyai őserő, ős nemzőerő jelképe a „griff”, a sárkány, azaz a Turul. Ő az égi világ urának megjelenési formája.

Mindkét mondaváltozatban megjelenik az Ősanya képe, egy vízi-(BOR)-tündér illetve „egy félig nő és félik kígyó” képében (ezt megtekinthetjük a magyargyerőmonostori templom egyik falán): A szimbólumok világában ez a Földanya képe. A Földanyáé, aki a földi, emberi világ úrnője, és akit a szarvasagancsokkal ábrázolt szarvasünő képe olyan nagyszerűen megelevenít, ami részévé vált a szkíta és a szkíta utódnépek művészetének.

A Földanya és a Turul (griff/sárkány) szerelmes egybekelése, a két másvilági, azaz mennyei erő egybeolvadása jelzi azt a pillanatot amikor a szkíták – isteni sugallatra, égi beavatkozással – megszületnek, mint a Földanya fiai. Ez az ősnemzés képe: a griff és a gyöngéden, szerelemesen hátratekintő szarvasagancsos szarvasünő szeretkezése.

A Turul/griff/sárkány a felső, mennyei fényerő, az ősi nemzőerő, melynek ráhatása áldott állapotba hozza a szarvasünő/Fehérló-ősanyát. Az így megtermékenyített Földanya megszüli gyermekeit, a „Fehérló fiait” vagyis a „Föld(anya) fiait”. A német Pia Steinbauer a „Die Magyaren und das ungarische Reich” című írásában (1995) állítja a magyarokról, hogy a „magyar” népnév annyit tesz, mint a „Föld fiai” (Söhne der Erde)¹.

A második mondaváltozat szerint ezeket a fiukat (Héraklész fiait) úgy hívták, hogy Agathyrszosz, Gélonosz és Skythesz.   Az ősi haza fejedelmének kiválasztása megtörténik itt is, de itt az atya, Héraklész, feltehetően visszacsapó (reflex-)íját kell kifeszítsék, illetve az övét kell rendesen feltegyék. A mondából ismeretes, hogy ezen a szíjún aranycsésze lógott, és ennek emlékére – írja Hérodotosz – a szkíták mindig is övükre egy csészét aggattak. A székelyek még ma is ezt teszik. Természetesen ebben a mondaváltozatban is, mind minden tisztességes magyar népmesében, a legkisebbik fiú a legerősebb és a legügyesebb, és ő maradhat az őshazában, az Ősanya (Földanya) oltalma alatt. A legkisebbik fiú neve itt Skythesz, ezért íjfeszítő népét a görögök „szkítáknak” neveznek. (Emlékeztetőül: az első mondaváltozatban ugyanannak a népnek a neve „szkolot”). A szkíta tehát, ugyanaz a nép, mint a skolot > szkolosz > siculus > székely nép, és a két népnév felcserélhető, sőt a két népnév váltogatta is egymást, még a középkori krónikákban is.

Nyilvánvaló, tehát, hogy a szkíta eredetmonda görög változatában Hargita három fia elvesztette már valódi nevét, amit felcserélt az általuk uralt, vezérelt nép, vagy általuk alapított országok népének neve. Így tehát érthető, hogy a legnagyobbik fiú az agathyrszek, a második a gélonok, míg a harmadik az őshazában maradt szkíták/székelyek fejedelme. S mivel a szkíták a legkisebbik Hargita-fiú népe voltak, őtőle „származtak”, ők magukat a világ legfiatalabb népének tekintették (Hérodotosz).

A két nagyobbik fivér kiköltözik követőivel (népével) az őshazából.

            Az agathyrszekről tudjuk, hogy régészetileg is igazoltan Erdélyben éltek, a középső és az alsó Maros mentén, tehát a Hargitától, a Székelyföldtől nyugatra. A Kr.e. 4. században – a régészeti anyag tanúsága szerint – az agathyrszek végképp eltűnnek Erdélyből. Nyomuk vész. Ugyanakkor Kr.e. (1200)-800-400-ban ómagyarországi, Etrúriába és a Pó völgyébe történő kivándorlásokról számol be a régészet (Mesterházy)².

