20220529
Last updateK, 24 máj. 2022 4pm

rovas logo

2021 október 25, hétfő

A "Fekete Párduc" életútja az Aranycsapathoz

Szerző: Frigyesy Ágnes

Beszélgetés Grosics Gyulával, a legendás hírű a ma már 85 esztendős Aranycsapat "Fekete Párduc" néven ismert kapusával. 

Rabszállító kocsi várta a magyar határon

– Fekete Párduc, az Aranycsapat legendás hírű kapusa ül velem szemben. Honnan ragadt önre ez a megszólítás?

feketeparduc 1– A fekete szerelésnek lehetett ebben szerepe, de hogy ki, mikor, hol és miért aggatta rám ezt az elnevezést, nem tudom. Egyszer Szepesi Gyurival beszélgettem erről, aki azt mondta: ő a régi válogatott csapat egyik mérkőzésén nevezett így el a közvetítés során. A Fekete Párduc megszólítást nem csak itthon, de külföldön is elfogadták.

– Kű Lajostól, az Aranycsapat Alapítvány ügyvezető elnökétől tudom: ön 87-szeres válogatott bajnok. Ez a pálya gyönyörűen indult, az Aranycsapat világhírt szerzett nem csak a futball területén, de a magyarságnak is. Majd pályája egyszercsak megszakadt.

– Nem egyszer, kétszer szakadt meg. 1949. márciusában szerepeltem egy disszidálni szándékozó, néhány játékos névsorában, ám az utcán, ahol megbeszéltük a találkahelyet, egyedül én mentem el, a többiek tudták, hogy megbuktunk. Engem a Pipa utca és az akkori Tolbuchin körút sarkáról vittek be az ÁVH-sok az Andrássy út 60-ba, ahol eltöltöttem egy ’kellemes’ napot és éjszakát.

– Miért akart elmenekülni?

– Egyrészt voltak sport- és anyagi vonatkozásai. Másrészről menekültem a Magyarországon akkor már kialakult politikai helyzet elől. Sajnos lebuktam, elvittek, s ennek eredményeként: egy évig nem utazhattam külföldre, továbbá nem szerepelhettem a válogatott csapatban. A MATEOSZ-ban két évre tiltottak el a játéktól, majd felfüggesztettek még további két évre. 1955-ben, második alkalommal a Jászai Mari térre vittek, az ÁVH központba. Ott 12 hónapon keresztül készítették a kihallgatások sorozatát, miközben a Fő utcában a Katonai Főügyészségen három kém-tárgyaláson vettem részt. Nem önként és dalolva, hanem vittek.

– Mivel vádolták?

– Kémkedés gyanújával, mely kimeríti a hazaárulás fogalmát.

– Gondolom, ezt koncepciós vádként varrták a nyakába.

– Persze. Amikor a honvédelmi miniszter közölte velem a vádat 1955. januárban, hozzáfűzte: vegyem tudomásul, más embert ezért felakasztottak volna.

– Ki ellen kémkedett?

– Senki ellen. A vád alaptalan volt. Személyes bosszúnak köszönhettem, mely ezzel a következménnyel járt. Sőt mikor letelt a büntetésem, Rákosi utasítására igazoltak le Tatabányára, ahol még további hét évig játszottam. Csak 1956. szeptember végén lehettem újra válogatott, két év után. Ez még súlyosabban érintett, nemcsak a magánéletemben, hanem a pályafutásomat illetően is.

– Hogy zajlottak ezek a magánkihallgatások?

– Személykocsi jött értem a lakásra. De előzőleg már közölte velem a honvédelmi miniszter egy meghallgatás keretében, hogy az ÁVH rendelkezésére kell állnom. Az ÁVH-n pedig azt hozták a tudtomra: minden hétfőn 12- és 1 óra között, felöltözve civilben várjak, mert visznek kihallgatásra. Közben kém-tárgyalásokra is kellett mennem a Fő utcába, a Katonai Főügyészségre, sőt, egy alkalommal a Bartók Béla úton lévő Katona Politikai Osztályra is bevittek. Szépen megjáratták velem ezeket a politikai buktatókat, majd 1955. december 19-én a Belügyminisztérium Politikai Főcsoport főnöke kijelentette: az eljárást bizonyítékok hiányában megszüntették. Két nappal később Hegyi Gyula, az OTSB akkori elnöke közölte: Rákosi utasítására 1956. január 1-től Tatabányán fogok játszani. Visszatekintve erre a hét esztendőre: ott beszéltek velem először emberi hangon.

