Természetesen az a legeszményibb, ha a különböző tárgyi és szellemi emlékek együttesen maradnak meg, de ettől eltérően a legkisebb utalásnak is jelzésértékű szerepe van. Azokból lehet ugyanis visszakövetkeztetni az egykori népekre, életkörülményeikre, életmódjukra, szokásaikra, vagyis mindazokra az egyedi jellemzőkre, amelyek megkülönböztetik az egyik népet a másiktól.

Az egykori legendás keleti nomád Lovasnépek, amelynek kimagasló csoportját jelentették a hunok, ugyancsak számos tárgyi és szellemi nyomot hagytak maguk után. Ok sem tűntek el tehát az emberiség történelméből, mert az utódaikban, az utódaik nevén élnek tovább.
Számos olyan mai nép van, amelyik a hunok leszármazottjainak vallja magát, s közülük az egyik legjelentősebbnek a Belső-Ázsiában élő uygurokat¹ - magyaros helyesírással: ujguro­kat- tekinthetjük.

Az ujgur nép döntő többsége jelenleg a Kínai Népköztársaság politikai határain belül él.
A Xinjiang Ujgur Nemzetiségi Autonóm Terület valójában tartományi jogokkal rendelke­zik, s az 1.709.400 km2-es területen - hazánk területének tizennyolcszorosa- még tíz millió lakosa sincs.²
Ujgurok egyébként a saját kínai tartományukon kívül még hét országban élnek őslakósként (így Pakisztán, Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Mongólia, Oroszország, sőt Törökország területén, de modernkori bevándorló tömbjeik más nyugati országokban is megtalálhatók).

Az UJGUROK LEGRÉGIBB TÖRTÉNELME

Maga az „ujgur" szó a szövetségre, egységre utal; a kifejezés modern kínai megfelelője, a „wei wu er" szó szerint is annyit jelent körülbelül, mint 'összekapcsolva öten együtt'. Ez az elnevezés talán a legfontosabb törzsek számára utal, amelyekből létrejött a korabeli nemzeti egység. Az ujgur népnév tehát nem egyetlen - azonos nyelven beszélő, azonos hagyományo­kat őrző, azonos viseletű, azonos életmódot folytató - népcsoportot jelöl, hanem éppolyan gyűjtőnév, mint a korabeli nomád népnevek bármelyike. Természetes társadalmi jelenség volt, hogy a nagycsaládokban együtt élő családok, majd a törzsekké kiépült nagycsaládok, végezetül meg a - hol lazább, hol feszesen szervezettebb, hol csupán a közvetlen genetikai és nyelvi rokonságra, hol pedig más népekre is kiterjedő - törzsszövetség jelentette az antik nomád világ szervezeti körülményeit.

82

Az ujgurokról, de elődeikről, majd a kortársaikról is elsősorban a kínai történeti források alapján tudunk tájékozódni. Ezek közöl a legfontosabbak a Jiu Tang shu ( az Ősi Tang kró­nika´) és a Xin Tang shu (az'Új Tang krónika'), a Wei shu (aWei króniká) és a Tong dian (az 'Összetett alapmű' [NB:,,összetett'; mert történelmi, földrajzi, néprajzi, szociológiai tényeket egyformán közölj). A legtöbb dinasztia krónikája felhasználta a császári udvar Történetírók Hivatalának hiteles dokumentumait, a Shi lu ('Történelmi feljegyzések') anyagát.

A korabeli klasszikus kínai történeti források jellegzetessége, hogy meghatározóan a kínai történelemre összpontosítottak: mindent abból a szempontból értékeltek, hogy volt-e egyál­talában valamilyen hatása a kínai történelemre, s ha igen, akkor ez mit is jelentett.

Ez valójában minden más ország esetében hasonlóképpen történik, de Kína esetében ez nagyobb mértékű volt az átlagosnál. Így a nomád népekre, közöttük az ujgurokra vonat­kozóan is, teljesen elhanyagolták azokat az eseményeket, amelyek amazok szempontjából bármenyire meghatározóak voltak, ugyanakkor meg szinte túlméretezetten ismertették a kínaiakat közvetlenül érintő tetteiket.

A Történelmi feljegyzések anyaga a Diplomáciai Fogadások Udvara (DFU) és a Hadügy­minisztérium (HM) jelentéseire épült.

Amikor ugyanis külföldi küldöttség érkezett a császári udvarba, akkor a DFU hivatalos feljegyzést készített a küldöttség országának a földrajzi körülményeiről, szokásairól, ruháza­táról, termékeiről, milyen messziről érkeztek, ki az uralkodójuk.

Ugyanígy a HM összeírta a hadjáratokból történő visszaérkezés időpontját, a táborno­kok jelentései alapján az elfoglalt városokat és erődöket, az elesett és megsebesült tiszteket, a zsákmányolt javakat.

Az egyes tartományok vezető tisztviselői a helyi eseményekről küldtek rendszeres tá­jékoztató jelentéseket, s mindez beépült a Történelmi feljegyzések anyagába. Az uralkodók halálakor aztán átfogó összesítés készült a megelőző uralkodói korszakról.

A kisebb-nagyobb pontatlanságok - például az időpont-egyeztetések esetenkénti elté­rései - ellenére a krónikák meglehetősen hitelesnek tekinthetők, jóllehet sokszor csaknem áttekinthetetlenül aprólékosak.

Az idegen neveket, akár személyekről vagy népekről volt szó, esetleg földrajzi nevekről, mindig kínai írásjegyekre írták át, ezért az eltérő fonetikai törvényszerűségek miatt megle meglehetősen nehéz az azonosításuk.

Az „ujgur" szó - korabeli kínai szóhasználattal .weihu" változatban (=='összekapcsolva egymással') - legelőször az Északi Wei-dinasztia idejében (Kr. u. 386-534) jelent meg.

