Aki azt állítja, hogy a háború kitörésében bármilyen szerepe volt a magyar kormánynak, az hazudik!

A magyar miniszterelnök (gróf Tisza István) a koronatanácsban egyedül tiltakozott a Szerbiának küldött ultimátum ellen. Nem akart ugyanis magyar vért áldozni a sem a Porosz, sem a Habsburg birodalom érdekeiért. De azt is tudta, hogy a közös hadsereg és a magyar honvédsereg nincs megfelelő módon felfegyverezve, s így nem ütőképes, tehát a hadüzenet átgondolatlan. A német és cseh érzelmű Habsburgok, valamint a koronatanács (főleg a csehek nyomására) másként döntött. Tisza István nem volt olyan helyzetben – de a nemzet sem –, hogy maga dönthessen ebben a kérdésben, hisz a külügy, hadügy és a pénzügy bár közös volt, de azokat mégis a Habsburgok felügyelték. Ebben a drámai helyzetben érhető meg Kossuth Lajos Kasszandra jóslata, amely onnan eredeztethető, hogy a turini emigrációban élő idős kormányzó – belépve a szabadkőművességbe – olyan információkhoz jutott, amely előrevetítette a Habsburg birodalom teljes szétesését. A hivatalosan Osztrák-Magyar Monarchiának hívott államalakulat tehát már előre halálra volt ítélve, de vezetői inkább hallgattak vakon a koronatanács cseh tagjaira, mint a magyar miniszterelnökre. (Lehet ez véletlen? Aligha!)

Mint ahogy az sem volt véletlen, hogy a Rothschildok felügyelte „közös pénzügy” finanszírozta hadseregnek, sem a felszereltsége, sem az emberanyaga nem volt „egészen tökéletes”. Ezen persze nem szabad csodálkoznunk, mert a bankárkaszt elve már évszázadok óta az volt, hogy: amíg a zsidó bankházaink keresztény uralkodókat „segítenek” kölcsönökkel, hogy azok véres háborúkban egymást pusztítsák, addig az ártatlan emberek pusztulása nem számít, csak az a fontos, hogy a kamatokat kifizessék, mindkét oldalon. Miközben a bankok a kamatokat számolták - a magyar honvédek és huszárok a harcokban bátran helyt állnak, hiszen az üzleti alapú újságok elhitették velük, hogy a hazájukat védik. A kufár szellem indította háborúban a magyar-szlovák-cseh-osztrák-román-ruszin-szerb és horvát katona fázott, mert kispórolták a ruházatból az anyagot. A bakancsok talpa szétmállott, mert nem bőrből, hanem papírból készült. A hadiszállítók népes serege pedig iszonyúan meggazdagodott! Nekik ez volt a háború. Az ő seregeik minden fronton győztek, pedig csak a pénzt kellett besöpörniük. Az, hogy az egyszerű zsidó emberek is ott fagyoskodtak, vagy haltak meg a lövészárkokban, nem érdekelte őket. Mert nekik nem nemzet a zsidóság, hanem egy olyan eszköz, amelyre csak akkor van szükségük, ha a nélkülözhetetlenek az üzlethez, vagy ha bármilyen más módon segítik a profitszerző „munkájukat”, esetleg tömegesen kiállnak a fajtársaik védelméért!

Ne feledjük azonban, hogy a magyarság nem háborút veszített, hanem a fegyverszünetet! A háború végén ugyanis egyetlen idegen katona nem taposta a Kárpát-medence földjét, s csak azután következett a megszállás, amikor Károlyi vörös nyakkendőt viselő hadügyminisztere (Linder Béla) kijelentette:

„Ezer évek tradícióit, ezer évek szolgaságát, ezer évek zsarnokságát kellett romba dönteni. Ehhez ötéves háború kellett, ehhez ezer és ezer halál kellett, hogy egy új győzelmes élet támadjon fel belőle” és „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”

Az egyesek szerint ittas Linder Bélának ezen hírhedt mondatai bemutatják a számunkra, hogy milyen is egy kikeresztelkedett és a magyar hadsereget tönkretenni bátor, de törvénytelen hadügyminiszter! (Mintha néhány éve megismételte volna magát a történelem.) De Gróf Károlyi Mihály sem volt nála különb. Bár az uralkodó nevezte ki miniszterelnöknek, de ő szinte azonnal kikiáltatta - teljesen törvénytelenül - a köztársaságot, a nulla legitimitással rendelkező Nemzeti Tanáccsal! A gróf egy hiú és politikailag képzetlen akarnok volt, aki gyűlölte Tisza Istvánt és jó kapcsolatokat ápolt a szabadkőművességgel. Mindez meg is látszott akkori tevékenységén. Először lefegyverezteti a harcedzett csapatokat, majd átadja a hatalmat a bolsevik rablóbandának. Pedig kormányának alapvető kötelessége lett volna legalább megpróbálni megszervezni a kisantant inváziójával szemben a nemzeti ellenállást.

Ezzel szemben fogadóbizottságokat küldött a hazatérő magyar haderő leszerelését, illetve szétzüllesztését célzó feladattal. A bolsevikok hatalomra segítésével azonban nagy részben előkészíti a trianoni döntést, valamint a nyugati közvélemény számára is elfogadhatóvá tette a beözönlő Kisantant fosztogató hadseregeit. Eközben teljesen figyelmen kívül hagyja ő is, de a békekonferencia is, az Egyesült Államok elnökének (Wilsonnak), 14. pontjának elveit: Amely a nemzetek általános összefogását hirdette a politikai függetlenség és területi sérthetetlenség biztosítására. Ez a Népszövetség alapgondolata, az annexió (bekebelezés) tilalma, valamint a nemzetek önrendelkezési joga. Ne feledjük el, hogy 1918. november 3-án, amikor Páduában az Antant megbízottai – Diaz és Badoglio tábornokok – fegyverszünetet kötöttek az Osztrák Magyar Monarchiával, a szerződés legfontosabb cikkelye az volt, hogy: „Ausztria és Magyarország területét mentesítette minden ellenséges, katonai megszállástól.” Milyen érdekes, hogy ezeket nem tanítják az iskolákban. Vajon miért?

Fegyverszüneti megállapodás tehát meg volt, de Károlyi azt nem fogadta el, s ezzel szabad kezet adott a Kisantant területéhségének. Károlyi Mihály tehát egyértelműen hazaáruló. Állításomat bizonyítja, hogy – személy szerint Benestől – kapott útlevéllel menekült az országból, amelyért annyit sem tett, amennyi az adott helyzetben, még tőle is elvárható lett volna. Ez azonban nem csak tehetetlenségét és butaságát, hanem a bankárkasztot rejtetve szolgáló szabadkőművességgel való kapcsolatát is valószínűsíti.

Károlyi, Linder, Jászi csapatnak, majd a Kun Bélának (eredeti nevén: Kohn Áron) legnagyobb a felelőssége a magyar ellenállás megtiltása volt. A „vörös gróf” és a moszkovita elvtársainak a nemzetellenessége azonban megnyilvánult például a magyar zászlók bevonásában, vagy a külföldi magyarellenes hangulat elősegítésében, de a szabadjára engedett vörös vérengzésben is. Pl. Szamuely (Sámuel) Tibor vezette be Magyarországon a Dunába lövetést. Mindez persze csak a befejezése volt annak az aknamunkának, ami az I. Világháború előtt már több évtizede elindult. Magyarországon – a békében és jólétben élő nemzetiségek – horvátok, oláhok, szerbek, szlovénok, tótok és társaik között (ágensek) szították a magyarellenességet. Ez csak részben a bankárkaszt irányította szabadkőművesség érdeme, de részben a Habsburg szűklátókörűség munkájának eredménye is. Károlyi Mihály is e forrásokból táplálkozott közvetve, vagy közvetlenül. A Habsburgok mély magyargyűlölete ma is érezhető. Például Gyöngyöspatán a közelmúltban éppen egy Habsburg György irányította Vöröskereszt volt a fő felbujtó, s biztosította Gyurcsánynak a cigány üdültetés lehetőségét is!

A magyart sokszor érte vád, hogy nem vállalja a tettei következményeit. Csakhogy ez hazugság! Trianonban hangzottak el a következő szavak a küldöttségvezetőnk szájából: „Most, amikor el kell dönteni azt, hogy a jog és szabadság hangzatos szavait őszintén értelmezik-e, ezekre a szent elvekre hivatkozva kérem a népszavazás elrendelését. Elfogadjuk ennek eredményét, bármilyen legyen is az. Ha ellenfeleink visszautasítják a népakaraton nyugvó igazságos döntést, megidézem őket az emberiség lelkiismeretének ítélőszéke elé.” Hozzáteszem, hogy ha népszavazást rendeztek volna, akkor a Kárpát-medencében lakó nemzetiségek többsége a Szent Korona oltalma mellett döntött volna, s tudta ezt az ellenfél is.

Vagy idézhetném Ady Endre - Üdvözlet a győzőnek című versét:

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szívünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.

1918 novemberében írta utolsó versét a költő, súlyos betegen, de fontos küldetést teljesítve. A vers az antant-hatalmak megértését kéri. Talán senki nem írhatta annyi joggal, mint Ady, hogy „Bal-jóslatú, bús nép a magyar, / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok”. Sajnos be kell lássuk, hogy Ady is naiv volt e kérdésben, mert az antant nem a megértés, hanem a szabadkőműves bankárkaszt irányába mutatott gesztusokat. Ami ma már érthető is, hiszen ők a globális gazdáik. Bennünket viszont a háborús károkért teljes jóvátételre köteleztek. Sőt a győztesek még zálogjogot is nyertek teljes állami jövedelmünkre, 1930-ig. Közben a román csapatok végigrabolták a fél országot, a szerbek Szegedig nyomultak fel, s a cseh hadsereg pedig a teljes felvidéket tette gyarmatukká. Ha valakinek fájna a gyarmat szó, akkor neki idézem Andrej Hlinka páter, a legnagyobb szlovák párt, a Szlovák Néppárt vezető 1925. június 4-én elmondott gondolatát! "Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt."

Én magyar vagyok. Nekem nagyon fáj Trianon. De azoknak is fájni fog, akik nem magyarok, s akik ma még nem is gondolnak rá! Mert mit is mondott Kölcsey: „…ti védfalat körüle nem vonátok; Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.” Nekünk nem szabad elfeledkezni róla, mint ahogy egyetlen hungarusnak se lenne szabad, mert a Kárpát-medence egysége sokkal fontosabb, mint bármely nép, új keletű „őstörténetének” állandó hamisítása.

A történelem forgandósága azonban nem teszi lehetővé azt, hogy bárki meg tudjon semmisíteni egy népet, el tudja venni a másik nép hősi küzdelmét és évszázadait. Annak ellenére mondom ezt, hogy az utolsó összecsapás győztesei, a területi nyereségeiket az idők végezetéig meg akarják tartani, sőt a területtel ott ragadt ősi etnikum minden apróbb bűntét felnagyítva, sőt még a saját gaztetteiket is, igyekeznek áthárítani! A Persze nem csak az ellenünk hangolt nemzetiségek az okai ennek, hiszen a hamisság kórusához a magyar és zsidó polgári radikalizmus azonnal csatlakozott, mert hitt a liberalizmus álságos hazugságaiban.

Nézzük az elcsatolt területeket ma uraló nemzetek valóságos helyzetét és történetét röviden:

Az alaposan megtévesztett és saját identitását is össze-vissza keverő szlovák nép – tehát a tótok – a XIV. századtól beszivárgó morva és lengyel elemekből alakultak ki, majd különösen a török kiűzése után megürülő felvidéki területeket népesítették be. Nemzeti történelmük így a miénkkel azonos, de ők igyekeznek inkább saját nemzeti történelmet kreálni. Mennyire nevetséges, hogy a Felvidék magyar nemességét, s elsősorban a főnemeseket és főpapokat, csupán neveik szlovákosításával próbálják eltulajdonítani. Így a szlovák nyelvű történelemkönyvekből könnyen az derülhet ki, hogy nem a magyarok nyomták el a szlovák népet, hanem a szlovák nemesség a magyar jobbágyokat…(?) Ráadásul nem akarják megérteni Zrínyi Miklós örök igazságát, akitől a „Ne bántsd a magyart!” mondás is származik, s aki azt állította magáról, hogy: „Horvát vagyok, tehát: magyar!” Ilyen egyszerű tehát büszkének lenni valakinek a magyarságára és a horvát származására is egyszerre.