– Később megint bajba került…

– A Budapesti Honvéd Spanyolországban szerepelt 1956. novemberében, Bilbau ellen játszottak Európa-Kupa mérkőzést. S ami nagyon ritkán fordul elő, Faragó, a Honvéd kapusa, és Garamvölgyi, a tartalék kapus megsérült. Ekkor 1956. november végén hívtak telefonon Barcelonából, és arra kértek, szeretnék, ha kimennék utánuk. – De hogyan lehetséges mindez? – Ne törődjek semmivel, megszervezték, sima lesz az út – ígérték. Néhány nappal később már egy autóbuszban utaztam az osztrák-magyar határig. Ott elakadtunk, mert tankcsapdát építettek keresztbe az úttesten. Onnan két kilométert gyalogoltunk az első osztrák határ laktanyáig, ahol vártak. Gépkocsival bevittek Bécsbe, a szállodában már várt a repülőjegy, két nappal később, egy szerdai napon este kilenckor pedig Spanyolországban játszottam a Honvédban Barcelona ellen. Ettől kezdve a Dél-amerikai túra befejezéséig játszottam a Budapesti Honvédban. Sajnos a Dél-Amerikában lekötött 15 mérkőzés helyett csak hetet játszhattunk, mert a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség letiltotta a csapatot a nyilvános szereplésektől – indok nem volt.

– Talán túl jól játszottak?

– Ahogy akkor hírlett, a Magyar Labdarúgó Szövetség és a FIFA megállapodott, hogy azt a négy játékost, akik a Dél-Amerikai túra után kint maradtak, tehát név szerint: Puskás Öcsi, Czibor Zoli, Kocsis Sanyi, meg én nem vagyunk igazolhatók sehova, ezért két évig nem szerepelhetünk külföldön sem.

– Épp a legjobbak. Nem a kommunisták ’keze’ érte el önöket?

– Minden lehetséges. Dél-Amerikában a 15 lekötött mérkőzés helyett csak hetet játszottunk, közben vissza kellett jönnünk Bécsbe, ahol alkalmi ellenfelekkel küzdöttünk edző-mérkőzéseket, pénzügyi ellenszolgáltatásért, mert valamiből meg kellett élnünk. A külföldi túra görögországi meghívással zárult 1957. húsvétján, sőt négyünket: Puskást, Czibort, Kocsist, meg engem előtte már egy héttel meghívtak, ahol nyilvános edzést tartottunk az egyik stadionban 30 ezer néző jelenlétében. Két meccset játszottunk a görög válogatott ellen, majd visszajöttünk Bécsbe, ahol elkezdődött a vergődés, mert nem tudtuk eldönteni, mit tegyünk: hazamenjünk, vagy kint maradjunk. A rengeteg ajánlat ellenére – élő szerződésem volt Dél-Amerikába, Rio De Janeiro-ba, amivel nem éltem –, munkálkodott bennem a honvágy. Így 1957. július elején bementem a bécsi magyar követségre, és legnagyobb megdöbbenésükre kértem a hazatérő papírokat. Elég kalandos körülmények között tértem haza.

– Ha jól tudom, rabszállító kocsi fogadta a magyar határon.

– Így van. Onnan bevittek Győrbe az ÁVH-s laktanyába. Majd egy kihallgatás következett. De kicsit visszaugorva, amikor Bécsből elindultunk, még vásároltam egy gépkocsit, amivel hazajöttünk. Egy bécsi fogorvos barátomat pedig megkértem, jöjjön velünk a határig, kísérjen el! Soha nem lehet tudni. Amikor megérkeztünk az osztrák határőrséghez, ott rögtön szóltak: – Gyula, ne menjenek haza, magukat rabszállító kocsival várják a magyar oldalon. Ezt azonban nem hittem el.