Akkoriban az ujgurok, akiket a kínai források már tiele néven is emlegetnek, a Bajkál-tó térségében, és attól délre, a mai Mongólia füves pusztaságain, más türk csoportokkal együtt telepedtek meg. Velük együtt a xueyantuo (syr-tardush/tardus) a basmil (baximi), az oguz (wuhu) és a yakut (guligan) törzsek voltak még ebben a térségben, tehát eredetileg valóban az ujgur népnév kínai jelentésére utaló öt nagyobb rokon törzs - feltételezhető hun utódnép - jelentette az együttélő népeket.

Ma Changshou és Zen Zhongmian kínai tudósok, akik türk nyelvészeti kutatásokkal fog­lalkoznak, úgy vélik, hogy a kínai .uele" szó a rürk stürkler" szóból származik, ami a stűrk" ( ==Ótörök) szó többes száma.

A jelenlegi ujgurok tehát eredetileg nem a mai, meglehetősen ritkán benépesített terüle­tükön éltek Kína távol-nyugati vidékén, a hatalmas Tarim-medencében és Dzsungáriában. Ez csupán a második honfoglalásuk alkalmával megszerzett új hazájuk.

83

A Kr. e-i harmadik évszázadban, sőt feltételezhetően ezt megelőzően is a proto-( elő- ) uj­guroknak még nem a mostani hazájukban, hanem a Bajkál-tótól délre, valamint a Bajkál ( = Bei hai = 'Északi tenger'; kínai) és a jeniszej-folyó ( = Ana sai = Anya-folyó, 'Folyó anyánk'; türk), valamint az Irtis közti tájakon volt a legősibb szállásterületük, ugyanabban a térség­ben, ahol annakidején a hunok³ is éltek. Számos kutató állítása vagy feltételezése szerint e két nép között leszármazási kapcsolat áll fenn. Több forrás szerint a pásztorkodás mellett a kovácsmesterséghez is értettek. Miután a Jeniszej-völgyében bőséges vasérc-előfordulás volt, ők készítették a náluk erősebb hun „rokonaiknak'' a fém fegyvereket, nyílhegyeket. 

 A legrégibb kínai feljegyzésekben - meglehetősen elnagyolva - csak gyűjtőnéven szere­peltették a szomszédságukban élő törzseket: a kínaiak dingling néven foglaltak össze min­den, tőlük északra élő nomád népet. Napjainkban történnek érdekes, és számunkra is sokat­mondó kísérletek a kínai történészek körében - elsősorban Lin Gan, a Hohhoti Egyetem történelmi intézetének egykori vezetője részéről -, ahogyan a dingling törzseket próbálják szétválasztani, elkülöníteni egymástól.⁴

A dingling gyűjtőnév alá sorolt rokon népeket a kínai krónikákban a későbbiekben tielc, tieii, chile és gaoche néven emlegették.

Közülük különösen figyelemreméltó a gaoche nép, akiknek a neve a „magas kocsik" népére utal. Minden felszínes etimologizálási vád ellenére is meg kell említeni, hogy a gaoche - kiej­tés szerint: kaocs" - név, a 'magas kocsik népének' az elnevezése formai és tartalmi tekintetben teljesen egybeesik a magyar kocsi szóval.⁵

Kívánatos lenne ezt a véletlenszerű vagy netán nem is annyira véletlen egybeesést alapo­sabban is megvizsgálni.

A régi krónikákban a népek elnevezése nem mindig követhető egyértelműen. Ennek több oka is van. Nem ritka jelenség volt, hogy egy-egy erősebb egyéniség, jól szervező törzsfőnök meghódított a saját, növekvő szükségleteinek kielégítésére újabb legeltető területeket az ott élő kisebb törzsekkel, népekkel együtt. Attól kezdve a legyőzöttek elhagyták a korábbi el­nevezésüket, az új uraik nevét vették fel, már ők is a győztesek közé sorolták önmagukat. Hasonlóképpen cselekedtek az önként meghódolt népek is. Természetesen ezeket a változó önelnevezéseket - ha bizonyos késéssel is - követték a szomszédos országokban, így az írásos emlékekben, feljegyzésekben is. Ezért van az, hogy a régi nomád világra vonatkozó krónikákban, írott forrásokban néha azonos népek különböző néven szerepelnek, s ugyanak­kor meg különböző népek azonos néven is előfordulnak. 

A Kr. e. II. században, 138-ban, majd 119-ben az első hivatalos kínai diplomáciai kül­dött, az ifjú Zhang Qian tábornok jutott el olyan távoli nyugati területekre is, mint a Tarirn­medencébe, majd a Tian Shan hágóin túl fekvő termékeny Ferganai-medencébe. Ö hozott 

84

elsőként pontos híreket a különböző türk eredetűnek feltételezett népekről, így az ujgurok­ról is. 

Az ujgurok gyakorlatilag váltakozva élveztek egyfajta laza politikai függetlenséget, más­kor meg egyfajta nomád-hűbéri függőségi helyzetet, jóllehet az antik kor belső-ázsiai kö­rülményei nem azonosíthatók a jelenkori politikai fogalmakkal. Még nem ismerték a mai modern államszervezetek adminisztratív kiépítettségét, belső rendjét, de a külső kapcsolat rendszerek formális alakulása is eltért a jelenkoritól.

A folyamatosan növekvő lélekszámú, és minden irányban új legeltető- és szállásterülete­ket kereső ujgur törzsek megközelítően a Kr. u. 73. évtől keveredtek a tőlük délre élő kínai­akkal egy folyamatos, csaknem három évtizedig tartó konfliktussorozatba.

A Kr. u. V. századtól a gaoche népcsoport felett a yuanhe törzs szerezte meg a főhatalmat.

A század közepén, 450 körül gaoche vezetéssel felkelést szerveztek a rouran - vagy más néven a ruanruan - nép ellen. A rouran népeket a későbbi európai avarral szokták azonosítani, bár egyelőre a bizonyítékok még nem teljesen meggyőzőek. Őket nem sokkal később leverte az újonnan feltűnt és szokatlan gyorsasággal megerősödött új - egykor rouran vazallus - nép, az ótörök törzsek nagy családjából kiemelkedő, a tulajdonképpeni névadó nép, a türk.

Valójában ez volt az az időszak, amikor a kínai források már egyértelműen beszélnek az uygur népről, mint egy csekély, mintegy 10.000 jurtás kis népről a Bajkál-tótól délre. Ekkor az ujgurok egy olyan szövetségi rendszerben éltek, amit a keleti türkök egyik nagy rokon tiele törzse, a syr-tardush ( tardus) - kínai néven a xueyantuo - irányított.

Ettől az időtől a kínai krónikák már tiele néven szerepeltetik a korábbi gaoche népet is. Ez nyilvánvalóan tükrözi a belső átalakulást, a más népekkel történt gyarapodást, a kiszélese­dett szövetségesi kapcsolatokat.

A koalíció a kínai Suí-dinasztíával is átmeneti szövetségre lépett, ami 603-630 között állott fenn. Ennek utolsó évtizedei már a Tang-dinasztia korára estek, amikor a Göktürk Kaganátus, 6 a Keleti Türk Birodalom vereséget szenvedett a kínai császári haderőtől. Köz­ben az ujgurok szerepe egyre erősebb lett, s a VII. század végére - megdöntve a syr-tardush vezetést - a függetlenségüket is kinyilvánították.

Amikor a második Göktürk Kaganátus megalakult, más rokonnépekkel együtt az ujgu­rok is csatlakoztak hozzá. Az első és második türk birodalmat szokás méc nvucati és keleti türk államnak/kaganátusnak is nevezni.

A türkök nagy uralkodóik, Kül tegin és Bilge kagan ('Bölcs kagán'), valamint mindkettőjük tanácsadója, hadvezére, Tonjukuk emlékére hatalmas sztéléket állítottak fel birodalmuk akkori központjában, a mai Mongólia területén, az Orkhon és mellékfolyója, a Tuul (Tola) partján.

A hatalmas kőoszlopok négy oldalán rovásírásos feliratban, meglepően magas irodalmi színvonalon foglalták össze a türk állam létrejöttét, a sokéves ádáz harcokat, végezetül pe­dig a türk népek egyesítését és győzelmét. E szövegek - sok egyéb mellett - egyértelműen bizonyítják azt is, hogy a türk nép volt az első olyan keleti lovasnomád nép, amelyik saját írásrendszerrel rendelkezett.

85

Köztudott dolog, hogy amikor a népvándorlás során a magyarok eljutottak Európába, a legelső feljegyzéseket készítő bizánci krónikások mindig türköknek nevezték őseinket.

Ennek oka döntően az volt, hogy amikor az egymást követő keleti lovasnomád hullámok - a hunok, az avarok, majd a magyarok - elérték a Római Birodalom határait, a megrettent emberekben a történelmi folyamatosság teljesen azonos képzetét keltették. Egyforma volt az idegenek varkocsba befont haja, a bőrruhája, fegyverzete, egyformának hangzott a beszédük - tehát joggal tartották azonos család összetartozó gyermekeinek őket.

Ugyanilyen közös jellemző lehetett a közös írásuk, a technikájáról rovásírásnak nevezett írásmód (jóllehet például a hunok írásáról nincsenek még egyértelmű tárgyi bizonyítékaink). Természetesen nem teljesen azonosak ezek - a Kárpát-medencében, elsősorban a székelyek körében mindmáig fennmaradt - írásjelek, hiszen az idő múlása és a nagyléptékű helyvál­toztatás, vándorlás érthetően változásokat eredményezett, de a kapcsolat így is kétségtelen .

Természetesen nem csupán a nyelve volt szokatlan e napkeletről jött ismeretlen népeknek: a hunoknak, avaroknak, magyaroknak, hanem a harcias, vitéz természete és a harcmodora is. Legalább annyira ismeretlen volt a nyugati emberek számára a messziről érkezettek kul­túrája, alapos természet-ismerete, értékes, sokoldalú szokásrendszere, magasrendű erkölcsi magatartása. A későbbi időszak eredménye volt, amikor mindezt nem csupán megismerték, hanem megtanulták megbecsülni, értékelni is. Megtapasztalták e népek újfajta, eredményes harcászati manővereit, de az összetartó, a közösséget nagyra értékelő, az öregeket és bete­geket megbecsülő belső világát is. Megtanulták, hogy a „nomád" nem azonos a „primitív'; az ,,elmaradott" néppel.

Bizony, nem ritka jelenség még a mai világban sem, hogy amit az ember nem ismer, azt vagy lebecsüli, vagy fél tőle.

Amikor az 1980-as évek legvégén meglátogathattam e hatalmas emlékoszlopokat a mon­góliai végtelen füves pusztaságban, akkor még csak gyönyörködtem a magyarok számára oly ismerős rovásjelekben, de aztán idehaza megismerhettem Kakuk Zsuzsa ihletett fordítását is Bilge kagán és Tonjukuk szavairól:

,, ... Az ember fiai fölött ősapám, Bumin kagán és Istemi kagán uralkodott. Trónra kerülvén megszervezték a türk nép birodalmát, és megszabták törvényeit. A négy világtáj mind ellenségük volt, de hadakat vezetvén e négy égtáj népeit mind meghódították, mind engedelmessé tették •••
... Hogy a népet felemeljem, tizenkét nagy hadjáratot vezettem: északra az oguzok ellen, ke­letre a ki taj ok és a tatabik ellen, délre a kínaiak ellen ...

... .Éjjel nem volt álmom, nappal nem volt nyugovásom, piros véremet ontottam, sötét verejté­ket izzadtam, munkámat és erőmet áldoztam én, s én magam hosszú lovas-hadjáratokat küldöt­tem ... "⁷

Szakmailag egyértelműen indokoltnak tűnik, hogy ezt a személy- és népnevekben bő­velkedő, különösen gazdag történelmi háttérismereteket tartalmazó hosszú szövegeket, a történettudományban „orkhoni feliratok" néven ismert, kopott kőhasábokra vésett hosszú összefoglalásokat a magyar történészek is alaposan újra elemezzék, hiszen mindez a ma­gyarság eredetével kapcsolatosan is fontos új adalékokat foglalhat magában.

86

Az imént említett Bilge kagán halála után, 734-et követően a türk birodalom lassan a hanyatló szakaszba jutott. Ehhez hozzájárultak a kínaiak is, akik több türk-ellenes felkelést is bátorítottak a háttérből. Ezalatt a folyamatosan erősödő ujgurok új szövetséget hoztak létre, amit „tokuz oguz" - kilenc oguz, kilenc türk törzs - néven ismer a történettudomány. Kezdetben az ujgurok ennek a törzsszövetségnek csak az egyik résztvevő tagját alkották, majd hamarosan a vezetői lettek.

744-745-ben az ujgurok katonai ereje annyira megnőtt, hogy - más, leigázott törzsek­kel, a basmilokkal és a karlukokkal közösen - meg tudták dönteni a Keleti Türk Birodalmat, a Göktürk Kaganátust. Így jött létre az Ujgur Kaganátus/Birodalom a keleti nomád népek őstörténetéből és hősmondákból jólismert legendás Ötüken hegyen.

Ekkor még átmenetileg megmaradt a korábbi tokuz oguz - a kilenc oguz - elnevezés is, de már feltűnik az on ujgur - a tíz ujgur - névhasználat is. Ez utóbbi utal arra az új törté­nelmi helyzetre, hogy a korábbi kilenc oguz türk törzs mellett megjelent, sőt már a szövetség vezető, névadó ereje az ujgur törzs lett.

Az Ujgur Birodalom csaknem pontosan egy évszázados fennállása szinte folyamatosan harcokkal telt el.

Folyamatos küzdelmet kellett folytatni a szomszédos nomád népekkel, de még a kínai Tang-dinasztia ( 618-907) virágkorában is sikeres rajtaütésekkel nyugtalanították hatalmas déli szomszédjukat. A Selyemút megrakott karavánjai sem voltak teljes biztonságban az uj­gurok támadásai elől.

Volt ugyan egy viszonylag rövid ideig tartó időszak a VIII. század második felében, Bügü kagán - a kínai feljegyzések Mou-yu néven írnak róla, de sokkal kevesebbet, mint az érdemei alapján kellett volna - húsz évig tartó uralkodása idejében (759-779), ami az Ujgur Biroda­lom/Kaganátus aranykora volt.

Az állam katonai ereje érzékelhetően megnőtt, még az egykori kínai fővárost, Luoyangot is elfoglalták.

A szomszédos népekkel folytatott kereskedelem gazdaggá tette őket. Jellemző az állam­közi kapcsolatokra, hogy az ujgur nyelv egyfajta általánosan használt, összekötő nyelvvé lépett elő. Még évszázadokkal később is megesett - így a mongol Arany Horda államigaz­gatási gyakorlatában is -, hogy más nyelven megfogalmazott fontos iratokat ujgur írással je­gyeztek fel. Kulturális fejlődésükre és írásbeliségükre komoly hatást gyakorolt a manicheus vallás felvétele.

A külső küzdelmek mellett a később kiújuló belső anarchia, az alvezérek lázongásai, a le­igázott kisebb népek meg-megújuló felkelései jelentősen hozzájárultak az Ujgur Birodalom ingatag létéhez, majd folyamatos gyengüléséhez.

A küzdelmek végtelen sorát végezetül az északról - a Jeniszej-folyó felső folyásvidékéről és a mai Tuva területéről - betörő kirgiz seregek zárták le, amikor pontot tettek 840-ben az ujgur történelem első szakaszára, megdöntve a birodalmukat.

A birodalom ugyan felbomlott, de az ujgurok történelmi jelentősége és szerepe egyáltalá­ban nem szűnt meg, hanem más helyen és más körülmények között folytatódott.

87

Az UJGUROK ÚJKORI TÖRTÉNELME

Az Ujgur Birodalom/Kaganátus bukását követően az ujgurok többsége szétszóródott: több­ségük az Altáj hegységtől délnyugatra, a Tarim-folyó medencéjébe, a mai Xinjiang középső területére vándorolt, mások pedig ennek keleti részére, a mai Turfan környékére.

Az előbbiek részben keveredtek a térségben élő más türk népekkel, akik itt, a Tianshan hegységtől északra éltek, később pedig még egyéb délebbre élőkkel is, aztán tibetiekkel, khi­tanokkal (qidanokkal) és mongol maradványnépekkel, s így alakult ki a mai ujgur nép.

Valószínűsíthető, hogy ebben az időszakban jött létre a „sárga uygurok"(,,sharigh uyg­hur"), más néven a „yugurok" egyre jobban önállósuló csoportja is, akik az előbb említett, népesebb törzsektől keletebbre, a mai Gansu tartomány középső vidékére települtek át.

Ők a sárga melléknevet nem a világosabb bőrszínük miatt kapták, ahogyan ezt még ma­gyar antropológusok is feltételezték róluk, hanem ez a megkülönböztető elnevezés még az egykori ujgur-őshazabeli, mongóliai állapotokra emlékeztetett.

A korabeli nomád szállásrend békeidőben ugyanis nem akárhogyan, hanem meghatáro­zott rend szerint épült ki, s ez egybeesett a háborúskodó idő katonai, valamint hadba vonulási rendjével.

