Horvátországi magyarok a honvédő háborúban

A szerb–horvát határ közelében lévő Vörösmart templomába betörtek, a bellyeit felgyújtották, a rétfaluit aknatűz alá vették, de a Vinkovcéra hulló legelső gránát is éppen a templom előtti téren ért földet. A laskói és a kopácsi templom is megrongálódott. A Kő nevű parányi falucskában pedig azzal szórakoztak az unatkozó katonák, hogy szitává lőtték a református templom kupoláját.

Kő római település volt, vártoronnyal, a faluban az első szőlőtőkéket is római katonák ültették. Nevét a kőbányászatáról kapta, a kőfejtés azonban nem tartott sokáig. Az 1800-as években még színmagyar lakossága volt, a horvátokat csak a második világháború után telepítették be. A Boszniából érkezett szerbek pedig még később, a 80-as évek elején költöztek a falukba. Amikor elkezdődött a háború, ők azonnal Šešelj-pártiak lettek, és szövetkeztek a helyi meg a bevonuló szerbekkel. Nem is maradtak Kőben, miután rendeződött a helyzet, elhagyták a falut.

Volt olyan időszak, amikor még üzlet, pékség és kovácsműhely is volt a faluban, most viszont már se bolt, se kocsma nincsen.

A Kőben élő Árpási József református lelkész (a fotón) Laskón született katolikus családban. Azt mondja: – A legnehezebb időkben is magyarnak vallottuk magunkat, amikor magyar usztasának hívtak bennünket, mi meg jóformán azt sem tudtuk, mit jelent ez a kifejezés.

A népszámlálási adatok szerint 1931-ben volt a falunak a legtöbb lakosa: 475. A lélekszám 1981-re 271-re zuhant, 2001-ben pedig már csak 177-en voltak. Most mi a helyzet?

Jó, ha maradtunk százan. A háború kitörése előtt nagyjából annyi magyar élt a faluban, amennyi horvát meg szerb. A lakosság 30 százaléka most is magyar. Sokan elmenekültek azokban a zűrzavaros időkben és még utána is, az idősek pedig elhaláloztak. Csak az utóbbi időben 5 idős embert temettem el.

Már nem is kell megkérdeznem, hogy hová tűntek a magyarok. Vajdaságban sincs ez másként.

Egy lelkész szájából talán csúnyán hangzik: én leginkább a szülőket hibáztatom. A fogyatkozás legfőbb oka a sok vegyes házasság, amelyben már nem tartják fontosnak, hogy megőrizzék a magyarságukat, a szülők nem törődnek azzal, hogy a gyerekeiket megtanítsák magyarul. Nem is érdekli őket.

Milyen volt itt az élet a háború idején, tarthattak-e istentiszteletet?

Nálunk nem lehetett, tilos volt istentiszteletet tartani, a szerbek nem engedték. Betörtek a parókiára, elloptak, amit csak lehetett, az iratokat pedig felgyújtották. Kevés helybelit láttunk akkoriban az utcán, az emberek behúzódtak a házaikba.

Itt a faluban mit tapasztaltak, hogy kezdődtek a zavargások?

Szerbiából jártak át az itteni szerb falvakba a lakosságot felbújtatni, lázítani. Azt mondogatták nekik, hogy a horvátok elnyomják őket, ezt ne tűrjék, lázadjanak fel ellenük. Pedig akkor is a szerbek bitorolták a hatalmat, meg most is. Kilencven százalékban az ő kezükben volt az irányítás. Így kezdődött minden, szavakkal, uszítással, gyűlöletkeltéssel, aztán folytatódott a fegyverkezéssel. A falunkban élő szerbek, akik piacozni jártak, hazafelé jövet a teherautóban fegyvereket hoztak, titokban felkészítették őket a harcra. Erről mi semmit nem tudtunk, nekünk nem voltak puskáink, a horvátoknak sem. Aztán egy napon bejöttek Karancsról a szerbek és a falu szélén lövöldözni kezdtek. Utána a 20 kilométerre lévő Jagodnjak nevű szerb faluból azt üzenték, hogy készüljünk, mert véres húsvét vár ránk.