– Felismerték a határon?

– Hogyne. Barátommal átmentünk a magyar határ sorompóhoz, ott kértem a kiskatonát, hívja ki a parancsnokot. Ő rögtön azt kérdezte: – Hol van a család? – A másik oldalon. – De miért? – Mert nekem az osztrákok azt mondták, maguk rabszállító kocsival várnak. Márpedig, ha láttam volna rabszállító kocsit, biztos, nem jövök haza. Még a parancsnok is megkérdezte: – Lát maga itt rabszállító kocsit? – Nem. Erre visszamentünk, saját kocsival átgördültünk a sorompó alatt, ám abban a pillanatban jött ki az épület mögül a rabszállító autó. Az ügyeletes tiszt pedig közölte: – Azonnal kiszállni, mindent átrakni a rabszállító kocsiba! A kocsim ott marad a határnál, majd ők visznek tovább. Én pedig közöltem, hogy erről szó sem lehet. Egyszerűen nem vagyok hajlandó kiszállni, nem szállok át a rabszállítóba. Ha valamit akarnak velem, kettőt tehetnek: hozzanak egy darut, azzal rakjanak át kocsival együtt, vagy robbantsák fel az autót és megszűnik ez a probléma.

Közel egy órás vita után, a parancsnokkal is beszéltem: – Maga azt mondta, itt nincs rabszállító kocsi. Mire ő: – Nem azt mondta, hogy nincs, hanem kérdezte, látok-e rabszállító kocsit? A kettő nem ugyanaz. Ő is arra kért, szálljunk át, és rakjuk át a csomagokat. Vele is közöltem, hogy nem szállunk át, erről szó sem lehet. Ekkor eltűnt, majd fél óra múlva kijött – gondolom telefonáltatott jobbra-balra, hogy mit tegyenek velem –, és közölte: rendben van, nem kell átszállni, de a kocsi után kell menni egész a végcélig. Ne próbáljak meglógni, mert kis ország vagyunk és hamar utolérnek.

Győrben bevezettek az Államvédelmi Laktanyába, ahová a nagykapun keresztül bement a rabszállító kocsi, én azonban megálltam kint a járda mellett. Ebből újabb botrány-sorozat kerekedett. Kijött a laktanya parancsnok, ráismertem, régi gyermekkori játszótársam. Egy iskolába jártunk valamikor. Ő is kért, hogy menjünk be. Megkérdeztem, miért? Mert a kihallgatásról jegyzőkönyvet készítenek. – Meddig tart? – Minimum három napig. Akkor az jutott eszembe, mi lesz, ha három hétig, három hónapig, vagy három évig tart, vagy az Isten tudja, mennyi ideig? Határozottan válaszoltam, hogy nem megyünk be. Ő is eltávozott. Gondolom, végigtelefonálta az illetékeseket. Majd negyed óra múlva kijött és közölte: rendben van: a kocsi és a család maradhat kint az utcán, de én menjek be, elkészítik a jegyzőkönyvet, az 20-25 perc, majd mehetek. Rákérdeztem, becsület szavadra? Válasza: igen. – Melyikre: a gyermekkori játszótárs, vagy a laktanya-parancsnok becsület szavára? Játszótársi becsület szavára. Bementem. A szokásos kérdések: merre jártam, mit csináltam? – Tudod mit? Írd meg a jegyzőkönyvet, ti jobban tudjátok, hogy merre jártam a világban, és mit cselekedtem, mint én! Írd meg a jegyzőkönyvet, én aláírom, és hadd menjek!

Megírta a jegyzőkönyvet, aláírtam, s mondta, hogy mehetünk. – Persze, ha lekísérsz a kijáratig. Jött velem, kinyitották a kiskaput, kinézek, s szemben az utca másik oldalán a kocsi teljesen üresen állt. Mint kiderült, a két kislányom már unta a kocsiba zártságot, éhesek voltak, meg vécére is kellett menniük. Bejöttek a laktanyába, és miután rákérdeztem, hol a család, mondták, hogy a pincében. Ez megint rossz érzéssel töltött el, mert az ÁVH-s laktanyában a pince közismert hely. Itt azonban az étteremben találtam rájuk. Hazajöttünk, másnap lementem Tatabányára, és folytatódott az életem, mintha mi sem történt volna.

