„Mint a maffiát elhagyni" – Interjú Ángyán Józseffel

– Professzor úr, kezdjük az interjút egy találós kérdéssel, ha kérhetném. Ki mondta ezt és mikor? „A kormány számára a vidéki emberek többsége feleslegessé vált, el akarja takarítani őket az útból, és kiszolgáltatta az országot a globalizmusnak.”
– A 15 évvel ezelőtt, 2005. február 21. és március 13. között tartott budapesti traktoros gazdademonstráció idején két többezres, forró hangulatú nagygyűlés is volt a Kossuth téren, amelyeken a demonstráló szervezetek tárgyaló delegációjának tagjaként én is beszédet mondtam. Ott egyebek mellett hasonló gondolatokról, a vidék tönkretételéről, a tőkeérdekek és a helyi közösségek érdekeinek brutális összeütközéséről, a közösségek államának dezertálásáról, a globális tőke és helyi rezidensei oldalára álló hatalomról én is beszéltem. Valamelyik médium bizonyára ezek alapján fogalmazhatta a fenti mondatot.

– Így van, onnan az idézet. Ma is elmondaná ugyanazt a beszédet? Igazak lennének akkori megállapításai a mostani kabinetre is?
– Azt hiszem, nyugodtan megtehetném, és bizonyára kevesen vennék csak észre, hogy nem a mai viszonyokról beszélek. Ezt annak ellenére állítom, hogy a ma kormányzó erők egészen más programmal kerültek hatalomra. A Fidesz 2006-os és 2010-es választási programja, de még a – kormányra kerülést követően irányításommal kidolgozott, majd 2012-ben kormányhatározattal megerősített – Nemzeti Vidékstratégia (NVS) is a többfunkciós európai agrár- és vidékmodellt hirdette. Ez pedig a családi kis- és középbirtokok és összefogásuk, többcélú és önkéntes szövetkezeteik meghatározó szerepére épül. Nem kétséges, hogy ez a modell, valamint a „város és vidéke” szerves kapcsolatainak újraépítése teremthetné meg ismét a vidék gazdaságának és társadalmának belső kohézióját, és az egész magyar társadalom fenntartható fejlődésének feltételeit. A kérdés csupán az, hogy a helyi közösségek érdekei vagy a tőkeérdekek határozzák-e meg az agrár- és vidékpolitikát.

A 2010-es választások fölényes megnyerése után az Orbán-rezsim a választási programjához képest 180 fokos fordulatot véve, vagy ami még rosszabb, eredetileg is tán ezt tervezve „a nemzeti tőke erősítése” jelszavával a bérmunkán és néhány növény iparszerű tömegtermelésén alapuló, kétes eredetű – gyakorta a nemzeti vagyon megrablása, az állami gazdaságok és szövetkezetek vagyonának rablóprivatizációja révén született – tőkés nagybirtokkal és agrároligarchákkal kötött stratégiai szövetséget. Az Orbán vezette Fidesz-kormányok tehát éppen azt a – Gyurcsány-kormány által is támogatott – tőkés nagybirtokot választották, amely ellen a gazdatársadalom 2005-ben fellázadt, és a későbbi szövetséges gazdaszervezet, a Magosz vezetésével még háromhetes, sikeres traktoros demonstrációt tartott Budapesten. Az így végveszélybe került családi gazdaságok és a vidék ügye tehát ha lehet ma még aktuálisabb, mint volt a gazdademonstráció idején. Bródy Jánossal ma én is együtt dúdolhatnám tehát, hogy „…ezek ugyanazok”.

– Orbán Viktor kútmérgezőnek nevezte önt azért, mert kitartott eredeti programja mellett. Mit gondol, mi lehet az oka, hogy a miniszterelnök agrárpolitikáját tekintve 180 fokos fordulatot hajtott végre nem sokkal az ön kilépése és visszavonulása előtt?
– Attól tartok, hogy a tényleges programjához képest nem kellett gyökeres fordulatot végrehajtania. Valószínűleg eredetileg sem tervezte a Fidesz korábbi választási programjaiban szereplő irány követését, azok csak „politikai termékek” lehettek. Ma már határozottan úgy vélem, hogy sohasem gondolhatta komolyan az általam képviselt vidékstratégia megvalósítását, bár – a kormányzati szerepre meghívó felcsúti személyes, hatszemközti találkozásunk során – maga igen felkészülten, meggyőzően beszélt, és leendő miniszterét, Fazekas Sándort is beszéltette róla.

