Hogyan láttam én 1956-ot! - A Budapest, Ráf-ezred; Forradalmi Katonai Bizottság elnökeként.

I. Fejezet.

 Angyalbőrben.

Amikor leérettségiztem, jelentkeztem az, Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karára, de “helyhiányra” hivatkozva nem vettek fel. Így tehát elérkezett számomra a katonáskodás ideje, akár akartam akár nem. Az év, amikor ez történt 1954; huszonegy éves voltam, és máris késtem a katonáskodással, mert akkortájt 18. éves korában hívták be sorkatonának a “férfi” embert. Rám azért került kissé késve a sor, mert októberi születésű lévén, év vesztes voltam már az első elemiben. Az oroszok elöl elmenekült a család, amikor én elsős gimnazista voltam, és csak egy év múlva tértünk vissza, de akkor már elkezdődött a tanév és így nekem újra az első osztályba kellett beiratkoznom, mert nem tettem le az évzáró vizsgát, lévén, hogy nem voltunk idehaza.

            Így tehát “angyalbőrbe kötöttek”. Egy nagyon érdekes alakulathoz hívtak be, rádió-felderítő ezred (Pf. 9497) volt a szakszerű megnevezése. A feladata az volt, hogy az “ellenség,” ─ ebben az időben, Tito a “láncoskutya” (így nevezte a hivatalos sajtó) vezetése alatt álló Jugoszlávia, és a NATO országok voltak, ─ hadgyakorlatainak rádióforgalmát lehallgassa és az adóállomások helyét, bemérje.

Ez a katonai tevékenység elég bonyolultnak látszott, ezért érettségizett fiúkat hívtak be sorkatonai szolgálatra. A tényleges szolgálatot egy év kiképzés előzte meg, csak ez után kezdődhetett a “munka.” Röviden talán ennyi is elég a tevékenység lényegéről. Az alakulat közvetlenül a HM. (Honvédelmi Minisztérium) irányítása alá tartozott, és szovjet tanácsadó irányítása alatt működött, az én legjobb tudomásom szerint. Az ezred parancsnoka, Gyuricza alezredes volt.

            Egy év elteltével vizsgáztunk, ami olyan jól sikerült, hogy a szakasz Kiválószakasz cím elnyerésével zárta a „tanévet.” Ezt követően engem előléptettek tizedessé és megbíztak a következő “tanévre” azzal, hogy egy újonc rajnak legyek a rajparancsnoka, és egyben szakaszparancsnok helyettes is. Így köszöntött be 1956 tavasza, úgy emlékszem gyönyörű idővel. Ősszel bevonultak az újoncok, én elhatároztam, úgy fogom oktatni a fiatalokat, (nem mintha én öreg lettem volna, bár két-három évvel idősebb voltam mindannyiuknál), hogy megtanulják azt a cselekvési módot, miként lehet a legkevesebb bajjal megúszni a katonaságot.

Mint ahogy említettem, egy év iskola előzte meg a tényleges szolgálatba állást, ezért szabályos, órarendszerinti foglalkozás volt előírva, melyhez tantervet, óravázlatot kellett írni, és azt jóváhagyatni az iskola parancsnokával ( Lipták őrngy). Mivel a szakasz parancsnoka, Kovács hdgy. sokat betegeskedett, rám hárult a tanítással kapcsolatos teendők nagy része is. Az alaki kiképzést, fizikát és elektromosságtant (ott és akkor ezt így nevezték) én tanítottam. Erre azért is szükség volt, mert nem volt annyi, erre alkalmas tiszt, amennyivel az állandónak mondható helyettesítést, meg tudták volna oldani.

Ezen körülmények miatt, nagyon szoros érzelmi és kulturális kapcsolat alakult ki a szakasz és köztem. Ez többek között olyan ügyekben is láthatóvá vált, mint pl. a következő: azon kevés alkalmak egyikén, amikor Kovács hdgy. bejött az iskolába, pont akkor persze, amikor az eltávozásokat adtam ki, beleszólt az egyik eltávozást kérő katona dolgába, méghozzá úgy, hogy az eltávozását nem engedélyezte. Akkor megkérdeztem tőle, miért nem, amikor azt sem tudja, hogy az érintett miként teljesíti a rá kirótt feladatokat, mivelhogy a hdgy. elvtárs nincs bent az órákon. Azt a választ adta, “mert én vagyok a parancsnok,” mire én azt mondtam, akkor tartsa meg Ön az órákat. Ennek a válasznak rám nézve, szomorú következménye lett. A katona ugyan megkapta az eltávozási engedélyt, csak én lettem kéthétre eltiltva az eltávozástól.

            Még akkor, amikor én jártam, mint újonc, a kiképzés egyéves iskolájába, akkor több olyan dolog miatt, ami teljesen szokatlan volt abban az időben, elterjedt rólam, hogy rebellis hajlamú vagyok, ami igaz is volt, valljuk be. Példának álljon itt egy történet: akkortájt terjesztették azt a soha be nem bizonyított hírt, hogy a “kapitalisták léggömbökről szórnak le olyan röpcédulákat, amelyeken azt hírelik, a szocializmus nem jó rendszer, csak a kapitalizmus az igazi”. Ezzel a propagandával akarják összezavarni a becsületes magyar dolgozók fejét, így a hivatalos rémhírterjesztő. Ilyen tartalmú és színvonalú előadásokat, szemináriumokat tartott nekünk a század politikai tisztje.

A politikai tisztek, egyébként az ún. D tisztek, (más néven elhárítók). Voltak, század és ezred pol.-tisztek is, és kitudja még, hányfélék. Ennek a hírnek hallatán, azt a kérdést tettem fel a pol.-tisztnek, hogy „ mit gondol, ha nekem van egy Doxa órám, és Ön azt mondja nekem, a Doxa óra nem jó óra, csak a kapitalisták terjesztik ezt, a proletáriátus megtévesztésére, hogy ne szovjet órát akarjanak, hanem Doxát,─ hogy ezzel is ártsanak a szovjet iparnak, gyengítsék a munkásosztályt,─ el fogom dobni az órát? Vagy hiszek a tapasztalataimnak, miszerint, ha eddig jó volt ez az óra, ezután is jó lesz, ha ki is kel tisztítatnom 10-év használat után? Ha ez utóbbi az igaz, akkor miért kellene elhinnem a hamis propagandát?

Ha a kommunizmus olyan jó, mint azt a szemináriumokon hallottuk, az elmúlt tíz év alatt, akkor semmilyen veszély nem fenyegeti a munkásosztály diktatúráját!” A politikai tiszt erre azt mondta, maga egy deviáns, politikailag nem elég fejlett ember. Számos, ehhez hasonló történetem van.

Még egyet hadd meséljek el ezekből, azt, hogy hogyan, mivel manipulálták az ember, ebben az esetben a katonák, tudatát. Egy reggel, a napiparancs felolvasása után, ismertették, hogy milyen szörnyű esemény történt az éjjel. Az éjszakai laktanyaőrség egy tagját megtámadták. A drótkerítésen egy éles késsel besuhintottak, elvágták az őr gázálarc tartóját, átvágták a gimnasztyorkát, (szovjet mintájú magyar katonai egyenruha felsőrésze), de szerencsére az őrnek semmi baja nem esett. A merénylő eltűnt az erdőben, az őr még csak utána sem lőtt a „merénylőnek,” ennyire megijedt!(?) Ugye elvtársak menynyire ébernek kell lenni, mert ezek a gaz “imprilisták” nem nyugodhatnak, míg a hős szovjet elvtársak rendet nem tesznek. Mindezek, a szocialistavilágot „összeomlással” fenyegető események, a Budakeszi úton, a kisvasút Ságvári (bolsi gyilkos) állomása utáni, híradós laktanyában történtek. Ez az alakulat, amikor bevonultam, még csak két évig akarta a fiatalt boldogítani, de három hónap multán közölték az “örömhírt,” három évig tart a boldogság.

II. Fejezet.

Kezdődik a forradalom.

            Folyt-folydogált a katonaélet, a szokásos alaki és elméleti gyakorlatokkal, de már sejteni lehetett valami változást, mert más irányú politikai szellő fújdogált. Ami nem is volt szellő, hanem egy kicsit erősebb szél, amit a Petőfi-kör „szélgépei” gerjesztettek, (a hajdani Galilei-kör mintájára) és az a tény, hogy ebben az évben járt le a „békeszerződés” azon pontja, amely’ alapján a dicső szovjet hadseregnek, el kellett hagynia Ausztria területét. Magyarán a sógorok megszállása véget ért. Ennek minden jóérzésű magyar ember örült, nem azért, mert az osztrákoknak jobb lesz (ami persze nem baj), hanem mert megszűnik ezzel az a jogcím is, amelynek alapján a megszállók „ideiglenesen” itt tartózkodnak. A megszállást azzal indokolták, hogy az Ausztriában állomásozó csapatok utánpótlási útvonala Magyarországon vezet keresztül, és ezt nekik a saját biztonságuk érdekében meg kell tartaniok.

