Mit jelent a Gulag? A kommunisták szerint a „javító-nevelő táborok" rendszere, a kommunista új ember kikovácsolásának színhelye lett volna. A valóságban azonban maga a földi pokol. Szovjet-Oroszországban már 1917-től, vagyis a bolsevik puccstól kezdve koncentrációs táborokat állítottak fel. Az átfogó szisztéma megszervezésére 1930-tól került sor, ekkortól kezdve gyúrták össze a már létező lágereket, és bővítették ki a rendszert. Magyarok 1942-től kerültek nagyobb számban a szovjet GUPVI lágerrendszerbe. A hadifoglyok mellé 1944 végétől a „málenkij robotra" elhurcolt civil internáltak tömege került, illetve a politikai elítéltek, akiket a Gulagra hurcoltak. 6-700 ezer magyar került szovjet fogságba; közülük legalább 300 ezren haltak meg.

← Galgóczy Árpád, 17 évesen, közvetlenül a II. világháború befejezése után két barátjával egy szovjetellenes diákszervezetet alapított. A három mátészalkai gimnazista úgy gondolta, küzdenie kell a jogszerűtlenül Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok ellen, és a civil lakosság elleni erőszakot is meg akarták torolni.

Szovjet katonákat fegyvereztek le, lőszerraktárakat fosztottak ki, hogy fegyverhez jussanak.

Nyíregyházán is létrejött diákokból egy kisebb csoport, ők még fiatalabbak és még óvatlanabbak voltak, mint Árpádék: kommunista és szovjetellenes röplapokat terjesztettek. A hatóságok felfigyeltek rájuk, hamar nyomára akadtak a társaságnak. A házkutatások során a nyíregyházi csapat tagjainál elismervényeket találtak, azokról a fegyverekről, amiket Galgóczy Árpád és két barátja adott nekik. A hatóságoknak nem hagytak túl sok feladatot a bizonyítékok gyűjtését illetően, Árpád mátészalkai albérletében valóságos fegyverraktárra bukkantak. A három Mátészalkán tanuló fiút azonnal letartóztatták.

Három hónapos vizsgálati fogság következett, számtalanszor kihallgatták őket. A hatóságok egy konspiráció szálait szerették volna felfejteni, azonban valódi összeesküvés híján a három gimnazista vallomásával semmire nem mentek.

Mint egy gyónás után, megfogadtatták velünk, hogy többet »ilyet« nem csinálunk, majd elengedtek. A nyomozó hatóságok azt várták, hogy szabadulásunk után kapcsolatba lépünk a felbujtókkal, a mozgalom irányítóival. El sem tudták képzelni, hogy néhány tizenéves saját jószántából kockáztatja az életét, és ellenállásba kezd.

Galgóczy Árpád nem akarta próbára tenni a szerencséjét, visszatért a diákélethez, az érettségire készült. Két barátja közül az egyik Erdélybe, a másik Bécsbe szökött, idővel azonban ők is visszatértek. Már majdnem meg is feledkeztek a történtekről, amikor 1947. július elsején újra értük jöttek.

A kiérkező magyar rendőrök azt mondták, hogy mindössze néhány órát lesznek távol az otthonuktól, nem is kell magukkal vinniük semmit. Akkor még nem tudták, hogy a szovjet hatóságok kezére kerülnek, és hosszú évekig nem mehetnek majd haza.

Még aznap este megkezdődtek a kihallgatások. Letartóztatásuk után egy hónapig abban a tudatban feküdtek le minden este, hogy lehet, másnap felakasztják őket. Augusztus végén tudták meg, hogy a szovjetek felfüggesztették a halálbüntetéseket. Az ítélethirdetésre végül szeptember 5-én került sor, fejenként 20 évnyi kényszermunkára ítélték őket, amit egy szovjet munkatáborban kellett letölteniük.
A munkatábor megkönnyebbülésként hatott a kivégzés lehetőségéhez képest, 17 évesen még nem volt kedvem meghalni.

