Emese álma és Álmos nagyfejedelem népe
Bizánci feljegyzés szerint első "vajdájuk" Levédi volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a Don-kanyarban fekvő területet, ahol éltek. Levédi húszezer harcossal vonult ki, szövetségese, a kazár kagán ennek felével. Ezt jó tudni, mert történetíróink Levédit - tévesen - a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta az Álmos nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét.
Emese álma
Atilla nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a hun és a testvér magyar népre. Némelyek feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy volt a szomorúság a szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében.
Reményüket mégsem adták föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten akaratából jön majd egy uralkodó, aki ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát, ahol újra boldogan és szabadon élhetnek. Emlegették is folyvást Isten ostorát, kinek fél világ hódolt. Az ő kardja előtt bizony minden nép meghajolt.
Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek nagyfejedelem uralkodása alatt a Mindenható mintha lemosolygott volna népére. A kazár birodalom hanyatlásnak indult, és a birodalom határain belül élő testvérnépek függősége meglazult. A testvérnépek egyesítésének ideje azonban még nem jött el. Ami nemcsak a teljes függetlenséget, hanem a régi dicsőség és hatalom visszaállítását jelentette volna. Igaz, az égi fény újjászületésének napján a főtáltos már megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a jövőbe.
A jóslatot követő éjszakán Ügek felesége, a jóságos és kegyes nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár. Alakja mintha Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy emberi arc vonásai rajzolódtak ki. Emese mélyen meghajolt, fejét lassan fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttére vetette. Valami különös, fenséges érzés és nyugalom hatotta át egész lényét.
A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé változott, és így szólt Emeséhez Isten követe:
- Néped a megpróbáltatások éveit méltóságosan viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr kegyelméből fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata.
A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. Emese felébredt.
- Felébresztem Ügeket, - gondolta. Ujja már majdnem a férje vállát érintette, mikor keze megállt, visszahúzta.
- Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet pajkos szüleménye!? - semmi más. - gondolta Emese.
Emese óvatosan felkelt. Vigyázott, hogy ne ébressze fel Ügeket. Magára öltötte fehér bársony köntösét és csendben kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá. Tekintetét bizonytalanul, elmerengve a hideg és ezernyi csillagfénytől ragyogó égre emelte. Testét melegség sugározta át, és a szíve alatt fogamzott élet elindult a sorstól meghatározott útjára.
- Álmos!? Álmos legyen a neve, - gondolta Emese. Arcát önfeledt mosoly ülte meg, és szeme sarkában az örömkönny gyöngyszeme csillogott.
Álmos nagyfejedelem népe
Az ötszázas évek elején a Fekete-tenger keleti fele feletti térségben éltek az utrigur és kutrigur hunok, akiket a magyar történettudomány csak "utrigurnak" és "kutrigurnak" nevez, figyelmen kívül hagyva a hun megnevezést. Említést se tesz a szabír hunokról, akik a Kaszpi-tenger északnyugati partvidékén éltek, pedig nem lehetetlen, hogy Álmos-Árpád népének őseit bennük kell keresni. A magyar történetírás szavárd magyarokat jegyez a Kaukázus gerincétől délre eső területen a IX. században, akik északról jöttek volna erre a vidékre. Ezzel ellentétben sokan úgy vélik, hogy ez a szabír őshaza helye, és a szavárd magyarok a szabírok utódai voltak. E feltevés szerint nem világos, hogy a szabír hunok azonosak-e a szavárd-szabír magyarokkal, és ha igen, mikor szakadtak ketté. A szabír magyarok nagyobb részét a 740-es évek táján az arabok előretörése szorította a Kaukázus feletti térségbe. A Kaszpi-tenger nyugati partvidékén pedig a kazárok éltek, akik a kazár birodalmat alapították, tehát erősen befolyásolták e térség hatalmi viszonyainak alakulását. Bakay Kornél hazai régész-történész nem tartja lehetetlennek, hogy a kazárok és Árpád népe is a szabír hunok leszármazottai.
A hivatalos történetírás úgy véli, hogy Árpád-ágbeli őseink 820 táján jelentek meg a történelem színpadán, míg a nyugati források már 737-től jegyzik őket. Bizánci feljegyzés szerint első "vajdájuk" Levédi volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a Don-kanyarban fekvő területet, ahol éltek. Levédi húszezer harcossal vonult ki, szövetségese, a kazár kagán ennek felével. Ezt jó tudni, mert történetíróink Levédit - tévesen - a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta az Álmos nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét.
A kazároknál 830-ban lázadás tört ki, amiért a térség politikai és hatalmi viszonyai bizonytalanná váltak. A hun maradványok, így az utrigur-kutrigur szövetségből létrejött bolgárok és az onugor magyarok nyugatabbra húzódtak. Közelebb kerültek a Dentumagyariában élő szabír réteghez. Nem lehetetlen, hogy ezt követően kötött szövetséget Ügek nagyfejedelem a Nyék nemzettel.
A nagy szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos 820 táján született, ami azt jelenti, hogy 840 körül nősülhetett. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Nyék nemzet horkájának lányát vette feleségül. Miután apósa meghalt, Álmos lett e nemzet horkája. Ezzel magyarázható az a különös jelenség, hogy a későbbi "honfoglaló" nemzetszövetségnek látszólag "két" vezérnemzete volt, a Megyer és Nyék. Elképzelhető viszont az is, hogy a Nyék nemzet nem Álmos, hanem Árpád házassága révén került szövetségbe a szabírokkal. Őseink által 839-ben az Al-Duna vidékére indított hadjáratnak már Álmos volt a névleges vezetője. Később ugyanígy állhatott a 840 körül született Árpád a 862-es pannóniai hadjárat élén.
Ügek halála után Álmos vette át a Megyer nemzet és a szabír nemzetszövetség vezetését, Árpád pedig a Nyék nemzetét. Nem lehet tudni, hogy mikor érett meg a Kárpát-medence elfoglalásának szándéka, de a 862-es hadjárat után bizonyára többet foglakoztak e gondolattal. Úgy tudjuk, hogy az onugor nemzetekkel, Kér-rel, Keszi-vel és a köktürk Kürt-tel, 888 és 891 között kötöttek szövetséget, amit Vérszerződéssel, azaz esküvel foganasitottak. A hajdani író arról tudósít, hogy Etelközben három évet töltöttek, ami meg is felelhet a valóságnak. A Don vidéki hazából Etelközbe költöztek, hogy itt megpihenjenek és feltöltsék utánpótlásukat, valamint megtegyék a külpolitikai és hadműveleti előkészületeket a Kárpát-medence elfoglalására.
Bizánci feljegyzésekből tudjuk, hogy két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende, akinek a neve a török künn (=nap) szó kapcsán nyer értelmet. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme: a Nap fia, ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az Isten égi jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei vezetője volt.
A világi hatalom a gyula kezében összpontosult. Ő volt az ügyes-bajos dolgok intézője, a hadak vezetője, a szerződések megkötője, a kende utasításainak végrehajtója. A nemzetek vezetőit pedig horkának vagy karhásznak hívták, akik a nemzetszövetség ügyeiben a gyula irányítása alatt álltak, de függetlenek voltak saját nemzetük vezetésében. Alattuk álltak a társadalmi ranglétrán a nemzetségfők. A nemzetségeket a nagycsaládok alkották, melyek élén a nagycsalád legidősebb nőtagja állott. A nagycsalád rendjéről és közvetlen szükségleteiről ő gondoskodott. A férfiak feladata volt a társadalom védelme, a kereskedelem, a nagyállattartás, a halászat és vadászat.
Az ősi hit papjai, a táltosok (más néven mágusok) végezték népük testi-lelki gondozását. Mint koruk legnagyobb tudósai, értettek a gyógyításhoz, a sebészethez, a csillagászathoz és a szellemi tudományokhoz. Tanácsadói voltak a kendének, gyulának, a horkáknak és nemzetségfőknek. Nem volt vagyonuk, csak népük, mely szerette, tisztelte és eltartotta őket. Mivel szertartásaikban a tüzet is használták, egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy "tűzimádók" voltak. Igen, de a tűz a nap földi mása, míg a nap az Égi hatalom jelképe. Erre a keresztény templomok a gyertyalángja is emlékeztet.
Sajnálatos ténynek mondható az, hogy a magyar birodalomalapító Álmos-Árpád népének se népnevét, se nyelvét illetően nincsenek megbízható, határozott ismereteink. Népnevünket korábban Megyer-Magyar nemzet nevéből származtatták. E feltételezés nyelvészetileg elfogadható, de ellentmond a történelem. A vérszerződést független nemzetek kötötték a Kárpát-medence elfoglalásának érdekében, amikor egy közös népnév gondolata föl se vetődhetett. Továbbá az is kérdéses, hogy vajon a szövetkező szabírok és onugorok azonos népnek tartották-e magukat azonos népnévvel? Mások az arab forrásokban talált M.dzs.gh.r. mássalhangzók különböző változataiban látják a megoldást, de megjegyzik, nem lehetetlen, hogy a baskírok madzsghir népneve rejtőzik mögötte. Valóban, a madzsghir szó írásához többlet nélkül megvan minden mássalhangzó. Ezzel szemben vagy a dzs vagy a gh fölösleges a magyar szó írásához. Ez azonban nem zárja ki, hogy madzsghir is lehetett Álmos-Árpád népének a neve, legalábbis a szabír rétegnek. Amennyiben ez így volt, mivel a madzsghir szó alakilag és hangtanilag oly közel áll a magyar szóhoz, nyomtalanul beolvadhatott az őstelepesek magyar népnevébe.
Álmos népének nyelvét illetően is nagy a bizonytalanság. A hivatalos történetírás nekik tulajdonítja a magyar nyelv meghonosodását a Kárpát-medencében. A turkológusok szerint viszont a személy- és nemzetnevek a török nyelvek segítségével értelmezhetőek. Ők török nyelvűnek vélik Álmos népét, akik viselete, műveltsége, társadalmi és hadi szervezete különben is jellegzetesen török.
A kijevi rovásírás Ha figyelembe vesszük a nemzetszövetség szabír-onugor összetételét, nem lehetetlen a kétnyelvűség sem. Elképzelhető, hogy a szabír rétegnek magyar volt a nyelve, míg az onugoroké (Nyék (?), Kér, Keszi és a köktürk Kürt) török. Nagyban hozzásegítene e kérdés tisztázásához a kijevi vár feletti sziklafal rovásírásának elolvasása, melyről úgy tudjuk, hogy Álmos népének hagyatéka. Ha az elmondottakat figyelmesen kiértékeljük, akkor nehéz azt állítani, hogy Álmos-Árpád népe volt a Kárpát-medence népességének nyelvadója. Sokkal valószínűbb, hogy bármily nyelvet beszéltek, az beolvadt az őstelepes földműves népnek magyar nyelvébe.
A visszacsapó íj
„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!" - foglalták imáikba Nyugat-Európa népei több mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-ágbeli őseinkkel. Félelmetes és elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X. században őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész bármely vidékén.
Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj volt. Lőtávolsága meghaladta a nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak voltak, ahol a nyugatiaké ártalmatlanul földre hullott. Azt mesélik, hogy egyszer egy török janicsár fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus tengerszoroson, melynek szélessége 800 méter. Szittya, hun, avar őseink találták fel ezen íjakat, de nem csak ők használták, hanem más lovas műveltségű népek is Eurázsia belsejében.
A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas eljárással készült. Az első, legfontosabb feladat a megfelelő faág kiválasztása volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait választották, melyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet, hogy C hajlású merevítők segítségével ilyen ágakat mesterségesen is növesztettek. E hajlított ágakat kiszárították, majd a szálakkal párhuzamosan laposra faragták. Erre halenyvvel ragasztottak több rétegben finomra csiszolt, vékony szarulemezeket, és szintén több rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget gondosan kiszárítottak, így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra csiszolt csontlemezeket ragasztottak, a karok végére szarvasagancsot erősítettek, amire az ideget kötötték.
Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa eredeti hajlásának állapotában tárolták, hogy a kívánt rugalmasságát megtartsa. Csak röviddel használat előtt ajzották föl. Ez abban állott, hogy a karokat a természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B), és az ideg rákötésével tartották használatra készen. E művelet nemcsak nagy erőt, hanem hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a harcosoknak az íjak használatára való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és ügyességet. Az íjak a harcosok legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére, bár megfelelő izomzat és hozzáértés nélkül korántse voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak háborúkban, hanem vadászatra is használták.
A harcmodor
Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem kizárólag ezzel magyarázhatók. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége, harcképzettsége, és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága, helytállása döntötte el. Ezen erényeket még a műszaki fejlődés is csak látszólag szorította háttérbe.
A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértet viseltek, míg a nyugati harcosok mozgását lelassította és lomhává tette a nehéz páncélruházat. A nyugatiak lovai nagyok, erősek, de lassúak voltak, míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lován, a tarpánon lovagoltak.
A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és ott ütközzenek meg, amikor és ahol nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait. Ha tudták, megbontották az ellenség hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette azokat. Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas kört alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok is a megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak, akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, melyet a kengyel használata tett lehetővé. Ha e csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a "menekülőkből" pedig győztesek. A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, azok csak akkor vették észre, hogy kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is velük szembefordultak.
Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "haj", "haj" harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak. Azonban, hacsak lehetett, elkerülték a közelharcot. A kengyel is a lovas műveltségű népek találmánya volt.
Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra kötött tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva élelemmel. A tejport vízben feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak átlagban három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított. Innen van a "nyereg alatt puhított lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.
http://www.szittya.com/olvasmanyok5.htm