A délvidékiek 1966-ig világelsők voltak öngyilkosságban.´

Látlelet

Minden nemzetnek megvan a maga szenvedéstörténete. Ennek enyhítésére született egy ellenmítosz a népek természettől adódó jó együttéléséről. A probléma a politikusokkal van, akik viszályt keltenek. Ám a dolog nem ilyen egyszerű.

Szomszédainknál kisebbségi sorban lenni gyakran embert próbáló vállalkozás. A délvidéki magyarok az 1945-ös népirtás sokkja után egészen 1966-ig világelsők voltak öngyilkosságban. A kétnyelvű iskolák sem a jó szomszédságot erősítik, hanem a beolvadást. Az amerikaiak értetlenkednek: mért nem tetszik az itteni kisebbségeknek az etnikai olvasztótégely? Nem akarják tudni, hogy a hatóságok milyen bámulatosan fürgék az anyanyelvű oktatás szűkítésében azokban a járásokban, amelyekben a kisebbség alkotja a többséget. Durvaságuk aligha ösztönző az amerikai példa követésére, a természetes integrációra. S nem csak a hivatalnok, de a kisember is hajlamos a durvaságra. Hadd idézzek egy martini (Turócszentmárton) szlovák asszonyt, aki az őt kérdező szociológusnak – miképp vélekedik a magyarokról – azt válaszolta: "Közvetlenül semmi gondom velük, de ha például az apám labdarúgó-mérkőzést néz, és még ha a magyarok nem is ellenünk játszanak, de vesztenek, megjegyzi, hogy úgy kell nekik, a hunoknak!" (Igaz, már leszoktunk arról, hogy a huj, huj, hajrá!-val biztassuk a mieinket, de még mindig keleti eredetünket olvassák a fejünkre.)

Szenvedéstörténeteink – Trianon, szlovákiai kitelepítés, délvidéki és erdélyi mészárlások, a gulág, 1956 – puszta látleletek a kívülálló nyugat-európai számára. Fatális tévedés a közép-európai ellentétek megoldását rábízni az unió természetes integráló szerepére, amit a szlovák szorításból ügyesen kibújt a csehek – akik országukat Európa szívének képzelik – nálunk sokkal könnyebben elfogadhatnak. Václav Havel szerint a földrésznek olyan esélyei vannak kisebb és kevésbé hatalmas részei felemelésére, mint eddig soha: épülő katedrálisnak nevezte Európát. Mi inkább Bethlen István gróf már 1921-ben megfogalmazott diagnózisára hivatkozhatnánk, hogy Közép-
Európa beteg. Azaz ma is karanténban vagyunk egy katedrális közepén.

Az események ráadásul rávilágítanak a magyar társadalom végletes kettészakítottságára: nemrégiben a Lánchídon boldogan vonultak a privatizáció kegyeltjei, a Szabadság téren pedig a szovjet emlékművet védő rendőrökkel ("szolgákkal") csaptak össze dühös fiataljaink. S hogy ne a társadalmi igazságtalanságokról essék szó, a kormány propagandája a jogos elégedetlenséget elkendőzve rasszizmusként, fasiszta veszélyként, katedrális rombolásaként adhatja el mindezt Brüsszelnek. Nemzetbiztonsági szolgálataink az utcai harcok fejlesztése körül szerzett érdemeik jutalmául megérdemelnék a fatalapzaton álló munkásőr szobrát. Közeledik október 23., amelyet a hatalmi arrogancia fog ugyanolyan dühösen szép ünneppé emelni, mint március 15.-ét Kádár alatt.

Tamáska Péter, történész

Forrás: http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=153408