Miután az „indok” megszűnt, valamit ki kellett találniok a veszély elhárítására. Megtörtént. A csatlós kommunista pártok asszisztálásával létre hozott Varsói-szerződés nevű paktum, amelyben az abban résztvevő országok, közös hadsereg-parancsnokságot hoznak létre, szovjetvezetés alatt. Ezzel, a „megbonthatatlan örökbarátság jegyében,” addig maradnak a szovjetek, ameddig akarnak! A fentebb említett, Petőfi-kör, többségében olyan emberek részvételével működött, akik tulajdonképpen kebelbeliek, kommunisták, voltak, de nem szerepeltek az első vonalban. Úgy érezhették, hogy amikor kivonulnak a szovjet elvtársak, a moszkovitáknak lejárt az idejük, és így most, ők következnek a hatalomban. Ezen koncleső, útonállók közé keveredett, egy-két jóhiszemű, naiv író, és más értelmiségi is, de ők nem voltak meghatározói a Petőfi-körnek. Később be is börtönözték őket. Ezek közül egy-két lézengő ritter a forradalom leverése után, mint hős, antifasiszta ellenálló, jelentkezett a “bérért”, és az “ellenálló” nimbuszért. Ami nem kis előnnyel járt később. Pl. a „szocialistahazáért érdemérem” amely számtalan külön juttatással járt.

            Talán egy kicsit előre szaladtam a történetben, de szükség volt rá, hogy megértsük a később történteket. Megérkezett a tavasz, gyönyörű napsütéses idővel, és megérkezett az első jele a megindult harcnak. A tavasznak a napsütés, a harcnak az első önkritika volt a jele, amit a “magyarnép atyja” Rákosi (alias Róth Manó) Mátyás tartott, valahogy így: Követtünk el hibákat elvtársak, de Nagy Imre elvtárs vezetésével ─ akit most vettünk vissza a Pártba, ─ kijavítjuk azokat. Kiengedték Kádár (alias Csermanek) Jánost, ugyan így Marosán (Buci Gyuri) elvtársakat a börtönből. Ezzel aztán összeállt a későbbi vezérkar, ha akkor mégoly rejtetten is.

            Az ezred politikai tisztje, (a nevére sajnos nem emlékszem) összehívta az ezredet és végig hallgattatta velünk ezt a politikai gyermekmesét. Maga mellé ültetett és a végén megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem. Azt találtam neki mondani, hogy hallottam én már sok önkritikát, így csak a megvalósult dolgokban hiszek. Megállapította, hogy javíthatatlan vagyok, de mivel a Párt jó kezekbe tette a kormánypálcát, a tények majd meggyőznek engem is, mondta.

            Eltelt a nyár, hírek jöttek, hogy megalakult a Varsói-szerződés és ezzel reménytelenebbé tette azt a vágyunkat, hogy megszabaduljunk gyarmattartóinktól. A remény azért csökkent egyre, mert a magyarországi kápók voltak az igazi rabtartók. A pártfegyelem egyre lazult a belső hatalmi harcok okán, az utca embere a szabadabb beszédet érzékelte. Miért volt szabadabb a beszéd (?), mert a Párt, hatalomért ácsingózó emberei, így véltek hatalomhoz jutni. Mit jelentett a szabadabb beszéd, a RÁF-ezreden (így nevezték az ezredünket) belül pl. azt, hogy lehetett a zsoldot keveselleni, ―havi 40 Ft.― ez akkor sem volt nagy összeg, és ebből még ún. Békekölcsönt is kellett jegyezni. Bár a jegyzés ─ papíron ─ önkéntes volt, de nem volt tanácsos a jegyzést megtagadni. Ezt a történetet azért mondom el, mert amikor a kötvényt kézhez kaptam, a nagy nyilvánosság előtt áruba bocsátottam, azzal a felhívással, hogy ki ad többet érte. Ez abban az időben büntetendő cselekmény volt, de én csak egy ejnye-bejnyét kaptam miatta. Nos, ezek, és ehhez hasonló történetek, jól példázzák a fegyelem lazulását a Néphadseregen belül. Így, ilyen hangulatban közelgett október 23.-a. A később bekövetkezett eseményeket senki nem látta előre, legalábbis az utca embere nem!

III Fejezet

Az Őrségváltás.

            Az október is nagyon szép őszi időt hozott. Valamelyik október eleji vasárnap, az ezrediskolát vezényelték őrségbe. Ez azt jelentette a rajparancsnokoknak, hogy a három körzetre osztott őrhelyek valamelyikének, felvezetői lesznek. A felvezető tiszthelyetteseknek az volt a feladatuk, hogy két óránként az ő vezényletük mellett, le kell az őröket váltani, és pihenőbe küldeni. A felvezetés elég megterhelő volt, mert amíg a kiskatona 2óra szolgálat, 2óra készenlét, 2óra alvás rendszerben teljesítette az őrszolgálatot, addig a felvezető tiszthelyettes, minden második órában felvezette az őrt a váltás helyszínére. Ehhez még a több kilométer gyaloglás is hozzátartozott. Minél gyorsabban teljesítette a váltást, annál többet tudott szunyókálni, mert hisz a megmaradt időből, még a felvezetésre való felkészülés is elvett 10-15 percet. Mindezt miért mondtam el? Kiderül a következőkben.

            Szóval, szépen sütött a nap, vasárnap délelőtt volt, és eljött az utolsó váltás ideje, az én felvezető körzetem, bent az erdőben a III.-as kapunál ért véget. Ez cca. oda- vissza 3. km utat jelentett.

Elég fáradt voltam már és úgy gondoltam nem megyek végig az úton, hanem elküldöm az őrt (ez szabálytalan), hogy váltsa le a III.-as kapunál álló őrszemet. Velem volt még két, már leváltott, őr. Szóval elment a váltó, de a váltott csak nem jött. Mondom az egyik katonának, menjen utána és mondja meg a leváltott őrnek, hogy szedje a lábát, ne pocsékolja az én drága időmet, mert megfuttatom, hogy a fejét is elhagyja és keresheti aztán azt is, az én elpocsékolt időmmel együtt! De most már ez a kiskatona sem jött vissza.

Mondom a “maradék embernek” nézzük meg ketten, csak nem esett valami nagy bajuk, talán valami gaz “imprilista” elvágta mindkettő nyakát, és akkor én, hogy’ fogok elszámolni velük. De az is lehet, hogy ott pofáznak, ha igen, akkor szétrúgom a kincstári nadrágjukat. Bevallom az utóbbi változatban jobban hittem, mint az “imprilista” támadásban. Megyegetünk szépen a sűrű, fás, bokros úton és látom ám, hogy tényleg ott állnak egymás mellett, és beszélgetnek.

Amikor meglátnak, elkezdtek integetni, nagyon dühbe gurultam és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal mondtam, hogy kinek integessenek. Akkor vettem észre, hogy takarásban, ott áll az őrparancsnok, és ezért nem tudtak jönni a katonáim. Ez bizony kemény fegyelmi vétség. Meg is kaptam érte a kiróható legnagyobb büntetést, 10. nap szigorított zárkát. A büntetés letöltését, október 15.-én meg is kezdtem. Itt kezd október 23.-hoz kapcsolódni a dicstelen őrségváltás történet. A szigorított fogda azt jelenti, hogy a büntetett, csak másnaponként kap enni, a köztes napokon, kenyéren és vízen kívül semmi mást, kemény fapriccsen alszik és a saját katonaköpenyével takarózik, aki pedig dohányos, az nem gyújthat rá.

Múltak a napok és jöttek a hírek, „mit követel az egyetemi ifjúság” stb. Fel akarnak vonulni, de nem engedélyezik, aztán engedélyezik, aztán mégse! Október 22.-ről 23.-ra, virradóra ismét az iskola adott őrséget, az őrparancsnok Jelinek hdgy. volt, beszélgettünk a tüntetésről, egyszer csak azt mondja, Brányik magának milyen szerencséje van, miért, kérdeztem, azért mert amilyen forrófejű, ott enné magát a fene a tüntetők között és jól fenéken is lőnék magát. Mire én, “ne féltsen maga engem, előbb fog maga meghalni, mint én”. Fiatalabb volt nálam 2.-évvel!

Három nap múlva nem élt, lelőtték a zöldávósok (határőrök), a Budakeszi úton, a Manrézánál, egy sorkatonával, Kara Pál, és Takátsy György hdgy.-gyal együtt, útban a város felé. Az a nyegle mondatom, amit a haláláról mondtam, a mai napig nyomja a lelkemet. Soha többé senkinek nem mondtam ilyet. A forradalom első szabadulója én lehettem, mert a büntetésből még hátralévő két napomat elengedték. Ezzel a szabadsággal éltem is, mert a városban járó fiúkkal tudtam beszélgetni, akik minden röpcédulával, amit az utcán összeszedtek, megkerestek, és egy-egy példányt nekem is hoztak. Így jutott el hozzám egy nyomtatvány, amelynek nagy szerepe lett, a később velem történtekben. Álljon itt a teljes szövege:

KIÁLTVÁNY!

A Magyar Forradalmi BizottmányHatározata

1. A Magyar Forradalmi Bizottmány meghajtja a kivívott és drága vérrel szentelt szabadság zászlaját a hősi halottak, sebesültek és az egész magyar nép előtt. Köszönetet mond a magyar nép igazi barátainak, az ENSZ tagjainak, újságoknak, bizottságoknak, mindazoknak a tudósítóknak, akik a magyar szabadság ügyét magukévá tették, és hathatós segítséggel támogatták a magyar népet jogainak helyreállításában, melyeket az ENSZ alapokmánya biztosít.

2. Felkérjük a Biztonsági Tanácsot, hogy ismerje el a Magyar Forradalmi Bizottmányt és a Szabadságharcosok Vezérségét hadviselő félnek, küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra.

3. Magyarország függetlenségének megvédésére kérjük a Biztonsági Tanácsot, hogy küldjön Magyarországnak anyagi és szükség esetén katonai segítséget.

4. A magyar nép és a Forradalmi Bizottmány felmondja a varsói szerződést, mivel az ellenkezik a magyar békeszerződéssel és az ENSZ alapokmányával, ezzel egyidejűleg a Biztonsági Tanács (ENSZ) védelme alá helyezi Magyarországot minden fajtájú agresszió ellen. Az oroszok azonnal vonuljanak ki Magyarországról, kitűzött fehér zászlókkal.