– Gyula, az ÁVH zaklatta még a későbbi életében?

– Nyilván figyeltek, eleinte nem tudtam, mire vélni, ha a telefont fölemeltem, kattogni kezdett. Ma már tudom, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy lehallgatják a beszélgetéseinket. Persze, éreztem, tudtam, hogy figyelnek. Mindenről tudtak, ami személyemmel kapcsolatos.

Amikor lekerültem 1956. január 1-én Tatabányára, márciusban kijött értem két civil ruhás férfi Oroszlányból, ahol politikai internáló tábor működött, rabjai a bányában dolgoztak. Az intézmény parancsnoka és helyettese jött értem, s egy edzés után megkértek, menjek velük. Átvittek Oroszlányba, az internáló tábor parancsnoki ablaka az udvarra nézett. Bevittek és szemem elé tárult, ahogy sétáltak a csíkos ruhás rabok az udvaron. Furcsán éreztem magam. Ekkor megszólalt a parancsnok: – Na látja, nem jobb magának Tatabányán játszani, mintha itt kellene dolgoznia a bányában? Képesek voltak bevinni, hogy ne nagyon ugráljak, mert íme ez a megoldás is lehetséges.

– Ezt nevezik lelki terrornak.

Így igaz. Lelki terrorban volt részem 1955-ben, majdnem 12 hónapig.

– Hogy lett önből futballista, hisz, ha jól tudom, édesanyja papnak szánta?

– Valóban. Ez gyermekkori történet. Talán négy-ötéves lehettem, amikor édesanyám súlyos agyvérzést kapott, s egy évig fekvő beteg volt. Ez idő alatt ennek hatására befelé, Isten felé fordult, majd egy év után, csodálatos módon, szinte egyik napról a másikra súlyos betegségéből felépült. Attól kezdve hétköznap, vasárnap templomba jártunk. Vitt magával bennünket, öcsémet és engem is. Később rendszeresen ministráltam a szentmiséken. S édesanyám engem papnak szánt. Így is készültem, nem tiltakoztam. Számomra a szülői akarat szent volt és sérthetetlen.

Máig sem tudom megfejteni e pillanat titkát, de egy vasárnap délelőtt közel laktunk a pályához, s mint afféle gyermek, rengeteget játszottam ott. Ezen a napon, a vasárnapi nagymise előtt, kerékpárral elmentem nézelődni. Tudtam, hogy a felnőtt csapat vidékre készül a bajnoki mérkőzésre, közelükben csellengtem, csodáltam a nagyokat. Egy idő múlva el kellett volna induljanak, de még fél órát vártak, mert kiderült, a csapat mindkét kapusa katona volt, s 1940 őszén már háborús szelek fújtak Európa felett. Egyiket sem engedték el szolgálati helyéről, s ott állt a csapat – indulás előtt – kapus nélkül. Nekem eszembe nem jutott volna, hogy Dorogon, a felnőttek közé 14 és fél évesen bekerülök minden előzetes nélkül. De szó szerint fölszedtek az utcáról. Mondta az egyik játékos: – Ha nincs Pap, úgy hívták a kapust, jó lesz ministráns is. A játékos ott lakott velünk szemben, tudta, hogy rendszeresen járok templomba. Így vittek magukkal, szülői engedély nélkül.

Egyik barátomat kértem meg, vigye haza a kerékpáromat. Ő ezt meg is tette, s amikor kérdezték tőle, merre vagyok, azt válaszolta, nem tudja, csak erre kértem őt. Mi közben elmentünk a mérkőzésre, az edző pedig közölte velem, hogy játszani, védeni fogok a csapatban. Hogy hogy zajlott le a mérkőzés, nem emlékszem. De nyertünk. Éjjel 11-kor értünk haza Dorogra. Édesapám kint állt a kertajtóban. – Hol voltál kisfiam? – kérdezte. – Komáromban. – Hogyhogy Komáromban? Kivel voltál Komáromban? – A csapattal. – És ki engedett el? Amikor kezdtem volna magyarázkodni, kaptam egy hatalmas pofont. Szerencsétlenségemre azt is megkérdezte, mit csináltam Komáromban? Erre nagy büszkén sírva válaszoltam neki, hogy játszottam a felnőtt csapatban. Édesapám rám nézett: – Még hazudsz is kisfiam? S máris kaptam a második pofont.

