Egyetlen kivétellel – Lederer Julianna adai önkéntes ápolónő hivatása végzése közben szerzett betegségben hunyt el 1917-ben – valamennyien férfiak voltak: zömmel katonák, illetve néhány mozgósított kocsis és hadimunkás, akik a hadra kelt sereghez tartoztak.

Az I. világháború során a halálokok különbözőek lehettek: legtöbben a csatatereken estek el, vagy az elszenvedett sebesülések következtében – gyakori volt a vérmérgezés és a merevgörcs – később hadikórházakban hunytak el, de többekkel végeztek betegségek is.

 Faggyas János családja körében a harctérre indulás előtt. A fotó feltehetően egy szabadkai műteremben készült. A Martonoson született, az általános mozgósítás alkalmával két gyermeke mellől a szabadkai 6-os honvédekhez bevonult és 1916. július 25-én Kirlibabánál hősi halált halt szakaszvezető történetét a blogon is bemutattuk.

A fertőző betegségben szenvedő katonák közül kiemelkedően sokan hunytak el tífuszban: az 1914/15 telén–tavaszán Szerbiában dühöngő járvány világviszonylatban is az egyik legnagyobb volt. A kór Magyarország déli részeire is átterjedt, és a polgári lakosságot is fenyegette. A krónikus betegségek közül a tüdővész tarolt. A TBC a XIX. század végén, de még a XX. század első évtizedeiben is népbetegségnek számított Magyarországon: az emberi szervezetben jelen lévő kórokozók a háborús nélkülözések közepette legyengült személyeknél könnyen kifejlődtek és kialakult a betegség, amely ellen akkoriban még nem létezett hatásos gyógymód. A kolera a hadjáratok velejárója volt az évszázadok során, és ez alól az I. világháború sem volt kivétel: sokan hunytak el ebben a kórban, vagy az 1918-ban fellángoló spanyolnátha/influenza következtében.

A hivatalos adatok szerint az I. világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia 1.534.200 embert veszített, vagyis ennyi katona halt meg. Ebből a számból a történelmi Magyarország területéről 661 ezren származtak, ami az összlakosság 3%-át képezte.

A bácskai Tisza mente településeinek emberveszteségei:

A népszámlálási adatok forrása: Dr. Kepes József (szerk.): A Délvidék településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880-1941). KSH. Budapest, 1998

 A több mint 120 ezer főnyi lakossággal rendelkező régió százalékos veszteségaránya megegyezik az országossal. Kiemelkedik Magyarkanizsa embervesztesége, amely 50%-al meghaladja az országos átlagot, de Adáé és Zentáé is magasabb annál.

A magyarkanizsai Fejős István feleségével. A cs. és kir. szabadkai 86. gyalogezredhez bevonult gyalogos 1915. szeptember 4-én hunyt el a harctéren szenvedett sebesülés következtében.

A fenti adatokból látható, hogy ezek a közösségek hatalmas veszteséget szenvedtek: a gazdasági és biológiai szempontból legaktívabb 21-30, illetve a 31-40 éves korcsoportok nagy százalékának elvesztése a térségben hosszú távú gazdasági, valamint demográfiai nehézségeket eredményezett.

A bácskai Tisza mente hősi halottai egyes korcsoportok szerint:

A 21-30 éves korosztály aránya valamennyi település esetében meghaladja a 40%-ot, Martonos esetében pedig az 50%-ot is. A 31-40-es korosztály részvétele a hősi halottak arányában valamivel kisebb, 24-40% közötti skálán mozog. Megállapítható, hogy ez a két korcsoport az, amely a Nagy Háború véres emberáldozatát meghozta: valamennyi vizsgált település esetében közülük került ki a hősi halottak 3/4-e.

Természetesen 20 évnél fiatalabb, illetve 40 évesnél idősebb katonák is meghaltak – ezekből a korcsoportokból egyes települések esetében a hősi halottak 13-32%-a került ki.

Horváth János moholi származású, a m. kir. szabadkai 6. honvéd gyalogezredhez tartozó népfelkelő 1944-ben készült halotti anyakönyvi kivonata, aki 1916. augusztus 10-én 41 éves korában Bijeljinán (Bosznia) hunyt el.

Az Osztrák–Magyar Monarchia katonai alakulatainak feltöltése területi elven alapult. Ez azt jelentette, hogy egy bizonyos területről – hadkiegészítési kerületből – a hadkötelesek meghatározott alakulatokhoz vonultak be: ennek következtében hasonló mentalitású, egymás nyelvét beszélő/értő katonák szolgáltak együtt, ami a soknemzetiségű birodalomban nem számított elhanyagolandó szempontnak.