5. Magyarország kinyilvánítja semlegességét, Ausztria mintájára jó barátságot akar a világ minden népével az egyenlőség alapján.

6. Tiszteletben tartjuk a tűzszünetet.            A fegyvert nem tesszük le, a szabadságharcosok fegyverben maradnak, fegyverüket nyíltan hordják, a Forradalmi Bizottmány adja ki a fegyverviselési engedélyt, a szokásos karhatalmi alakulatok, rendőrség, honvédség, a fegyvereseket nem igazoltathatja, csak rendbontás esetén, a Forradalmi Bizottmány igazolványával rendelkező fegyverest, csak saját alakulata vehet őrizetbe.

7. A szabadságharcosok felléphetnek a kivívott szabadság védelmében bárhol és bármikor bárki ellen.

8. A rendfenntartó karhatalom kiegészül a szabadságharcosok egységével, ávósok nem lehetnek köztük

9. Mindenkit, aki részt vett a szabadságharcban, szabadság érdemrenddel tüntetünk ki, a halottak díszsírhelyet kapnak, hozzátartozók segélyt vagy nyugdíjat, a sebesültek ápolást és segélyt a rokkantak nyugdíjat

10. Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt.

11. A kormány alakuljon át ideiglenes jelleggel. Tagjai legyenek a szabadságharcosok vezérségéből, a Forradalmi Bizottmány választott tagjai, valamint Kovács Béla, Nagy Imre és Kádár János, a szabad választásokat 3 hónapon belül megtartjuk.

12. Diákparlament, a Munkás-, Paraszt,- Katona- Tanácsok azonnal alakuljanak meg, hatáskörük a kivívott szabadság megőrzése, az alkotmány kidolgozásában vegyenek részt, tagjaikat küldjék a Nemzeti Bizottmány soraiba.

13. Új szakszervezeti vezetők megválasztása, a régi szakszervezeti demokrácia alapján, a munkásság sztrájkjogát biztosítjuk.

14. Az egészségügyi, élelmezési és közművek alkalmazottai dolgozzanak, a munka többi területén tovább sztrájkolunk, az ideiglenes kormány megalakulásáig.

15. Teljes lelkiismereti, vallás, sajtó és gyülekezési szabadságot.

16. Magyarországon demokratikus pártok alakulhatnak. Azonnal működhetnek, tevékenységüket senki sem akadályozhatja meg.

17. Az összes társadalmi osztályok és rétegek fajra, nemre és nyelvre való tekintett nélkül a magyar nép egységes, szétválaszthatatlan részei. Általános amnesztiában részesül a zsarnokság minden áldozata és megfelelő kártalanítást kap, különös tekintettel leszünk azokra, akik a szabadság előharcosai voltak a zsarnokság ellen.

18. Azonnal engedjék szabadon Mindszenthy bíborost.

19. Az ÁVO azonnal feloszlik, az egységes rendőrség tagjai sorában az ÁVO egyetlen tagja sem foglalhat helyet, ellenben helyet kell, nyerjenek a szabadságharcosok.

20. Az ország gazdasági rendje nem igazodhatik semmiféle dogmához, hanem kizárólag az ésszerűség, a szabadság és szakszerűség elve vezesse. A kisiparosok, földművesek, diákok, művészek állami támogatást kapnak. Az üzemi munkásság részesedést kap az üzem tiszta jövedelméből.

21. Szabad külföldi utazás, külföldiek szabad látogatása Magyarországon, az európai demokratikus országok be-és kiutazásának rendje szerint.

22. A külföldi segély szétosztását a szabadságharcosok, és a Nemzeti Bizottmány végzi a Vöröskereszttel együtt.

23. Az összes kiváltságos ellátmányokat azonnal megszüntetjük, a párt és kormány, magáncélt szolgáló, raktárkészleteit a sebesültek ellátására igénybe vesszük.

24. Menedékjogot, és ha kívánják, magyar állampolgárságot adunk az orosz katonai alakulatoknak, azok minden tagjának, akik a magyar szabadságharcosokat segítették, és nem kívánnak, visszatérni országukba.

25. Jelen határozatunkat megküldjük az ENSZ minden tagállamának, Dobi Istvánnak, Nagy Imrének, Kádár Jánosnak, Kovács Bélának és nyilvánosságra hozzuk az egész világ előtt.

DUDÁS JÓZSEF  

A Magyar Forradalmi Bizottmány elnöke 

Az után egy-két nappal, hogy ez a kiáltvány hozzám eljutott, meglepő parancs érkezett az ezredhez. Alakítsák meg a Forradalmi Katonai Tanácsokat. Fontosnak tartom ezt a parancsot, mert ebből derül ki, hogy nem maguktól alakultak meg az FKT.-k, parancsra tették azt, akik tették! A későbbiekben mégis bíróság elé állították azokat, akiket el tudtak érni.

Utólag elgondolkozva az előbbieken, arra a meggyőződésre jutottam, hogy ez a cselekvése a Magyar Kommunista Pártnak, ez, az előre megtervezett sratégia része volt. Miért gondolom ezt? Először azért, mert a parancsot kiadó, az a Janza Károly honvédelmi miniszter volt, aki nem „vádolható” antikommunizmussal. Másodszor, ezzel a „bajmegelőző” taktikával, úgy vélték, kézben tartható, megelőzhető a katonák esetleges csatlakozása a diák megmozdulásokhoz. A teljes joggal, kormányhűnek tudott katonatisztek bejuttatása az FKT.-k be, ha lehet, még szorosabbá teszi a Párt és a katonaság kapcsolatát! Ez az elképzelés stratégiailag remek. Csak a taktikába csúszott be egy kis hiba. Amire nem számoltak, nem is számolhattak, az az volt, hogy az FKT.-tagok jelölése és választása irányíthatatlan lesz. A Pf 9497 RÁF (rádiófelderítő) ezrednél így történt, nem tudom másutt hogyan, de nálunk közfelkiáltással esett meg, ez a nem kis történelmi esemény.

            Így történt, hogy az ezred parancsnokság az ebédlőbe, ami egyben színházterem is volt, hívta össze az ezredet. Én, valami sejtéstől indítatva, azt gondoltam, hogy aki kezdeményezi a választást, annak nagy, esélye van, a tanácsba való bejutásra, és ezzel meg is határozza annak összetételét. Ezért amikor mindenki ott volt már, én felugrottam a színpadra és felolvastam a fentebb ismertetett KIÁLTVÁNYT. A felolvasásnak elsöprő sikere volt, a hallgatóságból felkiabálta valaki: „Brányikot a forradalmi katonai bizottságba!” Ezzel az el is dőlt, hogy én leszek az első, így a javaslattételnél is én lettem a további tagok egy részének, nem mindegyiküknek, a javaslat tevője.

Nem emlékszem hány tagú volt a testület, csak arra, hogy a vezetőség háromtagú lett: Benke törzsőrmester, Körmendi törzsőrmester, Brányik tizedes. Mind hárman sorkatonák. A másik két tag úgy gondolta legyek én az elnöke a Tanácsnak, így ezt be is jelentettük a választóinknak, kifogást nem emelt senki. Az említett parancs, tartalmazta azt is, hogy egy összekötőt kell küldeni a H M.-be, erre a legalkalmasabbnak Szolnoki Gyulát találtuk, aki akkor kezdő rádióriporter volt. A két társam nem mutatott valami nagy cselekvési kedvet a dolgok vitelében, én azonban annál inkább. A passzivitáson, különösen Benke őrmesterén, nem is lehet csodálkozni, nem olyan rég kötött házasságot. Talán Turán lakott, Körmendi nagyon csendes ember volt, a katonái éppen ezért szerették, nem a forradalmi magatartásáért.

IV. Fejezet.

Működik a Forradalmi Katonai Bizottság.

Az ezred tisztjei, mintha a föld nyelte volna el őket, úgy eltűntek, egy kivételével. Ez az egy éppen az ezred D-tisztje volt! Odajött hozzám és azt mondta, hogy szeretne a laktanyában maradni, mert itt érzi biztonságban magát. Ezt a véleményét arra alapozta, hogy a megválasztásunkat követően tartott„ programbeszédem,” nem volt vérgőzös, sőt a polgári törvények szerinti, későbbi eljárást tartottam követendőnek. Kérésére én azt a választ adtam neki, hogy elhárító tisztekre minden hadseregnek mindig szüksége volt, és lesz is. Az önmagában nem bűn, hogy valaki elhárító. Ha nem követett el semmilyen bűnt, a Haza és valaki becsületes magyar ember ellen, akkor én csak azt tudom vallani a bíróság előtt, hogy én nem tudok semmilyen bűnös cselekedetéről. Ezért nyugodtan maradjon a laktanyában, de ne menjen ki az udvarra, mert mindenhol vannak forrófejű emberek, elcsattanhat egy-két pofon és akkor már nagyon nehéz a dolgot meg nem történtté tenni, és ezzel a törvényesség csorbát szenved, amit nem szeretnék. Ezért, maradjon az épületben, az étkezéséről majd én gondoskodom. Jóval később, évek multán, tudtam meg, hogy mennyire nem tudtunk, nem tudtam, semmit a D-tisztek működéséről!

            Talán november 1.-én, vagy 2.-án, odajött hozzám, hogy szerezzek neki civil ruhát, mert el szeretne menni a laktanyából, lévén, hogy annyira rendezettek lettek a viszonyok, most már haza mer menni. Vajon honnan tudhatta, hogy elérkezett az idejük?! Civil ruhát, természetesen nem adtam neki, mert, ha akartam volna, sem tudtam volna, de valahogyan mégis szerzett. Azóta sem láttam. Erre a tisztre, ─ egy sejtésem kapcsán, ─ még visszatérek. Az alakulat teljes létszámban együtt maradt, az élelmezésünkkel sem volt semmi baj, mert a raktáraink tele voltak.

Teljes rend és fegyelem volt az alakulatnál Erről a HM.-ben is tudtak, Szolnoki Gyula (kezdő rádiós) jóvoltából, mert egyszer csak jött a parancs, lévén, hogy híradós alakulat vagyunk, vonuljunk ki a központi postához Bp. V. Petőfi utca, és a VIII. ker. Horváth Mihály téren lévő nemzetközi telefonközpont, védelmére. Ez megtörtént, kivezényeltem egy-egy szakaszt. Az ellátásukról is gondoskodtunk. Ez úgy történt, hogy az ebédet egy furgonnal elküldtük, az esetleges kívánságokat a gk. vezető feljegyezte, ha tudtuk, akkor teljesítettük.

Nem csak a HM.-ből jöttek az utasítások, jöttek kérések is, az egyik Szabó-bácsitól a Széna térről, adjunk oda fegyveres őröket, mert nekik kevés az ilyen célra felhasználható fegyveresük, kért a III..-ker. Forradalmi bizottság is a Lukács fürdővel szembeni székházához. Onnan Tompa “Pufi” színművész, személyesen telefonált. Itt jut eszembe, hogy a D-tiszten kívül még egy tiszt maradt az alakulatnál, a sport-tiszt, Őt küldtük a III. kerületiekhez. Esetenként lelkesítő, felemelő híreket hozott az emberek szolidaritásáról, pl. amikor élelmiszereket, hoztak valahonnan vidékről, az éhező forradalmároknak, az autókból ki kellett rakodni, a munkáskéz kevés volt, látszólag, mert azt megelőzően többen is jelentkeztek, bármilyen munkát elvállalnak, amivel segíthetik a forradalmat.

Egy idősebb úr azzal jelentkezett, hogy Ő már nem tud fegyverrel harcolni, de bármilyen munkát elvállal, és megadta a telefonszámát, ahol értesíteni lehet őt. De volt más, nem ilyen felemelő hír is. Olyan nagy volt a tülekedés, vélt pozíciókért, hogy valakinek, mire másnap bement a forradalmi bizottság irodájába, már más ült az íróasztalánál, mondván, mától ő végzi ezt a munkát, így aztán ezt megelőzendő, volt, aki bent aludt az íróasztalon.

        De összességében, több volt a felemelő, mint a lesújtó hír. Ilyen nagy és nem várt változás alkalmával, mindig vannak nemkívánatos események, és még több, nem odavaló ember. Tapasztalni lehet, hogy a nem kívánatos események előidézői nagyobb részt, a nem odavaló emberek. Még nem érkezett el az ideje a felelősségre vonásnak, szentül meg voltunk győződve arról, hogy nincs messze az az idő, amikor erre is sort kerít a győztes forradalom. 

            HM. összekötőnk, Szolnoki Gyula, egyik alkalommal hozott a nevemre szóló fegyverviselési engedélyt, Dudás Józsefnek, a Magyar Forradalmi Bizottmány elnökének aláírásával. Ennek én, nagyon megörültem, mert úgy gondoltam, hogy ez lesz a bizonyítékom, majdani gyerekeim előtt, hogy tevőlegesen részt vettem a kommunizmus leverésében. Az Úr azonban másként döntött. Amíg én a győri megyei börtön “első osztályú ellátását” élveztem, édesapám a Magyar Nemzet Története ( Révai kiadás ) sorozat VIII. kötetébe rejtett engedélyt, valamilyen csoda folytán megtalálta és megsemmisítette, arra gondolva, hogy a nyomozás során házkutatást tartanak majd és megtalálhatják a “bűnjelet”. Nagyon szomorú voltam a kiszabadulásom után, amikor ezt megtudtam, de igazat adtam édesapámnak, mert az óvatosság soha sem árt, amint azt később sokszor tapasztaltuk.

            Visszatérve a laktanyában történtekhez, egy alkalommal négy vagy öt kiskatona jelentkezett a kapuőrségnél azzal, hogy menedéket és élelmet kérnek. Mikor elém kerültek, akkor derült ki, hogy sorkatonák, az ÁVH- nál teljesítették sorkatonai szolgálatukat, mert oda hívták be őket. Volt ilyen, nem minden ÁVH-s volt önkéntes. A gyakorlat az volt, hogy paraszt fiatalokat, megbízható párttagok (vagy annak vélt) gyerekeit ide hívták be, mert azokban jobban megbíztak, hogy honnan ez a bizalom, nem tudom. Ez nem mindig vált be. Ezek a fiúk, ugyanazon dunántúli faluból valók voltak, de már nem emlékszem melyikből. Talán két éjszakát a laktanyánkban töltöttek, de szerették volna folytatni az útjukat hazafelé, ezt azonban nem merték megtenni, mert nem volt náluk semmilyen igazolvány! Azt kérték tőlem, adjak egy szabadságlevelet, azzal már elmernek indulni. Úgy gondoltam, menjenek, mert itt csak kenyér-pusztítók, nem csinálnak semmit. Mivel a szabadságlevél névre és címre szól, ha szükséges lesz, később, meg fogjuk találni őket. Nem lett rá szükség! Mindenkit eltöltött az öröm, tele volt minden jóravaló ember, várakozással. Felkelt a nap, a vörös csillag leáldozott, tehát ragyoghat a szellem nap világa minden becsületes magyar homlokán, visszajöhetnek a kitelepítettek, megtalálhatják egymást a szétszakított családtagok. Elhagyhatják az, Andrássy út 60-at, az ott raboskodók, megkínzottak! Nem lehet véletlen, hogy ez, a valamikori nemzetiszocialista székház, ’45. után az ÁVH központja lett.

V. Fejezet.

Az ÁVH. (ÁVO) levélbontó részlegénél!

Már említettem, a kisvasút Ságvári (bolsi gyilkos) nevű állomását. Ettől kb. 2-300 m.-re volt az erdőben egy szép régi kastély, amit nagyon őriztek az ÁVH-sok. Mindig furdalt minket a kíváncsiság, vajon mit őriznek ennyire, mit takarhatnak az óriási fák? Valamelyik katonatársam jött a hírrel, hogy eltűntek az őrök. Nosza, gondoltam, itt az alkalom, hogy megoldjuk a rejtélyt. Összeállítottam egy kis csapatot és elindultunk a felderítésre. Nem tudhattuk, beljebb az épületben, nincsenek-e ÁVH-sok. Nem voltak! Hová lettek(?) szétszaladtak már október 29-én(?) ennyire megijedtek volna ? Nem hiszem. Akkor mi történhetett? Október 28-án Nagy Imre, többek között, bejelentette, hogy az ÁVH-t feloszlatják.

Két dolog lehetséges.

Az egyik, valóban úgy megrémültek, hogy fejvesztetten menekültek. Mitől szállt az inukba a bátorságuk, ezeknek, a csoportban bátor, terrorista legényeknek? Talán úgy ítélték meg a történelmi helyzetet, hogy itt a vég?

A másik: hogy megszólalt a lelkiismeretük,(?) ez, nem lehet, mert az nem volt nekik, és különben is, ilyen irányú kiképzésük nem volt.

            A feloszlás olyan gyors volt, hogy ezen egység teljes dokumentációját a helyszínen hagyták, mégpedig úgy, hogy a páncélszekrények és más tárolók, tárva-nyitva maradtak, a teljes névsorral és oktatási anyaggal! Talán tudták, hogy rövidesen visszajönnek!

            Mi is volt tulajdonképpen ennek az alakulatnak a feladata? A fentebb említett oktatási anyag teljesen világos, egyértelmű választ ad a feltett kérdésre.

            Kezdjük a szervezeti felépítéssel. A szervezet parancsnoka Horváth őrnagy volt (a kereszt-nevére nem emlékszem, lehet, hogy nem “keresztnevet” hanem utónevet kellene írnom!) valószínű, a későbbi belügyminiszter. Minden un. elosztó postán, volt egy „statisztikai csoport” fedőnévvel bíró részleg, amelynek minden tagja a posta alkalmazásában is állt, a fő alkalmazója viszont az ÁVH volt.

A külvilág számára a feladatuk az volt, hogy statisztikát állítsanak fel arról, hová címezik a feladók, leveleiket. Valójában azonban a postai küldeményekből, leginkább a levelekből, szúrópróba szerűen és célzottan is mintát vettek, ezeket elküldték a levélbontó laboratóriumba a Budakeszi útra, ott azokat felbontották, és elolvasván, vagy tovább engedték azokat, ha tartalmuk semleges, közömbös volt, vagy lemásolásuk után a következőket tették :

            Elsősorban a külföldre irányuló levelezést figyelték, ha a levelezés ezzel a levéllel kezdődött, egyszerűen elkobozták, függetlenül attól, hogy ajánlottan adták-e fel vagy sem, mert az egyik feladat az volt, hogy akadályozzanak meg minden, kezdődő külföldi kapcsolatot. Ha a levél politikai megjegyzéseket tartalmazott és azok nem dicsérők voltak, a feladót, és levelezését figyelni kezdték.