Amikor tehát lemondásomat követően 2013 elején, egy kihelyezett frakcióülésen a földügyekkel kapcsolatban a teljes frakció előtt még egyszer, utoljára felhívtam a figyelmét arra, hogy amit tesz, az nemcsak hogy ellentétes a párt korábban hirdetett programjával, de beláthatóan súlyos következményei lesznek a vidék gazdaságára és társadalmára, akkor valóban kútmérgezőnek nevezett. Vagyis nem az igazamat cáfolta, hanem – annak ellenére, hogy sohasem voltam a Fidesz tagja, és nem saját kezdeményezésemre, hanem az ő személyes kérésére, az általa meghirdetett, családi gazdálkodásra alapuló, európai agrármodell megvalósítására szegődtem kormányához – a lojalitásomat hiányolta.

Tán azt is gondolhatta, hogy a meghirdetett iránytól gyökeresen eltérő program végrehajtásában is vele tartok, vagy legalábbis – a kormányzati és törvényhozási pozícióval járó előjogok és további karrierlehetőségek megtartása érdekében – ehhez asszisztálok, ezért fakadhatott így ki: „Elárultál, Jóska!” Ezt erősítette továbbá az a rendkívül ingerült, vészjósló megjegyzése is, amelyet az én példámon bár, de a frakció megdöbbent tagjaihoz intézett: „Aki tisztességesen viselkedik, és megsebesül a csatatéren, azt kihozzuk. De, aki nem, arra mi is lőni fogunk!” Egyszóval – az azóta a tőkés nagybirtokokkal, valamint a nagy hazai és a multinacionális tőkeérdekeltségekkel megkötött nagyszámú „stratégiai partnerségi megállapodás” ismeretében – azt hiszem, nem is kellett 180 fokos fordulatot végrehajtania.

– Visszatérve a tizenöt évvel ezelőtti eseményekre: mit gondol, mennyien lennének a hallgatóságában? Ott tapsolna ma is több ezer dühös gazda?
– Bár vannak még néhány tízezren, bizonyára ma már nem lennének ott a Kossuth téren. Egyrészt nincs már, aki vezesse őket. Az akkor még erős gazdaszervezet, a Magosz elárulta a ténylegesen gazdálkodó családokat. Megmaradt vezetői közül többen magas kormányzati vagy törvényhozási pozíciókba kerültek, és ennek az az ára, hogy hallgatni és az embereket csitítani kell, amint azt a pártállam idején a szakszervezetek tették

Másrészt a ma még létező gazdacsaládok nagy árat fizetnének azért, ha megmozdulnának. Elveszítenék azokat a kifizetéseket és támogatásokat, amelyek ma már az európai agrár- és vidékpolitika alapelemei, és amelyek nélkül a ma még meglévő gazdaságuk is végveszélybe kerülne. Nem veszik hát a bátorságot, hogy szembe forduljanak a politika által szövetségesnek választott helyi és országos nagyurakkal. Az pedig teljesen valószínűtlen, hogy a 2010-ben nulláról induló, ám ma már 38 ezer hektáros „földműves”, Mészáros Lőrinc vagy a 35 ezer hektár volt állami gazdasági terület fölött rendelkező bankár, Csányi Sándor, bérmunkásaival együtt, traktorokkal jönne Budapestre, ahol a kormányzat tőkés nagybirtokot erősítő agrár- és vidékpolitikája ellen tüntetve hallgatna engem az ország háza előtt, ahova ma már sem traktor-, sem embergyülekezet nem kerülhet.

