A balsikerű keresztes hadjárat és a nikápolyi csata...
Ezzel jóformán eldőlt Bolgárország sorsa, amely egészen a XIX. század második feléig török fennhatóság alá került, a magyar határok mentén pedig már ekkor – Mohács előtt 130 évvel – állandósulnak az összecsapások a törökök és magyarok között…
Amikor a feltörekvő oszmán-törökök a XIV. század folyamán – átkelve a Balkán-félszigetre – megjelentek Európában és szívós, erőszakos nyomulással terjesztették ki hatalmukat, elkerülhetetlen volt, hogy a közép-európai nagyhatalommal, a Magyar Királysággal szembe kerüljenek.
Nagy Lajos királyunk balkáni hódításai során többször is összecsapott a törökökkel, s az első támadás, mely részükről Magyarországot érte, éppen az ő uralkodása idejére dokumentálható; 1375-ben egy portyázó török had Erdélybe tört be. Tizenöt év múltán 1390-ben újabb rabló hadjáratra került sor, ekkor a Szerémségbe és Temes vidékére tört be a török…
Ha a határmentén a kisebb összecsapásokban a magyarok győztek is, nagyon jól érzékelték, hogy egyre erősebb és feltörekvő muszlim birodalommal állnak szemben. Luxemburgi Zsigmond királyunk (1387-1437) ezért igyekezett már igen korán – egyébként a korabeli korszellemnek megfelelően – széles európai, nemzetközi összefogásra építve egy keresztes hadjáratot megindítani a török hatalom ellen.
Már 1392-ben is összeállt egy ilyen keresztes had, amely benyomult a balkáni területekre, s noha I. Bajazid szultán seregével Szerbiában volt, kerülte az összecsapást és így jelentősebb esemény és eredmény nélkül zárult ezen vállalkozás. Ahogyan azonban a nehezen összetoborzott és éppen olyan nehezen összetartható nemzetközi keresztes had feloszlott a déli határok mentén nyomban kiújultak a harcok.
Zsigmond király nem tudott érdemlegesen nyomást gyakorolni a török uralkodóra. Éppen ezért újra követei indultak szerte az európai udvarokba, hogy egy nagy keresztes hadjárat megindítását sürgessék. Kanizsai Miklós tárnokmester díszes kísérettel a francia király, VI. Károly udvarában járt, s elmondta, hogy a török immár a magyar földekre fenni a fogát, s hamarosan a magyar király is végpusztulásra jut, ha a franciák nem segítik meg. A követek – élve a propaganda eszközeivel – elmondták, mily kegyetlenül bánnak a hódítók foglyaikkal, elrabolják a gyerekeket és megbecstelenítik a szüzeket… mennyi szentségtörést követnek el. Azt is elpanaszolták, hogy uralkodójuk – ti. Zsigmond király – noha sok-sok csatát vívott a félelmetes oszmánokkal, de kevés eredményt ért el. A francia lovagság általános felbuzdulásában esküt tett, hogy megsegíti a magyar uralkodót. Egész Franciaországra átterjedt a lelkesedés, akárcsak a Német-Római Birodalomra; a szétszakadt római egyház – ti. ekkor tartott a „nagy schisma” – támogatta a török elleni háborút, mind a Rómában, mind az Avignonban trónoló pápa áldását adta a „hitetlenek” elleni harcra.
Harcosok tömegei varrták fel a páncéljukat borító köpenyre a szent kereszt jelét. Elsőként a Szent János lovagok, a johanniták – ahogyan akkoriban mondták az „istápolyosok” ezen egyházi lovagrend – jelezte, hogy önzetlenül harcolni fog a magyarok mellett a „pogányok” ellen. Egész Európából érkeztek önkéntes harcosok, s Budán, Zsigmond zászlai alá sereglettek. Itt tartottak hadi tanácsot, mely a keresztes hadjárat céljait fektette le: azt tervezték miután a törököket kiverték a Balkánról, Bizánc segítségére sietnek, majd átkelnek Kisázsiába és tovább üldözik az oszmánokat; a végső cél – teljesen elrugaszkodva a valóságtól – a Szentföld megszabadítása volt (!).
A keresztesek annyira bíztak önön erejükben és vitézségükben, hogy azt hirdették: „…ha az ég szakadna is rájuk, még azt is fenntartanák lándzsáik hegyével…” Persze a valóság teljesen más volt, mint azt a korabeli krónikaírók elbeszélik – szerintük több százezerre rúgott a keresztes had ereje (a modern hadtudományi kutatások becslése szerint számuk max. néhány tízezer főnyi lehetett). Zsigmond keresztes hada élén nagy magabiztossággal indult el Budáról, 1396 nyarán. A francia keresztesek azonban már az elején kérkedtek és kirívóan viselték magukat. Egy honfitársuk így írt: „Úgy vonulnak ezek, mint megannyi király, előttük komédiások és gazdagon felcicomázott, bíboros heroldok rendeznek vérlázító ünnepséget…”, nem a szent ügynek, hanem a „világ legelőkelőbb Hölgyének, a Hiúságnak hódolnak…”
Zsigmond eredeti szándéka szerint a déli határoknál – biztos hátország közelségének tudatában – várta volna be I. Bajazid (a „Villám”) hadait, aki megüzente, hogy háborút indít Magyarország ellen, s azt is, hogy utána Itália ellen fordul és Rómában, Szent Péter apostol sírjánál csutakolja majd le a lovát…
A magyar király felderítőket küldött ki a Balkánra: jó magyar lovasok nyargaltak végig a hegyes-völgyes félszigeten, néhány csapat még a Hellészpontoszig is eljutott, de hírét sem hallották a török seregnek. A francia keresztesek nyomban disznónak titulálták a szultánt, aki megijedt az ő vitézségüktől…
A keresztes had Orsovánál – két napon át – augusztus 13-a körül kelt át az Al-Dunán. Eztán hamarosan elfoglalták Vidin várát, ahol a csekély török helyőrséget egy szálig felkoncolták. A következő állomás Orjahovo erőssége volt, a francia keresztesek rohammal foglalták el a vizesárok felett feszülő hidat, köztük voltak olyan neves főurak, mint Coucy ura, D’Eu gróf, Boucicaut, De la Marche és Philippe d’Bar. Amikor heves rohamuk megakadt, Zsigmond magyar lovasokat küldött a segítségükre, a franciák azonban nem akartak osztozkodni a dicsőségben hiszen úgy buzgott bennük a harci vágy, ahogyan ezt Jean de Beuil egy ízben megfogalmazta:
„Mennyire vonzó a háború! Ha tudod, hogy igaz ügyért harcolsz, s véred is arra tüzel, szemedbe szökik a könny. Amikor barátod szemed láttára veti kockára az életét, hogy elvégezze és betöltse a Teremtő rendelését, szívedet elönti az édes hűség és részvét. Életre-halálra mellette a helyed. Ebből ered az a gyönyörűség érzés, ami soha el nem mondhat, aki maga meg nem tapasztalta. Azt hiszed, hogy aki ezt tapasztalta félhet a haláltól? Az soha, mert ez az érzés megnyugtatja, magával ragadja az embert, hogy már azt sem tudja hol van, és igazán nem fél semmitől.”
– íme a fénylő lovagság hitvallása… Persze korántsem ilyen idilli a helyzet: a patetikus máz mögül felcsillan a brutális valóság, a rablás és fosztogatás vágya. Hiszen Orjahovo bolgár védői kiüzentek, hogy hajlandók megadni magukat a magyar királynak. Zsigmond esküvel fogadta, hogy nem lesz bántódásuk, garantálja életüket és javaik biztonságát. A franciák (- újra ők!) azonban betörtek az erődítménybe, amikor a bolgárok az egyességnek megfelelően kitárták a kapukat: öldöklés és rablás kezdődött. A magyarok ekkor nagyon megharagudtak a franciákra, mert mint mondták, hitszegésükkel megsértették a királyt és esküjét… A francia lovagok pedig azt mondták, hogy a magyarok a dicsőséget irigylik tőlük. A hangulat a keresztesek táborában elmérgesedett.
1396. szeptember 12-én elérték Nikápolyt. Ez egy erős vár volt, mészkő sziklabércen magasodott a Duna mentén, s onnan, mint stratégiai fontosságú hely uralta a vízi és szárazföldi utakat egyaránt. Az erősség védője, a török Tohán bég tisztában volt ezzel a szereppel, s azt is tudta, hogy ha kitartóan védekezik a szultán nem fogja magára hagyni. Így a törökök elszánták magukat arra, hogy az utolsó csepp vérükig védelmezik Nikápolyt.
Mivel a kereszteseknek nem voltak a várvíváshoz szükséges ostromgépeik, így a kiéheztetéssel próbálkoztak. Az idő azonban nem nekik dolgozott. Nem sokára híre jött, hogy nagy török hadsereg közeledik. Zsigmond kiküldött egy 500 főnyi lovascsapatot, hogy kémleljék ki Bajazid seregének útját és szándékát. Amikor ezek visszatértek megerősítették a szultáni had közeledésének hírét. Zsigmond összehívta vezéreit és tanácsot tartott. Azt tervezték el, hogy a hadrendben elsőként a vlach – vagyis oláh azaz román – gyalogos csapatokat küldik ki, mert a török is először a csekélyebb értékű csapatait veti – mint előcsatározókat – a küzdelembe. Aztán a gyalogos segélyhadak összecsapása után azt tervezték, hogy a francia lovagokat – mint „élcsapatot” – küldik rohamra, s őket követik a többiek magyarok, németek, csehek, lengyelek etc.
A francia vezérek azonban hevesen tiltakoztak, hogy nem azért tettek meg ilyen hosszú utat, hogy most ne elsőként rohanjanak a törökre: „Megbecstelenít minket, hogy hátvédként harcolunk és mindenki megvetéssel illett.” – hangoztatták, és a király nem tudta jobb belátásra bírni őket. Másnap már híre érkezett, hogy Bajazid szultán főserege mindössze hatórányi járóföldre van a keresztények táborától. Általános zűrzavar támadt, s eluralkodott a pánik. Sokan részegen tántorogtak a sátrak között, mások rárohantak a hadifoglyokra és lemészárolták őket. Nem tudjuk, ki adta ki ezt a barbár parancsot – meglehet senki…
Amikor szeptember 28-án a keresztesek felsorakoztak, nem sokára a török hadizászlók is feltűntek a horizonton. Zsigmond megüzente: senki ne támadjon, ez még csak az oszmán előhad. Mindenki várja meg, míg a kiküldött felderítők visszatérnek és elmondják, hol is helyezkedik el a szultán derékhada.
A francia fővezér, D’Eu gróf azonban sérelmezte: „A magyar király akarja learatni a csata dicsőségét és virágkoszorúját. Mi vagyunk az élcsapat!” S a zászlót felragadva lóra szállva rohamra indította – a parancs ellenére – az egész francia lovagi sereget. Zsigmond és kísérete ekkor értetlenül szemlélte az eseményeket. A francia lovagok rohama szétzúzta a török előhadat, majd egyenest neki támadtak a harcedzett janicsárok seregének. Halálos és sűrű nyílzápor zúdult rájuk, majd fennakadtak a janicsárok által felállított akadályokon, a földbe levert, kihegyezett karók erdején… Itt a roham azonnal megtorpant. A török lovasság ekkor oldalról igyekezett átkarolni a kereszteseket. Most már Zsigmond és az egész keresztes had is harcba bocsátkozott; a király egyik oldalról a magyarok, a másik oldalról a johanniták és a németek védelmezték. Az elől küzdő és akadályokon vergődő franciák leszálltak lovaikról és gyalogosan próbáltak átvergődni a karósáncon, hogy megküzdjenek a sziklaszirt keménységű és fegyelmezett janicsársággal. Az elbocsájtott és megriadt lovak visszaözönlöttek és felborították az előrenyomuló keresztesek csatarendjét. Újabb zűrzavar támadt és az átláthatatlan helyzetben mind a vlachoh, mind az erdélyi bandériumok megszaladtak.
A csata azonban nem ezen fordult meg. Ekkor Zsigmond mellett még vitézül harcoltak a keresztesek, akárcsak a hetvenkedő – de most tényleg az életükért küzdő – franciák. A csatasorsát végül az döntötte el, hogy Lazarevics István szerb fejedelem 1500 főnyi lovasával bezúdult a csatatérre és a kereszteseket kerítve hátulról támadta meg őket. Hogy Lazarevics István szerb despota miért a török szultán mellett ragadott fegyvert (alig 7 esztendővel a kosovo-poljei szerb katasztrófa után)? Jobban gyűlölte a töröknél a magyar királyok hatalmát… A véres küzdelemben végül is a keresztesek elveszítették a csatát.
Zsigmondot a hívei és a johanniták nagymestere vonszolta ki a véres csatatérről, s így is csak nehezen tudták a Duna partjára menekíteni. Egy halászbárkában húzta meg magát és az szállította el egy velencei gályára. Így menekült meg az öldöklésből. Mert ekkor már a teljes török hadsereg előrenyomult és mindenütt gyilkolta a menekülő kereszteseket. Néhány csapat mindhalálig küzdött, de legtöbbnek, mint a krónikákban írják inukba szállott a bátorságuk: „oroszlánszívük riadt nyúlszívvé változott.” Több ezren estek fogságba és még sokkal többe feküdtek holtan a harcmezőn.
Bajazid szultán személyesen bejárta a csatateret, Zsigmond király holttestét kereste, de nem lelte… Ez dühössé tette, és az még inkább, amikor összeszámolták a török hadak veszteségeit is; ez szám szerint nagyobb volt, mint a keresztényeké. Már csak olaj volt haragja tüzére, mikor látta a keresztény táborban lemészárolt hadifoglyok tetemeit. Nem sokat gondolkodott: kiválogattatta a foglyai közül azokat, kikért komolyabb váltságdíj lehetősége volt kilátásban, a többieket pedig lemészároltatta: állítólag 3-ezer keresztest öldöstek le.
A vereség tökéletes volt. Sokan – itthon Magyarországon és Európában is – azt hitték a király is elesett, noha ekkor egy velencei hajó szállította a Balkán-félsziget megkerülésével vissza Dalmáciába. 1397. január 4-én lépett a szárazföldre Spalatoban. Mikor hazatért, országában kaotikus állapotok fogadták…
Korabeli nyugati kódex illusztrációja azt a jelenetet ábrázolja, amikor a francia lovagok meggondolatlanul a török janicsárokra támadnak, jól láthatók az ábrázoláson a törökök védelemére leállított, földbe ásott kihegyezett karók...
Forrás: Nimrod Mohács
Kiemelések és külalak Zolitól