Előkészületek a nagymosáshoz

Megkezdődött már előző nap a szennyes ruhák kiválogatása. Külön a fehérek, azután a tarkák, lehetőleg hasonló színek csoportosításával. A legjobban elszennyeződött férfi ruha külön kupacba került.
Megkezdődött az artézi (lágy víz) kútról a víz gyűjtése is. Ez a munka másnap még erőteljesebben folytatódott. Akinek volt lova, kocsija, az horganyzott bádog fürdőkádban hozta a vizet az artézi kútról. Ha nem volt kocsi, ló, akkor a család „bírható” tagjai vizes kannákkal (kupákkal), vizesvödrökkel (rocskával) hozták a vizet.

Volt egy erős, vállra akasztható rúd, aminek a végein egy-egy vaskampó himbálódzott. Ezt a vállra vették, s másvalaki erre rásegítette a nehéz, vízzel telt vödröt. A vizeskannák (kupák) se voltak könnyűek, de ezt már a női fizikum is elbírta, hiszen naponta többször is szaladtak kútra, vizet hoztak a háztartásokba, hiszen vízvezeték nem volt. A legjobb esetben az udvaron volt szivattyús kút, de ennek a vize keményebb volt. Reggeli mosakodásra, takarításra, padló felmosásra használták.

Tehát, ha volt már annyi víz, hogy az előkészületi munka megkezdődhetett, akkor a mosóüstbe begyújtottak, tüzet raktak a nagy mosóüst alatt, és forrásig hevítették a vizet. Ha nem volt mosóüst a háznál, akkor a tűzhelyen nagy bádog mosófazékban (fazékban) forrott a víz. Kezdődhetett a „szappanozás”.

Gondosságot igényelt az is, hogy a fateknőket ellenőrizzék: nem száradtak-e ki azutolsó mosástól eltelt időben. Ha azt tapasztalták, hogy szivárog valahol, beáztatták, hogy megdagadjon. Ez is előző napi munka volt. Ha már használhatóak voltak a teknők két erős hokedlire állították, jobb és bal végét alátámasztva. A teknőn lévő fúrott luk alá készítették a nagy vödröt. Ha mindez elkészült jó meleg (de nem forró) vizet öntöttek a teknőbe, a két végére pedig egy-egy jól kiszárított háziszappant tettek. Ha nagy volt a család, akkor ketten álltak a mosóteknő oldalához. Az egyik az innenső, a másik a túlsó oldalra. Haladósabb volt így a munka, s közben jól esett a beszélgetés is. Miután mindez elkészült, kezdődhetett a szappanozás.

A gondosan kiválogatott ruhák közül természetesen a fehér ruhák kupacaiból vettek először a teknőbe. Vizesen a teknő oldalára tapasztották, s mindkét oldalát alaposan „megdörgölték” szappannal. Az így beszappanozott ruha a teknő közepére került, s így mentek sorjában. Ha nagyon sok volt a ruha egy kisebb teknőbe, vagy hatalmas, zománcozott „vaidlingbe” helyezték. A tarka ruhák közül csak a szennyesebbeket szappanozták.

Elkövetkezett a nagymosás napja.

Pirkadatkor kezdték, de a rövidebb napok időszakában még sötét volt a reggel, amikor munkához láttak. Amíg jól bereggeliztek, a mosóüstben, vagy a mosófazékban már melegedett a jó artézi, lágy víz. Az előző nap beszappanozott ruhákat alaposan kicsavarták, felrázták, így kerültek a mosóteknőbe.

Egyszerre csak annyit tettek, amivel egy, vagy két dolgos kéz elbírt. A mosás természetesen kézi dörzsöléssel történt. Volt, aki csak a vízben gyűrögetve, marokkal vízben mozgatva mosott, hol, mi volt a szokás. A leghatósabb volt a szappanozás után kézzel egymáshoz dörzsölni a ruhát, jól megnézve, hogy hol szennyesebb. A férfiingeknek a nyakát, kézelőjét mindig jól meg kellett dörzsölni.

Lepedőnél, konyharuhánál a gyökérből készült súrolókefe sem volt elvetendő. Kissé megpuhították a kefe „sörtéit” forró vízben, mert az erős kefe rontotta, „vásta” a ruhát. A teknő oldalára fektetett vizes ruhát jól lehetett a súrolókefével a szennyesebb részeken tisztára kefélni. Volt olyan ház, ahol nem engedték meg a kefe használatát, főként, ha a háziasszony nem volt jelen a nagymosásnál, hanem mosónővel mosatott.

A kézzel jól kimosott ruhákat alaposan kicsavarták, szétrázták és egymásra rakták. A fehér ruhákat a főzőüstben, vagy mosófazékban kifőzték. Régebben szappandarabokat is dobtak a zubogó vízbe, de a harmincas években volt egy reklámozott, de jól hasznosítható kifőző mosópor, a RADION. Úgy hangzott a reklámszöveg, hogy „ A Radion egymaga mos.” Hát ebből a mosóporból szórtak a zubogó vízbe, belerakták a fehér, kifőzni való ruhákat, forralták, főzték, s közben nagy fakanállal forgatták.

Amikor a finomabb és „testi” ruhákat, ágyneműket kiszedték a főzőüstből az öblítő vízbe, akkor az üstbe kerültek a konyharuhák, s azokat is kifőzték. A tarkákat nem kellett főzni, csak mosni, de nem egy vízben, hanem az egyszer kimosott tarka ruhát jól kicsavarták, felrázták, és egy új, teljesen tiszta vízbe tették, s újra átmosták.
(Kétszeri mosás, ahogy akkor mondták „két lében kell mosni”.) A következő tevékenység az öblítés volt,. Itt már felhasználták az udvaron levő kút vizét, sok kellett, jó bő vízben öblítettek. A fehér ruhák öblítő vizébe (másodszori öblítésnél) kékítőt cseppentettek. A víznek átlátszóan szép világoskéknek kellett lennie. Így lett a ruha vakítóan fehér, és nem sárgás, de kékes árnyalatú. A tapasztalt háziasszony, vagy mosónő tudta, hogy pontosan mennyi kékítő kell ahhoz, hogy a ruha ne kékes legyen, hanem hófehér, vakítóan fehér. A jó háziasszony dicsőségéhez tartozott ez is.

A kézimunkákat, a hímzett ágyneműket, a férfiingek gallérjait és kézelőit keményíteni kellett. A keményítőt a boltban meg lehetett vásárolni. Otthon egy kisedény hideg vízben feloldották a kellő mennyiséget, azután egy közepes nagyságú fazékban vizet forraltak, a feloldott keményítőt beleöntötték, felkavarták és azonnal levették a tűzről. Az így nyert sűrű keményítőhöz is cseppentettek kékítőt, majd az előbb említett ruhadarabokat beleforgatták, az ingeket csak óvatosan belemártották. Ezeket a keményített ruhadarabokat a többitől elkülönítve rakták.

Még nem szóltam arról, hogy hogyan történt a teknők ürítése. A teknő alján az egyik oldalán volt egy luk, abban egy hosszabb fadugó, a teknő alatt mindig készenlétben egy üres vödör. A fadugót óvatosan kihúzták, figyelték, mikor telik meg az alatta levő vödör, akkor hirtelen bedugaszolták a teknőt, s alátették a másik vödröt.

Hová kerültek a vizek, amikor nem volt még csatornázva a ház udvara és az utca se?
Szétlocsolták az udvaron, esetleg az utcán, „… a poros föld nagy mohón felnyalta…” idézet Arany János Toldi-ból.
Amikor már minden ruha kimosva, kicsavarva, felrázva sokasodott, akkor a fehér, hántolt fűzfavessző tárolóból nagy füleskosárba került. A padláson már előzőleg gondosan letörölték a kifeszített szárítóköteleket (ezek állandóan ott voltak), s a kosár ruhát felvitték a padlásra. A padlás gerendáinak, a tapasztott aljzatának is nagyon tisztának kellett lenni. Takarították, mázolták, meszelték, súrolták is minden évben. Tudvalevő, télen is a padláson száradtak a ruhák, a nagy hidegben úgy megfagytak, hogy merevek lettek, lehozatalkor úgy álltak, mint a csukák. A jó meleg konyhában azután kiengedtek, s még így is megszáradtak a szellős padláson.

Ha mindezeket tudjuk, akkor értjük meg igazán József Attila: Mama c. versének sorait:

„…hagyja a dagadt ruhát másra, engem vigyen fel a padlásra..”

„Lehet vasalni!”
Ez is úgy hangzott, mint egy csatakiálltás. Ennek a munkának is volt előkészülete, mégpedig a ruhák „beszentelése”.
A nagy konyhai asztalra egy tiszta ruhát terítettek, odakészítettek egy kis lábas vizet, s a ruhákat egyenként kézzel belocsolták. Marokkal merítettek kellő vízmennyiséget, s szétlocsolták a ruhán mindenhol. Főként a keményített ruhák kívánták feltétlenül a műveletet. Enélkül nem is lehetett volna vasalni. Az így beszentelt ruhát szorosan összehajtogatták, kis henger alakúra tekerték, és szorosan visszahelyezték a ruháskosárba. Ezek a vízzel szentelt ruhák ismét egy éjszakát „pihentek” a ruháskasban a vasalás megkezdéséig. Ez másnap reggel kezdődött. Villanyvasaló ugyan már hellyel-közzel létezett és használták is, de csak napi, szükséges vasalásra.

A harmincas években a szenes vasalót használták az ilyen nagyobb vasalásokhoz, esetleg a még régebbi időkből való „betétes” vasalókat. A vasaló külső tokjába be kellett csúsztatni a kályhában izzó parázson melegített betétet.

A faszenes vasaló valamivel könnyebben kezelhető volt. Ebbe olyan faszenet kellett rakni, mint amilyent manapság grill-partykon használnak. A faszenet kis petróleummal locsolták meg, majd meggyújtották, lezárták a vasaló fedelét és egy ideig a levegőben lóbálták, a fogóját jó erősen markolva. Felizzott a parázs, a vasaló hevült. A kellő hőfokot aközépső ujj megnyálazott begyével ellenőrizték.
Gyakorlottságot, tapasztalatot igényelt ez a látszólag egyszerű művelet is. A háziasszonyok szégyene lett volna, ha elégeti a férje fehér ingét, de még az is, ha sárga foltot „bélyegez” rá a forró vasaló. A vasalás megint elvitt egy napot, ismét egyszerűsíteni kellett a főzést.
Öröm és megnyugvás volt azonban a szépen bevasalt ruhák látványa a szekrényben. Az ilyen sok fáradtsággal és nagy gonddal elkészített ruhákat meg is kellett kímélni. A gondos anya a gyerekeket arra nevelte, hogy vigyázzanak ruháikra, ágyneműikre. Az alapos esti mosakodás mindenkinél elengedhetetlen volt. Iskolából hazajövet ruhát váltottak a gyerekek, ahogyan a munkából hazaérkezett felnőttek is. Ez a jó szokás mindmáig megmaradt a gondos családoknál még akkor is, ha

manapság már „játék a mosás és élvezet”. A vasalás pedig tiszta és gyors. A faszenes vasaló fejfájást okozott, a villanyvasaló manapság nem (legfeljebb a villanyszámla).

Vasallófajták

Parazsas vasalók

Mosási eszközök

  Felhasznált irodalom: Internet.

Hozzászólások megtekintése a régi honlapról