– Mi lehet az oka, hogy nem alakította a jobboldali emlékezet és holdudvar a gazdatüntetést a „vidék taxisblokádjává”?
– Úgy gondolom, hogy ma a magát „jobboldalinak, kereszténynek, nemzetinek” nevező kormányzati politika is pontosan azt a programot valósítja meg, ami ellen a traktoros gazdák 2005-ben Budapesten tüntettek. Ez a helyzet elhomályosítja az emlékezetet, hiszen az évfordulón felelevenítve az akkori megállapodás 39 pontos követeléssorát, a „jobboldalnak” szembe kellene fordulnia a saját kormányával. Jobb tehát nem emlékezni, és az évfordulón is mélyen hallgatni, mintsem megemlékezni az akkori szereplőkről, netán felidézni követeléseiket.

– Ön személyesen lát egyébként bármiféle párhuzamot az 1990-es és a 2005-ös demonstrációsorozat között?
– Talán csak annyit, hogy a budapestiek mindkettővel szimpatizáltak. Ám míg a taxisblokádot mindmáig gazdasági követelésekre alapuló, ám lényegileg kormánybuktató szándékú megmozdulásnak látom, addig a gazdademonstráció az én olvasatomban a végsőkig kivéreztetett és így létében fenyegetett gazdatársadalom kétségbe esett lázadása volt a velük szóba állni sem akaró, a róluk szóló, jövőjüket, sorsukat meghatározó döntéseket a fejük fölött, nélkülük hozó uraik ellen.

– Tizenöt év távlatából hogyan látja, azok a területalapú uniós támogatások, amelyeket követelve ellepték 2005-ben a traktorok a pesti utcákat, segítették vagy hátráltatták a magyar mezőgazdaság ügyét?
– A közvetlen, terület alapú támogatások kifizetése akkor tűzoltó, életmentő jelentőségű volt, különösen a tartalékokkal nem rendelkező családi gazdaságok számára, ám ez az eszköz alapvetően a sok földdel rendelkező, gabonatermelő nagybirtokot erősíti közpénzből a nélkül, hogy a társadalom számára hasznos teljesítményeket megkövetelné. Bár a leegyszerűsítést kedvelő média valóban ezt az egy dolgot kapta fel, de ha megnézi a gazdademonstrációt lezáró megállapodás szövegét, az abban rögzített követelések túlnyomó többsége nem erről szólt. Sokkal inkább a kis és közepes családi gazdaságok dominanciájára és összefogásuk erősítésére épülő európai agrármodell, a Közös Agrárpolitika olyan eszközeinek bevezetését követelte, amelyek a mezőgazdaság környezeti és társadalmi, foglalkoztatási, regionális teljesítményeit honorálják.

Ezeket Európa vidékfejlesztési kifizetéseknek nevezi, és nem a területhez, nem a „mit és mennyit termelsz” kérdéséhez, hanem a családok élethelyzetéhez és a gazdálkodás rendszeréhez köti. Ilyenek például a családon belüli gazdaságátadást segítő korai nyugdíjazás és a fiatal gazdák ehhez kapcsolódó induló támogatása, amelyek a folytonosságot és a családi gazdaság stabilitását, egyúttal generációnkénti megújítását szolgálják. De ugyancsak a családi gazdaságok fejlesztési lehetőségeit javítja a pályázható források alsó és felső határértékeinek e kisebb birtokok méreteihez igazítása, mint ahogy a birtokméret növekedésével csökkenő támogatások is e kör felé csoportosítják a forrásokat. Vagy azok az eszközök, amelyek e kisebb mozaikok összefogását, szövetkezését segítik, és ezzel teszik versenyképessé őket. Az agrárkörnyezet gazdálkodási kifizetések pedig azokat a rendszereket – például az ökológiai gazdálkodást – honorálják, amelyeknek a társadalom számára hasznos környezeti, minőségi élelmiszer-termelési, táplálkozás-egészségügyi és foglalkoztatási teljesítményei is jobbak, mint a csupán tőkemegtérülési szempontokat érvényesítő, tömegtermelő, iparszerű, erősen vegyszerezett, az embert a gazdálkodásból kiszorító gazdálkodási rendszereké.

Nos, a követelések alapvetően ezekhez, a családi gazdálkodás megerősítését szolgáló, jövőbe mutató európai eszközökhöz kötődtek, és a döntésekbe való beleszólás jogáról szóltak. Ezért azután rendkívül szomorú, hogy nemcsak a Gyurcsány-, de az Orbán-kormányok sem a gazdademonstráción követelt irányba terelik a folyamatokat.