Dorog kisváros. Másnap futótűzként terjedt el a hír, hogy a dorogi csapatban egy 14 és fél éves gyermek védett, de nem tudták a nevemet. Édesapám is hallotta a hírt a munkahelyén. S akkor jött rá, hogy az a gyermek csak én lehettem. Így kezdődött a pályafutásom.

– Édesapja végül mikor fogadta el a futballista pályafutását?

– Azonnal. Nagyon boldog volt. Vele jártam mérkőzésekre vasárnaponként. Nagy drukkere volt a Dorog felnőtt csapatnak. Később, amikor én is játszottam a csapatban, édesanyám is nagy drukkere lett, de neki szívfájdalma maradt, hogy nem lettem pap. Ezt nekem még akkor is előhozta, amikor befejeztem a labdarúgást. A fekete mezt két okból viseltem, egyrészt a katolikus papok is fekete reverendát hordanak, másrészt, hogy édesanyámnak valamilyen kapcsolata legyen a fekete reverenda színével. Ez aztán elterjedt a világban.

– Gyula egyébként vonzódott a papi pálya felé?

– Hogyne. A templom levegője, az édesanyámból kiáradó hit persze, hogy megfog egy öt-hatéves gyermeket. Nálunk – íratlan szabály – a szülők határoztak minden kérdésben. Nekünk, gyermekeknek kötelességeink voltak.

– Beszéljünk a rendszerváltásról! Ha jól tudom, alapító MDF-es.

– Közelről éltem át 1956-ot, sokkal hamarabb kerültem a felnőttek közé, és reagáltam a külső eseményekre és körülményekre, mint ahogy azt egy fiatal gyermek tette abban az időben.

1987-ben a magyar politikai élet eljutott egyfajta lehetőséghez, rájött, hogy lazítani, feszíteni lehet a kommunizmus eszméjét, társadalmi rendjét, s szabad utat engedtünk a bennünk feszülő és elfojtott érzelmeknek. Amikor meghallottam a lakiteleki sátorban történt első eseményeket 1987-ben, melyek kiszivárogtak, abban a pillanatban eljegyeztem magam azzal a – nemzeti, keresztény, konzervatív – eszmeiséggel, melynek hatáskörében nőttem fel.

– Hogy vette fel a kapcsolatot Lezsák Sándorral?

– Gyarmati Dezső néhány hónappal korábban került közvetlen kapcsolatba Lezsák Sándoron keresztül az MDF-fel. Bejött az üzletünkbe a Szent István körúton, és kérdezte tőlem, mi a politikai ábc-m. Mondtam neki, – de akkor még nem tudtam, hogy ő már szorosabb kapcsolatban áll az MDF-fel – hogy engem megfogott a lakiteleki sátor szellemisége. Erre azt kérdezte: – Nincs kedved belépni? – Hová? – Hát az MDF-be. De, minden további nélkül, hogyne, szeretnék. Bementünk az Ó utcába, ott volt az MDF központja. Akkor még szó nem volt arról, hogy az MDF politikai párttá növi ki magát, és mint rendszerváltoztató párt, indul a 90-es választáson. Azért nem szeretem a rendszerváltoztató párt elnevezést, mert Magyarországon nem volt rendszerváltozás. Kormányváltás volt. Aztán 1989-ben, amikor már kiderült, hogy a Demokrata Fórum indul az első választáson, akkor aktívan bekapcsolódtam a munkába. Résztvettem Kisvárdától Nagykanizsáig a fórumokon, gyűléseken, 1989 végén a választási kampányra készülve. S amit akkor gondoltam és éreztem, ki is mondtam. Visszatekintve, nagyon naív voltam.

– S akkor mit gondolt?

