Még kisiskolás koromban azt tanították, hogy Árpád-népe egy besenyőktől vert, asszonyaikat és gyermekeiket elvesztett menekülő férfihad volt. Ez nagyon téves, vagy tudatosan rosszindulatú beállítás volt. Ma már tudjuk, hogy nagyon komoly előkészületeket tettek, és nem indultak addig, amíg a kor két nagyhatalmával, a frank császárral, Arnulffal, és a bizánci császárral, Bölcs Leóval szövetséget nem tudtak kötni. E szövetség Arnulffal 892-ben, míg Leóval 894-ben jött létre, tehát 895-ben elindíthatták hadaikat, amely mint „honfoglalás” íródott be a magyar történelembe. Erdélyt ebben az időben a bolgárok uralták, míg Dunántúlt a frank császár, akivel szövetségben voltak. A bolgárokat ki kellett űzni Erdélyből, és csak utána indulhatott a menet „Verecke híres útján”. A bolgár főerőkkel a Vaskapu alatti térségben ütköztek meg, ahová a bizánci hajók szállították a harcosokat az Al-Dunán.
Álmos apánk felmérte az erőviszonyokat, és úgy látta, hogy a négy szabír-magyar törzs katonai ereje nem elégséges a feladat sikeres teljesítéséhez, ezért újabb törzseket szervezett be, amelyek vezetőivel Vérszövetséget kötöttek. Ezzel elfogadták őket és az általuk uraltakat testvérüknek.
Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következő megállapodásról tudósít:
„Ameddig az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük.
Ami jószágot (vagyont) csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban.
Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek.
Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.”.
A vérszerződést kötő nemzetek fejedelmei a következő személyek voltak: Álmos, Árpád, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Álmost választották meg a törzs - vagy nemzetszövetség nagyfejedelmének, aki a szövetség szervezője és a Megyer nemzet fejedelme volt. A vérszerződést kötő nemzetek száma nyolc (8) és nem hét volt. Ezt igazolja a XI. századból való zászló, és az hogy e nemzetszövetség emlékét őrzi napjainkig nemzeti címerünk jobb oldalában a négy piros és négy fehér, összesen nyolc sáv. Megtévesztő a két csonka nemzet a Kürt és a Gyarmat összeírása: Kürt-Gyarmat. E két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati szempontból egybe tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről".
A szerződésben szereplő kulcsszó a „választották”. Megállapodtak abban, hogy „mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük”, de nem jogszerűen, mert a nagyfejedelmet ugyan Álmos ivadékából választották – figyelembe véve alkalmasságát –, de közös egyetértésben, választás útján, és főleg nem az első szülött jogán.
A vérszerződés nem közönséges, nem mindennapos szerződés volt, melyet a szertartásban alkalmazott vér is jelez. Valójában szent eskütételről volt szó. Hérodotos, a görög történész Kr.e. az V. században a szittyáknál tett látogatása alkalmával szemtanúja lehetett egy ilyen eskütételnek, mert arról nagy részletességgel számolt be a szittyákról írt munkájában. Íme:
„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők kissé megszúrják magukat (karjukat) késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik; majd egy kardot, néhány nyílvesszőt, egy harci bárdot (fokost?), és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői is.”.
997-ben meghalt Géza nagyfejedelem, és fiát, Istvánt – a későbbi Szt. Istvánt – választották nagyfejedelemnek. István 1000 karácsony napján királlyá koronáztatta magát, de meghagyta a Vérszerződésben lefektetett jogokat és kötelezettségeket, vagyis a hatalom megosztását. Sem ő, sem későbbi Árpád-házi királyaink nem voltak egyed-, azaz önkényuralkodók. A későbbiek folyamán e jogokat és kötelezettségeket 1222-ben az Aranybullában erősítették meg. Az utolsó Árpád-házi királyunk fiúágon III. András volt, aki 1301-ben halt meg. Ezt követően leányági uralkodóink voltak, amely a századok során egyre szélesebbre terebélyesedett. A magyarság csak azt fogadta el hiteles királynak, akit a Szt. Koronával koronáztak meg.
Mit kell tudnunk a Szt. Koronáról?
1945 előtt azt tanították, hogy a Szt. Koronát II. Szilveszter pápa küldte Szt. Istvánnak, amelyet a magyar nagyfejedelem kiérdemelt Istennek tetsző cselekedeteiért. Később ez úgy módosult, hogy Szilveszter pápa csak a keresztpántokat küldte Istvánnak – akit 1080-as években avattak szentté –, az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1074-1077) királyunknak, majd a két részt egybeszerelték.
1945-ben a koronaőrség a Szt. Koronát a szovjet csapatok elől nyugatra menekítette, majd átadták az amerikai katonai parancsnokságnak. A katonai parancsnokság Amerikába szállítatta, és Fort Knox-ban őrizték 1978-ig, amikor ünnepélyes keretek között visszaszállították Magyarországra, és kiállították a Nemzeti Múzeumban, ahol évekig hosszú sorok álltak, hogy megtekinthessék.
1983-ban többen kértek engedély, hogy a Szt. Koronát megvizsgálhassák. Először egy mérnökcsoport kapott engedély, majd pedig egy ötvösműves csoport. Az ötvösművesek írnoka Csomor Lajos, pákozdi aranyműves volt, aki a vizsgálat eredményéről Őfelsége, a Magyar Szent Korona című könyvében számolt be.
E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. A zománckészítés és aranymetszés műszaki kivitelezése Kr. u. a négyszázas évek elejére mutatnak. Némelyek lehetségesnek tartják, hogy e korona Attilának készült. A legtöbb párhuzam a Kaukázus vidékéről ismert, ahol a kereszténység a legkorábban elterjedt, melyet alátámasztani látszik, hogy a rajtalévő képek az Újszövetség szentjeit ábrázolják. Európa többi, létező koronáin az Ószövetség képei vannak. Például, sokatmondó az is, hogy az Atya Isten, Fiú Isten és Szűz Mária elhelyezése a tulipánnal pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a Szentlélektől fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A tulipán a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, amely Szűz Mária képe fölé volt erősítve, melyet Izabella királyné – Szapolyai János felesége – tört le, mielőtt átadta Habsburg Ferdinándnak. Révay Péter koronaőr jegyzőkönyve szerint, 1613-ban Szűz Mária képe még megvolt a Szent Koronán. A koronaőrség parancsnokának jegyzőkönyvet kellett készíteni minden alkalommal, amikor a Szent Koronát elővették tárolási helyéről. A Habsburg kalapos király, II. József (1784-1790) uralkodása alatt kivitette a Szent Koronát Bécsbe, és valószínű, Szűz Mária képét a két másik képpel együtt, ekkor cserélték le.
Amennyiben a magyar Szent Korona valóban a Kaukázus vidékén készült, hogyan került a Kárpát-medencébe? Erre különböző feltételezések vannak: A legvalószínűbb, hogy a korai avarok nagykirálya, Baján kagán hozta magával, akinek szabír királynő volt a nagyanyja. 795-96-ban a frank Nagy Károly meghódította a dunántúli avarokat és rengeteg aranyat, ezüstöt és egyéb kincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is, amellyel Nagy Károlyt 800 karácsony napján III. Leó pápa Német-Római Császárrá koronázta, aki meghagyta híveinek, hogy e koronával temessék el, ami 814-ben be is következett.
Szigeti István, aacheni plébános figyelmét német kanonok hívta fel egy könyvre, amelyben a talált közlések nyomán Szigetei hozzáfogott a részletes kivizsgáláshoz. Arra a felismerésre jutott, hogy 1000-ben III. Ottó császár néhány beavatottal nyitotta ki Nagy Károly sírboltját, vette ki a Szt. Koronát, melyet II. Szilveszter pápa közbenjárásával megküldött a magyar királynak. Ezek szerint Szent Istvánt 1000-ben, karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, amellyel Nagy Károlyt kétszáz évvel korábban. Szigeti A Magyar Szent Korona titka című könyvben számolt be kutatása eredményéről, mely 3. kiadásához 1996-ban Dr. Dankó László kalocsai érsek írta az előszót.
A magyar Szent Korona nem a király koronája volt, hanem a nemzeté. Abban az időben a „nemzet” a nemesség, a főurak voltak. Csak azt fogadták el királynak, akit a Szt. Koronával koronáztak meg, melynek a lényege az volt, hogy a király ezzel elfogadta a Szt. Korona törvényeit, melynek ő a végrehajtója, de nem a hatalom kizárólagos birtokos volt. Törvények a közös megegyezések, az évszázadok küzdelmei során jöttek létre. De, miután e törvények beiktatták a Szt. Korona törvényeibe, attól kezdve a királynak és főuraknak is e törvények szabták meg jogaikat és kötelezettségeiket. A Magyar Királyságban a hatalom kezdettől megosztott volt.
Jó kérdés, hogy mióta szent a Magyar Szent Korona? Kocsis István A Magyar Szent Korona tan című könyvében egy IV. Béla Király – 1235-1270 – által az esztergomi főszékesegyház részére kiállított kiváltságleveléből idézi a következőt: „… a hozzánk és a szent koronához hűtleneket pedig egyházi fenyítékkel megfékezve, nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti.” Ebből láthatjuk, hogy a Szent Korona szent volt már IV. Béla korában, és a király hatalma nem volt azonos a Szent Korona hatalmával. Az utóbbi felülírta az előbbit.
MIÉRT SZENT A SZENT KORONA?
Szigeti a már említett könyvének a 48. oldalán a következőt írta:
„Az első keresztény államokban viszont létrejött egy bizonyos egyházi épülettípus, amely Isten országát kívánta mintegy földre varázsolni. Ezek volta az első örmény templomok, melyeknek elengedhetetlen, fő jellemvonásuk a kupolás szerkezet: Isten birodalmának jelképe. A kupolában Isten, az ég angyalai és a szentek uralkodnak. Az Isten-háza alapterületén állnak a hívek: ez Isten földi birodalma, amelyre óvón borul a kupola, az égi birodalom és hatalom.”
A Szt. Korona is kupola alakú, tehát az alátartozó ország és népe Isten uralma alá tartozik. Egyéb elképzelések is vannak, de ez mutatkozik a legvalószínűbbnek, és megerősíteni látszik, hogy a Szt. Korona a Kaukázus vidékén készült a kereszténység felvételének korai századában. A Szent Korona szentsége nem tévesztendő össze egy megszentelt tárgyal. A kettő nem ugyanaz. A Szt. Korona szentsége egyedi.
Az 1526-os mohácsi csatavesztés kapcsán meghalt a Jagelló-házból származó királyunk, II. Lajos. Felesége Anna, Habsburg Ferdinánd testvére volt. A köznemesség Szapolyai Jánost választotta királynak, míg a főnemesség Ferdinándot. Szapolyai halála után Ferdinándra szállt a királyság. Ettől kezdve a Habsburg-házból származó királyaink voltak, akik csak kényszerből fogadták el a magyar uralkodási eszmét, azaz a hatalom megosztását, és a király választását.
1541-ben a törökök elfoglalták Budát, és az ország középső része hódoltság alá került. Nyugat-Magyarország és a Felvidék maradt Habsburg uralom alatt, míg Erdélyben kialakult a fejedelemség. Ez elfogadható volt a töröknek is, mert az ő szándékuk Bécs elfoglalása, azaz a Habsburg hatalom megdöntése volt. A Habsburg-háznak jelentős bevételekre volt szüksége ahhoz, hogy a török elleni küzdelmet folytatni tudja, ezért a kemény adóztatást vezetett be. Ez pedig az elszegényesedést, és a Habsburgok ellenei ellenszenvet még tovább fokozta akkor, amikor a török ellen kellett volna minden erővel harcolni. Az elszegényedés táptalaja volt az ellenállásnak, a kuruc mozgalom és szabadságharc kialakulásának, melyek két emlékezetes vezére Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc volt. 1683-ban a török nagy vereséget szenvedett Bécs alatt, amely elindítója volt a 16 évig tartó küzdelemnek, amely 1699-ben Magyarország felszabadítását eredményezte. Azonban, I. Lipót osztrák császár, magyar király élt a lehetőséggel – miután Magyarország legyengült, elvérzett. A „felszabadított” Magyarországnak nem adta vissza a függetlenségét, hanem mint Habsburg tartományt kezelte. Kiegyezett az erdélyi fejedelmekkel, és Erdélyt, mint külön tartományt kezelte. A 48-as ifjak ezért foglalták 12 pontos követelésükbe, hogy „Uniót Erdéllyel”. Lipót ügyes politikus volt. Csökkentette az adóztatás, amivel kihúzta a szőnyeget a kurucszervezkedés alól, továbbá, amnesztiát hirdetett, és azoknak, akik behódoltak, visszaadta birtokaikat, de eltörölte a szabad királyválasztást, mellyel biztosította, hogy a magyarságnak csak Habsburg királyai lehetnek. Eltörölte az Aranybullában biztosított szabad ellenállás jogát is. Ezek voltak azok, amelyeket Habsburg királyaink kezdettől a leginkább kifogásoltak. Ők független királyai akartak lenni Magyarországnak. Nem tűrték a királyi hatalomba való beszólást. Akiknek ez elfogadhatatlan volt, azok önként vállalták a száműzetést, mint Thököly Imre, Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc, valamint társaik. Miután a Habsburg-ház elleni harcok befejeződtek, Lipót nem végeztetett ki senki. Nem üldözte volt ellenfeleit. Ez különböztette meg a legtöbb uralkodótól.
Kelt: 2019. július 5-én.
Beküldte: Antal Miklós