– Ha már támogatások: nemrég terjedelmes cikket közölt a New York Times többek között az ön adataira, elemzéseire és nyilatkozataira is építve a brüsszeli agrárjuttatásokat megszerző, közép-európai maffiacsaládokról. Hasonló tolvajtempóról olvashatunk a megyei földprivatizációs jelentéseiben…
– Régi tapasztalás, hogy a magánvagyonok gyarapításának legegyszerűbb módja a közösségek által felhalmozott értékek és kasszák megrablása. Én az árverési adatok részletes feldolgozása alapján a „Földet a gazdáknak!” jelszóval indított állami földprivatizációt döntő mértékben ilyennek, intézményesített földrablásnak látom, ahol az állam a rábízott közös nemzeti vagyonunk ezen legnagyobb, stratégiai, nemzetbiztonsági jelentőségű részét – általában árverseny nélkül, az európai hektáronkénti 10–35 millió forintos földárak töredékéért, 1-2 millió forintért, nagy birtoktestek formájában, zömében nem helyben élő – klientúrájához juttatja.

Ezzel egy modern kori feudális, hierarchikus hűbéri rendszert épít. Így a közös érdek mentén egyfajta véd- és dacszövetség alakul ki az adományozó politika szereplői és a megadományozott gazdasági érdekhálózat tagjai, vezető oligarchái között, akik azután megfinanszírozzák és hatalmon tartják az érdekeiket törvényhozási, kormányzati és költségvetési intézkedésekkel is kiszolgáló politikát. Ebből az érdekközösségre és „közös bűnökre” épülő rendszerből kilépni éppen olyan kockázatos, mint a maffiát elhagyni. Találóan állapítja meg erről a helyzetről egy elemző tanulmány, hogy míg egy normálisan működő állam esetében a kormányzati intézmények működtetnek hálózati struktúrákat, addig a rablóbandák fogságába került állam esetében a maffiahálózatok működtetik a kormányzati intézményeket. Nem lesz ennek jó vége!

– A másik gyakran használt kifejezése professzor úrnak a magyar vidéken zajló folyamatok ábrázolására a dél-amerikai modell, ahol bérmunkások dolgoznak a tőkés nagybirtokokon. Most, hogy a hazai termőföld egyre kevesebb birtokos kezében koncentrálódik, hogy látja, megérkeztünk Dél-Amerikába? Mit eredményez ez a mezőgazdaságból élők és mit az átlagember számára?
– Ha nem is érkeztünk még meg Dél-Amerikába, ahol az elüldözött gazdacsaládok földjeit multinacionális tőkés társaságok szerezték meg, ám a változás iránya nálunk is erre mutat. Ezt jól jelzi például, hogy az utóbbi másfél-két évtized alatt mintegy hétszázezer kisebb termelő adta fel a gazdálkodást, a birtokok száma drasztikusan lecsökkent, és a hazai birtokszerkezet Szlovákia és Csehország mögött a harmadik legkoncentráltabb az EU-ban. Ennek egyik súlyos következménye az, hogy a termőföld eltartó képessége, foglalkoztatási kapacitása jelentősen lecsökken. Ha ugyanis a bérmunkán kívül az egyéni, családi gazdaságokra – mint általában a kisvállalkozásokra – alapvetően jellemző önfoglalkoztatást is figyelembe vesszük, akkor ugyanaz a földterület hazai tényadatok alapján családi gazdálkodás esetén négyszer annyi embernek ad munkát és megélhetést, mint a kizárólag bérmunkára alapozott tőkés nagybirtok.

Ráadásul a kisebb mozaikokból építkező, rugalmasabb és színesebb gazdaságszerkezethez lényegesen többféle, ugyancsak munkahelyeket teremtő tevékenység – helyi kézművesség, feldolgozás, értékesítés, vendéglátás, vidéki (falusi, tanyasi, öko- és egészség-) turizmus stb. – társítható, mint a tömegtermelő, egyszerű gazdálkodási szerkezetű, tőkés nagybirtokhoz. A válságkezelésben megmutatkozó különbségek is szembe tűnőek, hiszen amíg a tőkés társaságok termeléscsökkentéssel, leépítéssel, addig a fenntartásban érdekelt egyéni/családi vállalkozások a termelés szerkezetének gazdagításával, a feldolgozottság növelésével, közvetlen értékesítéssel stb. reagálnak. A birtokkoncentráció így könnyen sérülékennyé teszi a helyi gazdaságot és közösségeket, erőteljes elvándorlás indul, ami egyrészt a vidéki térségek kiürüléséhez, „gyárcsarnokká” válásához, másrészt a városok körül az elvándorló népességből verbuválódó nyomornegyedek kialakulásához vezethet. E súlyos gazdasági és társadalmi hatások mellett az iparszerű, sok vegyszert használó, környezetterhelő, tömegtermelő nagybirtokról származó élelmiszerek fogyasztása jelentős humánegészségügyi kockázatokkal is jár.

– Korábban azt nyilatkozta a tőkés nagybirtokokról, hogy „egyetlen vezérelvük a profitmaximalizálás, a tevékenység hasznait kiveszik, környezeti, foglakoztatási, szociális kárai elhárításának költségeit pedig ráhagyják a társadalomra. Termelési költséget minimalizálnak úgy, hogy közben a társadalmi költségeket maximalizálják”. Hol jelentkezik ez a társadalmi költség?
– A társadalmi költségek szemléltetésére vegyünk egy-két mezőgazdasági példát. A kizárólag befektetői szempontok szerint berendezkedő iparszerű tőkés nagybirtok a profitmaximalizálás jegyében a drága élő munkaerőt gépekre cseréli, az embert kiszorítja a gazdálkodásból, és ezzel növeli a vidéki munkanélküliséget. Az így keletkező foglalkoztatási problémák kezelésének költségeit viszont nem a problémát előidéző viseli, hanem az állam – például a közfoglalkoztatás, vagy a munkanélküli segélyezési rendszer finanszírozásával – a mindannyiunk által befizetett közpénzekből kénytelen magára vállalni.

E mellett ez a rendszer a termőhely adottságainál nagyobb terméktömeg és árbevétel érdekében a helyi természeti erőforrásokat nagy mennyiségű mesterséges erőforrással – műtrágyákkal, kémiai növényvédő szerekkel, fosszilis üzemanyagokkal– egészíti ki. Ezek ivóvízbázisokban, környezetben és élelmiszerekben felhalmozódó maradványai humán egészségügyi problémákhoz vezetnek, ám az ivóvíz, a környezet megtisztításának, az egészségkárosodás elhárításának költségeit ugyancsak nem a szennyezők, hanem a társadalom viseli. Miután ezek a társadalmi –vagy úgynevezett külső – költségek az így előállított termékek önköltségében nem jelennek meg, ezért is tűnhetnek az ezeket a rendszereket működtető nagybirtokok versenyképesebbnek, jobb hatásfokúnak. 2011-ben, államtitkárságom idején az akkori egészségügyi államtitkárral, Szócska Miklóssal kezdeményeztük e külső – társadalmat terhelő – költségek egy szeletének ráterhelését az azokat okozók termékeire.

Javasoltuk és kidolgoztuk az egészségre káros egyes italokra és élelmiszerekre a népegészségügyi termékadó – az úgynevezett csipszadó – bevezetését, és az ebből remélt bevételeket részben az egészségügy pozícióinak javítására, másrészt olyan gazdálkodási – például bio- –, feldolgozó és élelmiszeripari rendszerek támogatására, megerősítésére, fejlesztésére terveztük fordítani, amelyek egészséges – kisebb társadalmi költséggel előállított – termékeket eredményeznek. E rendszer kiszélesítésének és általános bevezetésének máig tartó folyamata azonban erősen lelassult, mivel egyes multinacionális és hazai ital- és élelmiszer-előállító „stratégiai partner” cégek az Orbán-kormányoknál elérték, hogy a termékeikre nem, vagy csak igen jelképes mértében vetették ki ezt az adót. Így lényegében megőrizték a társadalmi költségek áthárításából származó piaci versenyelőnyüket.

E környezeti, foglalkoztatási és humánegészségügyi külső költségek fedezetét nagyrészt ma is az állam közpénzekből biztosítja, és nem látszik arra erős kormányzati szándék, hogy ezt – a társadalom egészére egyre súlyosabb terheket rovó – gyakorlatot alapvetően megváltoztassa. Az árat tehát már régóta és ma is mi fizetjük azért, hogy a multinacionális és hazai tőkés társaságok nagybirtokainak, nagyvállalatainak profitja még nagyobb lehessen.

– Forgács István romaügyi szakértő Agroma nevű programjában felvetette, hogy az állam invesztáljon abba, hogy a vidéki cigányságnak szakképzéssel versenyképes mezőgazdasági tudást adjanak. Reménykeltőnek tartja ezt az elképzelést?
– Az agrárium és a társadalmi felzárkóztatás összekapcsolása, valamint e folyamatnak szakképzéssel való támogatása életképes elképzelésnek tűnik, amivel államtitkárként, az NVS kidolgozása során magam is foglalkoztam. Ahhoz azonban, hogy az elmúlt 30 évben megduplázódott – ma mintegy 900 ezres – lélekszámú cigányság körében egy ilyen program sikeres lehessen, ahhoz hagyományaiból kell kiindulnunk, és a mezőgazdaság ehhez illeszthető formáira lenne szükség. A cigányságot – eredete, kultúrája ugyanis nem annyira a direkt földműveléshez, mint inkább a faluhoz, a vidékhez és a hagyományos mezőgazdasági formákhoz kötődő, azokat kiszolgáló – fejlett kézművesség jellemezte. A hagyományos paraszti, családi gazdálkodás különböző formái és az ezekkel jól társítható kézműves mesterségek ismereteit azonban a mai generációknak újra kéne tanítani, ilyen irányú szakképzésre lenne szükség. No és persze arra, hogy falvaink, vidéki térségeink – munkalehetőségekkel szorosan összefüggő – népességmegtartó képessége ne kerüljön végveszélybe, és ne váljanak szociális gettókká, a nyomor és mélyszegénység terepévé.

Ehhez viszont a fenntartható, emberléptékű, élőmunka-igényes, a tájhoz, termőhelyhez alkalmazkodó, minőségi mezőgazdaság – így az ökológiai és biogazdálkodás – rendszereire van szükség, amelyek kifejezetten igénylik az ember részvételét, munkát és megélhetést adhatnak a vidéki népesség jelentős része számára. A tőkés, iparszerű, tömegtermelő nagybirtokrendszer, amely felé ma haladunk, erre teljességgel alkalmatlan, hiszen éppen arra törekszik, hogy a termelést automatizálva minél kevesebb drága élőmunkaerőt foglalkoztasson, ráadásul ehhez a rendszerhez a hagyományos kézműves foglalkozások sem társíthatók. Terjedésével a vidéket olyan szociális és környezeti katasztrófa fenyegeti, amely a helyben maradó és arányaiban egyre növekvő cigány népességet még súlyosabb helyzetbe hozza, és a társadalmi stabilitást is komolyan veszélyezteti.

– Professzor úr 2012-ben azt jósolta, hogy az elvándorlás lesz a közeljövőben az egyik legnagyobb tehertétel a vidék számára. Ez mára világosan láthatóvá vált. Hogyan segített volna ezen az Ön 2011-es demográfiai földprogramja?
– A demográfiai földprogram lényege az volt, hogy 25-50 évre szóló földbérleti jogot és a gazdálkodás beindításához szükséges képzést, szaktanácsadást, hiteleket, piacra jutási támogatást és egyéb kedvezményeket, valamint az életkezdéshez – akkor vidéki térségekben jelentősnek mondható – 3 millió forint vissza nem térítendő támogatást kaptak volna pályázati úton azon fiatal párok, családok, amelyek vállalják, hogy vidéken letelepednek vagy ott maradnak, két vagy több gyermeket világra hoznak, felnevelnek és életvitelszerűen mezőgazdasági tevékenységet folytatnak. Szándékaink szerint a földet a vállalkozó szellemű családok örökbérletbe kapták volna, utódaik pedig mindaddig örökölhették volna, míg ők is megfelelnek a programban lefektetett feltételeknek. A hosszú távú bérleti szerződések lejártukkor meghosszabbíthatók lettek volna.

A programot 200 ezer hektár olyan állami tulajdonú földterület bevonásával terveztük megvalósítani, amelyeket – gyakorta nem is magyar tulajdonú – tőkés társaságok – sok esetben 50–100 forintos, vagy még alacsonyabb hektáronkénti bérleti díj fejében – béreltek. (Kirívó példaként említhető a vadászó német bankárok tulajdonában lévő Hubertus Agráripari Bt-vel kötött szerződés, amelynek keretében az állam 99 évre, évi 10 forintos hektáronkénti díjért bérbe adta a volt Balatonnagybereki Állami Gazdaság közel 8.000 hektárját, ami már az állami korrupció és a hűtlen kezelés megalapozott gyanúját is felvetette.)

Az ilyen – irreálisan alacsony bérleti díjú – szerződések reményeink szerint jogszerűen felbonthatók lettek volna, hiszen ezek burkolt támogatásnak minősültek, ami ellentétes az EU Közös Agrárpolitikájával. E fölbontani tervezett, illetve lejáró bérleti szerződésű területek akkor még bőségesen fedezték volna a program beindításának, majd kiterjesztésének földigényét. A megpályázható birtokok mérete a tervek szerint 10 hektártól 300 hektárig terjedhetett volna, s a már meglévő földtulajdon is kiegészíthető lett volna a pályázat útján elnyerhető területtel. A program tervezetét az egyetememen is teszteltem, és hallgatóim, tanítványaim körében igen népszerűnek mutatkozott, érdeklődve várták. Ma már világosan látom, hogy ezeket a földeket az Orbán-kabinet nem a fiataloknak, hanem – a lemondásomat követően nemsokára megindult „feudális hűbéri birtokadományozó” állami földbérleti majd földprivatizációs programok keretében – saját holdudvarának szánta, így esélye sem volt a program elindításának.

– Mit szól hozzá, hogy a kormány kedvenc ellenzéki pártja, a Mi Hazánk, ennek a folytatását kéri attól a kabinettől, amit Ön hátrahagyott?
– Sok sikert kívánok nekik, bár látva a kormányzat mai föld- és birtokpolitikáját, a rendelkezésre álló földalapok jelentős hányadának kiárusítását, nem adok sok esélyt a program elindítására. Nekem ez annak idején államtitkárként sajnos nem sikerült, az erőviszonyok ismeretében, a kliens tőkével szövetségre lépett állam ellenében nem is sikerülhetett, pedig a magyar demográfiai mutatók – különösen a külső vagy belső perifériákhoz tartozó vidéki térségekben – rendkívül riasztóak, és egyes térségek kiürüléssel, illetve súlyos munkanélküliséggel járó szociális gettókká válással fenyegetnek. Ezen túlmenően a gazdálkodásból élők átlagéletkora is folyamatosan emelkedik, s ha nincs utánpótlás, a hazai élelmiszer-termelés is végleg kicsúszhat a kezünkből, ami az egész társadalom élelmezési és élelmiszer-biztonságát is veszélybe sodorhatja. Örülnék hát, ha bárkinek sikerülne a programot – ugyan a 24. órában, vagy már azon is túl, de mégis – felélesztenie.

– Nincs olyan érzése, amikor mondjuk a Magyar Falu programról, vagy a falusi csokról olvas, hogy ez tulajdonképpen az Ön demográfiai földprogramjának a kiforgatott és feldarabolt megvalósítása?
– Ugyan a 2011-ben kidolgozott demográfiai földprogramot, az azt tartalmazó teljes Nemzeti Vidékstratégiával (NVS) együtt a kormányzati internetes oldalról is – mint zavaró mementót, emlékeztető jelet – nyomtalanul eltüntették, ám egyes mai kormányzati intézkedések láttán időnként nekem is úgy tűnik, mintha belátták volna, hogy az azokban megfogalmazott, valóban „nép-párti” program végrehajtására mégis csak feltétlenül szükség lett volna. Ezt azonban a miniszterelnök – alkatából fakadóan – valószínűleg sohasem fogja beismerni. Ehelyett a kormánya a ma már nemlétezőnek tekintett akkori programok egyes elemeit – igaz, hogy itt-ott kiforgatva, félreértelmezve és nem az NVS-hez hasonló, összefüggő rendszerbe illesztve, de – mint hogyha igyekezne ma mégis bevezetni. Nagy kár, hogy ezt nem akkor tette, mert az elvesztegetett hosszú idő a gazdatársadalom és a vidék helyzetét azóta tovább rontotta, a társadalom szétszakadása, a centrum és a belső/külső periféria, a milliárdos „elit” és a roncstársadalom közti szakadék végzetes elmélyülése kézzelfogható közelségbe került. Csak remélni tudom, hogy nem lesz már túl kései ez az eszmélés.