Az egyes világtájakat8 színekkel azonosították, s a legfontosabb, a közép, a sárga színnel volt azonos, az életet adó napfény és a gazdagságot szimbolizáló arany közös színével. Ez volt a kagán és a vezérek szálláshelye, a település legjelentősebb, tehát egyben a legvédettebb
pontja.

A többi harcos és családjuk e köré települt le a világtájakra jellemző színekkel jelölt irányokban. Ez ugyanis azt jelentette, hogy hadbavonulás esetében mindenki már kezdettől tudta, hogy a sereg mely szárnyára kell vonulnia, például a feketének északra, a zöldnek/ kéknek nyugatra. A vezérnek és közvetlen kíséretének - a sárga színnel jelzett kiemelt sze­mélyeknek - természetesen a sereg közepén volt a kijelölt helye.

A kirgiz nomád csapatok elől nyilván a legvédettebb helyre kellett átköltöznie a vezéri
nagycsaládnak, s így került az ujgurok sárga uygur ( = yugur) csoportja a mai Gansu tarto­mányban a Qílían-hegység legvédettebb fennsíkjaira, elzárt, lefolyástalan kis medencéibe.

Mindmáig itt élnek a sárga uygurok, a yugurok. A korabeli kínai feljegyzések „huangtou huihe" ('sárgafejű uygurok') névvel hivatkoznak rájuk, de most már egyértelműbb, hogy mi­ért viselnek sárga fejfedőket. A sárga süveg ugyan jellemző a buddhista „sárga szektára" is, de ez a vallás csak a későbbiekben jutott el közéjük. A keletebben élő népcsoportjuk jelenleg is ezt a vallást követi.

A történelmi közelmúlt érdekes emléke, hogy a Qing-császári udvar olyan törvényt hozott, hogy a yugurok éves hűbéradó fejében - amit a kínaiak udvarias szóhasználattal „kö­telező ajándéknak'' neveztek - nem akármit fizetnek, hanem lovat, méghozzá 113 paripát évente. A jellegzetes hagyomány azokból az ősi időkből ered, amikor a kínaiak egyik leghőbb vágya volt a gyors és kitartó nomád lovak megszerzése.

88

Hasonlóképpen túlélte a régi időket az a yugur életmód is, ami szerint csak vadásztak az állatokra, de a háziasításukra semmiféle kísérletet nem tettek. Csupán 1958-ban létesültek az első olyan telepek, ahol a vad szarvasok megszelídítésével próbálkoztak.

Amikor az utóbbi években ismételten meglátogattam őket, örömmel kellett arra felfigyel­nem, hogy az elzárt megtelepedésük miatt - a mindenhol erőteljes urbanizációs folyamat ellenére - mennyire jól megőrizték egykori gazdag kulturális hagyományaikat, népviseletü­ket, a szájról-szájra továbbadott legendákat, népmeséket, szólásmondásokat, balladákat, ősi népdalaikat.

Erre az utóbbira azért kell feltétlenül utalni, mert az ősi magyar népdalaink ereszkedő dallamvonalú pentatonikus szerkezete vagy a kvintváltás dallamfelépítés kizárólag csak az ő közegükben található meg. Du Yaxiong kínai zenetudós összehasonlító tanulmányai rend­kívül fontos magyar-yugur zenei párhuzamokra utalnak, s ő a közös gyökereket a hun zenei világból eredezteti.

Némiképpen meglepő, hogy ez a jelenleg már ugyancsak csekély lélekszámra fogyatko­zott yugur népesség- 2005-ös adatok szerint 13719 fő - is két csoportra tagolódik. A türk nyelvcsoporthoz tartozik a nyugatabbra megtelepültek yaohuer - 'sarïgh yoghïr' - ága, akik muszlimok; míg a keletebbre megtelepült engleer - 'shera yoghor' - csoport egy mongol dialektust beszél, s ők a buddhizmusnak a mongol lámaista irányzatát követik.

A yugur népcsoportnak a többségi uygur tömbről történt elnevezésbeli leválása a XIII. században történt meg Wilhelm Rubruquis flamand származású ferences rendi hittérítő fel­jegyzése szerint, aki a mongol káni udvarban járt követként. Ö jegyezte fel ezt a hangátvetést - két hang felcserélését -, amikor először nevezte latin nyelvű feljegyzésében iugures-nek az uygurok egy csoportját.

A yugurok tibeti nyelvű, tehát az úgynevezett külső elnevezése a jugar. Valószínűleg Kő­rösi Csoma Sándor is ezt a nevet hallotta göttingeni tanulmányai során, akiket mindenkép­pen szeretett volna felkeresni, mert bennük gyanította a magyarság őseit. Bizonyára nem er­ről a kisebb csoportról lehetett szó, hanem a népesebb ujgurokról, akikről a korabeli európai tudományosság tudhatott.

Az ujgurok, az egykori Ujgur Birodalom meghatározó lakosságcsoportja, a régi, északi szállásterületük elhagyása után új hazájuk területén, a mai Xinjiangban gyors társadalmi, gazdasági és egyben kulturális fejlődést éltek meg.

Bár a legelőváltó nomadizáló állattartás - ahogyan ezt magam is sokszor tapasztaltam itteni kutatóútjaim alkalmával az 1990-es évek derekán, majd a 2000-es évek elején - mind­máig az egyik legjellemzőbb létformájukként élte túl a történelmet, lassan meghonosodott a megtelepedett életmóddal együtt a földművelés, kézműves háziipar, meg egyéb gazdasági ágazatok.

A Tarim-medence - bár földrajzi és klimatikus tekintetben szélsőségektől szenved - rég­óta jellegzetes találkozóhelye volt az eltérő civilizációknak. E terület a különböző népek és kultúrák, vallások útkereszteződése lett, s ez nem sokat változott az ujgurok idetelepülése után sem. Kialakult egy egyre jelentősebb kereskedelmi összekötő szerep e vidék, valamint a távolabb fekvő, központi kínai területek és a velük laza kapcsolatban álló, a legtöbbször független, máskor meg időszakos szőverségesi-hűbéresi nyugati térségek törzsei között. A Selyemút forgalmának élénkebbé válása még nagyobb léptékű nemzetközi kapcsolatokat indított el a szomszédos, sőt a még távolabbi országok irányába.