            Szúrópróba-szerűen figyelték a belföldi levelezést, is mert így a polgárok ellenőrzésére és esetleges beszervezésére, különleges lehetőségek adódhatnak, pl.az említett működési leírásból: egy alkalommal fennakadt a szűrőn egy levél, amelyben egy hölgy azt írja a barátjának, hogy sajnos teherbe esett, kéri, kerítsen egy orvost, akinek a segítségével a nem kívánt terhességet megszüntethetik. Az inkriminált levelet lemásolták, és tovább engedték a címzetthez. Tudni kell, hogy abban az időben szigorúan tilos volt az abortusz, a törvény keményen lesújtott azokra, akik ezzel éltek és ezt elkövették. Ezt követően az érintettek levelezését figyelték, menetközben megállapították, hogy a páros férfitagja, ráadásul nős. Amikor a levelezésből kiderült, hogy a férfi szerzett egy orvost, aki (persze jó pénzért) hajlandó elvégezni a tiltott műtétet. Az utolsó levéllel felkeresték a férfit és megkérdezték tőle, hogy hajlandó lenne-e a munkatársairól jelentéseket írni. Amikor nemet mondott megmutatták neki a levelét, és ismételten feltették neki a kérdést, most már kiegészítve azzal, hogy ha mégis jelentene, akkor lehetővé tennék neki a műtét elvégeztetését azzal, hogy meg kell, mondja az orvos nevét és címét is. Ki meri azt állítani, hogy hasonló helyzetben nem fogadja el a feltételeket? Nos így is szerveztek be embereket. Azt a kérdést fel sem érdemes tenni, mi lett az orvossal, és a hölggyel?

Elrendelték egyes emberek teljes levelezésének figyelését is, de nem csak egyesekét, hanem pl. a teljes Magyar Népi Együttes minden tagjáét is. A figyelendők névsorát kívülről meg kellett tanulniok a “statisztikai csoport” tagjainak. A többi postás gyanújának elterelésére, lévén, hogy tilos volt az oda nem beosztottaknak a szobába belépni, kiadták utasításba, hogy egyszerre menjenek szabadságra, addig rendes postai alkalmazottakat ültetnek be a munkahelyre és akkor valóban csak semleges statisztikákat, készítenek a forgalomról. Ördögien ki volt találva minden, még az is, hogy a postai ÁVH tagjait időnként kicserélték, áthelyezték, többek között azért is, mert egyik- másik, elbizakodottságában, a helybéli főnökével, nagyon lekezelően bánt. Mindezen leírások, tanfolyami anyagok, dokumentumok mellett, a részlegek teljes névsora is a kezembe került, amit a Pf. 9497 RÁF ezred páncélszekrényébe zártam, majdani felhasználás céljából. Erre, az ismert okokból (a forradalmat leverték), sajnos már nem kerülhetett sor! Én pedig a Győri Megyei Börtönben vártam a jószerencsét.

VI. Fejezet.

Végkifejlet a XII. ker. Béla király úton!

            Ezen kis kitérő után, amellyel azt akartam érzékeltetni, milyen környezet vett körül minket a háború befejezése után 10 évvel, térjünk vissza a laktanyába. A napi feladatainkat elláttuk, jól működött az ezred, és rend volt a körletben, tisztek nélkül is. Miből is állt a tevékenységünk? A rádiófelderítés leállt, a kihelyezett egységeink utánpótlása nem okozott gondot, a körleteket rendben tartottuk és vártuk az új országvezetés új parancsait. Bővében lévén az időnek, (legalábbis azt hittük) és mert zavart a Jánoshegy-i kilátó tornyán éktelenkedő vörös csillag, összeállítottam egy csapatot, amelynek az volt a feladata, hogy szerelje le, a nekünk elnyomást és vérontást, jelképező mementót! A művelet sikeres volt, azt hiszem október 31 -én történt ez az akció. A kiküldött szerelő brigád, egyik tagjának kezdeményezésére, aki a környéken lakott, talán éppen a Béla király úton, felkereste a csapat a kormány-üdülő és vendég ház néven ismert, legalábbis a környéken lakók által ismert, 17. ha-on elterülő, több épületből álló komplexumot.

Az épületeket őrizetlenül találták, illetve egy kapus gondnok volt csak, aki civilbe öltözött ÁVH-s volt, amint az később kiderült. Felhívtak telefonon, hogy mit tegyenek. Én felhívtam a közvetlen telefon segítségével a miniszterelnökséget, ahol is a cselekvésünkre vonatkozó kérdést fel kívántam tenni. Meglepetésemre a K- telefon kezelője kapcsolta Nagy Imre miniszterelnököt, aki a kérdésemre, hogy mit tegyünk, azt a választ adta, vigyázzunk az épületekre addig, amíg a helyzet nem rendeződik. Miután a helyzet tisztázódott, eggyel megnőtt azon objektumok száma, amelyek ellátásáról gondoskodni kellett.

A fiúk naponta jelentkeztek és csodákat meséltek a villák be-és elrendezéséről. A különféle színű fürdőszobákról (kék, szürke, rózsaszín, zöld) akkor, amikor Magyarországon csak fehér csempe volt. Mielőtt felmentem volna a hegyre, kaptam egy telefoni értesítést Máramaros-i iránymérő alapunktól, amellyel telefoni kapcsolatunk volt, a többivel csak rádió összeköttetésben álltunk, ami azt jelentette, hogy rejtjelezve, morzejelekkel, tarthattuk a kapcsolatot egymással.

A máramarosi emberünk azt jelentette, hogy négyes sorokban jönnek be az oroszok Magyarországba. Ezt nem akartam elhinni, mert hisz’ itt az a hír járta, hogy a forradalom győzött, a ruszkik folyamatosan mennek ki az országból. Erre a hírmondó azt mondta, hallgasd, kitartom a telefont az ablakon, mert az ablakunk alatt vezet el az országút. A zaj hatalmas volt, minden kétkedésemet eloszlatta, tudtam itt a vég! Azonnal felvettem a K- telefont, már ismertem, és felhívtam a miniszterelnökséget, ahol megint Nagy Imrét kapcsolták, én pedig jelentettem a hallottakat. Nem tudom más forrásból hallotta-e a hiób hírt, de nem mutatott valami nagy megrendülést!

            November 3-án reggel elmentem a furgonnal és az élelmiszer szállítmánnyal az őrzést ellátó Béla király úti csapathoz. Az a fényűző berendezés, amit láttam, az tényleg vérlázító volt, ha belegondol az ember, hogy mindez a szóban mást ígérő, proli-arisztokráciának készült! Mindent meg-néztem „ellenőriztem” megcsodáltam. Miközben inspiciáltam, jelezték, hogy egy civil csapat, kis teherautóval, fegyveresen, beállt a parkba. Fegyvereseink egy részét a tetőre vezényeltem és lementem a bejárathoz, ─ ahol a betolakodók várakoztak ─, megtudakolandó mit keresnek itt. Meglepetésemre egy újpesti fiúkból álló csoportot találtam, akiket látásból ismertem, megkérdezvén, hogy mit keresnek itt, zavaros válaszokat kaptam, hogy tudniillik az objektum megőrzésére jöttek stb. Arra a kérdésre, honnan tudták Újpesten, hogy van itt egy olyan kormányépület, amit őrízniük kellene, érthetetlen válasz adtak, amit tudomásukra is adtam, rövid tanácskozás után jobbnak látták, ha az őrzést ránk hagyják. Vajon kik lehettek, milyen céllal jöttek? ÁVH-sok voltak, lopni akartak, vagy mind a kettő? A kényes helyzetet így megoldva, a várható dolgokról beszélgetve elmúlt az este, a furgon nem jött vissza értem, mert más dolga akadt, úgy döntöttem ott alszom valamelyik “proletár úr” ágyában.

            Hajnalban felrázott az őrség azzal, hogy az oroszok lövik a várost. Valóban körtűz látszott körbe - körbe. A rádióból hallottuk Nagy Imre szavait „.. csapataink harcban állnak… a kormány a helyén van… kérjük az ENSZ csapatokat, segítsenek…” Ehhez a szózathoz azért egy-két kommentár kívánkozik.

     ELŐSZÖRIS, a kormánycsapatok nem álltak harcba, reguláris egység erre, a honvéd vezérkartól, parancsot nem kapott! Akik harcoltak azok a civilek voltak.

      MÁSODSZOR, a kormány nem volt a helyén! Hol volt Kádár János és a többi hazaáruló? Most kell az ENSZ segítségét kérni? Nem késő egy kicsit?

      HARMADSZOR, nem gondolhatta komolyan egy gyakorló politikus, hogy amikor a szovjetek támadásba lendülnek, akkor a szabadvilág csapatai védelmünkre kelnek!

Akkor mi történhetett, összezavarodott a miniszterelnök? Rosszul tájékoztatták? Vagy valami más?

Ki tudja, talán soha sem fogjuk megtudni, (vagy mégis(?) lásd az okoskodás című fejezetet!) mert úgy tűnik nekem, Nagy Imre az a szent szobor, amelyhez nem mernek hozzányúlni a hivatásos történészek, megnézendő, hogy van-e a szobornak háta, vagy nincs ott semmi? Én a magam részéről, csak a mártíromságát tartom pozitív tettnek. Általános szereplése a háború után, a szovjethatalom kiszolgálását jelenti.

A rádió hírei lesújtóak voltak, úgy döntöttünk, részt veszünk Budapest védelmében, csatlakozunk valamelyik harcoló egységhez itt a budai oldalon, csak még valahol valami komolyabb fegyverzetre kellett szert tennünk, mert mi csak egy-két géppisztollyal voltunk felszerelve.

VI. Fejezet.

Kílbóttal át a Dunán.

            Elindultunk le a hegyről, gyalog, hogy csatlakozzunk a Csillaghegyen folyó harcokhoz. Úgy terveztük, útba ejtjük a III. kerületi Folyamőr utcai laktanyát, ott szerzünk nagyobb hatásfokú, komolyabb fegyvereket. Leértünk a hegy lábához, a Budakeszi út elején a Szép Ilonka remíznél egy elhagyott teherautóra akadtunk, amit a nép nevében lefoglaltunk, és ezzel indultunk Rózsadombon keresztül, kikerülve a Moszkva teret, az Árpádfejedelem útján a folyamőr laktanya felé. Az odavezető úton ért bennünket olyan élmény, amit a mai napig nem felejtettem el. Amikor az ablakokon kihajoló emberek meglátták, hogy egy teherautónyi magyar katona megy Csillaghegy felé, cigarettákat dobáltak a kocsinkba és azt kiabálták, vigyázzunk magunkra és rájuk! Olyan szeretet sugárzott felénk, amit nem is érdemeltünk még ki, de a bizalom, hit a győzelembe, olyan nagy volt, hogy mi ismételten győztesnek éreztük magunkat. A kívánt fegyverek megszerzése nem ütközött különösebb nehézségbe, mert a laktanya parancsnoka (az ügyeletes tiszt ?) csak tessék-lássék tiltakozott. Így jutottunk látcsöves puskához, kézigránátokhoz.

            Irány Csillaghegy, itt a strand körül foglaltunk állást, rövid időn belül kiderült számunkra, hogy a hegygerincen nehézfegyverekkel felszerelt, ismeretlen létszámú ellenség vár az általános bevetési parancsra. Szórványos lövöldözés hallatszott innen – onnan, de ezen kívül semmi nem történt. A helyzetet értékelte a csapat, a hősi ellenállást eredménytelennek ítélve, úgy döntöttünk, az én egyetértésemmel, hogy ki-ki, menjen, amerre lát, és vigyázzon magára. 

            Én elindultam a Duna felé, mert át akartam kelni a folyón a pesti oldalra. A Római part egyik csónakházában kértem egy kilbótot, amit a csónakmester, érthető okokból nem akart adni, arra hivatkozott, hogy nem tud majd elszámolni a tulajdonosnak. Valljuk be igaza is volt, én győzködtem, mondván, uram itt áll egy katona talpig fegyverbe, mit gondol, van esélye az eredményes ellenállásnak? A vita alatt a csónakmesternek az az ötlete támadt, hogy a 15 éves fia átjön velem a Dunán és a csónakot visszahozza. Ebben megállapodtunk és elindultam a túlsó part felé, nagy honvédségi zubbonyban, tele aggatva vécsei gránátokkal, és egy pisztollyal megerősítve. Szerencsésen átérve, a fiú mielőtt visszaindult azt kérdezte, nem adnék- e neki a gránátokból egy néhányat? Mivel úgyis meg akartam tőlük szabadulni, hisz’ nem mehettem végig a ruszkik által már megszállt városon, övemben öt-hat gránáttal, azt mondtam a fiúnak, adok, de előbb megmutatom, hogyan kell ezeket, a szerkezeteket kezelni. Kibiztosítottam egyet, eldobtam, így a fiú „ki lett oktatva” a többit oda adtam neki. Utólag belegondolva ez bizony nagy felelőtlenség volt az én részemről, képzeljék el, hogy a szegény apa mit gondolt a túlsó parton, mi történhetett a fiával, amikor a robbanás hangját meghallotta. 

            Elindultam hazafelé, de előbb bementem egy barátomékhoz, Bakonyi Tibiékhez, a pisztolyomat elrejtendő. Tibi apukájával meg is egyeztem, hogy elássa a fáskamrában, amíg érte nem jövök! Soha nem mentem érte. 

            A Belvárosban laktunk, szemben a Nemzeti Múzeummal, közlekedés nem volt, így gyalog indultam neki a cca. 10 km-es útnak. Egy teherautó felvett, így nem kellett végig gyalogolnom a hosszú úton, de, azt mondta sofőr, nem visz be egészen a Nyugati pu.-ig, mert katonaruhában nem egészen biztonságos. Lehet, hogy rá lőnek a kocsira a ruszkik, ha egyenruhát látnak, mert nagyon be vannak „rezelve”. Így aztán a Lehel piacon kitett, én pedig gyalog folytattam az utam. Amikor a Nyugati pu-hoz értem láttam, hogy a sofőr nem tévedett, amikor nem vállalta a kockázatot. Tankok álltak a téren, a Váci út, József krt, Szent István krt és a Bajcsy-Zsilinszky út felé irányzott ágyúcsövekkel. Meglátott egy ruszki, rám kiáltott: „igyi szuda szoldat”, áldottam istenemet, hogy elástuk az” ágyút”, így aztán az alumínium kanálon kívül, semmi más nem volt a zsebemben. A ruszki megmotozott, megérezte, hogy van valami a zsebemben, „sto eta?” Tette fel a dörgedelmes kérdést, mivel én nem tudtam, hogy oroszul hogyan mondják, kanál, zsebembe akartam nyúlni, hogy kivegyem a „csoda-fegyvert”, de rögtön a hasamba nyomta a géppisztolyt, és Ő kezdett kotorászni a zsebemben. Amikor meglátta a “csodafegyvert”, nagy kegyesen utamra engedett, mondván, „pasli szoldát!” Így aztán minden különleges baj nélkül hazaértem.

VIII. Fejezet.

Okoskodás, és vélt összefüggések.

Az eddig elmondottakból nem derülhetett ki, hogy mit tudtunk, tudtunk-e egyáltalán valamit (?), mi katonák, diákok, vagyis mi egyszerű emberek, arról mi készül, vagy készül-e egyáltalán valami a polgári politikai életben? A Pf. 9497 számú RÁ F.(rádiófelderítő)-ezredben semmi olyan hír nem járta, ami utalt volna a később bekövetkezett „földrengésre”. Hallottunk a Petőfi-körben folyó polémiákról, de azok igazi, tartalmi lényegét nem ismertük. Érzékeltük hétköznapi kis életünkben, a terror csökkenését. Szabadabban és bátrabban hangoztattuk a hivatalos államrezonnal nem egyező véleményünket, mind ezt, különösebb következmények nélkül.

Nagy Imre újbóli megjelenése a politikában, változást jelzett, (és ami a Kossuth tér-i beszédében használt, megszólítást illeti, az istenadta nép, azt, fütyülve, kikérte magának, mondván „nem vagyunk elvtársak”.) Nem tettünk különbséget a bolsevik és a kommunista rendszerek között, mint ahogyan nem is volt, mert ezt a distinkciót, csak utólag kreálták a magyarországi kommunisták (bolsik) a maguk mentségére, azzal a céllal, hogy az elkövetett bűneiket ne próbálja senki összemosni a bolsevik bűnökkel. A zavar akkora volt a fejekben ― amint az a KIÁLTVÁNY-ból is látszik ―, hogy Dudásék, Kádár Jánost, Kovács Bélát, Dobi Istvánt és Nagy Imrét követelték a kormányba. Gondoljunk csak utána, milyen névsor ez?! 

            Az előbbiek alapján, gondolom teljesen érthető és világos, miért ért minket meglepetés szerűen, a műegyetemisták, bejelentett felvonulása. Nagy öröm és nagy várakozás követte a bejelentést. Az a huzavona, ami nem is az engedély megadását - nem megadását, jelentette, ha nem egyszerűen csak a tiltásról szólt, lehűtötte a várakozás lázát, és egyértelművé vált, hogy az eszmék csatája meg kezdődött. Más csatára nem is gondolhatott senki, legalább is az egyszerű magyar emberek Többek között azért sem, mert nem volt fegyver más kezében, csak az államhataloméban. De nem is gondolt, mert a 10 év oktatás-politikája és a kötelező szemináriumok, valamint a reggeli Szabad Nép (KMP napi lapja), ½. órák, (csak a fiatalok kedvéért írom, hogy minden munkahelyen a dolgozóknak ½. órával előbb be kellett menni a munkahelyre, hogy a párttitkár felolvassa az aznapi vezércikket és így a dolgozók, már „ideológiailag felkészülve”, kezdhetek dolgozni, és az ellenség esetleges eszmei támadásait, ideológiailag már felvértezve, tudják visszaverni) kellőn elbutították, és félelemmel töltötték el az embereket.

Oly annyira, hogy amikor a forradalom mámoros pillanatában, a szovjet típusú országcímer helyett a magyarcímert követelték, akkor is csak azt merték a követelményben leírni, hogy a „Kossuth” címert kérik vissza. Mert belesulykolták a fejekbe azt a tévhitet, hogy a szentkoronás magyar címer a „Horthy fasizmus” jelképe és a magyar proletár nem vonulhat fel ez alatt. [Idekívánkozik, hogy azt a jelvény-készítőt, aki elsőnek készített zománcos, igaz szentkorona nélküli, címert, a Forradalom bukása után 8-évi börtönre ítélték, attól függetlenül, hogy a Kádár-éra a szovjet címert utánzó címert mégis csak módosította!)

(1948- ban át akarták íratni még a Himnuszt is, egy köztársasági induló című mozgalmi dalra. Ez egyébként meg is történt. Valahogy így kezdődött: „Elnyomás, szolga sors, ez volt a rend ezer évig, senyvedt a nép legjobb ereje…” és ebben a stílusban hordott össze hetet-havat az általam nem ismert szerző. Ezzel egyidejűleg felkérték Kodály Zoltánt, írjon egy új himnuszt, de Ő a felkérést nem vállalta, így a kezdeményezés hamvába holt. A Himnusz szövegét egyébként nem énekelték a hivatalos állami alkalmakkor. A köztársasági indulót pedig a magyar gyomor nem vette be.)

Visszatérve egy rövid gondolat erejéig az un. „Kossuth címerhez”, meg kell jegyezni, hogy ilyen nincs, illetve van, de az a Kossuth-család címere (hadipajzsban, egy kecske ─ a kozu kecskét jelent szlovákul ─, három rózsát tart), és mint ilyennek semmi köze sincs az országcímerhez.

Itt kell megemlítenünk azt is, hogy a „Horthy-fasizmus” kifejezésnek aztán végkép semmi értelme nincs, mert a magyar politikának a Mussolini, olasz, és Franko, spanyol, fasiszta ideológiájához nem sok köze volt. Igaz Németország nemzetiszocialista ideológiájához se sokkal több. Az elterjedt szóhasználatnak az az oka, hogy az elterjesztői, az általuk legrosszabbnak tartott jelzőket kívánták a magyarokra aggatni. Nem kisebb ok, a műveletlenség sem, mert a mai napig nem sokan tudják megmondani, mi a különbség a nácizmus és a fasizmus között.

Ezeken kívül persze, cél volt a demokratikusan megválasztott Horthy Miklóst, a választás nélkül hatalomra került, Szálasi (Szalosján) Ferenccel, ideológiailag összemosni. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a kitudja kik által(?), és milyen céllal táplált féktelen magyargyűlölet, olyan állításokat is terjesztett, amelyek nem voltak igazak. Ilyenek pl. / Magyarország az utolsó náci csatlós, (a szlovák náci állam Hlinka vezetésével tovább volt hűséges Hitlerhez, mint mi),/ a nyilas hatalomátvétel és német megszállás után itt jelentették fel a legtöbb embert, (a kutatások ezt sem igazolták, ilyen dokumentumok nem kerültek elő, etc.)

            Az ok-okozati összefüggéseket a következőképpen látom logikusnak. Amint már fentebb írtam az osztrák békeszerződés szerint a megszállásukat 10 év elmúltával a győzteseknek meg kell szüntetni. Mivel a jaltai egyezmény szerint Ausztriában nem csak a SZU. volt a megszálló, a többi megszállókkal együtt, el kellet hagyniuk nekik is az országot. Ezzel azonban megbillent volna a földrajzi erőegyen-súly, ezért szükségessé vált a szovjethatalomnak egy, a NATO- hoz hasonló, és azzal szemben álló katonai szövetség létrehozása. Ezt meg is tette, létre hozta a Varsói Szerződés névre keresztelt, katonai szövetséget, persze szovjetvezetés alatt. A gazdasági állapota a csatlósoknak a háborús jóvátételek fizetése és a szabadrablások, miatt sem volt valami fényes. Ehhez a bizonytalan helyzethez hozzá járult, Egyiptom és Anglia, Szuez birtoklásáért folytatott diplomáciai csatározása, amelyben a SZU. erősen érdekelt volt. A készülődő háborúhoz szüksége volt a szovjet-hatalomnak minden pénzre és energiaforrásra, így a magyar uránra is. Ha Magyarország kiesne a szovjet érdekszférából, a SZU. pénzforrása és uránforrása, kisebb lenne a kívánatosnál.

            Mindezen kényes feladatok megoldására szükség volt a megbízható és megvásárolható, vala-mint a magyarokat gyűlölő „népi származású” káderek sokaságára, ebből következően, a jóhiszemű és már kellően „lebutított” magyar, hisz is nekik. Kiengedtették a börtönből Kádárt (Csermanek), Marosánt, háttérbe szorították Rákosit (Róth), előtérbe állították Nagy Imrét. Itt most nem részletezve Nagy Imre előző működésének következményeit, csak utalok rá, hogy volt Ő begyűjtési (padlás lesöprő) miniszter is! Miután előzőleg Rákosiék félre állították, sőt a KMP-ből is kizárták, a falu és az utca népe sokat várt a hatalomra kerülése esetén. (Ellenségem ellensége a barátom.)

            Úgy látszott tehát, hogy mindent kellően előkészítettek Moszkvában a szovjetek további, beláthatatlan ideig tartó, itt tartózkodásának, elfogadtatására. A SZU. külpolitikájának, Szuezzel kapcsolatos tervei végrehajtására, a Vörös Hadsereg egyes egységeit előkészítették az egyiptomi beavatkozásra.

Andropovot (nem véletlenül KGB-s) Magyarországra küldték nagykövetnek. Nem ide tartozik ugyan, de megjegyzem, Németország egyesítése körüli időben, szintén egy KGB-s ment Berlinbe a követségre ( Putyin), akiből szintén első számú vezető lett később, mint annakidején Andropovból! Csak egy valami nem volt kellően előkészítve, a Budapesti Műszaki Egyetem és a Szegedi Egyetem hallgatóinak lelkivilága. Ez, az ügyek további folyását, a bolsevikok szempontjából, végzetesen befolyásolta. Olyan békés(?) volt a légkör, így ítélte meg a Párt központi bizottsága, hogy Gerő elvt. Belgrádba látogatott az addig „láncos kutyának” nevezett, Tito elnökhöz. Nem tudta az utca mi volt a tárgyalás témája! Ma sem tudjuk. Itt érte Őt a hír miszerint tüntetnek a pesti utcán. A belgrádi rádióban azonnal nyilatkozott, hogy a „csőcseléket” szét kell kergetni. Lehet, hogy ennyire nem volt ismerős a helyzettel? Vagy inkább túlbecsülte az előre megtervezett és tökéletesen jó forgatókönyvként látott szerepkönyvet? Nem hiszem.

            Jóval forradalmunk után, úgy 1982 körül, dolgom volt egy lakatos művezetővel, aki nem mellesleg házfelügyelő volt egy szomszéd házban. A ház maga érdekes káderek gyülekező helye volt.

Itt lakott Bíró (Róth) Károly, Rákosi (Róth) Mátyás egyik testvére, akinek a felesége volt Ratkó Anna (van-e aki ezt a nevet nem ismeri?) Itt lakott egy jugoszláviai kereskedelmi kirendeltség vezető, Itt lakott egy ÁVH-s börtönőr házaspár, a fiúk rendőrtiszt, és még más ehhez hasonló egzisztencia. A lakásokat jóvátételben utalták ki, azoknak az üldözötteknek, akik visszajöttek az üldöztetésből. Vagy legalábbis ezt állították magukról. Ebben a házban volt házmester, az említett lakatos, aki 1956-ban az ÁVH-ban teljesített szolgálatot, és mint ilyen, abszolút megbízható lévén, alkalmas volt a káderek házát felügyelni.

Ő mesélte az alább következő történetet, ha nem igaz, az ő lelke rajta. Káder gyerek voltam, mondja, ezért, mint teljesen megbízható elvtársat, az ÁVH-hoz hívtak be szolgálatra, teljesen szokatlan időpontban, 1956 évelején. A létszámunk, 40-50 körül volt. Kiképzésünk az utcai harcokra, beépülésre, idegen csoportokba, és más un. fedett, munkákra szorítkozott. Mire túlestünk a kiképzésen, amit a szovjet elvtársak tartottak, ősz lett. A tüntetések elkezdődtek, és eljött a rádió ostroma is, ahová azonnal kivezényeltek minket. Civilben voltunk, közöttünk, elvegyülve, szintén civilben, oroszok. Mit gondol, kik lőttek először az épületre? Mi, mert hisz nálunk volt csak fegyver. Nemsokára megérkeztek a katonák is, a rendőrök is, de azok, átadták fegyvereiket a civileknek, akik ezt „erősen” kérték, követelték.

( Ezt igazolja az én tapasztalom is. Ezen időpont körül, mint a Pf. 9497. forradalmi katonai bizottságának elnöke, valamilyen fegyverszállítmányt vittem vissza, teherautóval, az Illatos út-i központi fegyverraktárba. A portáson kívül nem láttam embert, aki őrizte volna az arzenált. Úgy tűnik, mintha készakarva hagyták volna őrizetlenül a raktárt. Csak az nem vitt onnan fegyvert, aki nem akart! ez igazolni látszik azt, amit a házfelügyelő mesélt.) A rádiónál befejeztük a „munkát” és rövidesen parancs érkezett, menjünk Rétságra és hozzuk Budapestre Mindszenthy bíborost, folytatta a mesélést Konkoly úr.

Így is történt, Pallavicini (Pálinkás) örnagytól kiköveteltük a páncélos kísérőt, és a bíboros urat felszállítottuk a fővárosba.(Őrgróf Pallavicini, alias Pálinkás őrnagy. a későbbiekben az életével fizetett ezen akcióért.) A történetet a házfelügyelőúr nem folytatta, illetve még annyit mondott „mit gondol, hányan vagyunk még életben, az akcióban résztvevők közül(?) már csak én egyedül!” Mivel az aznapra megbeszélt munka véget ért, úgy gondoltam majd későbbiekben folytatni fogjuk a munkát és a beszélgetést is, így majd meg fogok tudni többet az izgalmas történetekből. Sajnos nem így történt, Konkoly úr pedig eltűnt a látómezőmből.

            Fel kell tenni a kérdést, hogy az ennyire részletesen kidolgozott forgatókönyv, mégis miért nem lett sikeres az első felvonásban, és ezzel, majdnem teljes tragédiába taszította a szovjet stratégákat, valamint „magyar” csatlósaikat? Fontos kérdés az is, hogy az ÁVH miért viselkedett, úgy ahogyan az megtörtént? Miért hagyták el pozícióikat, őrhelyeiket? Ez is része volt talán a forgatókönyvnek? Ha igen, mi lehetett ezzel a cél? Emlékeztetem az olvasót a szovjet orvos perekre, a zsidók Uralon túlra történő telepítésének, előkészítési manőverére. Mindezzel csak a szovjet antiszemitizmus meglétére és rendkívüli erejére kívánok emlékeztetni.

A magyarországi politika, rendőrség, ÁVH, szóval a fegyveres testületek irányítása is a zsidóság kezében volt, amit a szovjetvezetés, különös tekintettel a Varsói Szerződés megalakulása miatt, nem tartott kívánatosnak.

Az államapparátus, a miniszteri bársonyszékek, szóval az ország teljes hatalmi szervezete, zsidó irányítás, vezetés alatt volt, a kiszolgáló személyzet állt csakis lumpen (paraszt és munkás) elemekből. Az öntudatos paraszt, akit kuláknak minősítettek, és a tanult, szakmáját magas fokon művelő munkás, nem volt kiszolgáló! Tehát az addigi vezetőréteget kívánta a szovjetvezetés, többségében nem zsidó, és tőlük, mármint a bolsiktól, erősen függő kommunistákra kicserélni. Kádár, Apró, Dögei, Marosán, Nagy, Dobi, Münnich … és mások ( közülük tudtommal, Apró, Münnich zsidó) hozzájuk hasonló gátlástalan, bűnözőkre. Tessék végig gondolni, mi lett az addig vezető poszton lévő emberekkel, hová lettek?!

            Ezen „vezérkarnak” a cseréjére írták meg a forgatókönyvet, és ezért gondolták a sima végrehajtást egyszerűnek. Nem így történt, mert a munkás, paraszt - öntudat, kicsavarta az irányítást a tervezők kezéből azzal, hogy nem követte a számára megírt szerepet, mert nem az volt, akinek gondolták, nem a lumpenek, hanem az öntudatos, a háborút ismerő, és a szovjet viszonyokkal tisztában lévő magyar paraszt és munkás állt ki a hazáért és a szabadságért, a barikádra. Amint már írtam a forradalmi katonai tanácsok sem úgy alakultak meg, ahogy azt elképzelték a beavatott moszkovitavezetők. A forradalmi események ok-okozati összefüggéseit ma így látom.

            A hivatásos történészek, még ma is, a legjobb esetben az események ismertetésére szorítkoznak. Más esetben hamisítják a tényeket, pl. dr. Tóth Ilona esetében! Hányan emlékeznek arra, hogy volt egy Szepesi György nevű sport riporter, aki a rádión keresztül állandóan azt harsogta: tegyétek le a fegyvert, mert elmarad az olimpia. Nem említi senki ezt az „elévülhetetlen érdemet”. Akár az egyik, akár a másik esetben, a következtetések levonását az utókorra bízzák. Nem figyelnek a jelenre, és fel sem merül bennük az a kérdés, lesz- e magyar utókor? Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Én is tudom, a következtetések mindig kockázatosak, elsősorban szakmailag, de kockázatosak egzisztenciálisan is. Az elérendő cél kérdése, ki mit tart jónak, követendőnek a saját szempontjából persze. Egy példával hadd világítsam meg, mire gondolok.

Amikor a mohácsi csatavesztés után, királyválasztásra került sor, az volt a kérdés, nemzeti királyt válasszanak-e elődeink, aki szegény, de magyar, vagy gazdagot, aki tudja majd finanszírozni a török elleni háborút? Jó lett volna, ha a kettő együtt létezik, de nem így volt. Nemzeti volt Szapolyai, gazdag (legalábbis azt hitték a kortársak) II. Ferdinánd, így aztán egyszerre két királyunk is lett, a következményeket ismerjük. Tehát nem a nagyobb koncért, választotta ki-ki ezt, vagy azt. Hanem mert úgy értékelte az adott helyzetet, ahogy információi ezt lehetővé tették. Később kiderült azok számára, akik Ferdinándot választották, hogy mégsem olyan gazdag, mint hitték, amit persze esetleg tudtak, mégis Őt választották, bízva abban, hogy majd csak segíti őt bátyja, a nagy és gazdag, német-római császár. Nem tette. A magyar királyválasztó pedig visszatért, Szapolyai hűségére! Később, lehet, ─ amikor azt tapasztalta, hogy János királynak, sem, pénze sem tehetsége nincs a törökök elleni harchoz ─ hogy újra Ferdinánd-párti lett.

Hogyan kerül ez a példa ide? Úgy, hogy én láttam, azt a szinte hihetetlen dolgot, amikor 1957. május 1-én 100 000 ember vonult ki a „Csizma térre”, és éltette a gyilkos, hazaáruló Kádárt, a hozzá csatlakozott brigantikkal együtt. És ezek között a kivonulók között, ott voltak azok is, akik nem is olyan régen fegyvert viseltek, hogy azzal védjék a hazát a magyarországi kommunistáktól és a szovjet hadseregtől!

UTÓSZÓ.

            Hosszú idő telt el a szabadságharcunk leverése óta. A rendszerváltásnak hitt, mert hisz’ annak indult, eseményeket követően, úgy gondoltam nem jelentkezem semmilyen nyilvántartásba való felvételre, mint ’56-os veterán, mert nem tettem mást, mint minden fiatal, aki magyarnak érezte, tudta magát: utáltam az oroszokat, és a kommunistákat. Az eltelt idő azonban megmutatta, nem rendszer-változás volt szegény hazánkban, hanem őrváltozás.

Most mások őrzik a kommunizmus „szent” tüzét (amit most baloldalnak hívnak) mint ’56 előtt és után. Persze csak nevükben mások. Nagyobb hatásfokkal tudják pusztítani a magyart, mint elődeik, mert bátran felhasználják az USA és Telaviv erejét és tapasztalatait. Kell a hely más nációnak, azoknak, akik békésebb földrajzi környezetbe kívánkoznak annál, mint ahol most élnek. Az agymosott magyar meg, békésen kérődzik, és közben, magasabbra növő fűre vágyik, nem veszi észre, hogy a legelője egyre fogy, ─ mert azt pl. televízióra cseréli ─ és nem a fű kicsi, hanem az agya.  

            Észrevettem, hogy lassan mindenki ’56-os ellenálló lett, úgy gondoltam, mégis megkérdezem az ezzel foglalkozó hivatalt, mit tud a forradalom alatt viselt dolgaimról. Nagy meglepetés ért, mert a kézhez kapott iratok nagyon hiányosak voltak. A forradalmi katonai bizottságbeli tevékenységemről pl. egy szó nem sok, de annyi sem volt leírva, bár jelezték, hogy ez nem a teljes anyag. Itt térek vissza arra a D-tisztre, akiről már beszéltem, és aki az oroszok támadása előtt nem sokkal, civil ruhát kért tőlem, miután nem kapott, rövidesen eltűnt a laktanyából. Az a sejtésem, feltételezésem, hogy a feltűnően kevés adat rólam annak köszönhető, hogy a D-tiszt így rótta le a háláját velem szemben. Ennél sokkal kisebb dolgok elkövetőit is halállal büntették!

            Ezt a rövid visszaemlékezést, azért írtam, mert unokáim nem sok érdeklődést mutatnak a forradalom eseményei iránt, az iskolájuk nem fordít gondot az ilyen irányú tudás megszerzésére, sőt az egész magyar történelem a harmadik sorba került, már, ami az oktatást illeti. Így aztán nincs módom erről beszélni, tehát leírom, bízva abban, hogy eljön majd az idő, amikor érdeklődni fognak, ha nem Ők, akkor a dédunokáim. Ha Ők sem, akkor ─ lesznek talán még magyarok ─ akiknek fontos lesz minden visszaemlékezés.

A Hazához viszonyulás, tanulás kérdése, ha nem tanulnak a hazafiságról, az iskolában és odahaza, akkor megszűnik az egyén magyarnak lenni. Az én szívemben, a „kádárék” ellen-forradalmárok, és mi voltunk a forradalmárok, hiába mondja még ma is, egy Horn ivadék, Havas Szófia névre hallgató magyargyűlölő némber, hogy az ötvenhatosok, antiszemiták, nyilasok voltak. (És ez az ellenség, tagja a magyar(?) parlamentnek!)

Tisztázzuk ki az ellenforradalmár? Az ellenforradalmár, aki a törvényesen, a parlament, vagy a nép által megválasztott kormány ellen lép fel. Ha ezt elfogadjuk meghatározásként, akkor érthető, hogy miért tartotta saját magát ellenforradalminak a Horthy Miklós, vezette szegedi csapat. Hiszen a hivatalban lévő kormányt a „vörös” Károlyi Mihályt a király nevezte ki. Az ötvenhatos miniszterelnököt, Nagy Imrét pedig, még a kommunista parlament. Akkor tehát a Kádár vezette, bolsi csapat, az ellenforradalmi! Nem mintha ez önmagában negatív jelző lenne, mert csak annyit jelent, hogy nem parlamenti hozzájárulással kezdte meg a politizálást. Ugyan ezen a gondolati alapon állva, a Batthyány-kormányt követő, Kossuth-kormány sem nem forradalmi, még kevésbé, nem ellenforradalmi. Talán ebből a kis eszmefuttatásból is látszik milyen fontos a tisztességes, történelemoktatás, mert az megnehezíti az ember manipulálhatóságát. 

Budapest, 2008-10-24

                                                                       Vitéz felseőszeli Brányik Ottó tizedes

                                                                                   Ny. főmérnök.

                                                                       A Pf. 9497 Forradalmi Kat. Biz.

                                                                                         Elnöke. 

Beküldte: Szufi