– A koronavírus terjedésének lehetséges okaiként egyre többen nevezik meg az urbanizációt és a fékevesztett globalizációt. Mindkét jelenség tökéletesen szembemegy az ön által hirdetett iránnyal, a kisközösségi mezőgazdasággal és a helyi termékekre alapozott élelmiszer-ellátással. A híreket figyelve inkább borúlátó, vagy bizakodik, hogy most talán lassul és lokalizálódik valamelyest a világ és a világgazdaság?
– Ma még nem tudni, hogy mi is lesz a végkimenetele ennek a világ
járványnak. Az azonban biztosnak látszik, hogy a koronavírus utáni világ egészen más kell legyen, mint volt annak előtte. Az emberiségnek meg kell állnia, körül kell néznie, és meg kell alaposan vizsgálnia, hogy a mai őrült rohanás, az emberek, szolgáltatások és áruk értelmetlen föl-alá hurcolászása vajon több előnyt jelent e számára, mint amennyi környezeti, energetikai vagy éppen humánegészségügyi, járványügyi hátránnyal, kockázattal, fenyegetéssel jár. Ennek a helyzetelemzésnek és újragondolásnak bizonyosan fontos része kell legyen a mezőgazdaság, az élelmiszer-termelés, -feldolgozás és -forgalmazás jelenlegi rendszereinek alapos felülvizsgálata is.

E pandémia okozta sokk hatására talán könnyebben belátható lesz például, hogy az élelmiszereket értelmetlen ezer kilométereken át fel-alá hurcolni, miközben megalapozott vizsgálatok meggyőzően bizonyították, hogy azok 80-90 százaléka helyi termelésre és termékekre alapozva 50 kilométeres körzetből biztonságosan és ellenőrizhetően jó minőségben beszerezhető. De történelmi példák is arra hívják fel a figyelmünket, hogy azok a társadalmak voltak sikeresek és hosszú távon is működőképesek, amelyek élelmiszer-ellátásukat „belülről kifelé” szervezték, azaz előbb maguknak, azután a közeli városnak, a térségnek majd az országnak termelték meg a szükséges élelmiszereket, és csak az került exportra, amely adott évjáratokban e fölött maradt.

Ebben a megközelítésben mondjuk például a Föld túlsó oldalán ellenőrizhetetlenül gyártott tejpor importálása nagy ostobaságnak fog tűnni, ha közben azok a helyi gazdák, akik „tehénből származó”, friss, egészséges tejjel és abból helyben előállított termékekkel tudnák ellátni a teljes népességet, tönkre mennek. Pedig ma éppen ezt látjuk. Az exportvezérelt tőkés nagybirtokaink tömegtermékeinek elhelyezése érdekében külgazdasági miniszterünk is föl-alá rohangál a világban, miközben e birtokok a hely, a táj termőképességét jelentősen meghaladó, erőltetett, csúcsra járatott termelésükkel talajainkat tönkre teszik, vízbázisainkat elszennyezik, a parasztságot földjéről elüldözik, és a vidéket gyárcsarnokká, tevékenységük alapanyag-termelő hátsó udvarává silányítják. Meggyőződésem, hogy ezeknek a rádöbbenéseknek, felismeréseknek – lehet, hogy éppen ilyen katasztrófák árán, de – hamarosan be kell következniük, különben az emberiségnek nincs jövője, a teremtett világ és természet kiveti magából.

Forrás: Magyar Hang
Beküldte: Miklós Antal