– Hittem a rendszerváltozás igazságában, hittem, hogy történelmi távlatokban meg kell szüntetni azt a folyamatot, amely 40 éven keresztül a legnagyobb terror és diktatúra közepette sanyargatta ezt az országot. Teljesen új életet kell kezdeni, ahol a választók akarata kell érvényesüljön. Ezt mélységesen hittem, mint ahogy hittem abban a plakátban is, amit az MDF a választások előtt nyilvánosan publikált: szovjet katonatiszt tarkója látható a képen, az aláírás nem több és nem kevesebb, mint Konec. Vagyis vége. Ebben hittem, hogy vége van, s az MDF az a rendszerváltó párt, amelyik végrehajtja a változásokat.

– Hol romlott el a rendszerváltás folyamata?

– Már a választások előtt, miközben mi teljes szívvel, lelkesedéssel hirdettük a meggyőződésünket, közben eldőlt Magyarország sorsa, különböző háttér megállapodások és egyebek következtében. Kiderült az 1990-es választások után nagyon hamar, hogy szó sincs rendszerváltoztatásról. Szó sincs arról, hogy új körülmények, keretek között, elszámoltatva az előző rendszer felelőseit, tudunk új életet kezdeni. Én ebben hittem feltétel nélkül.

– És hittek sokan.

– Aztán óriási csalódás ért. Nagyon közel voltam azokhoz a körökhöz a politikában az MDF-ben, ahol eldőltek a dolgok. Szem- és fültanúja voltam, azoknak a változásoknak, melyek bekövetkeztek. A Demokrata Fórumon belül megindult az osztódás, s ez nem volt véletlen. Az alapító tagoknak – már a 90-es választások után fél évvel – el kellett távolodniuk a Fórum vezetéséből. Bíró Zoltán volt az első, aki az MDF elnökeként lemondott pozíciójáról és távozott. Később bebizonyosodott, hogy ez egyáltalán nem volt véletlen. Aztán hátat fordított, – nem önszántából – Csoóri Sándor. Kivált az elnökségből. Meghalt Csengey Dénes. Nem akarok túlzásokba esni, de szerintem nem tisztázott körülmények között. Lezsák Sándor teljesen félrevonult. Kivonult a Margit szigetre és ott a Lakiteleki Alapítvánnyal munkálkodott. Nem vett részt a napi politikában. Fizikailag ott volt, de lelkileg nem. Majd jött a legsúlyosabb eset: Csurka István tanulmánya, mely nagymértékben felbolygatta nem csak a közvéleményt, és a politikai pártokat, de az MDF-en belül is szakadást idézett elő. Ez volt az az esemény, mely első ízben, de nagyon mély sebeket hagyott az MDF testén. Csurka tanulmányában sok igazság volt. Amit túlzottnak tartottam, az a miniszterelnökünk betegségével kapcsolatos véleménye. Gyakorlatilag Csurkát kiebrudalták az MDF-ből és vele együtt az MDF tagságának 80 százalékát. Megszűnt az aktivitás, a párttagság közelsége a vezetéshez.

– Melyik politikai erőben látja a megújulás lehetőségét?

– Kizárásomat nem kértem az MDF-ből, de később beléptem a FIDESZ-be, függetlenül attól, hogy az eszmei-, politikai felfogásom nem változott semmit. Ma is a lakiteleki sátor szellemiségét vállalom, és vallom magaménak. Ma olyan politikai helyzetben élünk, hogy élére állíttatott az ország sorsa: vagy bal- vagy jobboldal. A jobboldali politikai pártok közül legerősebb a FIDESZ, mely 1990 után napjainkig olyan belső változásokon ment keresztül – a nemzeti liberalizmustól eljutott a kereszténységig.

– Az Aranycsapat még élő két tagja Buzánszky Jenő és ön járják az országot, sőt a határon túli városokba is eljutnak. A fiatalok tudják, hogy kik önök?

– Érdekes, igen. Rendkívül sok fiatal vesz részt ezeken a találkozókon. Nagyjából ismerik a Csapat szerepét a magyar labdarúgásban, sőt az akkori politikai életet is. Rengeteg a meghívásunk, szeretnénk minden meghívásnak eleget tenni…

Frigyesy Ágnes

Beküldte Antal Miklós.

Megnyitva 389 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások