Kövessük most Péter útját!

Galileából Jeruzsálembe tér, de a nagy synhedrium többször bebörtönzi és Péter eltűnik Jeruzsálemből. Több mint tíz évig nem tudunk róla semmit, de Kr.u. 40-ben Szíria fővárosában, Antiókiában alakul meg az első egyházközösség, amelyik mentes a zsidóságtól. Zsidókat nem nevezik a rómaiak pogánykeresztényeknek és a „názári" vagy „galileai" elnevezés helyett ezekre használják először a „christiani" nevet, és ezzel különböztetik meg az ide tartozó Jézus-követőket a Jeruzsálemi központ zsidó-keresztényeitől.

Ahogyan Jeruzsálem lett a központja az evangélium zsidók között való terjesztésének, úgy Antiókia a kiindulási pontja a nemzsidók Jézus-hitének és innen indult ki - Péter vezetésével - az a törekvés, hogy a Jézus-hit teljesen megszabaduljon a szűkkeblű zsidóság bilincseitől. Már erős az Antiókiai gyülekezet az első apostoli gyűlés összehívásának idején - Kr.u. 47-ben - és ennek a zsidómentes gyülekezetnek a hatalmára támaszkodik Péter Apostol, amikor szembehelyezkedik Saul-Pál által követelt állásponttal, és a nemzsidó Jézus-hitűeket mentesíti a mózesi törvények elismerése és követése alól ezekkel a szavakkal: „Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk...?" (Ap. Csel. 15, 10.)

Az evangélium szerint Péter itt elhangzott szavai: „Isten régebbi idő óta kiválasztott engem mi közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak a beszédjét és higgyenek." (Ap. Csel. 15, 7.) nyilvánvalóan megerősítik azt, hogy Péter az Antiókiai Egyház feje, és helyes az a történelmi megállapítás, hogy a jeruzsálemi központ első vezetője a zsidó Saul rabbi és utána a zsidó Jakab volt.

Érdekes véletlennek nem mondható az a hasonló eset, hogy a római egyház okmánytárából éppen úgy eltűntek a Péter-Tan iratai, és Péter apostolra vonatkozó minden történelmi adat, miképpen az I. István korabeli, és erre a „nyugatbahelyezésre" alapított római térítés fosztotta meg a Magyarságot ugyancsak minden történelmi adatától és okmányától, amelyik Honfoglaló és Honalapító NAGY ÁRPÁD utódainak uralkodására vonatkozik. A rovásfáktól is!

Miután azonban az evangéliumi iratok között szereplő „két" levelet Péter Apostol a „Poptusban, Galatziában, Kappadociában, Ázsiában és Bithiniában elszéledteknek" írja, és ez a terület magába foglalja Kis-Ázsiát, a Káspi-tenger déli részét és az egész Pártus Birodalmat az Indus völgyéig - biztosan állíthatjuk, hogy Péter Apostol tökéletesen elvégezte a Jézusi megbízatás küldetésének munkáját és hirdette az Úr Igéjét a saját Népe között, akiket akkor „scytháknak" neveztek görögösen és akiknek nyelvét beszélte is.

Mert nem a zsidóknak, hanem a nagy Mah-Gar Népnek mondja így:

„Ti pedig választott Nemzetség, királyi papság, Szent Nemzet, megtartásra való Nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, ki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el Titeket." (Péter I. lev. 2, 9.)

De már nem Antiokiából köszönti őket, hanem azzal búcsúzik: „Köszönt benneteket a Veletek együtt választott babiloni gyülekezet". (Péter I. lev. 5, 13.)

A Pártus Birodalom nagy Babilonja lett így a zsidóktól mentes Péteri Egyház Eufráteszen inneni központja, és Antiókia maradt a római megszállás területén az egyházi székhely.

Igen fontos ennek az Egyháznak Péteri-Tanaiból hangsúlyozni azt a felfogást, hogy az Úr Jézus nem Megváltó, tehát nem azért jött, hogy minket a „bűntől megváltson".

Péter mindenkor MEGTARTÓ-nak nevezi az Urat. (Péter II. 1,11. és 3,2.) - aki megtartotta az Ő Népét.

Péter nem értett egyet Saul-Pál zsidó-kereszténységével és - mi úgy véljük - hogy azért tűntek el a Péteri írások, hogy a római módra kifejlődött kereszténység „Páli módon" alakulhasson.