November elsején több tucat elítélttel együtt marhavagonokba terelték őket, két hónapon keresztül vonatoztak a Szovjetunió belseje felé, embertelen körülmények között.
Mint a heringek, úgy össze voltunk zsúfolva, szinte egymáson feküdtünk. Minden éjszaka megállt a vonat, hogy megszámolják a foglyokat, ilyenkor a mínusz 30-40 fokos hidegben nagyon kihűlt a vagon. Újra be kellett lehelni.

Galgóczy Árpád szerint ez a két hónapos vonatút volt a fogság egyik legnehezebb része. 1948. január 8-án, a végletekig elgyötörve érkeztek meg az Urál vidékén levő Cseljabinszkbe. Kiérkezésük után tudták meg, hogy Szovjetunióban újévtől újra hatályba helyezték a halálbüntetést.

A cseljabinszki lágerben mínusz 30 fokos hidegben kellett gyáralapot ásni. Tüzet raktak, hogy felengedjen a fagyott föld, így csákánnyal öt centit lejjebb tudtak ásni, majd újra tüzet raktak. Bár kemény fizikai munkát végeztek, a napi étkezés csak arra volt elegendő, hogy a rabokban pislákoljon az élet.

Reggel megkaptuk az egész napi kenyéradagunkat, ami egy öklömnyi dagasztmány, 60 deka sárkenyér volt. Egy fél liter rothadt káposztalevet adtak reggelire, ebédre és vacsorára is. Mindig éhesek voltunk. A lágerben töltött idő alatt elvétve volt emberi koszt a szánkban. Olyan gyengék voltunk, hogy az ásót is alig bírtuk megemelni.

1949 tavaszán a köztörvényes elítélteket és a politikaiak egy részét különválasztották. Árpád szerint azért, hogy a tisztességes cipőtolvajt és rablógyilkost a politikaiak ne fertőzzék meg fasiszta, népellenes dogmákkal. Árpád és egyik barátja, Tóth Lajos ekkor került át Karagandába, Kazahsztán északi részére, harmadik társukat egy északi lágerbe vitték. Karagandában, egy 20 ezer fős táborban töltötték büntetésük nagyobb részét. Főként politikai elítéltek raboskodtak itt, két tucat köztörvényessel együtt. A környéken száznál is több láger működött, egy teljes lágerrendszer.

Óriási mennyiségű feketeszenet találtak Kazahsztánnak ezen a részén, rengeteg bánya nyílt, ezekben dolgoztatták a rabokat. Árpád szerint az Urálban töltött első év volt a legnehezebb, a körülmények itt voltak a legmostohábbak. Deszkapriccsen aludtak, matrac nélkül, összezsúfolva, fűtetlen barakkokban. A tél szerencsére nem tartott sokáig, azonban akkor gyakran mínusz 30 fok alá süllyedt a hőmérséklet.

Kazahsztánban, a karagandai lágerkörzetben nyáron elviselhetetlen meleg, míg télen 44 fokos hideg volt. A téli rettenetes hideg ellen nehéz volt védekezni, az egyetlen értékelhető ruhadarab a nemezcsizma volt, ami megvédte őket attól, hogy a lábujjaik lefagyjanak. Az orrot és az arcot nagyon kellett védeni, pillanatok alatt megfagyott, ha az ember időnként nem dörzsölte meg.

A karagandai főlágerben egyszer rögtönzött népszámlálást tartottak Árpádék, akkor 151 magyart számoltak össze.

Az első lágerben töltött hónapok alatt Árpád rájött, hogy van tehetsége az arcképek rajzolásához, ez pedig életmentő volt.

A szovjet állampolgárok kaphattak levelet és csomagot, illetve küldhettek haza levelet. Velük lehetett üzletelni. Megrajzoltam a fénykép minőségű portréjukat, amit hazaküldhettek a családnak. A képekért kajával fizettek. A vizsgálati fogság és a lágerben töltött idő alatt mi nem érintkezhettünk rokonokkal, a szabadulás napjáig nem tudtunk hazaüzenni. 1954. május 18-án, amikor szabadultam, akkor írtam először haza, addig az otthoniak nem tudtak rólam semmit.