89

A korábbi törzsek közben egyértelműen az államszerveződés irányába léptek előre.
Nem alakult ki ugyan az új hazában egységes ujgur állam, inkább önálló és félfüggetlen oázisvárosok jöttek létre, bár két jelentősebb ujgur kánságot, ,,királyságot" is megszerveztek a Tarim-medence északi részén Kuqa (Kucsa), délkeleten pedig Turfan központtal. Ezek fontos szerepet töltöttek be a Selyemút forgalmában, s az itt zajló kétirányú kereskedelmi forgalomnak, de annak is köszönhetően, hogy az egykori egységes Ujgur Birodalom/Kaga­nátustól eltérően most közelebb kerültek az arab országokhoz, egyre gyorsabban hódított a körükben az új vallás, az iszlám. A mai Xinjiang ujgur lakossága körében mindmáig ez lett a meghatározó vallás.

Megtartották, pontosabban továbbfejlesztették a türkök rovásírását, sőt a szegd írás -amit korábban már a szogd közvetítéssel átvett manicheus vallás szövegeinek leírására al­kalmaztak,- lett végezetül a ma is használatos ujgur írás alapja.

A manicheus vallás felvétele, sőt gyakorlatilag államvallássá tétele még a korábbi óha­zában, az Ujgur Birodalom/Kaganátus rövid fénykorában történt a VIII. század második felében.

Ebben a fontos kagáni, uralkodói döntésben szerepe lehetett annak, hogy Kínától, s ezzel együtt a kínai befolyás minden formájától látványosan kívántak elhatárolódni. Ennek végső eredménye elsősorban az volt, hogy az ujgurok sem akkor, sem később nem olvadtak be - más belső-ázsiai népekhez hasonlóan - a kínai civilizációba.

A manicheizmusra történt áttérésnek elsősorban a kultúrára, a műveltség terjedésére és az írásbeliség magas színvonalára volt hatása. Sok fontos korabeli írás, elsősorban mani­cheus és buddhista vallási szövegek, amelyek a történelmi viharok során elkallódtak, az uj­gur fordításuk révén maradtak meg.

A későbbi századokban a kisebb ujgur kánságok és oázisállamok függetlensége vagy lát­szólagos függetlensége tovább mérséklődött, ahogyan a kínai császárság ereje és nyugatra történő terjeszkedése növekedett. A történelmi együttélés azzal járt együtt, hogy nem csupán ujgur kereskedők, hanem más polgári és katonai személyek is átköltöztek - főleg a mongol Yuan-dinasztia időszakától (1271-1368) - a Mennyei Birodalom fővárosába. Sokan lettek magas rangú politikusok vagy katonai vezetők, de neves írók, történészek is kikerültek kö­zülük. Alkotásaik közül Mahmud al-Kashgari, az évezreddel ezelőtt élt híres ujgur lexikog­ráfus terjedelmes türk szótára, lexikonja bizonyára kivételesen fontos forrásműve lehetne a magyar őstörténelem kutatatóinak.

A későbbi Ming-dinasztia császárai alatt (1368-1644) ugyanez a folyamat zajlott to­vább. Új vonása volt a kapcsolatoknak, hogy az ujgur határvidék hivatalosan is határőrizeti feladatot kapott, amit - az egykori nomád világ örökségeként megőrzött - harcias szellemű lakossága testhezálló feladatként fogadott el.

Ugyanakkor éppen ez a határmenti fekvés keltette fel az Ázsiában is terjeszkedni vágyó európai nagyhatalmak, elsősorban Anglia és Oroszország figyelmét. Ez nem csupán abban állt, hogy Xinjiangra is ki akarták terjeszteni a közvetlen befolyásukat, hanem esetenként még az ujgurok elszakadási törekvéseit is támogatták. A szakadár lázadók leghíresebb vezére Yakub bég volt a XIX. század második felében. Ilyesféle mozgalmak néha még napjainkban is fellángolnak, de a jelenkori Kína nem kíván támogatni semmiféle nemzetiségi elszakadási szándékot, s az ujgurlakta területet a politikailag érzékeny térségek közé sorolják.

90

Az UJGUROK JELENKORI ÉLETE

Ahogyan erről már a bevezetőben szó esett, az ujgurok jelenleg elsősorban Kína területén belül, az 1955 őszén létrehozott - tartományi jogállású - Xinjiang Uygur Autonóm Nem­zetiségi Területen élnek.

A mai ujgur lakosság külső antropológiai jegyei, arcvonásaik, ruházatuk, étrendjük, jel­legzetes népművészetűk, népzenéjük és táncaik, gondosan megőrzött és féltve ápolt hagyo­mányaik jól felismerhetően őrzik az ősi gyökereket. Megjelenésük élesen elüt az államalkotó többséget jelentő han - kínai - lakosságétól, s egyáltalában nem tűnnek idegennek az euró­pai - közelebbről a magyar - ízlésvilág számára.

Az ujgur férfiak és nők, öregek és fiatalok mindennapi viseletének elengedhetetlen tarto­zéka az évezredes hagyományokat őrző kerek sapka, a duopa, amelyet négy sarokra lehet haj­togatni. Ezernyi változatú színpompás virágmintás hímzése miatt 'virágsapkának' is hívják; motívumvilága különösen ismerős lehet a matyó és a kalotaszegi népművészet ismerőinek.

A férfiak gyakran tűznek - harcos hagyományaik máig élő emlékeként - hosszú kaf­tánjuk, a qiapan övébe díszes tőrt. Ennek markolatát stilizált madárfej díszíti, sokan ezért ,,turulmadaras tőrnek" is hívják.