Mario Alinei „Ősi kapocs” című könyvében hasonló kirajzást feltételez a Kárpá-medencéből az észak- és közép-itáliai etruszk vidékekre. Ismeretes a Kárpát-medencei kisugárzás úgy az ősvillanovai (késői bronz-/ korai vaskor átmeneti szakaszában) mint a Villanova-kultúrára (vaskor), amikor végbemegy az etruszk vidékek „keletiesítése” (orientalization), és megjelenik itt is a kurgános temetkezés (Kr.e. VIII sz.). „Ekkor alakul a toszkán ’etruszkká’. (…) Az idevezető átalakulási folyamat igen gyors. (…) Ezekben a századokban a késő őstörténet törzsi közösségének átalakulása etruszk állammá rendkívül meghatározó a közép-itáliai területeken.” (³)

Az etruszk kronológiáról olvashatunk Marcella Vasconi „Legenda degli etruschi (una civiltá spirituale, misteriosa) című könyvében. Az olasz történésznő azt állítja, hogy igazoltan etruszk jelenléttel a Kr.e. 8. század végétől, a 7. század elejétől lehet számolni. Ekkor kivirágzik az a különös és egyedülállóan gyönyörű, keleties jellegű etruszk civilizáció, és ez a folyamat robbanásszerűen, minden előzmény nélkül megy végbe (⁴).

Az etruszkokat a görögök „thyrsenoi”-nak hívtak. Ebből a görög elnevezésből lett a latin „turusci” > „etrusci” > „tusci” népnév > Tuscana / olasz Toscana, az etruszkok országának a neve, illetve „tirreni” népnév, Tirrénia (vidék) és a „Tirrén-tenger” neve.

A görög THYRS-(en)- szógyök azonos az ugyancsak görög (aga)-THYRS- szógyökkel, az előbbi népnév talán az utóbbi „modernebb” változata. Elképzelhető, tehát, hogy az agathyrszek elköltöztek az olasz félszigetre, és átalakultak etruszkká: (aga-)thyrszból thyrszén lett.

A gélonok népéről keveset tudunk. Én a gélon népnévben a „kelen” (lásd: Kelenföld), illetve a gél / gall / galata / kelta népnevet vélem kiolvasni.

Kr.e. 1200 körül létrejött tehát a késő-bronzkori – kora-vaskori urnamezős műveltség. Habár egy nagyon háborús korszak bontakozik ki egészen Kr.e. 800-ig, a gazdasági kapcsolatok állandósulnak a közép-európai térségben, fejlett úthálózat épült ki, amelyen élénk kereskedelem bontakozott ki Európa minden irányába. Kr.e. 800 körül kialakul a korai vaskor urnamezős műveltségének keleti hatásra továbbfejlődött kései változata, a hallstatti kultúra. Miután az azelőtti bronzkori urnamezős időkben az európai politikai bizonytalanság és egyre fejlettebb fegyverek megrázkódtatták a régi világot, létrehozva egy új politikai rendet, a hallstatti kultúra korszakában békésebb idők köszöntek Európára. Ellenben Észak-Európa kiesik ebből a fejlődésből. Itt, a már évezredek óta tartó mezőgazdász vándortanyák hagyománya majd csak a kelták megjelenésével kezd lassanként kiszorulni.   „Ebből az időből Kelet- és Délkelet-Európa nagy részén sírokat találunk, amelyek lovas felszerelést tartalmaznak. Ezek ’tráko-kimmérnek’ való azonosítása visszatükrözi a Hérodotosz által reánk hagyományozott népek kivándorlását a keleti pusztákról, amelyek a szkíta települések ideje előtt nyugat felé vándoroltak Európába.” – írja Barry Cunliffe⁵. A lovas kultúrával megjelenik a kurgános temetkezés is. A szkíta jellegű halomsírok nyomon követhetők Nyugat-Európában egészen a Brit-szigetekig.

