Magyar Megmaradásért

Nem adjuk fel

 

V2019May26

2019. Április 16., Kedd 08:16

Nem engedte el édesapja kezét...

Írta:  Mező Gábor
Értékelés:
(11 szavazat)
Negyvenezer embert gyilkoltak le a jugoszláv partizánok módszeres kegyetlenséggel a második világháború vége felé, de erről nem lehetett beszélni a rendszerváltás előtt. Miután Cseres Tibor író megírta a magyar katonaság akciójáról szóló Hideg napokat, a könyve dedikálásán találkozott egy bácsival, aki azt kérdezte: a bezdáni emberek benne vannak-e?...

Nem voltak. Az író kutatni kezdett, meg akarta jelentetni a Bácskai vérbosszú történetét, de teljes egészében nem publikálhatta. Titóék persona non grata-nak nyilvánították, Kádárék meg elhallgatták a tragédiát. Ennek kettős oka volt: egyrészt meg kellett maradnunk "bűnös nemzetnek", másrészt a kommunista, bolsevik "igazságszolgáltatás" és "felszabadítás" valódi arcát sem lehetett megmutatni. Egy elhallgatott történet nyomában.

Nem engedte el édesapja kezét – A vajdasági mészárlás eltitkolt története

nemengedteelapjakezet0

Becslések szerint negyvenezer magyar esett áldozatul 1944 őszétől a vajdasági népirtásnak. Előző cikkemben megírtam, hogy a Rajk-ügyben később elítélt Lazar Brankov akkoriban partizán vérbíróként tizenkét embert végeztetett ki, köztük egy neves újságírót is. Göncz Árpád 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki ezt a bigott kommunistát, aki halála előtt, még a kilencvenes években is tagadta a mészárlás tényét a magyar sajtóban. Most magára a tragédiára és Cseres Tibor tiltott művére tekintünk vissza.

„Albert" jelenti a bezdáni mészárlásról

A következő jelentésre teljesen véletlenül bukkantam rá, amikor „Albert" (a közel negyven évig jelentő Földessy Dénes nevű újságíró egyik fedőneve) egyik dossziéját olvasgattam: „[S.] Etelével utaztam 1984. március 30-án [...] Beszélgetés közben [...] szóba került az 1944. november 3-i bezdáni tömegmészárlás. Majd a [S.] Etele szerint >szállongó< hir, hogy volt bezdániak Pesten az ősszel megemlékeznek szeretteik meggyilkolásáról, a 40-ik évfordulón.

Történelmi előzmény: 1944. november 3-án a Hercegszántó és Zombor között lévő magyarlakta faluba, Bezdánba bevonult egy 15 főnyi jugoszláv partizáncsapat és – miközben a szovjet erők a kiskőszegi áttörés előkészitésével foglalták el magukat – a partizánok közmunka cimén összeterelték a magyalakta falu férfiait.

Ebben a Köllőd – mai hivatalos szerb nevén Kolut – községbeli szerb bába – aki ugyancsak jugoszláv partizán sapkát viselt – irányitotta-tájékoztatta őket. A magyar nemzetiségü férfiakat és kamaszokat, de öregeket is, a falu menti erdőszélre, a futbalpálya öltözőjéhez terelték.

Többen gyanut fogtak, különösen amikor a helyi temetkezési vállalkozót – >Neked még sok dolgod lesz!< felkiáltással – hazaküldték.

Százöt férfi és fiu nem tudott megszökni, ezeket a magyarokat hidegvérrel és indokolás nélkül, kizárólag származásuk miatt, vagyis fasiszta mód ötösével a falhoz állitva lemészárolták. Aki futni kezdett, mint a nyulat lőtték le.

Közüttük [S.] Etele két – 19 – s 20 éves – unokatestvérét 200 méternyire a helyszintől találták meg agyonlőve. Egyik fiu önként lépett ki a házukból, hogy barátját a közmunkára elkisérje, s együtt dolgozzanak.

A megmenekültek az esetet a helyszin melletti erdőben látták. Közöttük egy magyar nyelvtanár, aki Zágrábban szláv szakon végzett és a partizánokat nyelvjárás alapján boszniaiaknak azonositotta. [...] Hasonló vérengzés volt Ujvidéken és Temerinben is.

A partizánruhás szerb bábát később a kiskőszegi áttöréskor Bezdán irányába is tüzelő németek ágyugolyója találta, mind két lábát elveszitette és meghalt."

Az állambiztonság elégedett volt a jelentéssel, természetesen mindent tudni akartak a tervezett megemlékezésről. Értékelésükben ezt írták: „Cseres Tibor iró a 60-as években – helyes taktikai sorrendben – előbb a magyar egységek ujvidéki szégyenletes gyilkosságait irta meg Hideg napok cimü regényében. A belőle készült film több müvészeti dijat nyert. Majd utána /!/ megirta a bezdáni partizánvérengzést is.

Erre a jugoszláv kormány Cseres Tibort nemkivánatos személynek, persona non grata-nak minősitette, s diplomáciai uton megakadályozta az utóbbi mű könyvként megjelenését."

Megtűrt történet a tragédiáról

Íme, az elhallgatás, a történelemhamisítás újabb trükkje: Cseres Tibor két önálló kötetet tervezett, de a második nem jelenhetett meg akkor, csak a rendszerváltás után (most viszont már az interneten is olvasható: Vérbosszú Bácskában). Az író a Kádár-diktatúrában csak jóval a Hideg napok után publikálhatta rövidke írását, amely először a Kortársban jelent meg, aztán szinte titkosan, elrejtve adták ki: „Nem véletlen, hogy ez idáig nem esett szó a Bezdáni emberrről. Hiszen ez az írás éppoly meghúzódva, éppen csak megtűrve van jelen a kötetben (címe nem szerepel a címlapon, s a tartalomjegyzékben is kisebb betűvel szedték), mint a Hideg napok dedikálására érkező bezdáni ember emlékei és igazsága a történelemben. A bezdáni emberé, aki nem tudja, hogy ezerkilencszáznegyvennégy november harmadikén, és utána hány embert mészároltak le a győztesek Bezdánon. Zomboron és máshol, hétezret vagy hetvenezret. Csak azt tudja, azt követeli, hogy emlékezzenek meg róluk is, mert ártatlanok voltak, védtelenek és fegyvertelenek, mint az ő öccse, apja" – írták 1985-ben az Új írásban. Nem igazán találtam korabeli említést ezen kívül.

Maga Cseres Tibor így emlékezett a Kortársban, már 1991-ben: „Sajnos, beszámolómat, a Bezdáni embertől kapott értesüléseimet csak hosszú esztendők múlva merte közölni a Kortárs. [1973-ban.] Közös bátorságunkat akkor is diplomáciai bonyodalom követte: épp egy Tito-látogatás szenvedett némi halasztást miattunk, a jugoszláv partizánszövetség persona non gratának – nemkívánatos személynek – minősített. Alighanem károsnak is, a köteles hallgatás megtörése miatt. [...]

A mészárlásokat a jugoszláv politikusok és államvédelmi szervek mindenáron igyekeztek eltitkolni, elhallgatni, s csírájában igyekeztek elfojtani minden emlékező vallomást és adatgyűjtést. Ha ilyesmit észleltek, a megtorlás nem maradt el."

Cseres TiborCseres Tibor (érthetően) azt tartotta volna a legjobb megoldásnak, ha a magyarok elleni tömegmészárlásról a szerb írók írnának. Reménytelen próbálkozás volt. Későbbi könyvében felidézte, hogy amikor 1965-ben egy belgrádi találkozón felvetette ezt az ötletet, a házigazdák a következő magyarázattal utasították el: „A második világháború táján Jugoszláviában háborús, polgárháborús körülmények között közel kétmillió embert öltek meg, pusztítottak el, végeztek ki. Ehhez a hullatömeghez (hősi halotthoz) képest a bácskai áldozatok száma csekélység – csepp a tengerben."

Csepp.

„[...] kezdettől fogva reménykedtem, hogy az énáltalam szégyenkezve megírandó, megírt három kegyetlen nap felmutatása után akad lelkiismeretes szerb író, aki az 1944-es bácskai 45 nap véres bűneit műalkotásban megbánja népe nevében. Erre a bűnvallomásra azonban évtizedeken át hiába vártam, vártunk."

– írta.

Könyvemig az ő hírök nem jutott el

Egy fakereszt.Cseres jóval később szívszorítóan jelenítette meg, hogyan is született meg a Bezdáni ember története. 1964-ben, a Hideg napok megjelenésekor történt: „Akkor május délután, amikor a Vígszínház előtt ajánló sorokat róttam frissen megjelent könyvembe az olvasni elszánt vásárlók neve alá, hosszas szemlélődés után odamerészkedett mellém egy falusi öltözetű ember, kezében a Hideg napok még látszólag olvasatlan példányával, kérdő pillantásomra így szólt szerényen: – A bezdániak benne vannak?

Nem nyúltam a könyv után, az egyszerű öltözetű férfi láthatóan nem igényelte kézjegyemet, a bezdániak híre érdekelte, s én tudtam, könyvemig az ő hírök nem jutott el".

← Az eltávolított kereszt / Forrás: Magyarország (1992), Arcanum.hu

Előző cikkemben említettem, hogy sokan még most is félnek emlékezni, beszélni, ez hatványozottan igaz volt a kilencvenes években. 1992-ben még eltávolították az áldozatokra emlékeztető keresztet, mondván, hogy a település lakóinak többséget zavarja. Egy fakereszt.