A haderő legtömegesebb fegyvernemét a gyalogság képezte. A bácskai Tisza mentéről két gyalogsági alakulathoz – a cs. és kir. 86. (szabadkai) gyalogezredhez, valamint a m. kir. 6. (szabadkai) honvéd gyalogezredhez – vonultak be a hadkötelesek. Ennek következtében ezek soraiból került ki a legtöbb hősi halott is: a 86-osok közül – valamennyi település esetében – hozzávetőlegesen az 1/3-a, a 6-os honvédektől pedig az 1/4-e.

Horgos kivételt képez, hiszen közigazgatásilag Csongrád vármegyéhez tartozott, és a horgosiak a cs. és kir. 46. (szegedi) gyalogezredhez, illetve a m. kir. 5. (szegedi) honvéd gyalogezredhez vonultak be tömegesen.

A Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete értesítése Bogdán Kálmán horgosi származású 46-os baka halálesetéről, aki 1916. április 15-én hunyt el sebesülés következtében.

A rendelkezésre álló levéltári anyagból az elesettek 20–39%-ánál nem sikerült megállapítani, hogy az illető katona melyik alakulathoz tartozott. Ez főleg azok esetében fordult elő, akik a háborúban eltűntek, és haláluk tényét később, bírósági eljárás során bizonyították: a holttá nyilvánítást kezdeményezők számára ez az adat feltehetően nem lehetett ismeretes, a bíróság pedig ennek tényét nem tekintette különösebben jelentősnek.

A bácskai Tisza mente hősi halottainak összegzése katonai alakulatok szerint:

A XX. század elején az Alföldhöz tartozó bácskai Tisza mente gazdasági szempontból kifejezetten mezőgazdasági vidéknek számított. A térséget az egyre szaporodó mezőgazdasági népesség, az apró parasztgazdaságok, valamint a nagyszámú föld nélküli agrárproletariátus jellemezte.

Bővebben lásd Klamár Zoltán: Tanyák, parasztgazdaságok Magyarkanizsa vidékén (1900-2000). Kiss Lajos Néprajzi Társaság Könyvtára 2. Szabadka, 2006.

A kézműves- és kisipar ekkor már visszaszorulóban volt, hiszen a nagy ipari központokban – amelyek főleg az ország középső és nyugati területein működtek – erőteljesen fejlődő, mezőgazdasági termékeket feldolgozó könnyűipar hozzáférhető áron elégítette ki az igényeket. A vizsgált területen főleg a szolgáltatásokat végző iparosok tudtak érvényesülni. A bácskai Tisza mente nem volt iparosodott vidék, hiszen csak elvétve alakultak ipari létesítmények néhány téglagyár, vagy fűrésztelep formájában. Ennek következtében nem beszélhetünk tömegesebb munkásságról sem. Az értelmiség ezen a vidéken meglehetősen vékony réteget képezett: tanítók, tanárok, ügyvédek, valamint csekély számú egyetemi hallgató alkotta azt.

A bácskai Tisza mente hősi halottainak összegzése foglalkozásuk/hivatásuk alapján:

A rendelkezésre álló levéltári források alapján egyértelműen kimutatható, hogy a vizsgált terület Nagy Háborús áldozatainak zömét a mezőgazdaságból élők adták: arányuk településtől függően 49-77% között váltakozik. A kikutatott személyes adatok, valamint a korabeli birtokviszonyok ismeretében megállapítható, hogy az elesett katonák zöme kenyerét élete során mezőgazdasági napszámosként, cselédként kereső föld nélküli agrárproletár, vagy 1-5 holdon gazdálkodó törpebirtokos volt.

A civilben iparosok, kereskedők vagy alkalmazottak közül kikerülő hősi halottak aránya településenként 8-19%-ra tehető. Az értelmiségiek – diákok, hivatalnokok, tanítók, ügyvédek – aránya 0,5-2,5% között mozog. Jellemző, hogy az iparosok, kereskedők és alkalmazottak, valamint az értelmiséghez tartozók részaránya a városokban – Zentán és Magyarkanizsán – magasabb.

 Gulyás Péter Zentáról vonult be és 1914 szeptemberében a szerb hadszíntéren, Loznicánál vívott harcokban veszítette életét

Az áldozatok egy jelentős részénél – 13-24% – nem lehetett megállapítani, hogy polgári életükben mivel keresték kenyerüket. Feltételezhető azonban, hogy közülük is többen mezőgazdaságból éltek.

Az 1900-as évek elején a bácskai Tisza mente egésze nemzetiségi és felekezeti szempontból is heterogén volt: a magyarok mellett valamennyi településen éltek szerbek is, a katolikus vallásúak mellett a pravoszlávok, valamint az izraeliták is jelen voltak. Jellemzően északról délre haladva a települések lakosságában fokozatosan növekedett a szerbség aránya. A zsidók főleg a régió középső részén – Magyarkanizsán, Zentán, Adán, Moholon, Péterrévén és Óbecsén – alkottak nagyobb létszámú közösséget.

Más vallásúak – reformátusok, evangélikusok, görögkatolikusok – csak elvétve éltek a vizsgált területen, számuk elenyésző volt.

A bácskai Tisza mente hősi halottainak felekezeti megoszlása:

A vizsgált terület hősi halottainak legnagyobb hányada római katolikus vallású volt: Horgos, Magyarkanizsa és Zenta esetében arányuk meghaladta a 90%-ot, a teljes régió viszonylatában pedig a 83%-ot.

A pravoszláv vallású hősi halottak legnagyobb számban óbecseiek voltak, de számarányuk Mohol esetében is meghaladta a 40%-ot.

Az izraelita vallású hősi halottak számaránya Ada és Mohol esetében volt a legmagasabb, de Péterrévén is megközelítette a 3%-ot.

A más felekezetű, a felekezeten kívüli és az ismeretlen felekezetű hősi halottak aránya az egész terület viszonylatában alig haladja meg az 5%-ot.

Az osztrák–magyar csapatok már a Nagy Háború kirobbanásának évében, 1914-ben óriási emberveszteségeket szenvedtek. A szerb és az orosz hadszíntéren vívott súlyos harcokban elpusztult, harcképtelenné vált vagy hadifogságba került a sereg legaktívabb része: a hivatásos tisztek jelentős hányada, valamint a békeidőben kiképzett katonák zöme. Ettől kezdve az Osztrák–Magyar Monarchia számára a háború a tartalékosok küzdelmévé vált.

 A Belügyminisztérium hivatalos értesítője Szilágyi Andor cs. és kir. 86-ik gyalogezredbeli százados hősi haláláról, aki 1915. február 28-án az orosz hadszíntéren esett el.

1915-ben az orosz hadszíntéren vívott súlyos csaták, Olaszország hadba lépésével a délnyugati front első négy isonzói csatája, valamint a Szerbia elleni támadás újabb jelentékeny emberveszteségeket okozott.

A további háborús évek csak tetézték a gondokat: a katonahiány következtében népfelkelőként behívták és a harctérre vezényelték a 17-18 éves, de 50-en felüli hadkötelesek generációit is.

A bácskai Tisza mente hősi halottainak összegzése halálesetük éve szerint:

A bemutatott adatokból egyértelműen kitűnik, hogy az 1915-ös év harcai követelték a legtöbb halálos áldozatot. Az 1916-os év áldozatai számszerűen követik 1915-öt. Ha azonban időarányosan vizsgáljuk a hősi halottak számát – a harcok 1914-ben „csak” öt hónapon keresztül folytak – akkor az első háborús év vetekszik 1916-al. Az 1917-es és 1918-as év már valamivel kevesebb áldozatot követelt.

Vastag Pál cs. és kir. 8. huszárezredbeli szakaszvezető sírja. Vastag szakaszvezető az olasz hadszíntéren esett el 1918. szeptember 15-én. Az ő története szintén elolvasható a blogon.

Noha a Nagy Háború 1918 novemberében véget ért, ez nem jelentette automatikusan azt, hogy a harcok végeztével már nem haltak meg katonák. Sokan ezt követően hunytak el a kórházakban a harctéren szenvedett sebesülések, vagy betegségek következtében, esetleg a hadifogság mostoha körülményei között vesztették életüket. Az 1919-es, vagy későbbi halálozási időpontot leggyakrabban a holttányilvánítási eljárások során eljáró bíróság állapította meg.

 A Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete értesítése Sági Benedek óbecsei származású, m. kir. 314. honvéd gyalogezredhez tartozó honvéd eltűnéséről. Sági honvédet 1928-ban holttá nyilvánították.

A háborúban eltűnt katonák egy részénél a rendelkezésre álló forrásokból nem sikerült megállapítani a haláleset időpontját. Különösen Ada és Zenta esetében jelentős ez az arány, de a régió szintjén csupán 5%-uknak nem ismerjük legalább az elhalálozás évszámát.

 Zónai Vince (kereszttel megjelölve), m. kir. 74/2. honvéd nehéztarackos ütegbeli tüzér bajtársai körében. Eltűnt a harctéren 1918-ban

A bemutatott adatokból levonható a következtetés, hogy a Nagy Háború során elszenvedett emberveszteségek súlyos demográfiai és gazdasági állapotokat idéztek elő a bácskai Tisza mentén (is): egy egész nemzedék került fakeresztek alá, az egész nemzet lett tövig visszavágva, aminek következményeit egyre fogyatkozó közösségünk napjainkban is érzi.

A tanulmányban elemzett adatok forrása Molnár Tibor: A bácskai Tisza mente I. világháborús hősi halottai. Zenta, 2016. 

Forrás: http://nagyhaboru.blog.hu