Péter 11. levelében inti híveit a Pál-féle „nehezen érthető dolgok" (3,16.) ügyében, hogy „ki ne essenek saját erősségükből" (3,17.)

Az Új-Szövetségbe foglalt iratokból - különösen az Apostolok Cselekedeteiből - azt látjuk, hogy a kereszténység terjesztésében azokra a feljegyzésekre esik a hangsúly, melyek a zsidóság, a görög és római területek lakosaira vonatkoznak. Viszont - a Szentlélek kitöltetésének tanúságtételében a számbeli fölény és túlsúly a „Pártusok és Médek, Elamiták és azok, kik lakoznak Mezopotámiában... Kappadociában, Pontusban és Ázsiában" (Ap. Csel. 2,9.) oldalán van.

Ez tehát azt bizonyítja, hogy a „Péteri Egyház"-nak sokkal több híve volt, mint a Saul alapítású júdai-kereszténynek.

Miután a „Bibliát" e júdai-keresztény saulizmus szerkesztette és kanonizálta, teljesen érthető, hogy az Evangéliumi írásokban hiányoznak azok az adatok, melyek Péter Egyházára és a „szkíta" népre vonatkoznak. De mindannak ellenére így is megállapítható az apokrifus iratokból és a „gnosztikus" evangéliumokból, hogy a „scythák és pártusok" között Péter és öccse András, valamint Tamás Apostolok voltak „otthon". Nagyszerűen leírja ezt Tamás Evangéliuma, hogy „Párthia fejedelmei hogyan ragaszkodtak Tamás Párthiába való visszatéréséhez".

Ezek mind beletartoznak abba a „Nagy Népbe", amit a Biblia HGR héber jellel írt „népnév" fordításaként „hagarénus"-nak ír, akik ellen harcol Saul király, (I. Krónika 5, 10. 20.) Dávid is kapcsolatban van velük (I. Krónika 27, 31.) és akik a Júdea elleni népszövetség tagjai (Zsolt. 83, 7.). Nem véletlen, hogy a középkori és újkori zsidó írók HGR alatt Magyarországot értik és a héber írásokban a „magyart" úgy írják... „hagri".

Így vezeti le a zsidó vallásos irodalom a zsidómentes babiloni Jézus-Hitet Péter apostol alapításától az Árpádokon át - a mai magyarokig. Ezért írja Izsák Ben Tróky: „A magyarok a Názáreti Jézus vallásának egyetlen követői."

Ugyanis a Pártus Birodalom babiloni Jézus-hitű központjának ellensúlyozására az a jeruzsálemi nagy szynhedrium, amelyiket a rómaiak Kr.u. 70-ben elhamvasztották és kiűzték onnan a zsidóságot, Babilonba települt át, ahol már 500 éve megerősödött zsidó kolónia élt azoknak a leszármazottaiból, akik Nabukodonozor babiloni fogságából nem tértek vissza Júdeába. Amikor Traján (Kr.u. 98-117.) és Hadrián (117-138) római császárok üldözték a zsidókat, csak szaporodott ezeknek a Babilonba települteknek a száma.

Ezek a babiloni zsidók voltak tulajdonképpen a szellemi vezetői és finanszírozói az ún. Bar Kochba féle jeruzsálemi zsidó lázadásnak, amelynek következménye a zsidóságnak Palesztinából való kiszórása lett (Kr.u. 135.) Így ezek a zsidók - nagyrészben - Babilonba vándoroltak. A Pártus Birodalom békés uralkodói Jézus szeretetből beengedték ezeket a bevándorlókat és támogatták a római hatalom (a Pártusok egyetlen ellensége) elleni politikai szervezettségüket is. A Babiloni Talmud tanúsága szerint vallásilag teljesen függetlenek voltak a Pártus Birodalomban. (Valahogy úgy, amint Magyarországon is voltak.) Ezeknek a babiloni zsidóknak a feje az „exilarcha" - vagyis „a száműzöttség feje" nevet viselte és Kr.u. 299-ben már „három tudományos intézetük" van Párthiában, az Eufrátesz partján.

A Pártus Birodalom bukását és a perzsa-szaszanida dinasztia fellépését ők támogatják a Pártus kereszténység ellen és a perzsák alatt államot alkotnak az államban. A pártus Jézus-hitűek ellen azonban Ardasir, az új szaszanida király nem lép fel, hanem visszaállítja a régi perzsa zoroasztriánizmust és a két „jó vallás" - a Jézus-hit és Zoroaszter mágus-tana - megfér egymás mellett, sőt kölcsönös hatást is gyakorolnak egymásra. Amikor azonban a Római Birodalomban Nagy Konstantin államvallásé teszi a kereszténységet, perzsa kortársa, II. Sapor hadjáratot vezet a keresztények ellen. Érthető, hogy innen települnek át a Kaukázus fölé a Jézus-hitűek, a Dantu-magharia népe is, Árpád népének őselejei. A babiloni zsidó „akadémiák" tehát pontosan tudták, hogy a Jézus­hitű és Péter Tanain alapuló Pártus Birodalom-beli „mágus papok" merre vitték az Igét és a Népet is.

Így lett a „babiloni Péteri gyülekezet" örököse a Kárpát-medencei Magyarság, mert NAGY ÁRPÁD isteni küldetéssel mentette át a Hitet és a Népet is a júdai-kereszénység és az iszlámmal szövetkezett zsidóság pusztításából.

És így maradt meg a Mah-Gar nép „HAGRI" neve is azzal a „bosszúállási" tradícióval, hogy „ez is az a nép, amelyiket el kell pusztítani".

Mi az igazság Péter Apostolról...?

Ott kell kezdenünk, hogy a két személy - Péter és Pál - valóban léteztek. PÉTER - galileai volt, aki a galileai nemzsidó-fajú lakosság nyelvét beszélte. A görögöt hibásan bírta, mert az evangéliumi írásokban hivatkozás van arra, hogy a beszédjéből vették észre, hogy „galileai" - vagyis „gojim". Pál éppen fordítottja volt ennek. Tiszta zsidófajú, neve SAUL, foglalkozása rabbi, vagyis júdai-pap, héberül és görögül beszélt, - Jézus anyanyelvét nem ismerte.

Péter úgy van beállítva a római teológiában, hogy a „tanult, művelt, teológiai képzettségű hivatásos pap - Saul-Pál mellett" csak egyszerű „halászféle", aki talán írni sem tudott. És itt a „teológia" elhallgatja azt a legfontosabbat, hogy:

Péter az Úr Jézus tanítványa volt, aki kb. 10 évig „tanult" a Világ Világosságától, a Mesterek Mesterétől, akivel együtt élt, akit követett, s akit nem hagyott el soha. Tehát Péter e hosszú idő alatt „legalábbis" olyan tudásra kellett szert tegyen a Jézus-hitben, mint aminővel rendelkezett Saul a júdaiságban, de a két hitvilág merőben különbözött egymástól. Tekintetbe kell azt is venni, hogy:

Péter csak és kizárólag az Úrtól tanulta azt, amit tudott, ezzel szemben Saul sohasem látta az Urat, és sohasem beszélt vele. A „pálfordulás" a júdai „huncutság" egyik módszere, amivel kisajátította az Úr alakját kizárólagos , júdai használatra".

Itt kell keresnünk tulajdonképpen annak a felfogásnak a különbözőségét is, ami Péter és Saul között - éppen az Úr Jézus alakjának és feladat-betöltésének és magának a „Jézusi Tanításnak" magyarázatában - mutatkozik.

A Jézus-hit és Péter hirdeti az Isteni Univerzalitást - vagyis az Édesatya mindenkire ható gondoskodását és az Ő szeretetén alapuló szeretetet, míg a judaizmus és Saul - csak a júdaiak Jehováját szolgálja, aki csak a júdaiakról gondoskodik és a többi népeket a júdaiak szolgájának rendelte. Itt tehát egy zárt, elkülönített nép részére sajátítódik ki minden isteni gondoskodás és ez az „istentan" a júdaiakkal kihasználtatja és gyűlölteti a többi népeket. Szeretet helyett a gyűlölet és a bosszú az uralkodó.

Péter és Saul környezete, nevelése, irányítása és tanultságának tartalma tehát teljesen ellentétes pólusok indítéka. Ez a magyarázata annak, hogy sohasem tudták egymást megérteni, jobban mondva - nem is keresték a megértés lehetőségét, hiszen az evangéliumi történéseket kiértékelve, egymást két ízben látták. Ez azt jelenti, hogy nem is keresték a kapcsolatot. Nyilván azért nem, mert az Úr Jézus szolgálatában, illetőleg az Úri Tanítás folytatásában közöttük áthidalhatatlan szakadék tátongott.

Péter bizalmatlanul nézte Saul váratlan elhatározását, aki a Jézus-követők üldözését hirtelen „messianizmussá" változtatta. Péter sohasem hirdette azt, hogy az Úr Jézus a zsidók messiása, mert „mashijas" héber politikai cím, olyan „ember" neve, aki a júdaizmus ideológiájában a más népek feletti uralomra juttatja a júdaiakat. Ez nem egy „istenfiúi" hivatás, hanem egy önző, emberi, gyűlöletre alapozott politikai uralom, mely semmiképpen sem lehetett az Úr Jézus feladata. (Itt van a júdai-kereszténység legnagyobb tévedése, hogy ezt a Sauli messianizmust „vallássá" tette.)

Péter nem úgy látta Sault, mint a mai biblikusok, mert az Ő idejében az a „damaszkuszi (Damaszkusz - Dámaszék - Dómaszék) útkanyarban történt Jézus jelenés" még ismeretlen volt. Péter észrevette, hogy Saul az Úr Jézust nem Isten Fiaként hirdeti. Tehát nem mint az ősi sumír hitvilág újraélesztőjét, megtisztítóját és megtartóját, hanem őt a júdaizmus hamistanának legalizálására sajátítja ki, mondva:

„Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a zsidóknak..." (Róm. 15. 8.)

Ugyanis ezzel a kijelentéssel Saul az Ábrahámi „szövetség" szolgálatába állítja az Urat, hiszen emlékezzünk csak vissza erre, hogy mi is tulajdonképpen az „ó-szövetség"...? Így van leírva:

„Annak felette mondta Isten Ábrahámnak: ...ez pedig az én szövetségem, melyet meg kell tartanotok én köztem és ti közöttetek és a te utánad való magod között: minden férfi körülmetéltessék nálatok." (Mózes I. 17, 10.)

Az Urat tehát Saul legelőször ennek a júdai tannak szolgájává teszi, s aztán - mint nem zsidót - a talmudi és biblikus felfogás szerint - egyszerű áldozati állatként veszi, amint az írva vagyon a nem zsidókról:

„kiknek teste olyan, mint a szamarak teste. (Ezékiel 23, 20.) és így Péter nagyon jól látta, hogy Saul az Úr Jézust egyszerű „áldozati állatnak" hirdeti, aki „eltörli a júdai nép bűneit" éppen úgy, mint az évenként erre a célra áldozott valóságos „bűnbak", hisz Saul így tanította:

„Mert amely állatoknak vérét a főpap beviszi a szentélybe a bűnért, azoknak testét megégetik a táboron kívül. Annak okáért Jézus is, hogy megszentelje az ő tulajdon vérével a népet, a kapun kívül) szenvedett. (Isid. 13, 11-12.)

Tehát az Úr olyan, mint az „állatok, melyek vérét a főpap beviszi" és Saul a „nép" kifejezés alatt csakis a zsidó népet érti, hiszen hozzájuk intézi e levelet. De még nem elégszik meg ennyivel, hanem azt a zsidó áldozati rítust és júdai-ideológiát, ami ellen az Úr a keresztre feszítéséig küzdött, csak fokozza, mondva:

„és csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat." (Isid. 9,22.)

Ez pedig nem más, mint a Jézusi Igehirdetés teljes kiforgatása és a júdai ideológiával való behelyettesítése, mert azt a Mózesi Törvényt, amire itt Saul hivatkozik, az Úr sohasem ismerte el és az „öldöklő áldozatokat" az Úr megvetette mondva:

„...jön idő, hogy aki öldököl titeket, mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik" (Ján. 16, 2.) ...nyilvánvalóan a vérontás júdai rítusát értve ez alatt. Péter azt is nagyon jól tudta, hogy az Úr nem „bűnbocsánat szerzésre" és a „júdai nép" megmentésére jött, hiszen még élénken emlékében voltak azok a súlyos szavak, amiket az Úr a zsidóknak mondott - elítélve éket, így:

„Ti az ördög atyától valók vagytok és a ti atyátok kívánságait akarjátok teljesíteni. Az embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen őbenne igazság. Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól, mert hazug és a hazugság atyja. (Ján. 8,44.)

Péter állásfoglalása Saullal szemben

Feltételezheti-e egy logikusan gondolkodó ember Péterről azt, hogy „bizalommal" viseltetett Saul rabbi iránt akkor, amikor az Úr „istenfiúi" tanítása valóban „sziklakővé" vált benne...? Ugye, nem.

De nézzük csak a többi körülményt is. Péter koronatanúja volt Jézus Urunk ellen elkövetett fondorlatos bűnténynek. Látta, hogy a nagy-szynhedrium ügynökei miként kísérték állandóan az Urat, hogy a judai hóhér-törvények szerint át minél hamarább megöljék. Látta az „iskáriotes"-nek nevezett Júdás - „beépített júdai ügynök" munkáját, aki igen nagy pénzért tette meg terhelő vallomását hivatalosan és jegyzőkányvileg az Úr Jézus - mint „hamis próféta és más vallást hirdető prédikátor" ellen. Ugyanis ezek azok a megnevezések, amik meghatározták a „júdaizmus ellenségeinek" tevékenységét és amennyiben ezek a tevékenységek szavahihető tanúk által lettek tanúsítva, a halálos ítélet meghozható volt a vádlott ellen. Júdás tehát csak kiegészítette a többi hivatalos ügynök vallomását és főleg azt bizonyította, hogy

1. az Úr Jézus olyan Istent hirdet és olyan „mennyei Atyáról" tanít, aki univerzális, tehát nemcsak a júdaiak istene, hanem - éppen úgy, mint a NAP - mindenkié;

2. azt mondja, hogy ez az Isten mindenkit egyformán szeret, tehát azokra a népekre is kiterjeszti gondoskodását, akik nem júdaiak;

3. ez az isten mindenkinek örök életet ad, tehát az emberi lélek nem hal meg a testtel, hanem ehhez az Istennez, mint szerető mennyei Atyához tér vissza és örökké él.

És itt álljunk meg egy pillanatra, ennél az „iskáriotes"-nek nevezett Júdás­nál. Úgy tanította nekünk a bölcs Aisleitner professzorunk a teológián, hogy a biblikusok először azt hitték, hogy az „is-kariot" egy helységet jelent. Ilyet azonban eddig nem sikerült találni. Ellenben az arámi nyelvben e szó eredeti gyöke „kár" és így a „kártevő, hazug, áruló és gonosz emberek" megjelölésére használták, tehát a héberesített formája az „iskár" Júdás... annyit jelent magyarul, mint „kár-os"(is) Júdás", gonosz Júdás.

De mondott még mást is az igazságot hirdető Aisleitner porfesszorunk Júdásra vonatkozóan. Nevezetesen azt, hogy „az ephipani iratokat megelőző hivatkozások úgy említik Júdást, mint aki a Pállá lett Saul rabbinak a testvére volt".

Most már megérthetjük Péter Apostol - Saul felé megnyilatkozó - bizalmatlanságát, de Saul tartózkodását is Péter felé.

Péter látta, hogy itt egy zsidó maffia folyik, amelyik először eladta pénzért az Urat, aztán áldozati bárányként a „júdai népért" feláldozottnak nyilvánította - úgy, mint Kajafás mondta: „Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért és az egész nép el ne vesszen." (Ján. 11, 50.)

Ugyanis, ha az Urat nem szegezik bitófára - Aisleitner szerint - a bosszúállás vallása - a júdaizmus megszűnt volna, s így a júdai papság valóban elvesztette volna a „népet".

Amikor mindezeket véghez vitték, szükség volt valakire, aki a szynhedrium azon határozatát teljesíti, mellyel megállapították az Úrra vonatkozóan:

„ha az ő emléke megmarad - az ő népe (a szamariai nép) magára talál" -hiszen a szamariaiak fegyveres felkelésben törtek a rómaiakra, amikor Jézust felfeszítették a zsidókkal. Ezt a „veszedelmes" népet tehát félre kellett vezetni, s mivel az Úr „emlékét" náluk eltörölni lehetetlen volt, ezt az „emléket" meg kellett változtatni a „júdai ideológiához" simulóan. Nos erre a feladatra jelölte ki Sault a zsidó legfelsőbb tanács - a nagy szynhedrium. És - míg a „zsidó szolgálatba illesztett Jézust" hirdető Saul minden támogatást megkapott a zsidóságtól és Heródestől is, addig Heródes Pétert „halálra kerestette", tömlöcbe is veti (Ap. Csel. 12, 3-12.) nyilván azért, hogy „jézusi igehirdetését megakadályozza". Ugyanis nem tételezhető fel az a zsidóságról, hogy „tervszerűtlenül" folytatta volna a Jézusi inkvizíciót, azt, amit oly zseniális tervszerűséggel vezetett le a keresztre feszítésig.

Figyelembe kell vennünk azt, hogy az Úr Jézus „istenalakja" csupán a „testi halál" bekövetkezése után mutatkozott a zsidó materializmus realitásában, hiszen a „feltámadás" - zsidó gondolkodás szerinti - „lehetetlenségének'' bekövetkezését, a Jehovai rendeleteket továbbító júdai papi testületnek - a nagy szynhedriumnak is - el kellett ismernie, mert a szemeik láttára történt meg és tudomásul kellett venni azt is, hogy a halottnak hitt Jézus - a „hamis próféta" -nem halott, hanem feltámadt és emberi testével együtt eltűnt a materializmus világából.

Itt kerül szembe az „ördög-Atya fiainak" világa a valóságos és univerzális Isteni Akarattal. Viszont ezek a cinikus júdai főpapok nagyon jól tudják azt, hogy a nép azt hiszi, amit neki bebeszélnek.

Kivárják tehát az események lefolyását, és amikor már biztosak abban, hogy nem kell sem az előttük érthetetlen Isteni Akarattal, sem a halált legyőző Jézussal vitázniuk, hanem a „tanítványok" - azaz emberek hirdetik a szerintük „más vallás" tanait - akkor indítják Sault a Jézusi ideológia megmásítására.

Teljesen érthető tehát, hogy Péter és a többi „szkítavérű" tanítvány otthagyja a zsidó környezetet és a „saját" népük között hirdetik az ősi sumír. vallás Istenfiának igazságát. Így teszi át székhelyét Péter Babilonba, majd Antiokiába.

Itt látjuk Babilon fontosságát, hiszen itt a Péter anyanyelvét beszélő Pártus Birodalom - Róma egyetlen ellenfele - uralkodik és innen Babilonból - azaz egyik városából SIPPÁRBÓL - mentek az ősi sumir hit mágus papjai Jézushoz, amikor megszületett. Ők voltak az egyetlenek, akik a régi sumír iratokból ismerték a jövendölést, hogy az „isten fia emberi testet ölt". (Lásd: Werner Keller: „Der Bibel hat doch Recht".)

Nézzük csak meg, mit ír erről Eusebius egyházatya (1. Vita Constantini 4,3,): „Korán jelentek meg az igehirdetők Párthiában és terjesztették Jézus tanait. Ugyanis az itt uralkodó Pártus Dinasztia - az ARSZÁK - türelmessége folytán - akik a perzsák régi vallását, Zoroaszter tanát megvetették - a Jézus-hit nemcsak háborítatlanul terjedt el, hanem oly gyors virágzásnak indult, hogy a 2. század elején 360 kőtemploma volt."

Azóta már tudjuk, hogy ezt a „gyors terjedést" az segítette elő, hogy a Jézus-hit lett a Pártus Birodalom államvallása. Ennek az államvallásnak központja Babilon volt és feje Péter Apostol, akinek segítői voltak itt testvére András és Tamás, aki itt is halt meg és nem Indiában „vértanúhalált". (Tamás párfiai működését nagyon sok apokrif irat említi.) De az Apostolok Cselekedetei is tanúsítja ezt a Pártus Birodalmi Péteri Egyház létezését, hisz azon a bizonyos pünkösdi napon a pártusok népe volt túlsúlyban a Jeruzsálemi összejövetelen - mint „pártusok, médek, elamiták" - vagyis az egész Pártus Birodalom népeinek képviselete. (Ap. Csel. 2, 9.) Így indokolt Péter azon írása, melyben híveit így üdvözli:

„Köszönt titeket a veletek együtt választott babiloni gyülekezet." (I. Péter, 5,13.)

Egy „péteri" igehirdető cifraszűrben, Antiokia kórnyékéről

Még egy dologra szeretném felhívni a Magyar Lelki Megújhodás Péterhitű kedveseinek a figyelmét. Megint csak a bölcs Aisleitner professzoromhoz kell visszamennem, aki szintén „péterhitü" volt, és mindig azt mondta, hogy Péter úgy gondolkodott, mint a székelyek. [Ö még nem ismerte azokat a palesztinai legújabb ásatási eredményeket, melyek azt állapították meg, hogy a PLST-i (filiszteus) nép hozta mozgásba a kánóni őslakosokat, a „SCL - sicul" népet, (akiknek nyelve ismeretlen).] Ha ezt ismerte volna, akkor biztosan azt mondta volna, hogy Péter „sicul - azaz székely" volt. Péter gondolkodásmódja ezt tökéletesen igazolja is. Ugyanis sohasem nyugodott bele a „rossz helyzetbe" és furfangos (székely) módon keresett és talált is mindig kiutat. Aisleitner igen mérgesen cáfolta azt a biblikus kitételt, hogy „Péter megtagadta" az Urat és ezt szeretném éppen úgy megmagyarázni az igazhitűeknek, miképpen azt ez a bölcs teológiai tanár a mi értésünkre adta.

Péternek az Úr rendeli, hogy őt „megtagadja"

Vegyük elő az evangéliumot, János 13. rész 37. versét. Itt látjuk, hogy Péter a végső kitartásig menő hűségét jelenti ki az Úrnak „életemet adom éretted" kijelentéssel. Feltételezhető-e az Úr Jézusról, aki Péter hűségét annyira komolyan vette, hogy reá bízta az Anyaszentegyházát és őt „kősziklának" nevezte - e g y ü t t élt vele - hogy az „életének felajánlásáért" az Úr Jézus Pétert kifigurázza és hazugságnak minősíti mondását... miként az a 38. versben magyarázva van...? Ugye nem feltételezhető az Úrról ily gúnyos cinizmus. Tehát itt a magyarázat is és a fordítás is helytelen.

Jézus és Péter egymás között a „szamariai" nyelven beszéltek, amit egyesek aráminak, mások szkíta nyelvnek mondanak. Sir Rawlinson az ékiratok nyelvét nevezi szkíta nyelvnek. Az ő nyelvük tehát nem semita nyelv, hanem aglutináló. Az ősnyelvek majdnem mindegyikének meg van az a sajátossága - a ragozó nyelveknél pedig azonnal bizonyítható - mely szerint a parancsoló módot rendszerint a ,jövő idő" segítségével fejezi ki.

Mindjárt vegyünk egy példát a magyarból. Azt mondom pl.: „te el fogsz oda menni, mert én így akarom". Ez ugyan jövő időben van mondva, de parancsoló hangsúllyal, tehát a parancsoló mód kifejezése. Ugyanígy mondhatjuk: „te meg fogsz engem, tagadni"... tehát kötelezlek arra, hogy tagadj meg... és hogy az Úr ezt így mondta Péternek, azt bizonyítja az ő tisztánlátó képessége. Tehát tudta, ha Péter becsületesen felfedi személyazonosságát a zsidóknak, talán őt ott, azonnal a helyszínen megölik és ezt az Úr nem akarta. Viszont ismerte Pétert, tudta, hogy utána megy azzal a szándékkal, hogy kiszabadítsa, hát inkább arra kötelezte, hogy ki ne adja magát. Mondja azt, hogy nem ismeri az Urat. Ez logikus és érthető a Jézusi jóság és gondoskodás szempontjából is. Megerősíti ezt a fordítás bizonytalansága, mert a septuaginta görög szövege nem mondja „bizony bizony" és latin fordítása sem, hanem így kezdi: „Amen...! Amen...! azaz „úgy legyen - úgy legyen!"... Tehát az Úr Jézus azon kívánsága van ebbe belefordítva, mellyel Péternek azt a rendelést adta, hogy azon az éjszakán fel ne fedje a hozzá tartozását, és az Úr nagyon jól tudta miért teszi, hisz Péter nélkül talán semmiféle Jézusi „kereszténység" nem maradt volna. A júdaiak mindent kiirtottak volna.

Az evangéliumi szöveg már a Saul-páli teológia szüleménye, mely másfélezer év alatt iszonyú változtatásokat szenvedett - mindig Péter hátrányára és Saul-Pál előnyére.

Az Úr Jézus és Galilea-i nemzettestvérei által alapított „Péteri Anya-Szent-Egyház" Szimbóluma, ahol:

a HÁRMAS HALOM: ősi mah-gar (sumír) írásjel, Kur, mada, mád, jelentése: ország.

A KETTŐS KERESZT szintén az ősi képírás jele: PA = pásztor. A „PA-TE-SI" hagyományban a „PA"ideológiát jelent.

Péter Rómában...?

Végezetül pedig összesíteni szeretném az észokokat arra vonatkozólag, hogy miért nem tartózkodhatott Péter Rómában.

1. Az apokrif írások szerint Péter is és öccse is családjuk szkíta nyelvét beszélték, ami a pártusok nyelve volt. A logika szerint tehát oda ment „igét hirdetni", ahol megértették.

1. Ez pedig a Pártus Birodalom volt és a Pontus-i szkíták Antiokiája, ahol szintén ez a nyelv uralkodott. Így alapította az egynyelvű Babiloni Gyülekezetet Babilon és Antiokia központokkal. Az ortodox egyház még ma is ünnepli február 6-án az Antiokiai Egyházalapítás ünnepét.

2. Péter Rómába nem juthatott be, mert nem volt római állampolgár, viszont Rómába jutási útlevelet szerezni nem tudott, hiszen a rómaiak kegyence - Heródes - halálra kerestette.

3. Nem szabad összetévesztenünk Péter helyzetét Saul-Pál adottságaival, aki római állampolgár és zsidó farizeusként jutott el Rómába, és ott nem „kereszténységet", hanem egy messianizmusra alapított zsidó szektát hoz létre, mely „áldozatra és a vérontási rítus folytatására" épül. A római teológusok állandóan a Saul-Pál Róma-beliekhez írt levelét emlegetik bizonyításul arra, hogy Péter már Rómában hirdet, s Pál is odament... pedig ilyen ott írva nincs, a 15. rész 21. versében éppen azt olvassuk, hogy „Rómában még nem hirdetik az igét és Saul éppen azért megy oda"... és a 16. részben Saul mindenkit üdvözöl, aki Rómában van. Feltételezhető, hogy Pétert - a Jézusi Egyház fejét - ne üdvözölné, ha ott lenne...? De nincs ott, és sohasem tette lábát a római földre az Úr Babiloni Anyaszentegyházát alapító Főpásztor - Péter Apostol.

Péter egyháza tehát NEM A RÓMAI.

Hiába tesz a Vatikán a Szent Péterről elnevezett katedrálisába egy Péter-szobrot. Hiába hívja magát a pápa „Péter utódjának"... nem az igazi Péter utódja ő, hanem Saul rabbié, akinek teológiai alakja behelyettesíti a péteri hagyatékot, s ami az Úri hitben „fehér" volt, - azt a júdaiság feketeségébe öltözteti. Így válik a Szent Péter-bazilikában kiállított „Fekete Péter" szobor a Péter helyén működé Saul-páti ideológia szimbólumává, s így lett Saul rabbi a római júdai-kereszténység FEKETE PÉTERE.

A Magyar Lelki Megújhodás alapja a Jézusi igazság.

A Magyar Egyház az ősi Péter Tanokra építi feltámadását és kizárja hittudományából a Saul-páli judaizmust.

A júdai-kereszténység mai helyzete nagyon hasonlít a Péter korabeli induláshoz. A Magyar Egyháznak követnie kell abban is Pétert tehát, ahogy Ő az első jeruzsálemi zsinaton felemelte szavát a júdaizmus ellen, amikor azt ordította azok fülébe, akik a Jézus-hitűekre ki akarták terjeszteni a mózesi törvények erejét: „Most mit kísértetitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, se mi el nem hordozhattunk..." (Ap. Csel. 15.10.)

Forrás: részlet:  A KÁLD-PÁRTUS HAGYOMÁNY ÉS A MAGYAROK JÉZUS-VALLÁSA írásból

Eltárolt hozzászólások