Zelei Miklós cikke megtörte a hallgatást

Kellettek azok az emberek, akik elhagyták szülőföldjüket, és a szabad világban élve bátrabban mertek kutatni:

„Bácskából származott Heidelbergbe dr. Varga András mérnök, az ottani egyetem tanszékvezetője, ő nem félti életét a bosszúálló megtorlástól, a maga módján, mert >külföldiként< mersze és lehetősége volt utánanézni a véres ősz eseményeinek, ezért újat tud nekünk mondani többek között Bezdánról is, ama napok Bezdánjáról, s meg tudja nevezni a vérszomjas szerb partizán gyilkos alakulatot. Ismeretei és kutatásai egy részét rábízta Zelei Miklósra, aki a Képes 7 című hetilap 1990. szeptember 15-i számában adta közre az életveszélyes történeti adatokat.” [Zelei Miklós (akit van szerencsém ismerni) mindig szerette a veszélyes, titkos történeteket, nem véletlen, hogy Gazsó L. Ferenccel ők írták meg az Őrjítő mandragórát is. Zelei Mosdás holnapi hóban című írásában visszaemlékezett a hatvanas évekre, arra, hogy milyen küzdelmeket kellett vívni a rezsimmel, önmagunkkal, a környezetünkkel, ha valamit tudni akartak a valóságról].

A gyermek, aki nagyon apásnak bizonyult…

Ma már szabadon olvashatjuk Cseres Tibor könyvét, a következő tragédia napokig kísértheti az olvasót: „Ásóval és kapával összesen 122 férfit tereltek a zombori országútra az isterbáci erdő szélére. Nem több, mint 15 géppisztolyos partizán kísérte, ösztönözte az engedelmes, enyhén aggódó csapatot. Ott meglepetésszerűen két nagy vermet ásattak velük, két méter mély, széles gödröket. Némelyek akkor már sejtették a földmunka célját.

Akkor erősödhetett fel ez a balsejtelem, amikor azt a 13 éves fiúcskát, aki apja kezét fogva együtt jött a faluból a férfiak számára összeállított csapattal, egyik lágyabb szívű partizán elszakítván a többiektől, haza akarta, próbálta küldeni a futballpályára. A gyermek azonban úgy látszik nagyon apásnak bizonyult, nem akart tágítani. S mert a dolog sürgősnek mutatkozott, nemigen törődtek tovább a fiúval.

tömeggyilkosságHanem a terjedelmes gödrök elkészülvén, ásót, kapát, lapátot gúlába rakatva, az ásott partra arccal felsorakoztatva géppisztolysorozatokkal sírba lőtték legelsőbb a futballcsapatot, aztán válogatás nélkül, gyerekestül a többieket. Úgy látszik, senkinek sem jutott eszébe, hogy ásót ragadva harcba lehetne szállni a gyér számú géppisztolyosokkal. Amikor az utolsó test is belebukott a tömegsírba, lovas futárt menesztettek a focipályára azzal az üzenettel, hogy >kész a munka<. Az ottan őrködő partizánok erre a hírre hazaengedték a mit sem sejtő tömeget, az új özvegyeket s a friss árvákat”.

„Miután az isterbáci tanyára értek, órákon át válogatták a férfiakat – írta az egyik szemtanúval elbeszélgető Farkas Adrienne a Magyar Nemzetben. – Azt nézték, kinek mennyire kérges a keze, nyilvánvalóan a jobb módú gazdákat, iparosokat, értelmiségieket akarták véglegesen kiirtani. János bácsi annak köszönhette az életét, hogy kubikos fia volt, akinek igencsak kérgessé tette a tenyerét a munka. >Hajnalban hajtottak ki, kora délután volt, amikor elengedtek. Úgy rohantam, hogy majd az eszemet vesztettem. Hallottam a fegyverropogást és a társaim kiáltásait. Estére mind halott volt, aki ott maradt. A rokonaik megpróbáltak közelebb menni, hallgatózni. Tudja, nem haltak bele mind a lövésekbe, másnapig hallottuk a kiáltásaikat, de nem mehettünk oda segíteni."

Később a magyar asszonyoknak kellett ápolniuk azokat a sebesült partizánokat, akik a fiaikat megölték. >Hát így volt< – fejezi be János bácsi [...]".

Így. Talán megérdemelne egy filmet ez a tragédia is.

Fotók: Arcanum.hu
Forrás: pestisracok.hu
Beküldte: Antal Miklós

Megjelent: 270 alkalommal

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Új írások

Jó honlapok

Oldalainkat 158 vendég és 0 tag böngészi

Látogatók

Hungary 67.4%Serbia 1.3%
Romania 5.4%Canada 1%
United States 4.4%France 0.4%
Russian Federation 3.4%Switzerland 0.4%
Ukraine 2.6%Netherlands 0.3%
Sweden 2.5%Australia 0.3%
Slovakia 2.1%Kuwait 0.3%
United Kingdom 2%Norway 0.2%
Germany 1.9%Spain 0.2%
Austria 1.4%Belgium 0.1%

Today: 381
This Week: 3718
Last Week: 4232
This Month: 15814
Last Month: 21359
Total: 2079856

Belépés