Az egészben az a legborzasztóbb, hogy azok is ellenünk fordultak, akik itt éltek az utcánkban, a szomszédságunkban, akiket befogadtunk. Amikor 1981/82-ben beköltöztek a faluba, nagyon kevés csomaggal, egy-két szatyorral érkeztek, és mi mindenben támogattuk őket, segítettünk, hogy meglegyen mindenük. Nekem leginkább az fájt, hogy még titokban sem jött el közülük senki, hogy szóljon, figyelmeztessen bennünket, hogy meneküljünk, mentsük az életünket, mert nagy baj lesz, ha itt maradunk. Amikor megkezdődött a harc, az borzalmas volt. Éjjelente nem az ágyban, hanem a padlón aludtunk. Leraktuk a matracokat közvetlenül az ablak mellé, hogy ha belőnek vagy bedobnak valamit, akkor ne sérüljünk meg. A két gyerekünk félt, rettegett, sírt, szörnyű volt.

Amikor a fülembe jutott, hogy a nevem a második a szerbek kivégzési listáján, akkor már nem volt mire várni, átmentünk Magyarországra. Nehéz szívvel hagytuk itt az otthonunkat, éppen abban az évben készült el a szép új házunk, már csak a csatornát kellett volna felrakni. Májusban levágtunk két disznót, feltöltöttük a hűtőt... Mindent itt kellett hagynunk. Akkor még azt hittük, hogy legfeljebb csak néhány hétig kell távol lennünk, nem is csomagoltunk sok holmit, csak a legfontosabb dolgokat. Vékony, nyári ruhában vágtunk neki az útnak 1991 nyarán. Először Mohácson voltunk a menekülttáborban, aztán átmentünk Ausztriába, majd vissza Magyarországra, Siklósra. Nyolc évig nem térhettünk haza, csak sóvárogva néztük a határ innenső oldalát. December végén otthagytam a családot, átjöttem Eszékre, és 35 évesen beálltam a horvát önkéntesek közé harcolni.

Miért szánta rá magát erre a lépésre? Ott végre biztonságban voltak, itt meg...

Az a sok szörnyűség késztetett, nem hagyott nyugodni, amit hallottunk – mert a hírek azért eljutottak hozzánk. Rablásról, fosztogatásról, emberkínzásról, gyilkosságokról értesültünk, s azt már nem lehetett tisztes távolságból tétlenül nézni. Tűrhetetlen volt. A két legjobb barátomat megölték. Szentlászlón egy terhes asszony derekát körbetekerték szögesdróttal. Egy férfi fejét kettéhasították baltával. A feleségem szüleit kikergették a mellettünk lévő házukból, máshol kellett meghúzódniuk, anyósomnak csak naponta egyszer engedélyezték, hogy hazajöjjön, és megetesse a jószágot. A szép új otthonunkat pedig kiszemelte magának a szerb katonai parancsnokság, és be is költöztek, itt volt a főhadiszállásuk. Később tiszti hotelt csináltak belőle, itt fogadták a tisztek a feleségeket meg még ki tudja, milyen nőket. Sokat tudnának mesélni ezek a falak.

Az itteni magyarok közül nyilván mások is puskát fogtak.

Ebből a kicsi faluból 23 önkéntes fiatal harcolt a horvátok oldalán. Én három hónapig voltam velük. Harmincöt évesen vettem fel a zenga harcosok (Horvát Nemzeti Gárda) zubbonyát, de én nem azért mentem velük a frontra, hogy meghaljak, hanem azért, hogy harcoljak, és ép bőrrel megússzam, hogy visszatérjek a családomhoz. Nem akartam mindenre elszánt, forrófejű, vakmerő hős lenni, mert ilyenek is voltak közöttünk.

Nem sebesült meg?