Jóllehet ezúttal csak önkényesen szemezgetünk sokoldalú jelenükben, de két apróságra még érdemes odafigyelnünk.

Lendületes táncaik között van egy számunkra különösen ismerős: ők is gyakorolják a nálunk is honos „üveges" táncot.

Helyenként - főleg a hegyvidéki tájakon - még megtartották azt a nomádkori temetési szokást, hogy a tetem sírba helyezése előtt belenyilaznak a kiásott gödörbe. Ezzel akarják egyrészt megakadályozni a későbbi kísértetjárást, másrészt pedig az elhunytra ólálkodó go­nosz szellemet kívánják ártalmatlanná tenni. Ugyanezt a különleges szokást írja le Benedek Elek9 is: ,, ... a XVIII . század utolján, mielőtt a koporsót a sírba leeresztették, háromszor lőttek bele. Ugyanígy tettek hajdan a székelyek is .. :• A keletről hozott ősi magyar szokást megőrizte szólásmondásunk is: ,,lőttek már szegénynek'; mondjuk kissé tréfásan a gyász eny­hítésére.

Az említett egyedi jelenségek kétségtelenül a meglévő - bár nem eléggé ismert - keleti gyökereinkre utalnak.

Ugyanakkor a tárgyi és szellemi néprajz anyagai, adatai mellett a népi emlékezet, ami szin­tén nem hanyagolható el a történelmi kutatások során, is őrzi a nomád múlt mellett az egy­kor együttélő népek emlékét is.

(Ilyenkor talán szükségtelen arra utalni, hogy nem a jelenleg élő népek jelenleg élő roko­nairól van szó, hanem arról, hogy őseink feltételezhetően milyen más népek őseivel élhettek együtt. A nyelvi, a genetikai, a zenei rokonság és a történeti együttélés valamely formája alakíthatta ki azt a civilizációs rokonságot, ami összekapcsol jelent és múltat, közösen vagy egymás szomszédságában élő népeket.)

A mai Gansu és főleg Xinjiang területén az ott végzett sokszori kutatóút során ismétel­ten találkoztam azzal a ténnyel, hogy a ma ott élő ujgurok és más türk eredetű nemzetiségek körében mennyire élő a magyarsággal való rokonságtudat. Most természetesen kikapcsolom

91

a szakkönyveket és tanulmányokat, ahogyan a tudományos szakvéleményre feljogosított (?) képesített tudorokat is. A közvélemény soha nem igényelte hitelesítésül a diplomát, s nem lehet lesöpörni azt az általános felfogást, ami él a tömegekben. Jelzésértékű tünetről, meg­győződéssé erősödött, beszédes álláspontról van szó.

Köztudottan Anonymus, nagy krónikaírónk sem akart adni a „regősök csacska énekére, beszédére'; aztán mégsem tudta mellőzni azokat.

Az ujgur fővárosban, Ürümqiben (Ürümcsiben) ismételten találkoztam olyanokkal, akik nem azért állítottak meg és fogtak körül, mert „messziről jött idegen'' voltam, hanem azért, mert számukra ismerős, számontartott „magyar" voltam. Tudtak Magyarországról, mi több:

Budapestről és a Dunáról is. (Ugyan hány magyar tud ma a budapesti utcákon az ujgurok­ról, meg a mienkénél jóval nagyobb fővárosukról).

Kashgarban egy kéretlenül érdeklődő ujgur - megtudván, hogy magyarral beszélget - ősszeérintette a mutató és a középső ujját: ,,Látod, ezek voltunk mi, együtt nőttünk fel, együtt voltunk. De ti - folytatta, s a tenyerembe írta a számot, hogy ne tévesszem el -, kétezer éve elmentetek nyugatra:' Nem akadémikus volt, nem történelemtanár, hanem egyszerű kashgari járókelő a péntek délutáni közös muszlim ima után.

Hasonlóan emlékezetes volt, amikor a Takla Makan sivatag egyik legendás oázisában, Qarkilik-ban - ahol száz éve honfitársunk, Stein Aurél kitűnő állapotban lévő, kaukázusi típusú múmiákat talált - a településnek és egyszemélyben a kis régészeti gyűjteménynek a vezetője megkérdezte a szokásos őstörténeti eszmecsere után: ,,Tulajdonképpen most hányan is maradtatok ott nyugaton?" ,,Úgy tízmillióan" - próbáltam kikerekíteni a statisztikai adatot. Erre egy másik helybéli politikai vezetővel némi tanakodásuk következett, aztán kijelen­tette a bátorító közös álláspontot: ,,Akkor, ha visszajönnétek ide, itt még földet is kaphat min­denki!"

Nehéz szavakban méltatni az ilyesféle élmények értékét és hatását. Ilyenkor felidéződ­nek a régi személyes emlékek, mint bizonyára mindenki másban is. Eszembe jut a francia jogásznő, aki megkérdezte: ,,Most mondja meg, de őszintén. Magyarország tulajdonképpen Eu­rópában van?"

Ilyenkor lehet meggyőződéssel érteni és érezni az ujgurok vázlatos történelméből is meg­ismerhető történelmi tanulságot: az eredettudat a megtartó nemzettudat része, a hiteles törté­nelmi tájékozottság erőt ad.

Ne akarjunk se tájékozatlanok, se erőtlenek lenni!

^1/ Az ujgurok Kína területén, a Xinjiang Ujgur Nemzetiségi Autonóm Területén így nevezik magukat: ujgur.

^2/ A hivatalos 2004-es kínai statisztika 8,68 m.illi6 ujgurról beszél Xinjiang területén, míg a nemhivatalos xin­jiangi könyvek 15 millió körüli lakosságszámról írnak.

^3/ A „hun" szóhoz szükségtelennek érzem az sázsiai" vagy az.európai" megkülönböztetés hozzáfűzését, hiszen a számos generáció váltakozása és változása ellenére is genetikailag azonos népről van szó, akiknek csupán a pillanatnyi megtelepedési helyére utalna a kapcsolt geográfiai jelző.

^4/ Lin Gan professzor kutatásai során kimutatott egy olyan népcsoportot, amelyik a később nyugatra vándo­roltak között élt. Őket .mondzsen" vagy feltételezhető korabeli kiejtéssel .mondzser" névvel különíti el. (I.m. 151-152.)

^{5 /} A kocsi használata a mi közvetítésünkkel terjedt el nyugaton. A Nyugat ezt a közlekedési eszközt vette át a magyar nevével együtt. Nérnerül.Kutsche" franciául.coche" angolul.,coach" és olaszul.coccío" Padányi Vik­tor: Történelmi tanulmányok. Munich, 1959, 48. (Botos László: Hazatérés.1996, 20.)

^6/ A Göktürk Kaganátus elnevezése nem csupán a Kék Türk Kaganátus névre fordítható. A „kék" egyúttal az „ég; .,a menny" szimbóluma is volt, ami az egyistenhívő keleti nomád népek esetében azonos értékű volt a személytelen „Isten" fogalommal is. A „kök tengri" sem egyszerűen 'kék tenger' jelentésű, hanem értelemsze­rűen 'az ég tengere; sőt az 'ég istene; 'égi isten' szavakkal is fordítható. Ennek alapján elfogadható a Göktürk Kaganátus esetében a Mennye/Isteni Türk Kaganátus értelmezés is.

^7/ Az orkhoni feliratok. Ld. in A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Sajtó alá rendezte Győrffy György. Bu­dapest, 1986, Gondolat Kiadó, 57-75.

^8/ Kelet antik népei nem csupán a nálunk is honos négy világtájban gondolkodtak, hanem ötödiknek közéjük sorolták a közös kiinduló-pontot, a közepet is.

^9/ Benedek Elek: A magyar nép múllja és jelene. I-II. Budapest, 1898, Athenaeum, II/459.

IRODALOMJEGYZÉK

BAY SouYI (ed.): An Outline History of China. Beijing, 1982, Foreign Languages Press. BÁRDI LÁSZLÓ: Belső-Ázsia népeinek seregszemléje I-II-III. Turán, II. évf. (1999), 2-3- 4. sz. Budapest.
BÁRDI LÁSZLÓ: Ősi lovasnomád népek mai nyomai Belső-Ázsiában. ln Kőrösi Csoma Sán­dor és a magyarság keleti eredete. Kovászna, 2000, KCSS Közművelődési Egyesület.
CZEGLÉDY KÁROLY (1969): Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 8. Budapest, 1969, Akadémiai Kiadó.
Du YAXIONG: Zhongguo ge shaoshu minzu minjian yinyue gaishu ('Kína nemzeti kisebbségei zenéjének összefoglaló leírása'). Shaoushu minzu yinyue congshu ('Nemzeti Kisebbségek Zenei Könyvsorozata'). Beijing, 1993, Renmin yinyue chubanshe ('Népi Zenei Könyv­kiadó').
Du YAXIONG: Zhongguo minzu jiben yueli ('Kína nemzetiségeinek alapvető zenetudománya").
Zhongguo minzu yinyue wenhua congshu ('Kína nemzetiségi zenéjének kulturális könyv­sorozata'). Beijing, 1995.
Du YAXIONG: Rokon vonások a magyar és észak-kínai népzene között. Főnix Könyvek 13.
Angolból ford.: Végvári József. Debrecen, 1998, Dél-Nyírségi Tájvéd. és Kult. Értékőrző Egyesület.
EcsEDY hDIKÓ: Nomádok és kereskedők Kína határain. Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 16. Bu­dapest, 1979, Akadémiai Kiadó.
FEI HsIAO TuNG: Toward a People's Anthropology. China Studies Series. Beijing, 1981, New World Press.
GROUSSET, RENÉ: The Empire of the Steppes. A History of Ceniral Asia. New Brunswick, 1939, Rutgers. (New edition: 1970, transl.: Naomi Walford.)
HORVÁTH lzABELLA & Du YAXIONG: Xinjiang's Population of the pre-Turkic Age in the Light of Chinese Anrcheology and Historical Sources. ln Eurasian Studies Yearbook 67 ( 1995). Berlin-Bloomington-London-Paris-Toronto, 1995, Eurolingua.
KAMALOV, ABLET KAJUMOVICs: Drevnyije ujguri (J'\. régi ujgurok'). Almati, Kazahisztan, 2001, Nas Mir ('A mi világunk').
LIN GAN (ed.): Tujue yu huihe lishi lunwen xuanji I-II. ('Válogatott történelmi tanulmányok a türk és uygur népekről I-II.'). Beijing,1987, Zhonghua shuju ('Kína Könyvkiadó').
LŐRINCZ LÁSZLÓ: Mongólia története. Budapest, 1977, Gondolat.
MACKERRAS, Coi.rx: The Uighur Empire According to the T'ang Dynastic Histories. Asian publications series, No. 2. Canberra, 1972, Australian National University Press.
MA YIN (ed.): China's Minority Naiionalities. Beijing, 1989 (second edition 1994), Foreign Languages Press.
YANG Fuxun - Nru RuJI (1995): Shazhou huihu jiqi wenxian (J'\. shazhoui uygurok és a kapcsolódó dokumentumok'). Lanzhou, China, 1995, Gansu wenhua chubanshe ('Gansui Kulturális Kiadó').
VÁSÁRY ISTVÁN: A régi Belső-Ázsia története. (Második, átdolgozott kiadás). Magyar Ős­történeti Könyvtár 19. Budapest, 2003, Balassi Kiadó.
ZHANG WEIWEN - ZENG QINGNIAN: ln Search of China's Minorities. Beijing, 1993, New World Press.

Forrás: Részlet a Magyarságtudományi tanulmányok című kötetböl