A portrék ára egy havi fejadag cukor vagy egy napi fejadag kenyér volt. Aki gazdagabb csomagot kapott, az kisebb adag szalonnával vagy mahorkával fizetett.
Aki mellettem élt, az részesült a megtermelt javakból. Egy német képes volt az alvó szomszédja ételét ellopni, a magyaroknál ez nem fordulhatott elő, mi adtunk egymásnak.

Árpád elmondása szerint a magyar csoport válogatott társaság volt.

Itt tanultam meg becsülni a fajtámat, a magyar a legbecsületesebb és legkülönb fajta a világon. Olyan dolgokat produkáltunk, hogy az egész láger leesett állal nézte.

A magyarok összetartására jellemző történetként meséli, hogy barátja, Lali a karagandai lágerben súlyos sárgaságot kapott. A lágerben ebből nem volt gyógyulás. Az orvosok elfekvőbe tették a beteget, mindössze néhány hónapot jósoltak neki. Csak úgy gyógyulhatott meg, ha annyi zsírtalan kalóriát kap, ami felhizlalja. Ez a lágerben lehetetlennek tűnt. Azonban a Lali közelében élő tucatnyi, csontsovány magyar összeült, csináltak egy listát. Eszerint minden nap ketten a legnagyobb kincsüket, a napi kenyérfejadagjukat, elcserélték orosz rabokkal édességért, cukorért, és azt Lalinak adták.
Kanállal ette a kristálycukrot. A lágerben, aki erről tudomást szerzett, üveges szemmel nézte, hogy mi viszi rá arra a magyarokat, akiknek semmi közük egymáshoz, hogy ilyen áldozatot hozzanak. Hogy egész nap éhezzen valaki, hogy a másikon segítsen
– emlékszik vissza.

„Mi, magyarok álltuk a legjobban a sarat, a németek úgy hullottak, mint a legyek" – meséli Galgóczy Árpád. A lágerben raboskodó egyik magyar orvos, dr. Saly Géza magyarázata szerint ez azért volt így, mert a németek magasabbról estek le, mint a magyarok. A külföldiek közül a németek voltak a legnagyobb számban a lágerben, utánuk a japánok, és harmadikként a magyarok következtek.

A magyarok megpróbálták feltalálni magukat a Gulag poklában. A legjobb pékmester egy honvéd főhadnagy lett, aki korábban egyáltalán nem értett ehhez. De egy magyar segítségével bekerült a tábori pékségbe, és kitanulta a szakmát. Egy magyar kovács patkószegből varrótűt csinált, ami hatalmas üzlet volt, és volt olyan, aki orvosként érvényesült. De még saját cigányprímásuk is volt, Berkes Bandi. Konzervatóriumot végzett zenész volt, azért kapott 15 évet, mert hét ország pecsétje volt az útlevelében, és kikiáltották kémnek.

Galgóczy Árpád szerint a magyarok zöme értelmiségi volt, politikai elítélt, akik teljesen ártatlanul kerültek a lágerbe. Szép számmal akadtak olyanok is, akiket egyszerűen az utcákon fogtak el, hogy meglegyen a létszám. Budapest bevétele ugyanis sokat késett 1945-ben, el kellett számolni Sztálinnak az idővel. A támadás irányítói, az iszonyatos német túlerőre hivatkoztak. Ahhoz, hogy ezt el tudják hitetni, rengeteg hadifogolyra volt szükség, hogy bizonyítsák, tényleg túlerővel álltak szemben. Galgóczy Árpád visszaemlékezése szerint nyilasok nem raboskodtak velük, azok mind felszívódtak a kommunista karhatalomban. Olyan rab viszont több is volt, aki egyszerűen a családját védte a szovjet katonáktól.