A bombázás volt a legszörnyűbb, az ellen nem tehettünk semmit, nemigen volt mivel visszalőni. Egy nagy erejű robbanáskor eleredt az orrom vére, elvesztettem az eszméletemet és megsérült a jobb szemem. A háború idején tapasztaltam meg azt, hogy az ember milyen parányi, még a porszemnél is kisebb. Jelentéktelen, úgyszólván semmi. Ha az Úr akkor nem véd meg, nekem hiába van a kezemben a fegyver. A legnehezebb órákban a bunker legmélyén megfogtuk egymás kezét és imádkoztunk.

Nem kérdezem meg, hogy milyen érzés volt puskát fogni és embert ölni, inkább úgy fogalmazom meg a kérdést, hogy utólag visszatekintve – már tapasztalt lelkipásztorként – hogyan látja akkori önmagát?

Nyugodt a lelkiismeretem, magamban mindent letisztáztam, Istennel mindent megbeszéltem. Most is úgy gondolom, hogy nem követtem el hibát, jó ügyet szolgáltam, védtem a szülőföldemet, mert ez volt a kötelességem. De ha most lennék ugyanabban a helyzetben, nem tenném meg újra, nem vállalnám, nem is vennék részt a háborúban. Elmennék, kitérnék előle.

Nem faggatom tovább, még csak annyit áruljon el, hogy találkozott-e katonaruhás vajdasági magyarokkal, akiket a szerb hadsereg vezényelt ide.

Találkoztam, több alkalommal is. Az itteni magyar lakosság megértette az ő helyzetüket, sőt sajnálták is azokat, akiket akaratuk ellenére hurcoltak a harctérre, de az önkénteseket elítéltük. Ők tudták, hogy hová jönnek, és azt is sejthették, hogy a piszkos munkát velük fogják elvégeztetni.

Mi szeretjük Vajdaságot. A háború előtt gyakrabban jártunk Zomborba, mint Eszékre, de amióta lezajlott ez a szörnyűség, egyszer sem léptük át a szerb határt, és nincs is szándékunkban.

Nyolc év után volt hová hazatérniük?

Magyarországon nagyon sokat dolgoztam, minden munkát elvállaltam, ott született a harmadik gyerekünk, de nem akartunk ott élni, 1997-ben hazajöttünk. A házunk épségben maradt, de persze nem hagyták üresen, egy szerb család foglalta el. Egy ideig a szomszédban laktunk, apósomnál, 9-en egy fedél alatt. Aztán egy nap gondoltam egyet, átjöttem, és megfenyegettem az önkényes házfoglalókat. Mondtam nekik, hogy én ennek a háznak minden zegzugát ismerem, a legtöbb szöget is a saját kezemmel vertem be, adok egy hetet arra, hogy távozzanak. Ellenkező esetben kapnak két kézigránátot az átellenben lévő ház udvarából, és mehetnek panaszra Tuđmanhoz is, Miloševićhez is, nem érdekel, nincs mitől félnem. Szerencsére a negyedik napon szedték a sátorfájukat és elmentek.

A tiszteletes úr mióta vezeti ezt a gyülekezetet?

Hájek János volt az elődöm, 2008-ban kerültem a helyére, őelőtte meg az édesapja szolgált itt. Az országos egyháztól 2011-ig semmilyen segítséget nem kaptunk. A visszaszármaztatott földterületek jövedelméből végeztük 2017-ben a templom, a plébánia és az egykori református iskola épületének a felújítását.

Nemsokára nem lesz kinek templomot tatarozni, parókiát építeni. Ebből a félmaréknyi magyarságból hányan jelennek meg egy-egy istentiszteleten?

Alig néhányan, vasárnap délutánonként jó, ha tízen összejövünk. A 80-as években még 40-50 ember járt rendszeresen templomba.

Az elmúlt négy évben nem, legutóbb 2015-ben kereszteltem.

Szabó Angéla
Forrás: delhir.info

egyéb kiemelések a mm. szerkesztőtől