20210418
Last updateH, 21 dec. 2020 2am

rovas logo

2010 február 07, vasárnap

Vérbosszú Bácskában

Szerző: Cseres Tibor

 ZOMBOR

Amikor 1941-ben "visszafoglalták" a pécsi hadtest csapatai Zombort, mindjárt az első este nagy utcai harcot, lövöldözést idéztek elő a padlásokon megbújt csetnikek. Lehettek vagy negyvenen a többezres, fejetlenül vissza, sőt összevissza tüzelő "megszálló" helyőrséggel szemben. A gyakorlatlan és rosszul vezetett magyar csapatok ezen a napon s a következő délelőttbe átterjedő fejetlen "hadviseléseikkel" nevetségessé tették magukat, mert harcoló csetniket sem élve, sem halva nem sikerült kézre keríteniök. Ezzel szemben hat honvéd halt "hősi halált" az utcai harcokban, nemegyszer saját lövedéktől találva.

A szerb többségű városban a következő hónapokban tizenegy olyan személyt talált a magyar kémelhárítás, akiket államellenes tevékenység gyanújával vádolhatott.

Mindezekhez képest a visszatérő szerb katonai hatóságok által kezdeményezett megtorlás gigantikus volt.

A magyar éra utolsó napjaiban, pontosan október huszadikán a kémelhárítás Patarcsics szerb vezető embernél véletlenül megtalálta a zombori magyarok feketelistáját, akiket elsőkként kell kivégezniök a bevonuló fegyvereseknek. A kémelhárítók hivatalból értesítették a listán szereplőket, hogy menekülésre szólítsák fel őket. Ezek legtöbbje természetesen eltávozott az utolsó magyar csapatokkal. A kivégzendők listáján első helyen szerepelt furcsamód két karmelita atya, Sztancsics Gellért és Hollós Illés. Nyilván hazafias igeküldetésük volt főbenjáró vétkük.

Sokan, kikhez nem jutott el idejében saját haláluk jövendőjének vészhíre, vagy bűntelennek érezték magukat, a maradást választották, már a bevonuló orosz és partizáncsapatok első napjaiban hurokra kerültek. Némelyikük szó szerint is hurokra, felakasztatván.

A halálra szánt magyarok összegyűjtése nem pusztán a városra szorítkozott. Ide hurcolták a Kronich-palotába a szomszéd községek magyar férfiait. Bezdánból - a példa okáért - vagy ötszáz embert. Itt napközben ütötték-verték az elfogottakat, különösen némely vérszagra szomjas partizánnők voltak ilyen tevékenyek, míg a termek vigyázópontjain lövésre kész társaik figyelték kegyetlen működésüket, nyilvánvalóan arra számítva, hogy a meggyötört férfiak egyik-másika visszaüt vagy visszarúg a puskatussal záporozó ütlegelésekre, s akkor lesz ok ott a helyszínen mészárláshoz.

Bezdáni túlélők elbeszéléseiből maradt fenn a Kronich-palota étlen-szomjan, tetves-véres szalmán átszenvedett heteinek gyötrelmes emléke. Ahol mindenki halálra ítéltnek tudta magát, mert nem sejthette, nem őt tuszkolják-e fel a következő éjjel a Duna-partra vagy a Ferenc-csatornához induló halálos teherautók valamelyikére.

De hurcoltak összekötözött foglyokat a lóversenytérre is, ott tömegsírok mélye várta a magyarokat. A kivégzések éjszaka gyakran hevenyészve történtek, nem mindenkit sikerült halálosan eltalálni, ezeket sebesülésükkel elevenen görgették a gödörbe, s a félig-meddig elföldelt hullatömeg mélyéből még hajnalonta is hallatszottak hörgések és segélykiáltások.

Csupán itt a lóversenytéren 2500 magyart végeztek ki.

A megkínzottakat nemegyszer izzó, tüzes parázson futtatták csapatosan, libasorban mezítláb, mielőtt a golyózápor elé hajtották volna őket.

Beszélik, hogy az újonnan épített autóbusz-pályaudvar betonja egy terjedelmes tömegsír szemfedője.

A másik gyűjtőhelyet, a gyalogsági laktanyát csak átmeneti szállásként használták akkor novemberben. Ott a helyszínen legfeljebb kétszáz embert lőttek agyon.

Egy monostorszegi fiatal sokác henteslegény, akit jövet közben feltételezhető állatölő, húsvágó szaktudása miatt fogadtak soraikba a partizánok, jóval később hitelesen hangzóan elhencegte, hogy csupán ő, ki nem lehetett mindenütt ott, legalább háromezer fogoly kivégzésében vett részt.

Bátor, adatgyűjtő plébánosaink szerint Zombor területén 5650 ártatlan magyar vált a vérbosszú áldozatává november közepéig.

Névsorok összeállítása, akár a közös gyász érdekében is, lehetetlennek látszik mindörökre.

Ha egy névre lehet mégis emlékezni, legyen dr. Sugár István törvényszéki bíró, aki lement a boltba kenyeret vásárolni, s többet nem látták viszont hozzátartozói.

VERBÁSZ

Bácska leggazdagabb községeinek maradék magyarjai úgy emlékeznek, hogy a partizánok háromszázötven embert tüntettek el utcáikból. A temetőben ásatták meg velük a tömegsírt a gyilkosok.

Temettek az óverbászi kendergyár területén is, s könnyebbségük kedvéért kutakba is hajigáltak a kivégzők hullákat, de eleveneket is.

Az elűzött és kivégzett németek sorsát külön gondozza a verbászi magyar emlékezet.

"Önt hallva - szólít meg egy levél - a sírok, amelyek 14 évtől hatvanig terjedő korú halottainkat takarják, elém álltak. A verbászi (ma Titov Vrbas) temetőben is van egy tömegsír, ahol százegy halott fekszik. (A névsor egy NSZK-ban megjelent könyvben található.) A hírhedt novemberi vallatások áldozatai. Háromszor vitték el őket rendszerint: először csak úgy hazaengedték legtöbbjüket, másodszor meztelenre vetkőztetve kergették haza őket, harmadjára már a temető volt a végcél.

Amikor 1967-ben lemerészkedtem családommal a szülőhelyre, nagynéném a gyászosan ominózus hely felé csak háttal állva merte megmutatni, hogy ott van a nagy sír. Benne hadirokkant nagybátyám, a magyar gimnázium igazgatója, vele a tanárok és a magyar érzelmű svábok, akik jóhiszeműen otthon maradtak.

1945 tavaszán aztán a gajdobrai tábor, munkatábor hónapjai következtek.

Négy kisgyermekével vitték oda nagynénémet, valamint szüleit (Moher Károly erdélyi író testvérét, unokahúgát). A hiányos táplálkozás, tányérnyi sótlan kása, egy-egy cső nyers kukorica - szedte áldozatait. Egy hétéves és egy másfél éves gyermek élte túl a tábort, mert őket még időben, jókor kiadták, nagy könyörgésére másik nagynénémnek, akinek a férjét megölték.

Emlékszem, a helyi szerbek egy október eleji estén petíciót küldtek édesapámnak (orvos volt), hogy maradjunk, mert az életnek tovább kell folytatódnia, és ők garantálják biztonságunkat. De szüleim nem akarván vállalni újra a kisebbségi sorsot, a menekülés mellett döntöttek.

A borzalmakat nem is a helybéliek, hanem Tito partizánjai követték el, egy-két alja helyi közreműködésével. Ezek: Gyakula Pero, Szijadcski Vlado, egy Marko nevű, a helyi viszonyokkal ismerős személyek s néhány hozzájuk csapódó helyi cigánylegény.

Talán túl személyes hangvételű soraimat, kérem, anonimitással kezelje, mert az ördög nem alszik, és lenn még élnek unokák is, én is szeretnék még néha »haza« menni."

Adatközlő papjaink csak tíz verbászi magyar halottról tudnak.

PACSÉR

Tizenhat szerb ellenálló esett el a tűzharcokban 1941-ben. Ezekért a tizenhatokért kétszáz magyarnak kellett pusztulnia. Ivo Jovkovics hentes szervezte az ítélkezést s halálos szertartást a Bajmok felé vezető úton, ahol három nagy tömegsírt készítettek elő a nyolcadik vajdasági brigád harmadik batalionja támogató segítségével.

Kijelöltek egy magyarok lakta határrészt, akit ott találtak, azokat mind a tömegsírok felé terelték.

Előbb és külön fogták el Kovács József plébánost. Egy fogolyszemle alkalmával a brigád egy tisztje valamikori gimnáziumi osztálytársára ismert Kovács tisztelendőben. Nem volt könnyű őt kimentenie a halálba indulók közül, mert vádlója, egy templomjáró katolikus bunyevác férfi váltig erősködött, hogy a plébános nagy ellensége a szerb népnek, mert a szószékről többször hallották szájából a boldogságos Szűzmária, a magyarok segítő Nagyasszonyának dicséretét.

A Mária-tisztelő plébános, szabadulván a halálos veszélytől, az összefogdosott tanyasiak megmentésével próbálkozott, de a harmadik batalion partizánjai inkább Ivo Jovkovics hentesre hallgattak.

Még az egykori gimnáziumi osztálytárs is neki adott igazat. A kétszáz magyarnak pusztulnia kellett.

Sírjukra akácerdőt telepített a leplező, gondos szerb utókor.

BAJMOK

A magyar kémelhárítók harmincöt szerbet vittek internálótáborba, pedig a községi bíró váltig védte ártatlanságukat a maga jóhiszemű paraszti feltételezésével.
Amikor 1944. október közepén az orosz csapatok elfoglalták Bajmokot, nyomukban a partizánok is megjelentek, köztük olyanok is, akik a magyar kémelhárítók fogságából szabadultak, s hozták magukkal az elkészített tettvágyat, amely bosszúvágy volt. Érkezésük első éjszakáján összeszedtek hetvennyolc magyart és két svábot. Napokig gyötörték őket a községházán. Úgy tettek, mintha válogatnának közülük, egy-egy jó ismerőst valamelyik szerb kimentett valamelyik oldalajtón a moziteremből, ahová a kivégzendőket sorolták. Oda került Jeszenszky Ernő gyógyszerész is, az Őrangyalhoz címzett patika tulajdonosa, akit mindenki csak segítőkészségéről ismert. Magyarságán kívül csupán egy bűne volt: Horthy Miklós 1941-ben első világháborús érdemei miatt vitézzé avatta. S ez akkor személyes magatartásától függetlenül egyenlő volt a titóista, sőt sztálinista megítélés szerint is azzal, hogy aki vitéz, az fasiszta.

Hosszas kínzások után, éjszakánkint huszával-harmincával a kövesút és a Zombor felé vivő vasúti átjáró táján lévő vályoggödrökhöz hurcolták el foglyaikat a partizánok, s ott lőtték halomra őket, azzal könnyítvén véres munkájukon, hogy eleinte még ásniok, ásatniok sem kellett, csak elhantolniok. Az Őrangyal gyógyszertár vezetője az első tömegsírba került.

A falu férfi lakosai elébb a határba menekültek, s hogy meg ne lephessék őket, kukoricaszárkúpokban éjszakáztak. Akik napközben a kukoricatörő munkásokhoz csatlakoztak, könnyen pórul járhattak, mert a partizánok nappali kényelemben a tanyasiakat napszámosaikkal együtt terelték a moziterembe, a halál előcsarnokába. Apránkint másfél százra is felment a bosszú áldozatainak száma. Utóbb már ásatni is kellett ott a vasúti átjárónál, a kubikgödrök betelvén, azzal a váltógazdasággal, hogy az újonnan jöttek, látva a vermekbe lőttek állapotán saját jövőjüket, előbb betakarták földdel ismerőseiket, majd maguknak csináltak helyet, mielőtt levetve ruhadarabjaikat, félig meztelenül, olykor jajveszékelve megadták volna magukat a fegyvereknek.

A szomszédos tanyákban fültanúi maradtak a naponta megismétlődő géppisztolyropogásnak s a "magyarok! segítsetek!" kiáltásoknak.
Sírdombot nem hagytak maguk után a gyilkosok. A vályoggödrök tetézéséhez a következő ásott tömegsír földjéből tellett. S ahol végül mégis domb keletkezett, azt énekelve, diadalmas halotti tánccal tapodták földszintre.
És mégis a következő tavaszon a lovak tudták, az a szántóföldtábla tilalmas hely az életnek. Szántás ideje elkövetkezvén horkanva hátráltak, amikor az ekével közelébe hajtottak annak a szántani való táblának.
Az a magyar halottakkal megszentelt, meggyalázott föld évekig szántatlan maradt az emberbarát lovak tiszteletadása miatt.
Az ide merészkedő hátramaradottak még hetek múlva is zarándokoltak a tömegsírok partján egy-egy hátrahagyott ruhafoszlányra, sapkára, félpapucsra lelni, ami a hóhérok számára hasznavehetetlen volt.
Elmondást, külön rögzítést kíván Czimbell Károly bíró sorsa, akiről neve említése nélkül már szóltunk, mint aki az emberi tisztesség határáig elment a szerb falutársai érdekében.
Az elvonuló csendőrök figyelmeztették, meneküljön, mert a partizánok első számú ellensége lesz mint bíróviselt felelős ember.
Hallgatott is a fenyegetően jövendölő szóra, bár magát bűntelennek, ártatlannak tudta, érezte. Egész úton Bajáig gyötrődve haladt a csendőrökkel, de onnan egy Bajmok felé induló szekérre kapva, néhány nap távollét után visszatért házához, családjához Bajmokra. Még tisztálkodni sem maradt ideje, érkezése órájában érte jöttek a partizánok, kik nagyon számon tartották távollétét.
S rövid veréses gyötrés után, mert most már, dolguk nagy részét teljesítvén, jutott idejük az efféle kétkezi apró munkára: elevenen megnyúzták Czimbell Károly bírót, mielőtt pótlólag kivitették egy targoncán s a tömegsír sarkába vetették bőre nélkül, tökéletesen mezítelen, még lélegezve.

SZABADKA

A szabad királyi várost, amely 1942. január 19-én iktatta be új főispánját, Rökk Andort, elkerülte a razzia, a partizánoktól való "tisztogatás". Igaz, a magyar csapatok bevonulása napjaiban állítólag 147 szerb hazafi esett áldozatul a rendszerváltásnak 1941 áprilisában. (1946-os szerb adat.)
Ezekért kellett sokszorosan megfizetnie a szabadkai magyarságnak az 1944 októberétől kezdődő hónapokban.
A várost október 10-én foglalták el az oroszok és a partizánok. Rövid néhány napi tájékozódás, fészkelődés után megkezdték a magyarok összefogdosását. Hajnalban szálltak ki dzsippel a kiszemelt emberekért, több géppisztolyos partizán kíséretében mindig egy orosz katona is. A könnyebb kezelhetőség miatt azt mondogatták, hogy a szokatlan időben "megidézett" személyt csak tanúként szállítják el bizonyos vallomás megtételére. Ezeket a tanúkat, kiket soha nem hallgattak ki, vagy a paticsi úti kaszárnyába, vagy az Ágnes-sikátorbeli Sárga Házba, a magyar belügyi hatóságok rettegett kémelhárító központjába hurcolták. Szorgos megkínzatásuk után már csak a vesztőhely következett, a zentai úti temető. Itt minden tárgyalás vagy ítélet vagy éppen magyarázkodás nélkül gödörbe lőtték őket. Az egykori járványkórház (ma gyár) épületegyüttesének gyommal benőtt sarkán túl, jól megkülönböztethető süppedékes területen három sorban hússzor húsz méteres tömegsírok vannak.

Ezeket valószínűleg a kivégzendőkkel ásatták ki, s a saját sorsukkal bizonyos következő csoporttal hantoltatták el, ha megtelt a hatalmas gödör. A környékbeliek, noha olyankor légiriadót szirénáztak, minden alkalommal géppisztolysorozatokat és jajkiáltásokat hallottak. De a segítségnyújtás, fegyverek híján, lehetetlen volt. Öt nagy tömegsírt tart számon a környék.
Egyesek szerint kétezer szabadkai magyar csontját őrzi a járványkórház mellé telepített kivégzőhely. Mások szerint, papi informátoraink állításával kereken hétezer magyar nyugszik ott.
A szabadkai közhit, a magyar emlékezet úgy tudja, hogy a kivégzéseket Strazsakovics Blasko szervezte, s ő felelős az ártatlanul elpusztított ezrek haláláért.
Dudás Károly író és Siflis Zoltán szabadkai filmes videokamerájuk elé kérték Blasko Strazsakovicsot, aki a maga múltjának mentésére hajlamos volt arccal és szóval nyilatkozni.

Sokan máig azt hiszik, hogy ő Szabadka akkori katonai parancsnoka volt, élet és halál ura. Pedig ő csak az újonnan alakult rendőrség politikai biztosa volt. Komisszárféle, aki a hivatali hierarchia szerint alá volt rendelve a mindenkori rendőrparancsnoknak s a helyettesének. Az igaz, hogy szava döntő volt mindig.
A rendőrparancsnok Nyárádi Eugén volt, magyar neve ellenére ruszintudatú férfi, helyettese pedig Tomilica.
Mint a szabadkai népfelszabadító bizottság tagját, személyesen Ivan Rukovina tábornok és Pavle Gerencsevics őrnagy bízták meg a feladattal.
Működésük helye a már említett s gyűlölt, rettegett Sárga Ház volt.
A OZNA-t teszi felelőssé a törvénytelen kilengésekért. Neki mint a helyi rendőrség politikai biztosának még csak annyi betekintése sem volt az OZNA tevékenységébe, hogy azokat az embereket név szerint ismerhette volna.
"- Egy reggel megyek be a hivatalomba - vallja Strazsakovics -, és hallom, hogy az épületben valami nagy morajlás van. Az őr tiszteleg, kérdem tőle, mi ez a zajgás? Azt mondja, ezek a letartóztatottak nyugtalankodnak. Kinyittattam vele a nagyterem ajtaját, amelyik az utcáról belépve a lépcsőházban balról volt. Alighogy kinyílt a terem ajtaja, a zsúfolt helyiségből tolongani kezdtek felém az emberek nagy segélykiáltásokkal: Blasko, Blasko, Balázs! Segíts! Mintha mindegyik egyszerre akarna szólni hozzám. Sokukat ismertem, sokan ismertek engem. Akkor onnan a parancsnokok beleegyezése, megkérdezése nélkül azokat valamennyiöket szabadon engedtem. Jött aztán később Nyárádi Eugén, Blasko, miért engedted szabadon azokat az embereket? Mondom neki, nincsen ezeknek semmiféle politikai vétkük. Még olyan is volt köztük, mint az Ódor Anti, aki a magyar Kommün idején zászlóaljparancsnok volt. Te nem vagy idevalósi, nem ismerheted ezeket. Fiatalabb volt, mint én, alig huszonkét éves. Én már akkor harminc voltam. Mondom, ezek mind olyan emberek, akik negyvenegyben legfeljebb olyanokat mondtak, hogy »büdös rác«, meg hogy »ne ugass, te bükkfanyelvű«, mint ahogy azt nekem is mondták egyesek. Nem az a mi dolgunk, hogy ilyenekkel foglalkozzunk. Nem sokkal később hívat a városparancsnok, Milos Tadijin, ott volt mellette egy Jovanovics nevű ezredes. Támadtak, miért engedtem szabadon az ellenséget, olyan is volt köztük, aki az első háborúból magyar kitüntetéseket szerzett. Mit akartok, mondtam nekik, ilyen kitüntetéseket egy fityók pálinkáért is lehetett kapni. Az én apámnak egész sásszakajtóra való volt a padláson.

Akiket elengedtem, lehettek úgy hetvenen. Ki hozta be ezeket az embereket? Egy Mile nevezetű egyetemi hallgató, aki önkényesen kinevezte magát az egyik körzet rendőrparancsnokává. Járta a házakat, vallatta az embereket, letartóztatásokat végzett. No hát, ezt a diákot én megfenyítettem.
Mondjak valamit a kivégzésekről.

Ez már éppen a katonai közigazgatás bevezetése előtt történt. Egy éjjel jövök haza, ide a szüleim házához. Sötét van, mint a zsákban. Mikor ideérek a második negyedbe, a templom elé, elrobog mellettem egy teherautó. Csak annyit tudtam kivenni, hogy emberek vannak rajta, a kanyarban még annyit láttam, puskások is vannak velük. Haladtak a temető felé. Ide a zentai úti felé, oda hátra. Ahogy hazaérek és benyitok az udvarunkba, hallom ám, hogy tratratratra... és hallom a jajveszékelést. Elborzadtam, és mondtam magamban - már bocsánat a szóért -, mondom magamban: baszom az anyátokat, hát tik gyilkoltok!
Másnap találkoztam a katonai parancsnok helyettesével Matija Poljakoviccsal, mondom neki, mit tapasztaltam. Ő meg közli, hogy hát ez így megy, nagyon sok a letartóztatott, és még mindig hozzák őket.

Na most még arról, hogyan szedték őket. Volt itt egy Franje Pujindzsics nevű bunyevác, Farsának neveztük. Nagyon rendes, haladó gondolkodású ember. Őszintén örvendezett a fasizmus bukásának és a felszabadulásnak. Akkor én már a katonai parancsnokság komisszárja voltam. Mondja nekem Poljakovics, hogy Farsa felesége kétségbeesetten keresi a férjét, kérdezi, talán mi küldtük el valahova. Én kérdezősködtem, elküldtem Lajco Jaramazovicshoz, a városi népfelszabadító bizottság elnökéhez is. Jaramazovics meg jön vele hozzám, hogy hát én mégis katonai személy vagyok, de nem tudtunk meg semmit. Kérdezősködtem az oznás tiszteknél is, akiket azonban csak így ismertem: Milos, Uros, Vanja, Csapo. Poljakovics végre megtudott annyit, hogy ez a Farsa tudta az egyik horvátról, hogy nagyon bratyizott az usztasákkal, és hogy ne legyen erre tanú, bevádolta Farsát, és ennek alapján eltüntették.

Nem tudom, hogy milyen méretű volt a bosszú, de sajnálom, hogy megtörtént. Sajnálom, hogy mi ugyanazt tettük, mint amit Horthy fasisztái. Hogy ez bosszú volt, pedig akkor már létrejött a katonai bíróság, és mégiscsak úgy kellett volna, hogy bíróság ítélkezzen. Sokan áldozatul estek, biztos, hogy közöttük sokan voltak vétkesek is, de nem annyira, hogy azért meg kellett volna halniok. Aki átvészelte ezeket az első hónapokat, az később megúszta néhány hónap börtönnel.
Az OZNA tartott itt mintegy 25 telepi dolgozót, ezek voltak a közembereik, akik vidékiek voltak. A szabadkaiak engem ismertek, és azért hitték, hogy az én kezem könyékig véres. Pedig én csak egyetlenegy embert küldtem a halálba, mert megölt és kirabolt egy magányos asszonyt. A sértett történetesen magyar volt, a bűnös meg szerb. Az asszony befogadta ezt a szerbet, aki magyar katonaszökevényként érkezett haza.

Az nem titok, hogy itt a temető mögött, ahol valamikor a Macskovics téglagyára volt, itt tömegsír van. Korábban itt sportrendezvényeket rendeztünk, azután le lett zárva. S ha már erről van szó, elmondom azt is, hogy mikor a háború után első ízben Szabadkán járt Tito, akkor mondott itt egy nagy beszédet, aminek bevezetőjében közölt valamit, amit a hallgatóságból alig valaki értett. Én értettem. Ilyen valamit mondott
- Itt most kicsit kitakarítottatok. Most folytatni kell munkával.

Hát én megértettem, hogy neki az OZNA vonalán pontos értesülései voltak a takarítás méreteiről. Ha itt csak néhány háborús bűnösről lett volna szó, akkor ő erről nem is értesül. Hogy a gyilkosság milyen méretű volt, azt én csak a saját becslésem alapján mondhatom, meglehetősen felelőtlenül, ha már ezt kérdezi tőlem. Szabadka egész területén, beleszámítva azokat a németeket is, akiket itt végeztek ki, amikor a partizánbrigád elment, kivégeztek mintegy háromszáz-háromszázötven személyt. Számomra ez. éppen úgy elítélendő, méreteit és végrehajtását tekintve, mint ami a magyarok idejében ezt megelőzően történt."

Tegyük hozzá a felelősségét kisebbítő vagy éppen letagadó politikai tiszt vallomásához két megmenekült fiatalember emlékeit.

"A szabadkai gimnáziumban érettségiztem 1942-ben. Osztályunkban a magyarok mellett 3-4 szerb, 3-4 bunyevác, 1-2 zsidó fiú járt (pl. François Bondy, a Svájcban élő irodalmár is). Kapcsolatunkat igazi barátság, »vajdasági tolerancia« jellemezte. A gimnázium magyar nyelv és irodalom tanárai voltak Bogner József és Erdélyi László. Nagy műveltségű, kiváló előadó tanárok, rajongtunk értük. Mindkettőjüket a partizánok végezték ki.
Bogner József igazgatója volt a diákotthonnak, a város visszacsatolása után tevékenykedett tanárként, majd a város főpolgármestere lett. (Nővére Bogner Margit szerzetesnő, boldoggá avatási pere napjainkban folyik.)
A harcok befejeztével a bevonuló partizánok között három volt gimnáziumi diák is vezető beosztásban volt: Radák Milos, Jélics Dusán és Pintér Dezső (apja magyar, anyja bunyevác, de magát bunyevácnak tartotta). Úgy tudjuk, a kivégzések előtti héten a partizánok Bogner Józseffel minden órát kijavíttattak, mert műszerészi képesítése is volt. Majd a kora hajnali órákban Erdélyi Lászlóval együtt végezték ki. Állítólag Pintér Dezső volt a bírájuk s az ítélet végrehajtója."

"Több nappal a bevonulásuk után kezdtek olyan hírek terjengeni, hogy ezt is, azt is elvitték és megölték. Egy november eleji éjjelen nagy dörömbölésre ébredtünk. A spaletta résén kilesve hallottuk, hogy a szomszédasszony a fegyvereseket a sarki házba irányítja. Ekkor láttam meg, hogy egy parasztszekéren állva férfiak és asszonyok szoronganak. A szekér a házunk előtt állt meg. Anyám mellett lélegzet-visszafojtva figyeltük, mi fog történni, mert apám a Turáni Vadászok szabadkai vezetője volt, s magyarságáért már két évet ült szerb időkben, amiért a Nemzetvédelmi Keresztet is megkapta. Ezeknél sokkal kisebb vétkekért is elvittek embereket. Ezen az éjjelen vitték el a szomszédból Dévavárit, az utca másik végéről Elizák cipészmestert, de ekkor tűntek el a Kiss testvérek, Csiszár János is. Soha többé nem kerültek elő. Ezekben a napokban ölték meg Nojcsek Géza nagykereskedőt, a Magyar Olvasókör elnökét. Magyartanárunkat, dr. Erdélyi Lászlót, aki karpaszományos szakaszvezetőként éppen akkor tért haza. Egy lövöldözésben az állomáson karján megsebesült. Volt szerb diákjai vitték a kötözőhelyre és kísérték haza. Biztosították felőle, hogy nem eshet bántódása. Sajnos őt is megölték, s ahogy akkor a városban elterjedt, az egyik diák, akit a tanár úr elbuktatott, egy 13 éves suhancnak 100 dinárt fizetett, hogy a tanár urat fegyveresen bekísérje. Többé nem látták élve.