A magyarok támogatták egymást, akinek nem volt különleges tábori foglalkozása, az számíthatott a többiek segítségére. A honvédből lett pék a saját fejadagját lista szerint osztotta szét mindennap olyan magyarok között, akik rászorultak. Kevesen voltak ilyenek, de azokról mind gondoskodott valaki.

Kárpátaljai magyarok, akik szovjet állampolgárok lettek, és kaphattak csomagot, megosztották a többi magyarral, ami otthonról érkezett.

A lágerélet hivatalos nyelve az orosz volt, aki életben akart maradni, annak meg kellett tanulnia oroszul.
Nekünk, magyaroknak gyorsan meg kellett tanulni, különben meghalunk. Fél év alatt már tudtunk a lágerben létezni, én 6 év alatt jutottam oda, hogy elolvassam oroszul a Háború és békét akadály nélkül.
Galgóczy Árpád a lágerben megszerette az orosz költészetet. Orosz rabtársak szavalataiból, később könyvekből ismerkedett az orosz irodalommal. Azt mondja, az oroszokat egyáltalán nem utálta meg, hiszen a kommunizmusban éppen olyan áldozatok voltak, mint bárki más.

Sőt, a láger rabjai közül a magyarok az oroszokkal voltak a legjobb viszonyban. A németek mindenkivel távolságtartóak voltak, különösen az oroszokkal, akik között régi nagy orosz családok tagjai is raboskodtak – mondja. Köztük volt Kutuzov tábornok egyik ükunokája is, aki dr. Saly Géza kórházának gondnoka volt. A gondnok is nagyon megszerette a magyarokat, egy nap meg is kérdezte:
Árpád, vannak közöttetek közmagyarok is, olyan magyarok, akik semmi különöset nem csinálnak?

Saly Géza kivételesen intelligens ember volt, nagy tekintélynek örvendett a lágerben – mondja Galgóczy Árpád. Valójában nem is volt orvos, jogi doktor volt. Amikor azonban erre rákérdeztek, rábólintott arra, hogy orvos. Hamar megtanulta azonban, amit kellett, és kiválóan dolgozott. Ha valakinek nagyon rosszul ment a sora, akkor Saly Géza beutalta a korházba, hogy tudjon pihenni.

Hihetetlenül jó humorú, tisztességes ember volt, ezzel együtt néha elképesztően színpadias gesztusokat tett, amit nem értettünk. Azzal ugrattuk, hogy Géza bácsi nem megy, hanem vonul. Néha sztetoszkóppal a nyakában, orvosi köpenyben járkált a lágerben. Amikor megkérdeztük, hogy Géza bácsi, miért csinálja? Azt felelte: értetek. Nyolc nyelven beszélt, franciául, németül és angolul olyan jól, mint az anyanyelvén.
Volt a lágerben egy másik magyar orvos is, egy székely ember, aki valóban orvos volt. Ő sokkal visszafogottabb volt, de Salyval jól megértették egymást – emlékezik vissza Galgóczy Árpád.

A 20 ezer politikai rab mellett, nagyjából két tucat köztörvényes volt a főlágerben. Ők voltak a láger urai, nekik kellett engedelmeskedni.

Vezérük egy huszonötszörös csecsen rablógyilkos, Miska volt.

Amikor a rabok csomagot kaptak otthonról, akkor az egyik köztörvényes ott állt és rábökött egy-egy értékesebb dologra, egy darab szalonnára, vagy bármire, ami kellett nekik. Ez volt a „védelmi pénz", cserében a bűnözők megvédték őket a besúgóktól és a kenyértolvajoktól.

1954 januárban került át egy másik lágerbe, néhány hónappal a szabadulása előtt. Ekkorra azonban már Sztálin meghalt, és minden megváltozott. A lágerben már kantin működött, az őrök is sokkal felszabadultabbak lettek. Galgóczy Árpád azt mondja: az őrökkel egyébként sem volt nagyobb konfliktusuk. Fegyelmezték a rabokat, de nem bántották, „a magyarországi kommunisták sokkal kegyetlenebbek voltak" – mesélte.

Jellemző történetként elmesélte egy öreg őrmester esetét:

Orosz húsvétot ünnepeltünk, két héttel a szabadulásom előtt: egy szobában laktunk négyen, a borbély, az orvos, a villanyszerelő és én. Vodkát szereztünk, ittunk, megjelent az őrmester az ajtóban, benézett, kérdezte: hát ti mit csináltok? A láger rendtartása szerint meg kellett volna büntessen, a borbély felugrott, egy csészébe vodkát töltött, odanyújtotta az őrnek, és azt mondta: parancsolj polgártárs, Krisztus feltámadt! Az őr levette a sapkáját, igazi szláv áhítat jelent meg az arcán, felhajtotta a vodkát, és az orosz szokás szerinti választ adta: valóban feltámadt. Aztán kifordult az ajtón, és elment. Valahonnan Szibériából származott, egyszerű ember volt, nem volt benne gonoszság. Azonban Sztálin halála előtt a saját életét tette volna kockára ezzel az engedékenységgel.

Galgóczy Árpád az utolsó rabságban töltött hónapokban barátságot kötött egy tatár fiatalemberrel, akit az egyetemről hurcoltak el, mert nem rokonszenvezett a szovjet rendszerrel. Néhány éve a kazanyi egyetemről megkeresték, hogy azonos-e azzal az emberrel, aki együtt raboskodott Ajaz Giljazovval. A tatár egyetemistából ugyanis a leghíresebb tatár író lett. Élete végéig kutatta egykori magyar rabtársát, de nem emlékezett pontosan a nevére, ezért kollégái már csak a halála után találtak Galgóczy Árpádra.

Azóta többször is járt Tatárföldön, Giljazov családja máig őrzi azt a portrét, amit Galgóczy Árpád rajzolt róla a fogságban.

Sztálin halála után a foglyokat elkezdték elengedni, minden rendszer nélkül. Az első csoportot 1953-ban a másodikat 1955-ben. Közben azonban 1954-ben Galgóczy Árpádot soron kívül, mint kiskorúként elítéltet egyszerűen kitették a lágerből, egy kevés rubellel a zsebében.
Ha tudsz, lépj kapcsolatba a követségeddel, szerezz papírokat, viszlát. De akkor még Rákosiék voltak hatalmon, ők nem akarták, hogy hazajöjjek.
– mesélte Galgóczy Árpád nevetve.

A magyar hatóságoktól nem kapott útlevelet, így Kazahsztánban kellett maradnia, ahol egy bányatelep tűzoltóparancsnoka lett. Ezt úgy érte el, hogy az utolsó lágerparancsnoka kezeskedett érte. A parancsnok ugyanis a háború után Szombathelyen szolgált évekig, élete legjobb éveiként emlékezett erre az időszakra, így segíteni akart.

Galgóczy Árpád hat évet töltött Kazahsztánban, papíron már szabadon, 1960 májusában került haza. Árukihordóként kezdett dolgozni, aztán betanított munkás lett a kőbányai porcelángyárban. Mivel alaposan megtanult oroszul, előbb műszaki fordító lett, majd 1974-ben már szinkrontolmácsként dolgozott, mint szellemi szabadfoglalkozású. Közben műfordító lett, orosz verseket fordított magyarra, vagy javította az addigi fordításokat.

Galgóczy Árpád ma Budapesten él, József Attila-díjas műfordító, magyar és orosz polgári kitüntetések tulajdonosa. Lágerélményeiről és a „túlélés művészetéről" könyvben és élőszóban is mesél.

„A történelem azé, aki megírja" – mondta egyszer Galgóczy Árpád. De „a magyar nem elveszett ember".

Forrás: origo.hu
Beküldte: Antal Miklós