Ezzel párhuzamosan, a Kr.e. 8-6. század folyamán „a Kárpát-medence keleti fele egy hatalmas kiterjedésű lovas-nomád (lovas-íjfeszítő és nagyállattartó) népi konglomerátum nyugati peremvidéke lett. (…) A fazekaskorongot is ismerő nép (…) intenzív lótenyésztést honosított meg az Alföldön.” (⁶)

A szkíta területekről viszont Kr.e. 500 körül sem szakadt meg a bevándorlás, népek/törzsek behatoltak Európa nyugati tájaira is. Kialakult a marne-mosel-i harcos-lovasok köre, amely létrehozza a La Téne-kultúrát. Ezzel megindul Nyugat-Európa rohamos nyelvi „keltásítása”, valamint a művészetek terén beindul ennek „keletiesítése” (Orientalisierung Europas), ahogyan a francia Christiane Éluére régésznő fogalmaz.

Ezek szerint, tehát, a szkíta királyfiak: Lipoxais az agathyrszek, Arpoxais a gélonok és Koloxais a skythák királya/fejedelme, szkíta szóval „kánja”. Hargita, mondabeli ősszkíta király három fia, a három testvér, három testvérnép vezére lesz.

Ha ez így igaz, a rokonságnak úgy a nyelv, mint a vallás, mint a művészetek és a népi hagyományok területén is vissza kell tükröződnie. Ennek a részletes áttekintése már egy másik írásnak lenne a tárgya. Itt álljon csak egy pár általános gondolat.

A vallás terén:

Az Ősanya neve: etruszk UNI, kelta ANU, magyar ANYA/ENEH, a Földanya és vele kapcsolatos szarvasagancsos szarvasünő képe, valamint a Fehérló regéje.

Az Ősatya neve: etruszk TIN, kelta DUINN, magyar TEN (ISTEN), az Égatya és ennek a griff/sárkány, azaz Turul (sólyom) képében való megjelenítése.

A kettőjük szimbolikus egybeolvadása, összekapcsolódása, szeretkezése a közismert ősnemzés ábrázolásban, mindhárom testvérnép művészetében megcsodálhatjuk.

Ekkor az Ősanya áldott állapotban kerülése után, megszüli gyermekeit, a „Föld Fiait”.

A társadalom szervezése terén:

A vezérek neve: etruszk CAMTHE és ZILA vagy ZILATH, kelta CEANN (fej, fő, fejedelem) vagy CEANNAIRE (uralkodó) és GIOLLA (fiatal vezér, katonai vezér, őr), magyar KENDE (fejedelem, kán) és GYULA (katonai vezér, a hadsereg parancsnoka).

Tudás: rovásírás mindhárom testvérnépnél, mely egymással közeli rokonságot mutat.

-------------------------------

1 Steinbauer, Pia: Die Magyaren und das ungarische Reich, Ingelheimer Zeitung, 1995. április 28. számában írja: „Sogar ihr Name, Magyaren (Söhne der Erde), hat sich bis heute als Bezeichnung für die Ungaren erhalten.”
2 Mesterházy Zsolt: Honfoglalások kora (Kr.e. 2200 - Kr,u. 1250), Budapest, 2005, 115. old.
3 Alinei, Mario: Ősi kapocs (A magyar-etruszk nyelvrokonság), Budapest 2005, 424. old.
4 Vasconi, Marcella: La legenda degli etruschi (una civiltá spirituale, misteriosa), 1998, 8-9. old.
5 Cunliffe, Barry: Illustrierte Vor- und Frühgeschichte Europas, New-York – Frankfurt, 1996, 373. old.
6 Fodor István, Kovalovszki Júlia, Kovács Tibor, Lovag Zsuzsa, Tóth Endre: A Magyar nemzeti Múzeum (Múzeumi kalauz), Budapest, 1992, 46-47. old.

Forrás: Timaru-Kast Sándor