Vajon mi lehetett a bűne Kŭden Istvánnak, aki cseh ember volt, nem is beszélt tökéletesen magyarul, a Magyar Olvasókör színházi zenekarának nagybőgőseként szolgálta a művészetet. Az lehetett a bűne, hogy háza a Párhuzamos úton, a gettó területén lévén, mint kertészkedő ember talán nem adott valakinek egy fej káposztát.
Az első választásokkor a törvényszéken meg lehetett nézni azok névsorát, akiket a pogrom idején eltüntettek. Én nem mertem a listákat megnézni, de Édesanyám attól rettegve, hogy apám és bátyám, akikről semmit nem tudtunk, a névsorban lesznek, elment megnézni. Állítólag valami ezer név volt ott felsorolva. De a névsor nagyon hiányos volt, a mieink sem szerepeltek benne. A listákat három helyiségben akasztották ki, olyan jelzőkkel, hogy: a nép ellenségei, hazaárulók, fasiszták. Hogy ezek a listák hol lehetnek, fennmaradtak-e, ki tudja már."

Pár év múlva, '48-ban lehetett érdeklődni az eltűntek után. Dr. Vukovics István - később a Vajdasági Legfelsőbb Bíróság elnöke - hirdette meg az 1944-ben "eltűntek" holttá nyilvánítását. Akiket csakugyan igazolhatóan "ártatlanul" végeztek ki, azok ártatlanságáról a hatóság hajlandó volt igazolást adni. Az igazolványosztás első napjaiban olyan tömeges ostrommal támadtak az ártatlanok hozzátartozói a törvényszékre, hogy az elnök lázadástól tartva beszüntette a rehabilitálás jellegű igazolásokat. Aki nem jutott papírhoz, bánhatta utóbb. Sok hozzátartozó a gyilkosok iránti gyűlöletből nem kért igazolást meggyilkolt családtagjai ártatlanságáról, ám erre sokan ráfizettek, mert aki utóbb nem tudta igazolni a kivégzettek ártatlanságát, azoknak elkobozták minden vagyonát.
A kivégzettek között nagyon sok volt az átutazó. Ezeket a vasútállomáson fogták el. Aki nem tudta igazolni magát, azt tétovázás nélkül kivégezték. Főleg a magyar nemzetiségű, bácskai származású leszerelő honvédek vagy honvéd katonaszökevények váltak így szabadságvágyuk áldozatává.
A szabadkai ferences rendháznak is volt egy áldozata, Fleisz Ferenc szerzetes, aki partizánok kezén tűnt el.

APATIN - KULA

A bosszú helyileg oktalan lett volna, senki nem pusztult a magyarok bevonulásakor, mégis legalább háromszáz apatinit öltek meg a partizánok, egy részüket ott helyben, de a többséget Zomborba vitték a hírhedett Kronich-palotába, ahol a kínzás egyik kedvelt módja a mezítlábas foglyok élő parázson futtatása volt. A főkínzó nevét nem feledték el, Zika Laszicsnak hívták. Akit így parázson megégettek, tudhatta, hogy másnap agyonlövik valahol - a Dunába vagy a lóversenypályán. Akik nem kerültek Zomborba, több százukat fogolytáborba hurcolták, ott az éhségtől és a járványoktól hullottak rakásra. Túlélték néhányan ezt a megpróbáltatást, ám a hazaérkező csapat harmadát a rokoni szeretet ölte meg: aznap nagy és gazdagon zsíros lakomát csaptak számukra, elgyengült gyomruk nem bírta elviselni a túláradó ünneplést. A háromszázas halottlétszám így alakult ki.

1941-ben nagy ünnepséget tartottak Kula főterén. Ott jelen volt a plébános is, káplánjával együtt. Amikor a vezérszónok gyalázni kezdte a szerb népet, a plébános tüntetően és feltűnést keltő helytelenítéssel otthagyta az ünnepséget, káplánostul. Ezt a jelen levő szerb személyiségek, akik egyébként nem mertek távozni, nem felejtették el, 1944. december 11-én, 13-án, a nagy kulai mészárlás napjaiban védelmére keltek a papnak. Több mint ötszáz magyart végeztek ki akkor, főleg értelmiségieket, s a jómódúakat mind, iparosokat, kereskedőket s gazdálkodókat is.
A tanyagazdaságokat is alaposan megfésülték. Tömegsírok őrzik a három véres nap titkait.

AHOL KIEGYEZTEK
Bajsán nagy vita folyt a becsületes, jó érzésű szerbek és az alja nép között. A csőcselék nagy magyarmészárlásra készült. Elsőnek Németh Béla plébánost akarták kivégezni, nagy előkészülettel. A falu végén már megásatták vele a sírját. Mire a sír elkészült, a plébános egyetlen ilyen munkája addig, nem valami jeles alkotás, a puskások még vitatkoztak fölötte, elég mély lesz-e, elég széles-e. Amikor odagyűltek a józanabb szerb elemek, kicsavarták a gyilkos szándékúak kezéből a fegyvereket. És végleg, mert hazaengedvén a plébánost, emlékeztették a bosszúra készülőket az 1941-es időkre, amikor a magyarok álltak jót a szerb bajtársaikért.

Kispiac tanúja lehetett egy gyűlölködő jellem nyilvános karakterváltozásának. A kispiaci szerbek is összegyűltek megbeszélni a magyarok kiirtását. Milosev Zivo közismert magyargyűlölő vezette a tervkészítést, mindenki tudta, hogy már a királyi Jugoszláviában sok keserűséget okozott a magyaroknak. Amiért is 1941-ben Martonosra vitték vizsgálati fogságba. Itt az általa bántalmazott magyarok egyike, bizonyos idősebb Galgóczi Pál, bicskával támadt rá, s nyakon szúrta. De idejében szétválasztották őket. Galgóczi bocsánatot kért a véres mozdulatért. Milosevet ez nagyon meghatotta, hiszen ő is tettleg bántalmazta egykori hatalma tudatában Galgóczit, aki kérte a magyar mozgó bíróságot, engedjék szabadon régi ellenfelét. Ez a kölcsönös megbocsátás, kiengesztelődés 41-től 44-ig tovább élt, s a magyarmészárlásra összegyűlt kispiaci szerbek megváltozott vezérük hatására senkit sem végeztek ki, még csak meg sem kínoztak senkit a sebtében összefogdosott magyarok közül.

Nemes Miletics, azaz Szvetozár Miletics híres volt arról, hogy az együtt élő magyarok és szerbek szeretik a közös békét. 1941-ben a magyarok hárították el a csendőrség erélyesebb szándékait, 44-ben viszont a szerbek győzték meg a partizánokat, hogy nincs szükség Mileticsben a magyarok vércsapolására.

SZÉKELYEK HALÁLOS VESSZŐFUTÁSA
A huszonöt bácskai községbe szétszórt bukovinai székelység élete 1944 októberében válságosra fordult. A felsőbbség nem tájékoztatta idejében a telepeseit a közeli veszedelemről, bár a tanyákon fel-fellobbanó partizántüzek, a három év előtt még itt lakó dobrovoljácok merényletei, fenyegető üzenetei figyelmeztették a székelyeket, hogy a békés, gazdálkodó élet nem tart már itt sokáig.
Sebestyén Ádám írja az Andrásfalviak menekülése Bácskából című emlékezésében:

"Szeptember vége felé zűrzavarossá vált a helyzet. A partizánok nyugtalanították a vidéket, különösen az éjszakai lövöldözések miatt terjedt a félelem. A vezetők elkendőzték a való helyzetet.
Andrásmezőn még október 8-án is búcsúra készülődött a nép. Sütöttek-főztek, vendégeket vártak. A vendégségbe indulókat szekereiken érte a borzalmas hír: menekülni kell!
A jegyzők elkésve, parancsként adták ki a menekülési utasítást, csomagolásra is alig maradt idő.
Hirtelenében azt sem tudták, mit pakoljanak fel a nagy család részére, iszonyatos kapkodás keletkezett. Mit pakoljanak fel egy-egy kis szekérre, élelmet, ruházatot vagy a sok gyermeket. Töprengésre nem jutott több idő két-három óránál. Sokan csak másnap reggel tudtak elindulni. Akkor kellett otthagyni mindenüket ismét, amikor már éppen talpra álltak kissé, amikor a górék tele voltak kukoricával, a padlások búzával és más gabonával. Az ólak 150-200 kiló körüli hízókkal tele. Olyan gazda is volt, akinek óljában 15-20 disznó is ott maradt.
S nem tudták, indulván, hogy másnap hol hajtják le a fejüket.
Az utakon a német hadsereg visszavonulóban, szekér szekér hátán, autók és tankok egymást gátolva menekültek a szovjet hadsereg elől, hátra- és az útról leszorítva a szegény lófogatú székely családokat. Gyakori volt a légitámadás.
Sok asszony az útban, szekéren szülte meg gyermekét, sokan pedig kukoricaszár-rakáson vajúdtak. Rosszakaratú emberek még meg is lopták őket.
Koromsötét éjszaka még a nagyapa koporsóját is ellopták. Csak villámadatkor (hajnalban) vette észre a fia s találta meg az árokszélre lökött koporsót apástul.
Az andrásfalvi menekülteket, akik Baján a kompon zsúfoltság miatt nem kelhettek át a Dunán, a honvédség Paks és Dunaföldvár felé irányította. Az átkeléskor történt légitámadások idején sok gyermek elszakadt a menekülő szülőktől, csak hetek múlva találkozhattak. Dombóvár felé menekültek, de Szálasi parancsát, hogy menjenek Németországba, nem fogadták meg."
"Sokan sebtében leszúrtak és feldaraboltak egy-egy sertést, hogy menet közben legyen ennivalója a családnak. Csakhogy útközben nem tudták a húst elkészíteni, rájuk büdösödött a szekérderékban, elébb-utóbb, de legkésőbb a Dunához érve vízbe dobták a félbevágott disznókat.
Ettől a pazarlástól több szekérkaravánt megszabadítottak a partizánok, akiknek első gondjuk az volt - találkozván a vonuló, felpakolt székelyekkel -, hogy holmijuktól megfosszák őket, s fogatuk, csomagjaik nélkül vagy táborba, vagy fogságba terelték, vagy - ritkábban - útjokra engedték őket egy szál ruhában."

A huszonöt telepes község székelyeinek veszteségei máig nincsenek megszámlálva. Egyedül a késve északra vergődő Hadikliget (Veternik) népének halottait tudtuk megszámlálni és megnevezni - Sára Sándor filmet készített Keresztúton címmel az özvegyekkel, és ír róluk Albert Gábor is könyvében, az Emelt fővel-ben.
Egy hadikligeti férfi, Várda Titusz ritka kettős szerencsével túlélte társai balsorsát:

"- 1944. október 8-án indultunk Hadikligetről - mondja -, csalfa, félszerb telepvezetőnk Zombor helyett Szabadka felé vitt bennünket. A szabadkai temetőnél megállították menetünket a partizánok. Azt mondták, teheneket, lovakat, kocsit, mindent vigyünk a palicsi laktanyába. Ott kellett hagyni minden értéket. Őrizetbe vettek bennünket. Pár nap múlva egy kocsmában összegyűjtöttek vagy ötszázunkat. A kocsmárost összeverték, kizavarták, megittak mindent, miközben a székelyekkel foglalkoztak. Onnét a nőket, gyermekeket a malomba vitték, ahol puszta betonon töltötték a következő időt. Minket férfiakat a szabadkai börtönbe vittek. Két hétig ott gyötörtek minket. Amikor kihallgattak bennünket, azt kérdik tőlem, miből élek, mutatom a kezem, egyáltalán nem szép: napszámból. Merthogy csakugyan nem volt földem akkor. Hála istennek. A kettes számot kaptam, a többiek negyvenhárman az egyest. Hogy ez mit jelent, csak akkor tudtuk meg, amikor az egyeseket teherautóra rakták. Azokat mind kivégezték, úgy tudjuk, a szabadkai dögtemetőben ásták el őket. Előző napon láttuk, hogy ottan egy nagy gödör van kiásva. Másnap már be volt temetve a gödör. A teherautó jó félóra múlva üresen jött vissza. A partizánok vitték el őket, akkor orosz nem volt köztük.
Még egyszer annak előtte felraktak egy géppuskát e teherautóra, minket meg sorba állítottak, és a fejünk fölött lövöldöztek a falra.
Volt, aki bepisált félszében.
Amikor főztek az asszonyok, ott álltak a gyerekek éhesen. Odajött egy partizán, belehugyozott a rotyogó kondérba.
Egy nagyhasút közülünk, Fazekast felállították, egymás között lökdösték, amíg össze nem esett. Azzal szidták, a szerbek vérén hízott meg.
Egyszer egy partizánnő hallgatott ki. Hanyatt feküdt az ágyon, úgy kérdezgetett. Kérdezte, rokona vagyok-e Titónak, merthogy Titusz a nevem. Ráhagytam. Elkezdett tapodolna, aztán meg nevetett. Adtak egy papírt, hogy Szabadka területén szabadon járhatok, mivel kettes vagyok és Titusz. Nemsokára bevagoníroztak, és indultunk, a maradék, Bajára."
A Szabadkán tömegsírba gyilkolt hadikligeti székelyek névsora:

1. Antal Fábián
2. Antal Lajos
3. Barabás Ferenc
4. Bece Gáspár
5. Bíró István
6. Cseke Ambrus
7. Csíki Márton
8. Erős Antal
9. Erős Géza
10. Erős János
11. Fazekas Boldizsár
12. Fazekas Lajos
13. Fazekas Piusz
14. Ferencz József
15. Forrai Márton
16. id. Forrai Márton
17. Forrai Sándor
18. Illés Antal
19. Illés Gergely
20. Illés István
21. Illés József
22. Jakab Fábián
23. Jakab Lajos
24. Kiss István
25. Kökény Piusz
26. Lovas István
27. Lovas Rudolf
28. Lovász Orbán
29. Mátyás Pál
30. Mátyás Piusz
31. Miklós János
32. Miklós Vilmos
33. Nagy Antal
34. Nagy Lőrinc
35. Solymosi Vilmos
36. Szabó István
37. Szabó József
38. Szentes Ágoston
39. Szentes Jeromos
40. Venczel Antal
41. Venczel Gergely
42. Zalavári Géza
43. Zalavári Péter

 


Megnyitva 193018 alkalommal

Hozzászólás   

#3 Ithaka 2012-02-18 21:38
Tudom nemtehetek sokat az ilyen gyilkos személyek ellen csak annyit, hogy kérem a megváltó JÓ-ISTENEM, büntessemeg öket érdemük szerint. Ismerek olyan idös nöt aki minden rosszat elkövetett a környezetével, most meg felvan háborodva mert kiült az arcán egy gyogyithatatlan gyönyörüséges furunkuluszha, még elsem tudja titkolni mert, ha kilápne az utcára mindenki látja, igy a rövid életét elbujva a világtól éli le. Nem-e? jobbletvolna emberségesen élni embertársainkal? :-?
#2 Ithaka 2012-02-18 21:17
Ujból és ujból olvasva a VÉRBOSSZU BÁCSKÁBAN, nagyon elvagyok keseredve, hogy ilyen gyilkolás is megtehetnek az emberiséggel, de az állitólagos hátrányos helyzetü , és a háttér hatalom emberei megteheti, fényes nap a 11-éses ártatlan kislány torkát elvágják, mert kellett a vallás rituáléhoz a vére, az idös embereket saját lakásukban agyonverik, az idös azonyokat megbecstelenitik, azzal nem is foglalkozik a törvényünk, hogy az áldozatoknak hány hozzátartozóját tették tönkre lelkileg örökéletre. Hólvagy magyat törvény, hól veszik figyelemben a magyarságot, még a saját szülöföldünkön sem, amiért az ösapáink vérüket ontották a csatamezön ezerévekkel ezelött. Európa szerte, északon, kelete, a vezérkarok csak habracsolnak a parlamentekben, de a néppel nem törödnek, kedvére gyilkolhatnak az elmezavarodott, testileg, lelkileg eldeformálódott ( mindenki érzelmére hagyom minek nevezi öket ). Tudom ezelött is voltak kivégzések, vallatások de azokal az emberekel tette a törvény akik az ilyen megtorlást megérdemelték, (szemet-szemért ,fogat-fogé ), de nem ártatlan emberekkel akiket megfélemlitésnek használnak fel a becstelenkezü hatalom. :eek:
#1 Ithaka 2012-02-12 20:55
1956.október 25 után is itt Magyarországon is voltak hasonló kinzások magyar a magyar embert kénsavas medencébe élve dobták a többi vallatott látára. Még most is él az a vallató aki a hátrakötözött letérdeltetett embet acéllal megerösötett csizmával ugy szájon rugta, hogy alsó, felsö fogsora az összes azáldozat torkára szorult. Nem áll meszire ma sem olyan emberek tipussa akik szemrebbenés nélkül megne tennének. A pénz a hatalom mindenre utat nyit ezeknél az embereknél. Aztgondolom ezek nem is emberek, senem vadálatok azoknál is rosszabak.

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások