EREDET ÉS LÉT, NYELV ÉS KITELJESEDÉS

Kiindulás

Ha egy népnek két őstörténetéről esik szó, az nem feltétlenül tekinthető gazdagságnak. Valóban, ebben dúskálni nem öröm. Ma még nekünk is kettő van. Ez a könyv azon magyar, főleg történész szerzők műveire támaszkodik, akik kísérletet tesznek arra, hogy csak egy őstörténet maradjon a kettő közül. Másik magyar őstörténetről kell beszélni ott, ahol van egyik is. Ezt az egyiket jól ismerjük tanulmányainkból. Ma összefoglaló néven finnugor szemléletű történetírásnak nevezik, és az a kezdetleges fejlettségi szinten állónak tekintett, kezdetben halászó és vadászó, fejlett hit és tudás nélküli magyarságot az Ural-környékéről eredeztetve juttatja el - menet közben másoktól felszedve a civilizáció áldásait -a Kárpát-medencébe, mindezt döntően olyan nyelvészeti érvekre építve, amelyek soha nem bizonyított feltételezéseken alapulnak. A másik magyar őstörténet ezzel szemben a Régi Kelet, Mezopotámia, Korezm és a Kárpát-medence tájairól vezeti 10 000 éves távlatban számolva az egymással rokon népek áramlását úgy, hogy a bonyolult fejlődési folyamat kitérőkkel bőven tarkítva ugyanitt, a Kárpát-medencében az árpádi honfoglalással ér véget úgy, hogy határozott folyamatosságot ismer fel eközben az első mezopotámiai magas kultúra- egyébként egész Eurázsia életét alaposan befolyásoló - továbbvitelében. Az előbbi elmélet nem túl régi, hozzávetőleg kétszáz éves története van és legfőbb ismérve, hogy ajándékba kaptuk a Habsburg néven ismert osztrák uralkodóháztól politikai alapokon. A másik egyidős magával az emberiséggel, a magyar néppel, de félő volt, elfelejthetjük az első miatt. Hogy nem fogjuk elfelejteni -, sőt rövidesen újra megtanuljuk - arról azok a történészek, nyelvészek, műtörténészek gondoskodtak, akik emigrációba - külföldibe és hazaiba - kényszerülve nem nyugodtak bele a megváltoztathatatlanba, erőfeszítéseik és kutatásaik nyomán újra kisarjadt a feledésre ítélt történelem, Ez a könyv arról beszél, amit ők állhatatos munkájukkal kiástak, bizonyítottak és újra napvilágra hoztak.

Hogy a finnugor történetírás tételei nem állták ki az idők próbáját, az számunkra csak a kisebbik baj forrása. A nagyobbik bajt a kizárólagosság felfogása okozta, amelynek következtében semmilyen más irányú tájékozódás nem volt lehetséges a magyarországi tudósok munkájában. Ezáltal önmagukat zárták ki a történelmi kutatások világméretű folyamatából. A világ tudományos főáramától való elzárkózás számunkra lesújtóan végződött, és a ránk eső jogos örökség elismertetését is lehetetlenné tette hosszít időre. Távolmaradásunk örökségünk felkutatásától önjelölt népek számára lehetővé tette, hogy egymással vetélkedve "vállalják" és sajátítsák ki azt, amihez ajándékként hozzáférhettek. Ahelyett, hogy magyarul olvastuk volna el magunk az ókori leleteket, ezek az eredmények mind valamely külföldi nyelven nyertek először értelmezést és elnevezést - szerintünk túlnyomóan sokszor hibásan -, jelentősen megnehezítve a szakirodalomba beivódott tévedések korrigálásának esélyét. A pártatlan nyugati tudósok azonban ébren tartották helyettünk is őstörténetünk gyökereit, remélve, hogy egy napon magyar nyelvű kutatók oldják majd meg azokat a rejtélyeket, amelyekre ők a magyar nyelv anyanyelvű birtoklása híján nem lehettek képesek. Ez az egészen egyedülálló és különleges magyar nyelv - amelyet irigyei becsmérlően betolakodottnak és magányosnak neveztek, mert rájöttek rendkívüli tulajdonságaira - hordozója az isteni tudásnak, hitnek és magába sűríti mindazt a hagyományt, amely hosszú évezredek felhalmozott tudását és tapasztalatát hordozza hallatlan tömörséggel és kifejezőkészséggel.

Akit ez a másik magyar őstörténet érdekel és többet szeretne róla tudni, nagy fába vágja a fejszéjét, de megéri a fáradságot. Olyan közös kincs birtokába juthat -a bizonyosság állapotába -, amit máshol ma talán nem szerezhet meg. A kockázat elenyésző: a felhozott és ismertetett művek mögött milliónyi oldal történelmi irodalom áll bizonyítékként és mind arról beszél, hogy az elsőnek nevezett történelem nem tartható tovább. E tenger irodalom nem volt eddig ismert széles körben itthon, ezért nem elvesztegetett idő az, amit most pótlásként még behozhatunk és agytekervényeink sarkaiban is rendet teremthetünk. A feladat tehát emberes, ehhez mért lendülettel is kell hozzáfogni a rendbetételhez. Mivel most hozzávetőleg tízezer éves történeti időszakot tanulmányozunk át, sok részlet háttérbe szorul, mert ez itt történelmi vázlat. Nem részletkérdések tisztázása a cél, hanem nagyléptékű folyamatok felvillantása és új összefüggések bemutatása. Aki tehát pl. a szkíták részletes ügyeinek teljes tisztázását várja most, annak a nagy könyvtárakba kell mennie ezután is, de az is könnyen meglehet, hogy sok tekintetben még nem is írták meg a hiányzó részeket.

Segédeszköznek szánom minden érdeklődő kezébe e kincsestárat azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az elkövetkezőkben e tárgyban bárhol megjelenő művek, cikkek mondandóját az érdeklődők egy már előkészített kronológiába el tudják helyezni. Dr. BARÁTH Tibor: Tájékoztató az újabb magyar őstörténeti kutatásokról c. (Turul Kiadó, Veszprém, 1989.) (BT2) 52 oldalas tárgyszerű munkája sok fontos megállapítást tartalmaz az őstörténet kutatásának helyzetéről. Főképpen nyelvészeti alapokra helyezett őstörténete általános döbbenet tárgya a megjelenése óta. A szakma fenntartásaival kísért gondolatai majdnem minden tekintetben gyökeresen ellentétben állnak a hagyományos történetírással. Elmenni mellette azonban nem lehet, annál is kevésbé, mert cáfolata sem jelent meg. Egy idézetet mindenképpen le kell itt írni Baráth gondolataiból (BT2 52. o.): Mindez ideig semmi olyan nyomós ok nem merült fel, ami miatt nekünk (külföldi magyar kutatók-A szerk.) módosítanunk kellene tudományos tételeinket, főleg pedig, hogy szembeforduljunk a nem-magyar tudósok, szumirológusok, egyiptológusok - magyar vonatkozású megállapításaival. Kívánatosnak tartjuk azonban, hogy a hazai tudománypolitika egyoldalú tájékozódása enyhüljön, mert erre az idő nagyon megérett.

Hogy a felkínált egyezség még talán némelyek szerint korai, azt egy másik idézet mutatja Bodor András tollából: Az utóbbi évtizedekben aztán, különösen a külföldre szakadt történészek és nyelvészek, valóságos divattá tették a szumir rokonság kutatását és olyan szellemi ragály kerítette hatalmába őket, mely tudatos túlzásokhoz, hamisításokhoz, enyhén szólva minden tudományos alapot nélkülöző elméletek kiagyalásához vezetett. E sajátos magyar-magyar elméleti gerillaháború tehát még nem ért véget. Csak mindannyiunk közös érdekében kívánhatjuk, hogy e csata minél előbb közös békével érjen véget - és itt ebbe még egy kapituláció is belefér -, mert most nem csak erről van szó.

Kezembe vettem gyermekeim leendő magyar történelemkönyvét. Rövidesen kézbe veszik ők is. Áttanulmányoztam leírásait a magyar őstörténetről és utána eredtem az ott leírtaknak. Ami onnét kimaradt, vagy egy "kicsit" másképpen van, az itt található meg. Hogy a két történelem még csak köszönő viszonyban sincs egymással, az nem az én hibám. Az itt felhozott munkák egy "másik" magyar őstörténelem forrásai. Ezt olvasva, ha holnap felébredünk, már nem ugyanazok leszünk, akik eddig voltunk.

Az a sok-sok évezred, ami e vázlatos kronológiában szemünk előtt filmszerűen lepereg az emberiség hajnalától kezdve, döbbenetes új megvilágításba helyezi nemcsak a mi, de az egész civilizált világ történelmét. Kidobhatjuk a szemétre régi hiedelmeinket, tévedéseinket. Nemcsak magunknak okozunk ezzel munkát, az eddigi egész világtörténelmet is újra kell írni, mint ahogy szerzőink ezt nagy részben már meg is tették.

Az alant kibontott történelem feleslegessé teszi az ún. ellentörténelem felvillantásának lelki terhét is, mert mellette nem marad más, csak az maga.

A minket érdeklő történelem

A Régi Kelettel kezdődő feldolgozott irodalom áttanulmányozása alapján egy hatalmas ívű, egyetlen lendülettel megrajzolt történet kerekedik ki. A valahol a Duna-medencében, Kaukázus, Korezm táján kialakuló ősnép a műveltség igen magas fokára jut el. Nyelve lesz, írni kezd, túléli a bibliai Özönvizet, megtelepszik a folyóvölgyekben, földet művel, fémet munkál meg, társadalmakat szervez, birodalmakat hoz létre, benépesíti a Régi Keletet, annak közeli és távoli környékét egy olyan vallással és kultúrával, amelynek felhalmozott tudásából az egész világ mind a mai napig él, biztos lábbal jár az égbolton, a csillagok és csillagképek jelenléte, mozgása és üzenetei számukra élő és parancsoló kötelességeket, eligazodást rejtenek életükben.

És beszél, méghozzá a világ Úr-i ősnyelvén. Sumir-e talán százéves nyelvészeti műszót ideje egyszerűen mahgar néven tovább tárgyalni -, ujgur, egyiptomi, hettita, kani, etruszk, pilisi, kánaáni, kelta, pannon, szkíta, pártos, avar, szabin hun ésmagyar mind egy ősi tőről fakadó nyelven beszélt. Ezért nem szabad, hogyaz előkerülő temérdek nép neve bárkit is megzavarjon, hisz ugyanazt a hun-magyar ősnyelvet beszélték és írták, amin mi magunk is felnőttünk. E sok népnév ma már csak földrajzi elhelyezkedésre, korra, hivatásra utal, de a könnyebb érthetőség érdekében tovább használjuk iránytűként. Óvatosságra azonban itt is nagy szükség lesz, mert a népek sok vonulásuk közben bármely szerzőnél könnyen átkeresztelődhetnek akár menetközben is.

Mu és a történelem hajnala

Mu-ról szóló könyv - amely a Csendes-óceánban leírt hatalmas kontinens lett volna - ismertetése leginkább azt célozza, hogy érzékeltessen, a történelem nem pár ezer éve kezdődött. Fel kell készülnünk lelkileg arra, hogy kiderülhet, sok tízezer évben kell gondolkodjunk ezután, ha a művelt emberről esik szó. (Gondoljuk csak meg, kultúránk gyökerei a Zodiákus rendszeréből is táplálkoznak. Amíg a történelem egyszer körbejárja a Zodiákusa, az 12 X 2160 év. Vajon hányszor kellett körbejárnia, mire a feleszmélő ember már ismerje az éppen, soron következő csillagkép nevét és üzeneteit? Ha csak egyszer elég volt megfigyelni, az is 25.000 évnyi tudatos emberi gondolkodást jelent. VÁRKONYI Nándor A Szíriát oszlopaiba fektetett munkássága sem veszett el, az általa összeszedett kultúrtörténeti adatok még jól jöhetnek a kőkori kultúrák újraértékeléséhez.) Nem sugalmazom azt, hogy az a történet közvetlenül a Régi Keleten vagy Egyiptomban folytatódik, bár Mu és kultúrájának jelképei ma is vesznek bennünket. De azt nyugodtan mondhatom, aki belenézett tízezernyi évek mélységébe, csak meríthet és tanulhat belőle, többek közt szerénységet és távolra tekintést. Az előzmények szálai egyfelől Indián, Burmán keresztül mutatnak vissza keletre, másrészt Atlantiszon, Közép- és Dél-Amerikán keresztül nyugatra egy közös pontra a Csendes óceán szigetvilága helyén létezett Mu-ra, az Anyaországra, az elsüllyedt kontinensre. A történész - Baráth Tibor véleménye - egyelőre nem látja, Csicsáky hosszújáratú tengerészkapitány idevágó kutatásai ellenére sem, hogy az említett földrajzi és geológiai adatok a magyar nyelvű népek őstörténete elé volnának illeszthetők.

Mu történetének alapos felderítése érdekében embernek való feladat lehetne Amerika ősi romvárosainak kimerítő vizsgálata, a Naacal és a mexikói Maya kőtáblák elemzése, mert könnyen meglehet, minket érdeklő dolgok is vannak bennük leírva. Mu gyarmatainak fejlődése kísérteties hasonlóságot mutat a mezopotámiai kultúra szétterjedésének történetével: az anyaország kiáramló néphullámainak gyarmatai idővel eljutottak a fejlődés olyan fokára, hogy önálló gyarmatosítókká léphettek elő - ezt az átfogó folyamatot a sumér tágulás is elérte növekedése folyamán. Ez a siker talán csak a fejlődésben legelsők jutalma lehet, az utána jövők már a benépesült földön csak véres küzdelemre ítélve juthatnának előre. Részben erről is szól az őstörténet; az elöljárók, felfedezők jutalma gyakran odavész az utánajövő pusztítók kezén.

Jutna feladat a geológusoknak is bőven. Mindjárt egy fontos kérdéssel kellene kezdeni: hogyan lehet a lemeztektonika elméletébe beilleszteni földrészek elsüllyedését? Mit tud kezdeni az évmilliókban számoló geológus a földtörténetben 10-12 000 évvel ezelőtt lejátszódott kataklizmákkal. Valóban biztos-e, hogy a hegyek emelkedtek fel és nem az óceánok szintje süllyedt le, kitöltvén a beomlott kontinensek által hagyott űrt? Biztos-e az, hogy Tiahuanacot ma 5000 méteres magasságban nem a tenger szintjén építették, hanem eszelős módon felhordták oda köveit. Nem attól került-e oda, mert Mu, az Atlantisz és a többi elsüllyedt föld beomlása miatt a víz kitöltvén az űrt, szintjét mind lejjebb vitte?

A Régi Kelet első magaskultúrája

Minden okunk megvan rá, hogy a Régi Kelet kezdeteivel ne elégedjünk meg, mint az írott történelem kezdetével. Ugyanis ott kész kultúrák nőttek ki a semmiből. Valahonnét odajött és helyben kiteljesedett, a szellemi tudás birtokában lévő társadalmak felépítették itt is új világukat. Irdatlan történelmi mélységekbe kell leereszkedni annak, aki fel akarja fogni az emberi műveltség gyökereit. Számunkra sem érdektelen tanulmány ez, hisz látjuk majd, mai tudásunk szerint a magyar történelem is a Régi Keleten kezdődik. Látjuk majd azt is, ha a Kr. e. V. évezred közepe táján már bizonyítható sumir nyelvű kultúra jelenik meg készen, írással, egyistenhittel, iparral, földműveléssel, fémművességgel, társadalmat alkotni készen, kiforrott szellemi háttérrel, az bizony több, mint elgondolkoztató. Al-Ubaid - Ur városának tartozéka Özönvíz előtti leleteivel - neve sem véletlenül kerül szóba annyiszor. Az angol Woolley itt ásta ki a nevezetes Özönvíz előtti telepet, majd találtak még ilyet Urukban, Eriduban is, és még nagyon sokat, épp a sumir központok alatt. Látjuk majd azt is, hogy az ősi napvallás és nemzeti vallás jelképei a népművészetben mind a mai napig ezernyi szálon kötnek össze bennünket a múlttal. Természetesen igen fontos a történelmi események felderítése, de legalább olyan fontos az alkotó szellem máig tartó kincseinek megbecsülése, népeink alkotásainak ismerete, megbecsülése és ápolása. Tekintsük ezt kronológiánk előzményének.

Magyar vonatkozások felismerése

Az őskorban az volt a szokás, hogy az első letelepülő adott nevet a környéken mindennek, az utána érkezők ezt használták. Magyarul értelmezhető nevek tömkelege takarja be Európát, a Régi Keletet, Afrikát. Szemünk előtt pereg le az a történet, amelyben Mezopotámia, Egyiptom, a Boldog Arábia, Eritrea, az afrikai Nagy-Tavak vidéke, a Földközi-tenger vidéke, a Hettita Birodalom, Indus-völgye, Kréta, Kis-Ázsia, Hellász, Nyugat-Európa, Észak-kelet Európa benépesül és civilizálódik magas szinten a sumir (mah-gar) nyelvű ősnép szétáramlása következtében. A Tudás Népe ők - olyan szerencsések lehettek, hogy szorgalmuk és tudásuk folytán, kedvező életfeltételeik által korábban juthattak el a szellem művelésének lehetőségéhez, -minden műveltség kezdete a Régi Keleten. Nagyon fontos itt és most leszögezni azt, hogy ha egy földrajzi név magyarul értelmezhető, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy ott magyarok laktak. Sőt, igen, óvatosnak kell lennie bárkinek is olyan következtetések levonásában a ma is folyamatos, sőt egyre inkább lendületre kapó, feltárás alatt álló ősi sumér-magyar nyelvi kapcsolatokról, amelyek többet állapítanak meg annál, amennyit abból kétségkívül bebizonyítottak. Ez azonban csak a kérdés egyik oldala. Az ősnyelvi azonosság kimutatása az ősi sumér és a magyar nyelv között a kérdés első felének megoldását jelenti. Ma Magyarországon bárki csak akkor tekintheti magát az ősi kultúra örökösének, ha kimutathatóvá válik nemcsak az ősi nyelv birtoklása, hanem az egyenes ági népi leszármazás ténye is bizonyossá válik, ugyanis a sumér nyelv az ókor világnyelveként népeinek szétáramlásával egész Eurázsiában nagy teret szerzett. Ennek hiányában - és ez mindannyiunk közös felelőssége is, nem beszélve a szerkesztőről - valóban csak a délibábos történelem rabjává válik az, aki olyan íveket is beleért a magyar őstörténetbe, amiket a kutatók nem bizonyítottak kellőképpen. Márpedig ez a kronológia nem délibábos, sőt, az elkövetkezőkben a kellőképpen bizonyított történelemről lesz szó, és éppen nem ez a történelem délibábos, hanem az, amellyel eddig volt szerencsétlenségünk találkozni. A kérdés második felének megoldását annak az évezredeken át zajló és ma már egyre inkább megfogható népi folyamatosságnak a bemutatása jelenti, amely őstörténetünket képes összekapcsolni a történelem hajnalának eseményeivel, sőt felismeri benne a gyökereket is, továbbá bizonyítani tudja az összetartozásukat úgy, hogy eközben nagy figyelmet szentel a műveltség óriási szerepének. Szerzőink megtalálni vélik a népi folyamatosságot a subur-subar-szabir (hun) -magyar népességek több ezer éves történetében. E fő szál mellett ezernyi mellékszál fut gyakran hangsúlyosan, máskor a háttérben, megint máshoz vissz-szálként. Ez a történelem erről szól és nem veszi magára azt az együgyű vádat, hogy csupán bármilyen felsőbbrendűséget bizonyítandó agyalták volna ki a Régi Kelettel, a sumérokkal való kapcsolatokat. A felsőbbrendűek történelmét már megírták egyszer az indoeurópai név alatt, eredményei ismertek: könyveik a süllyesztőbe kerültek, két világháború tízmilliónyi halottja pedig a temetőkbe.

Vannak fénykorok és bukások e történetben, ha csak a száraz eseményeket tekintjük. Vannak nagy menekülések egy konok üldöző elől. Ugyan mit keresett volna a perzsa Dárius az Al-Dunánál nagy sereggel, csak nem az ÚR-i népeket, akik irtására olyan magas szirten berendezkedett? Pusztító "Nagy" Sándor, Julius Caesar, a vérszomjas asszír és perzsa királyok elképzelhetetlen tömegben és elképzelhetetlen módszerekkel irtották népeinket, mint a megszállottak, és némelyek közülük emberfejekből rakattak hegyeket palotáik elé és a megnyúzott áldozatok bőrével takarták be a városfalakat, közszemlére tették, majd az ezekből készített tudósításokat aranyba verték az utókornak szánt okulásul. Ez számít ma dicsőséges történelemnek. Ezt tanítják mindenhol, ha az ókorról esik szó. Vannak ellopott hagyományok, továbbfejlesztett hagyományok és elfelejtett, agyonhallgatott történetek.

Ennek ellenére maga a teljes történet azonban egy káprázatos diadalmenet, ősnépünk állandó megújuló képességének bizonyítéka, ahová eljutottak, ott megkezdődött a civilizáció, az emberek beszélni, írni, alkotni, építeni kezdtek a szellem erejével. Erősen kell tudatosítani és közkinccsé tenni e szellemi erő mibenlétét, jelképeink ma is ható erejét. Szellemünk legerősebb fegyverünk, hagyományaink ápolása vértes ruházatunk, népművészetünkben felhalmozott és elrejtett óriási tudás által megőrzött és mindennapi tárgyainkon való jelképhasználatunk a felejtést gátló védőburkunk. A végtelennel, Istennel a napvallásban való mindennapi kapcsolat teremtő ereje szoros kötelékként fűzte össze e népet, melyet csak e nép részbeni kiirtása tudta meggyengíteni.

Hunok és magyarok

Külön történet a hun és a magyar ágak évezredeken át zajló vetélkedése, kettős szövetsége. Vérszerződések sorozata adott erőt e népnek egymásra találásaik alkalmával. A teokratikus, napvallású világrend győzedelmes ideje a kezdetek meghatározója. Együtt él a mennyei szent háromság a földi háromsággal. Nemcsak az uralkodók, istenek származnak fentről, hanem maga a nép is mennyei származással bír. Micsoda demokrácia ez évezredekkel korábbról, s dolgozó nép is isteni eredetű, nem pedig rabszolga. "...Miképp a mennyben, úgy a földön is..." Ez a magyarázata a békés, építő társadalmak létének. Ősi, Mu-ról örökölt jelképük, Ur- Nammu sumér király 4200 éves törvén tábláján is megjelenítve, a kettős háromság, a két egyenlő szárú háromszög fordítva egymásra téve ma régi értelmét vesztve egészen mást jelent. Mai ésszel fel sem fogható az a harmónia, amelyben e népek éltek. Ilyen égi egységbe forrva lehet peremes piramisokat, Égúr ágyát hordozó zikkuratokat, ezernyi kilométeres öntözőrendszereket építeni. Lehet napvárosokat építeni szerte a kőkori világban.

Az ősnép szétáramlása

Meg kell látnunk azt a többlépcsős benépesülési folyamatot, amelynek következtében lakottá vált a Régi Kelet. Götz László általános nyelvterjedési elmélete e téren támogatja Baráth Tibor rövidebb időszakokra alapozó, népvándorlásokkal lezajló, hun- magyar név alatt megtörtént szétáramlását. Azok a sorsfordító időszakok is kézzel foghatóvá válnak, amelyek kezdetben a halászó-vadászó életmódról élelmiszer-termelővé válást mutatják a maga után következő kirajzással együtt, majd az öntözéses gazdálkodás terjedését az azt követő népességnövekedéssel és az azt követő újabb kirajzással együtt, majd ezután a megtelepedett és önállóvá váló gyarmatok népkibocsátóvá válását, majd még később a száraz (öntözés nélküli) földművelés elterjedését még újabb kirajzásokkal. A Régi Kelet (más szerzőknél Elő-Ázsia) területeiről 8-10 000 évvel ezelőtt nyugatra meginduló népáramok Anatólia és Egyiptom gyarmatosítása, benépesítése után az Égei világon keresztül Európa jelentős területeit birtokba vették. Ez a folyamat Európában 6 -7000 év óta zajlott több hullámban és a görög, valamint római hatalmak megszilárdulásáig déli irányból közelítettek többek közt a Kárpát-medence felé is. A valamikori sumir-mah-gar ősnép Mezopotámia környékén maradt utódjai a szkítákkal, keltákkal kezdve és a magyarokkal és néhány rokon néptöredékkel bezárólag Kelet-Európán keresztül igyekeznek nyugatra. Jó részük itt, a Kárpát-medencében bukkant rá a nyelvében igen hasonló korábbi bevándorlókra. E népek - nevezzük őket itt magyari népeknek - temérdek emléket hagytak maguk után. Ezen emlékek napvilágra kerülése a múlt századi feltárásokkal kezdve felforgatták a történelmet kutatók - majd az érintett népek - életét.

A romantikus történetírás kártételei

A romantikus Nyugat sok-sok kiváló tudósa fejtette évtizedeken keresztül az agyagtáblák, piramisok, rovások, tekercsek, kövek, mondák, regék üzeneteit. Elvégezték a hatalmas munkát évekig bolyongva ismeretlen jelek birodalmában. Tisztelet és hála nekik ezért. Nem tehetnek róla, hogy igen sok esetben nem jöttek rá a végső megoldásra csak azért, mert nem magyarok voltak és a számukra rejtve maradt nyelvi tudásra nem tudtak magyarázatot adni. Mert a magyar nyelv őrizte meg legtisztábban az ősnyelv hagyatékát nyelvi rendszerében, nyelvtanában, az igében és lelkületében. Hogy is gondolhattak volna arra, hogy egy az Uraltól származónak mondott halászgatónak tekintett nép, amelyet az elmúlt kétszáz év oktatása szerint végül "beüldöztek" a Kárpát-medencébe pogányan primitíven, múlt nélkül, rájuk ragadt nyelvvel, pont ezek lennének kulcsa sok korábbi történésnek. A romantika idején a népek szinte rávetették magukat a Régi Kelet hagyatékára. Mindenki azt gondolta, a saját történelmét fogja ott megtalálni, ki is osztották az utolsó agyagtábláig. Mi, magyarok nem voltunk ott, aki mégis odament valami sejtéstől indítva, azt már rég elfelejtettük, kizártuk, lehülyéztük és tévelygőnek neveztük.

A Nyugat már rájött korábbi tévedéseire. A romantikával kezdődő indoeurópai és indogermán téveszméket hátrahagyva manapság kezdenek el új alapokon kutatni. Eldobták káros dogmáikat a felszínre került temérdek adat hatására. Sorozatban bizonyítják helyettünk őstörténetünk mozzanatait, pedig sok esetben nem is tudják, hogy ezt teszik. Mi sem maradhatunk sokáig a ránk erőltetett hamis történelem elszenvedői. Szét kell törni a megkövesedett hazugságokat, nekilátni a kutatásoknak és újraírni őstörténetünket úgy, ahogyan az valóban történt. El kell felejteni mindent, ami nem igaz; ezért káros az egészséges nemzettudat kialakulására. Ezért nálunk is le kell vetkőzni egy téveszmét, ez a finnugor elméletek erőltetése. Ki kell állnunk a világ elé, hogy itt vagyunk és visszavenni történelmünket azoktól, akiknek eddig megengedtük, hogy ellophassák tőlünk. Nem volt ez mindig így. A finnugor őrület előtt még mindenki tudta, honnét jöttünk. Itt kell megemlékezni László Gyula kettős honfoglalásról alkotott felfogásáról, mert a külföldi magyar kutatók után itthoni magyarként mért további csapást a finnugorizmusra. Götz László soronként cáfolta és semmisítette meg a primitív elméleteket, amelyekből semmi sem maradt meg.. Hiszen hipotetikus ősnyelv hipotetikusan megszerkesztett szavaira épült az egész elmélet. Van viszont sumir-mah-gar származású tudás, történelem, nyelv, hit és kultúra milliónyi agyagtáblára írva. Végiggondolta-e már valaki, hogy történetírásunk sohasem vitatta a hunok és avarok keleti származását, miközben tagadta a velük való rokonságunkat. Így tehát például a hun-avar-magyar rokonság illetve azonosság bizonyítása egyúttal a finnugorizmust is cáfolja.

Azt is be kellene ismerni persze, hogy az elmúlt 200 év vad finnugor kalandja és annak következményei nem csupán buta tudósok balga tévedése volt.

Történelemhamisítások felszámolása

A másik őstörténet tisztítótüze mára elemésztette a Habsburgok ajándékát, az egyik őstörténetet. Mára szertefoszlott a Kárpát-medencei szláv, morva és frank mese hercegestül, fejedelmestül. Megtudjuk azt is, hagy a hunok és az avarok telepítették le a szlávokat gyepűi népekként a Kárpát-medence körülvevő tájaira és megtanították őket államszervezésre, közigazgatásra, földművelésre, iparra. Pribina, Kocel, Szvatopluk, -a moharán (germán) Zwentibold - meséje is szertefoszlott a köréjük képzelt szláv "birodalmakkal" együtt. Dajkamesévé silányodott a magyar "kalandozások" története is, hisz ezek az akkori Európa egyik legerősebb katonai hatalmának stratégiai jellegű megelőző csapásai voltak az országhatárokon belüli nyugodt fejlődés biztosítására. Fatális véletlen volna, hogy Európa 49 városába mentek el őseink és ezekbe a városokba mindbe jutott az avar kincsből "Nagy" Károly gáláns adakozókedve nyomán? Odalettek a Nagy Károly-féle frank és germán mesék is, csak a rablás és árulás emléke él. Odalett a catalaunumi csata is a kitalálások oltárán némely forrás szerint. Ugyanezzel a lendülettel kell, a szemétre hajítanunk a magyarság pogányságáról szóló rosszindulatú beállításokat. Nem voltak pogányok, hanem keresztyének, csak éppen nem a római, hanem a jézusi hitet birtokolták. Itt most csak a hun nyelvre lefordított bibliát hozom fel a pogányság cáfolatául, az is bőségesen elég bizonyíték.

Megoldódott a "görög csoda" titka is, éppúgy, mint az "etruszk váza" rejtélye, a hirtelen létrejött magas Földközi-tengeri kultúrák titkai is. Mint ahogy a görög csodát sem a dór géniusz emelte fel, hanem éppenséggel a sumer és Kisázsia felől áradó néphullámok - ők, a görögök legalább nem loptak történelmet. Akit egy kicsit is érdekel a görög tudás eredete, lapozza fel a történelemkönyveket és nézze meg, a máig világhíres görög tudósok és művészek közül ki származott Kisázsiából. Meg fog döbbenni, mert a túlnyomó többségük onnan származik. Az örök Rómáról viszont meglehetősen kínos történelemhamisítás is kiderül, ez pedig a szintén keleti, kisázsiai elvándorlású etruszkok történelmének és szellemi vívmányainak szemtelen ellopását takarja. E két nagy kultúraátvételt megelőzte még egy másik átvétel is jó másfél ezer évvel azelőtt Mezopotámiában, az akkádoké, akik abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy testközelből vehették át a tudást - már amihez hozzájutottak -, ráadásul elég korán. Ennek fényes bizonyítéka az Ószövetség sok története, a Gilgames és a többi sumér irodalmi alkotás, melyek ma akkád, időnként megengedőleg akkád-sumér vagy sumér-akkád cím alatt szerepelnek. A hunok sem gondolták, hogy mondáik a germán nemzeti egység énekévé magasztosulnak, igaz nekünk nem kellettek, Így azután, akit e téma érdekel, annak a Nibelungok gyűrűjét meg a germán mondákat kall elolvasnia, mint forrást. Az ősi daha-szkíta, Kárpát-medencei keleti napváros, Kolozsvár Romulus és Remus szobrai is keleti eredetű, trójai sumir-magyart ősöket takarnak, sőt a dicsőséges dákok (dalia-szkíták) is nemzetünk részei voltak, Ha a Pannónia feletti négyszáz évnyi római uralom számottevő nyom nélkül múlt el az őslakosok kultúrájában, miért kellene feltételeznünk, sőt elhinnünk, hogy Dacia provincia ennél sokkal rövidebb idő - 60 év - alatt teljesen romanizálódott volna? Mesévé szelídültek a besenyő történetek is. Ami pedig különösen megdöbbentő, volt már kísérlet a hunok papíron történő átgermanizálására is. A gepidákról is kiderül forrásaink szerint, ők is hunok voltak, határőrző szerepben. Azt is megtudhattuk, hogy Atilla halála után a felhozott forrásadatok szerint nem volt nagytakarítás" a Kárpát-medencében - mármint a hunoké sőt a hunok egész Európában kulcsai a tébolyult gót-vandál pusztítók elleni kontinentális méretű küzdelemnek. Rejtélyesnek hat még ma is, hogy a hunok közel száz éven át körömszakadtáig védték a Római Birodalmat - miközben élelmezték azt -, de azt is tudjuk róluk, hogy sokkal messzebbre tekintettek, minthogy egy bomló birodalom őrangyalai legyenek. Az, hogy a Római Birodalomnak hun császárai is voltak, talán eligazodást adhatnak e gondolatmenet továbbfűzésében. Talán fel akarták használni a meglévő római kereteket a további fejlődéshez, hogy ne a semmiről indulhassanak az egységes hun Európa kiépítésében. Felhozott szerzőink szokásostól időnként alaposan eltérő véleménye egy-egy eseményről talán nem fogja minden esetben kiállni az idő próbáját, de nem is ezért ismertetem. A letisztult történelem létrejöttét segítik elő ők is a megszokottól eltérő elmélet felvetésével.

Folyamatossá válik a turáni magyari népek rokoni követhetősége is a szkítáktól (szakáktól) a magyarokig bezárólag. Ez önmagában itt nem meglepetés, néhány láncszem azonban már pontosabban illeszkedik az előzőhöz, mint korábban. Ilyen adat például az, hogy az avarokról is kiderülni látszik azonosságuk a pártusokkal és velünk, magyarokkal, sőt Közép-ázsiai kapcsolatok felderítésére is jó esély van. Ha ezt tudva lépünk be az esztergomi Oroszlános Szentélybe, érthetővé válik az a sok pártus, keleti építészeti stíluselem, amely ott díszlik európai unikumként. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a korábbi ún. késő-avarok - László Gyula felismeréseként - időközben magyarrá váltak, talán pártusok is lehetünk részben. Ennyiben még cseppfolyós része ez őstörténetünknek. Annyiban viszont nem, hogy mordvin, cseremisz és egyéb finnugor kapcsolatokról még csak szó sem esik - mert ilyenek e vonatkozásban nem voltak.

Az önmagában nem baj, ha a népek saját történetükben mindenhol a dicsőséges és lelkesítő múltat keresik és tanítják az ifjúságnak, mert ez természetes és fontos része a nemzeti identitás kifejlődésének. Ha viszont futószalagon gyártják ugyanezt mesékre alapítva, mások kárára, ráadásul e mesékbe a politika is beleakaszkodik önigazolást keresve valamely cél érdekében, az már bajos. Mennyire eltér ettől az a szellem, amelyet Baráth Tibor, Götz László és a többiek őstörténelem-írása képvisel. Kontinenseket átfogni képes látásmódjuk olyan perspektívát ad az emberiség- és a magunk - őstörténetéről, hogyaz eddig részkérdésekben hadakozók pirulva veszik észre saját szűklátókörűségüket.

Ki kitől tanult?

Kidobhatjuk nyelvünk kölcsönszavait, jövevényszavait is, akár szláv, akár török, akár másnak nevezik, mert a dolog éppen fordítva történt a szlávok esetében, a törökök pedig velünk együtt közös tőről fakadnak, ezért nem szóátvételekről, hanem közös nyelvkincs meglétéről kell beszélnünk ezután Bakay Kornél szerint. Hogy hogyan vehettünk volna mégis át garmadával szláv és török szavakat e népektől, azt csak azok tudhatják, akik ma is ezt tanítják. Ha az ember egy ma elfogadottnak tekintett történeti-nyelvészeti művet olvas és a menet közben "felszedett" kultúrelemeket visszafelé hátrálva az időben leveti eleinkről, az az érzésünk támad, hogy az "átképzés" előtt egy majomcsorda legelészett valahol Akárholban, ahonnét előreindulva jutottunk el abba a jellegtelen semmibe és senkikbe, akikként ma oly sokan szeretnének láttatni minket. E gyermekmeséken is túl vagyunk már. Az efféle tézisek terjesztőit elég jól minősítik e képtelenségek. E terjesztők nem akarják tudni, hogy ragozó - agglutináló - nyelvünk kialakulásához 8-10 000 évre volt szükség, sőt még azt sem tudják, hogy egy nyelv ezerévente alapszókincsének- a legfontosabb 600 szó - legfeljebb csak kb. 16 %-át cseréli le. Hiszen, ha tudnák, nem is tévedhetnének olyan nagyokat. Itt kell kitérnem arra, hogy a sumer nyelv és nyelvtan alapos szemléltetése nem e dolgozat célja - bár többször éreztem késztetést alkalmas idézetek bemutatására, mégsem teszem, mert Badiny prof. és kollégái, pl. dr. Novotny fejtései bárki számára elérhetőek egységes kiadásban. (BJF)

Ők, az eddigi "kölcsönadók" tanultak tőlünk, a Tudás Népétől beszélni, írni, földet művelni és várost építeni. A finnugor rokonság azért még igaz, csak nem úgy, nem onnan, nem akkor és nem azért, ahogy most tanítják. Az eredményt látva tehát azt kell mondani, hogy ezek nem együgyű tévedések.

Régészek paradicsoma

Kézbe kellene venni az elmúlt 100 év külföldi kutatásait és alaposan kritika alá venni, megköszönve az eredményeket és kiigazítani a tévedéseket. Éppen velük együtt talán, hiszen ma ők többet tudnak nálunk, mert nem pihentek a történelmet kutatandó. A példa él még, Tróját egy német amatőr régész, Schliemann ásta ki, csak mert hitt Homérosz betűinek. Illene végigásnunk nekünk is Közép-Ázsiát, Sumérből amit az Öböl-háború még meghagyott, Etiópiát, a Nagy-Tavak vidékét Afrikában, az Axumi Birodalom maradványait, a Pártus Birodalmat, a Kaukázust, Urartut, Szubar-kit, Szabiriát, Kummagyariát, Dentu-Magyariát, a szkíták, hunok, pártusok és avarok lehetséges lelőhelyeit a földi Hadak útján és még amit kell itthon, például Attila városát és sírhelyét, Árpád sírhelyét, a pilisi várkomplexumot, az avarok gyűrűit, a Zengő csúcsa körüli avar várat és mindazt, amit még régészeink tudnak és sejtenek, de nem juthattak hozzá a kutatáshoz. Meg kellene kutatni Fönícia, Kánaán, Katti, a Hettiták, Etrúria, Kréta, Trója magyari alapítású városait újra, tudván, hogy mit is keresünk. És még egyszer külön is a Kaukázust, a subur-subar-szabir-szavárd nép ősi fészkét, mert különösen ígéretes területe ez ősi történéseinknek.

A legnagyobb tisztelet illeti mai pionír régészeinket egyiptomi munkálkodásukban. Alapos és kitartó munkájuk során nem kevés felfedezést tettek eddig is. Már kisebb csapatot szerveztek maguk köré, tanítva egyúttal az ifjabb generációt. Felhalmozott tudásukban bízva csak remélhetjük, kinevelődik egy erős csapat, amely képes lesz a nagy feladatokat ott is és máshol is elvégezni. További adatok napvilágra hozását remélem és várom Kákosi professzor és nagyszerű tanítványai egyre bővülő csapatától, nemcsak közvetlen szakmájukban, de talán a magyar őstörténet szálainak kibogozásában is a Baráth Tibor által megkezdett területen.

És mindent el kell olvasni, amit kivet az ásó. Ki fogja feldolgozni és kiértékelni magyar részről az 1978- ban Afganisztánban, Tillia Tepében orosz régészek által kiásott 20 000 darabos szkíta-pártus aranykincset és a többi kurgán fantasztikus leleteit? Az angolok, németek az indo-germán őrülettől vezérelve ásták végig a Régi Keletet, mert úgy gondolták, az nekik jó lehet és találnak valamit származási elméleteik igazolására. Ma már tudják, nem azt találták, amit szerettek volna, és azzal a ténnyel is szembesültek, hogy az indogermánnak, indoeurópainak hitt műveltség valójában magyar nyelvű népek, a ragozó nyelvet beszélők hagyatéka.

Mi viszont már tudjuk, hogy onnan -a Régi Keletről - jövünk és ezt akaratuk ellenére javarészben ők bizonyították be. Köszönet és hála érte még egyszer. Nyelvészeink hadát kellene az új kutatásokra buzdítani és Kőrösi- Csoma és mások nyomdokain elindítani őket újra.

Feladat van bőven az összehasonlító nyelvészetben, van másfél millió olvasatlan agyagtábla, frissen felfedezett ősi rokonaink régi írásait is el kellene magyarul olvasni végre, a pártos-magyar, latin-magyar, etruszk-magyar, kelta-magyar, ujgur-magyar, egyiptomi-magyar, kánaáni-magyar, hétországi {hettita) -magyar stb. összehasonlító munkát is el kellene végezni, ha másért nem, hogy tisztán láthassunk. Bőven jutna feladat művészettörténészeinknek, irodalomtudósainknak, régészeinknek, néprajzosainknak, népzenekutatóinknak, antropológusainknak, aranyműveseinknek is. A szkíták, avarok, pannonok, székelyek, kelták, piktek, ibérek, ligurok és a többiek történelmének megírása sem akármilyen feladat. A majdan megalapítandó Őstörténeti Közlöny fogná össze rendszeresen a napvilágra kerülő eredményeket, amely az egységes keretbe foglalt hun-magyarőstörténet megalapozója lehet. Nem akármilyen feladat lenne az Őstörténeti Atlasz létrehozása sem. Ismertetett könyveink temérdek térképvázlatot tartalmaznak, de érződnek rajtuk a kezdeti nehézségek, illene alaposan kidolgozni őket az elődök útmutatásai alapján, kiforrottabb, egységes keretbe foglalni. És ha megtaláljuk új forrásainkat, megvalósíthatjuk azt a királyi szkíta típusú, nemes gondolkodáson alapuló történetírási módot, amelyet alább igen hiányolunk ma a világban.

Korezm és a Pártos Birodalom nagyszerűsége

Nagy Gyula jóvoltából sikerül megvilágítani azt a hozzávetőleg nyolcezer éves történeti folytonosságot a magyar történelemre oly nagy jelentőségű Korezm és környéke területén, amely a subur- subar- subir, majd szaka-szkíta, később pártus, végül fehér hun és avar név alatt az évezredek során tetten érhető. Bakay Kornél az igen szívósan dolgozó orosz régészet fantasztikus eredményeivel bővíti tovább tudásunkat e környékről. A Pártus Birodalom - Pártosország - és itt most értsük hozzá a környező bámulatos államokat, Korezmet, Kusánországot, Szogdiát, Fergánát is - tehát nem a semmiből lépett elő létrejöttével a Kr. e. III. században, hanem évezredes folyománya az ott tömörülő sumir-magyari (egynyelvű és a napvallásban egyhitű) népesség erős jelenlétének. Ez a hely -a felmerült adatok által adott lehetőségként - mindig is magában hordozta egy karakteres megjelenés lehetőségét éppen népeink folyamatos jelenléteképpen. Úgy látszik, a Kárpát-medencében is ugyanez a koncentráció megy végbe, nemcsak Korezmben. Nem tartom kockázatos megállapításnak azt sem, ha a területen egy-két ezer évvel korábban vagy későbben adódik lehetőség a határozott fellépésre, amellyel az országalapító Arszakidák ott és úgy felléphettek, megeshetett máskor is, legfeljebb más név alatt. Mint ahogy megesett Sumerben Lugalzagasi (az Előkelő, az Egyesítő), Ur-Nammu (Úr-Nembeli), Egyiptomban Ménes, Tudó, újra Sumerben Gudea, a keleti Hun Birodalomban Mao-Tun, a Kárpát-medencében a hun-magyar Atilla alatt is, és a magyar Árpád alatt is. Másképpen fogalmazva, ezen adatokból az derül ki, hogy népeink olyannyira fokozott és hatékony jelenléte ez ősi központok körül mindenképpen magában hordozta egy birodalom, vagy országalapítás lehetőségét, talán csak megfelelő lehetőségre és vezetőre várt, mint ahogy Ruga és Atilla fellépése is régen várt esemény volt mai otthonunk területén.

A pártosok

Egyszer meg kellene írnia valakinek az agyonhallgatott Pártus Birodalom történetét is. Közel év történelem az övék, de olvasni róla sehol nem lehet. A mai történetírás - hála az indoeurópai szemléletnek - nem akarja látni, nem ismeri, szeretné elfelejteni, kizárni a köztudatból. Felszínre hozzuk ezt az eltagadott történelmet is, bár csak szilánkokban. E kronológia kereteit szétfeszítené az, amit a pártos kultúra teremtett. Nem véletlenül félt e pártosoktól Róma szinte betegesen. A büszke és fennhéjázó Róma megalázó és megsemmisítő vereségeket szenvedett Párthiától. Rengeteg véráldozat árán tanulták meg a pártosok erejét és hadviselését. E pártos történelemből talán megtudhatnánk végre, mi késztette Rómát sokfrontos arcvonal - Gallia, Britannia, Pannónia, Erdély, Palesztina,

Pártos Birodalom - megnyitására a magyari népek ellen. Ne tudták volna, hogy mindenütt ugyanaz a nép él? Volt-e valami célja

Rómának a puszta gyilkoláson, hódításon és fosztogatáson kívül is, vagy esetleg megsejtették bennük azt az erőt, amely majd legyűri őket? Julius Caesar, a galliai fosztogató, aki Rómában dobta piacra a rablott kelta és gall kincseket és a szenátusnak, Catónak is felfordult tőle a gyomra - így emelkedett a világtörténelem egyik legnagyobb bűnözőjévé és martalócává "Nagy" Sándorral és még jó néhány tömeggyilkossal együtt? Az ember szinte döbbenten áll a mai világtörténet előtt, hisz az nem más, mint cégéres tömeggyilkosok, rablók és vérszomjas fenevadak csokorba fűzött meséje. Vajon honnan származik a ferde gondolat egyáltalán, amely a népirtásokkal és tömeggyilkosok glóriájával övezett, sokszor lopott történelmet sulykolja mindenütt? Miért alakulhatott ki a rablásra és gyilkolásra épített történelem nimbusza? Vagy talán az után jövők elégtétele lenne az elöl haladók kifosztása és megsemmisítése? Tudom, hogy sokkal könnyebb kérdéseket feltenni, mint azokat megválaszolni. Az a feltételezés, hogy mindez a vallásháborúk elfedésére is szolgál, talán nem is meggondolatlan elképzelés. És ezen az alapon már sokkal több minden érthető, mint ennek előtte. De ez még nem minden.

Sokszor és rendszeresen visszatérő eseményei e történetnek azon fejezetei, amikor a mágusokat és tudósokat, a kultúra művelőit irtják ki egy-egy asszír, perzsa győzelem után nagy tömegekben, de ugyanilyen sors várt a regösökre, táltosokra is a honfoglalás után. Ezek az emberek voltak ugyanis kulcsai az ősi műveltségnek és a tudománynak. Ők adták tovább nemzedékről nemzedékre a tudást.

De maradjunk a pártosoknál még rövid időre. Képzeljük magunk elé Kr. e. 270 körül a Régi Kelet hatalmas tájait. Alapnépessége évezredek óta adott, földművelésre, fémek használatára épült fejlett, békés társadalmak meghatározói ők. A Kr. e. III. évezredtől betolakodókkal, beszivárgókkal viaskodnak. Kulcshelynek minősül Korezm és Aratta, ahonnét az ősi mah-gar (hun-szkíta-stb.) kultúra szétsugárzott, újabb és újabb hullámokban tudta megújítani fenyegetett kultúrterületeit. Van tehát egy hatalmas népesség e területen, amely önálló vagy éppen más vezetés alatt él. Összetartanak, ha kell szabadságharcaikkal mutatják jelenlétüket, ha maguk intézik ügyeiket nem kérnek más befolyásból, de türelmesek másokkal szemben, nemes lelkűek, egyenes jelleműek. A róluk tudósítók nem is rejtik véka alá csodálkozásukat népség nagyszerű tulajdonságain. Méltóak nevükhöz: királyi szkíták. Gyakran megesik, hogy a rájuk telepedő idegenek neve alatt élnek, de mégis ők a meghatározó népesség. Ezért, amikor az euthalita-hun királyfi - mások szerint szkíta - Nagy Arszák győzelmes szabadságharcot vív, kártyavárként omlanak össze a különféle neveken megörökített birodalmak és hódító háborúk nélkül egyszerre létrejön a Pártosok birodalma, mert ami összetartozik, azt nem kell még külön is összerakni. A Pártos Birodalom -nevezzük talán egyszerűen Pártos-országnak, népeinket egyesítette hatalmas területén. Veszte - meglehet- az a türelme lett, amivel a vallási kérdéseket kezelte. Négy vallást tűrt meg a birodalomban és ezek szakították szét végül. Ekkora vallási türelmet nem lehet büntetlenül túlélni - sugallhatja a történelmi lecke. Katonailag nem győzte le őket senki. Királyaikat méreggel irtották ki. De az Arszakida főnix Berozamadban feltámadt újabb hatvan évre és Kr. u. 326-ig kormányozta Pártiát. Bár ezután a Szaszanidák kerültek a trónra, a hunok tudta és beleegyezése nélkül semmi sem történhetett ott 550-ig. Éppen addig, amikor az avarok (pártosok?) megindultak nyugat felé, haza, és a türkök megjelentek Közép-Ázsia történelmében.

Közép-Ázsia szellemének hazahozatala

Új birodalmak jöttek létre a Pártus Birodalom testéből, de népeik jelentős része ugyanaz a subar-szabir-hun-avar népesség volt, mint előtte. Azon szabir-hun-pártus-szkíta népességünk, amely nem a Kaukázus környéki területen maradt, mint a szabirok, illetve nem húzódott vissza Korezmbe, mint az avarok, a későbbi századok folyamán számunkra elvesztek és felszívódtak más népekben és más vallásokban. És éppen az avarok, majd később a szabirok lesznek a kulcs, a Mezopotámia - Korezm - Kárpát-medence útvonalon az ősi hagyományok továbbhozói. Ők - az avarok - építik meg Badiny szerint az esztergomi Oroszlános Szentélyt, örök emléket állítva ezzelaz ősi teokratikus vallásnak, Nimrod (Nimród) ősapánknak. Ők hozzák haza az égig érő életfát és mindazokat az ősi jelképeket, amelyek mind az égben gyökereznek: a Kos, az Oroszlán, az Ikrek csillagképeinek hagyományait, Inana Istenanya tiszteletét. Nem véletlenül tartom fontosnak a Pártosország körüli eseményeket. Az ő történetükben egyesül ottés akkor a Kelet minket érdeklő addigi történelme, mintegy fókuszba gyűjtve a Korezmés attól keletre eső tájak - Kusánország, Szogdia, Fergána - magyart népeinek történetét, művészetét és hagyományait is, és itt látom azt az elemi kibocsátó erőt is, melynek lendítő karja visszaér a Kárpát-medencéig, hazalökve a számunkra nem elvesző néprészeket. Ennek ismeretében már nem meglepő a pártus történelem mellőzése, hiszen mindenki másnak- az indoeurópai történetírásnak leginkább, de a finnugoroknak is - útban van régi indogermán dicsőségének keresése közben. Bár Korezm történelmi vonzása sem alábbvaló a Pártus Birodalomnál, ma mégnem látni pontosan azt az onnét közvetlen felénk ható népáramot, ahol határozottan tetten érhetjük az Árpádi betelepülőket. Még pontosabban: ha ismernénk a 375-ös, 568-as, 670-es, 895-ös hazaérkezők részletes származási családfáját, akár százalékos arányban is, nyilván azott jelentkező arányok súlyának megfelelően tudnánk kezelni az elszármazás anyaszékhelyeit. Erősen sejtjük, hogy Közép-Ázsia - Korezm újra és újra, Kúsánország, Szogdia, Baktria, sőt Dél-Szibéria is - itt még jelentős szerephez jut majd a kellő számú adat birtokában, mert erre utaló jel van már jónéhány. Ameddig ez biztosan megállapíthatóan nem áll elő, a számba jöhetőket becsülettel kell körüljárnunk. Közülük azegyik legnagyobb jelentőségű Dentumagyaria, az utolsó erőgyűjtés és összeötvöződés színhelye a "hazatalálás" előtt, ahol a szabir-magyarés onogur-türk egyesülés végbemegy.

Az ősnép és az ősnyelv szétáramlása

Ősnépünk tudását két kézzel markolta, aki érte, jutott belőle minden népnek, akik a kisugárzás területen éltek. Sok esetben minél többet markoltak, annál gyűlöletesebb lett a tanítómester. Sargon Hammurápi, az asszirok és perzsák óta egyre nagyobb gyűlölettel folyt az üldözés és irtás, a szó szoros értelmében. E gyűlölet oka talán éppen az, amit nem sikerült megérteniük belőle. Így lehetett az akkádokkal is, akik átvették a sumir szókészlet nagy részét, de az igeragozást - a legcsodálatosabb sumir-mahgar nyelvi tudományt- már nem értették meg. Utalást olvasunk majd a babiloni keveréknyelv létezésére, ahol a kétfajú lakosság a közösen használt szókincset a saját nyelvtana szerint használta. A sumirok úgy, ahogy mi is, ragozóan, a szemiták pedig a maguk flektáló módján.

Ahogy múltak az évezredek, egyre gyatrább és felismerhetetlenebb nyelvváltozatok születtek az ősi tudás morzsáinak felhasználásával, míg teljesen felismerhetetlenné vált az ősi nyelv. A gyökszavak maradnak egyedüli útmutatói a nyelvkincs szétáramlásának, útjelző karóként mutatják ma is a szétáramlás irányait. Bárki kigyűjthet bármely eurázsiai nyelvekben sumirral, magyarral közös szavakat, százat, ötszázat, bármennyit. Csak örömmel tölthet el bennünket a tudat, hogy használhattunk vele más népeknek. Ami igazán számít e téren, szerintem az a nyelvtan szerkezete.

Minél kevesebb sumir mahgar nyelvtani szerkezettel rendelkezik egy nyelv, annál messzebb van az ősnyelvtől, a sumir-mahgarból. GOSZTONYI Kálmán: Sumér etimológiai szótár és összehasonlító nyelvtan c. műve tartalmaz egy sumérral való nyelvtani egyezésekről készített táblázatot. Eszerint a sumér nyelvtan 53 jellemzőjének megfelelői a következő gyakorisággal fordulnak elő más nyelvekben: magyar 51, török nyelvek 29, kaukázusi nyelvek 24, finnugor nyelvek 21, tibeti 12, az összes többi 10 alatt van. E tárgyhoz tartozik a francia nyelvészek számítógépes elemzésének eredménye is, miszerint az ősnyelv gyökeit a magyar őrizte meg legmagasabb arányban, 68 %-bar. Ehhez hozzászámíthatjuk Magyar Adorján szóbokrokat elemző módszerét, amelynek segítségével a gyökszavak kisugárzásának irányára és az egyezések minősítésére is következtetni lehet.

A Nagy Ókori Világháború

Felsejlenek egy Róma - Kelta- Brithoni- Pártos- Hun elképesztő méretű, több száz évig zajló ókori világháború körvonalai. Az még érthető, vagy inkább logikus lenne, hogy a gazdag keltákat, gallokat, a Mediterránum meleg vidékein élőket kifosztották nagy zsákmány reményében, hisz úgymond kézre estek Rómának, de az akkori Európától teljesen elszigetelt és jelentéktelen Brithon meghódítása stratégiailag felesleges és indokolatlan. Aranyat és kincseket találhattak volna garmadával Afrika közepén is, ha csak erről lett volna szó. És ez az áruló momentum Róma viselkedésében.

Több jel mutat arra, hogy módszeres emberirtással és rabszolgagyűjtéssel egybekötött vallásháború is volt ez a javából, ahol a három hatalmi központból vezetett, több ezernyi kilométeres fronton operáló hun-pártos hadigépezet megállítja, megtöri és elsüllyeszti a világot rabságba döntő Rómát, miközben maga is elvész, de nem ettől az ellenségtől. A hős katonaállam, Róma bukása ez, amely ezer évre megakasztotta Európa szerves fejlődését, jólétét más népek fölzabálására építette. Eközben ne felejtsük el, a pártusok sohanem támadták Rómát, a bajt mindig a rómaiak maguk keresték. A sors fintora, hogy Róma nem közvetlenül a hunoktól kapta a kegyelemdöfést, hisz Atilla elvonult a város elfoglalása elől, hanem a vad és primitív germán törzsek vérszomjas fosztogatóira maradt e "dicső" tett végrehajtása. Óvatosabban kellene ezután használni a barbár és pogány jelzőket is, mert mára úgy látszik, e remek jelzők visszahullanak azokra, akik ezeket ránk értették. Sovány vigasz, talán inkább tragikus számunkra, hogy Rómát határainak felismertetésére, annak véges voltára ébresztésére éppen azt a Pártosországot rendelte a sors, amely ott, akkor ősnépünk jelentős részét is magába foglalta.

Atilla és az egységes hun-magyar Európa gondolata

Napkirály volt Atilla és nem fosztogató. Atilla önmérséklete Róma kapujában olyan szellemi fölényt takar, amivel azóta sem tudott a nyugati történetírás megbirkózni. Jutalmul barbár fenevadként tartják számon és a kisgyerekeket riogatják vele. Ők nem tudják, neki Róma csak egy állomás volt az egységes magyar Európa megteremtésének útján. Azóta sem volt igazi európai politikus, aki hozzá mérhető lenne. Szakrális királyaink égben fogant végtelen hatalma, melyet népükért használtak, fényévnyi távolságokra volt a barbár nyugatiak Róma romjaiba kapaszkodó hatalomőrületétől. Ma már körvonalazódni látszik az is, hogy a Római Birodalmat úton-útfélen segítő hunok Atillával sokkal messzebbre néztek, mint ahogy azt ma tanítják. Aki most legyinteni akar, halassza későbbre: bizony mindkét Római Birodalom adófizetője volt Atillának, mégpedig igen nagy tételben, ugyanakkor a hunok élelmezték őket. Ez úgy volt lehetséges, hogy az eurázsiai búzatermő öv mind a hunoké volt, hatalmas hajóparkjuk pedig e termény szállításával foglalkozott. Badiny ez utóbbi megállapításainak természetesen megsemmisítően romboló hatása van az eddig hangoztatott, nomád - értsd: primitív és barbár- életmóddal fémjelzett előtörténeti elképzelésekre. Hogyan is tudhatnának primitív barbárok kontinensnyi méretekben búzát termelni és szállítani? Pedig ezt tették.

Ami itt a legdöntőbb érvnek tekinthető a szkíták, hunok, avarok, Atilla, Baján és később Árpád mozgalma körül, az a felismerés, hogy a Kr. e. 1200 táján indult hun háborúk Kínától Rómáig a rabszolgatartó társadalmak szétzúzását célozták. A rabszolgatartók borzalmas irtást végeztek Európa magyari földműves őslakói között. Felszabadítottak szinte minden (rokon) népet Eurázsiában és egyúttal felszámolták a nagy ókori rabszolgatartó társadalmakat. Hogy miért tettek volna ilyet? Mert ők tudták, hogy egész Európa földművesei, az őslakók, a Kárpát-medenceiek, a kelták nyugaton és a szkíták, szarmaták keleten mind az ő népük és a reájuk telepedők nyomása alatt nyelvüket és nemzetüket készültek elveszíteni. A harcias nagyállattartók, a rettenthetetlen katonák jöttek felszabadítóként vissza földműves testvéreik hívására, és a nagy munkát el is végezték. A szlávokat sem ajándékképpen szabadították fel, hisz kőztük is rengeteg őshonos földművelő készült felszívódni és elveszíteni nyelvét. Nem csoda hát, hogy a "horrortörténelem" - (a tanított köztörténet) - írói minden hunban, de legfőképpen Atillában szörnyeteget szeretnének láttatni, hisz az ő népeik jólétét tönkretette Atilla. Nekik valóban a Flagellum Dei, Isten ostora csapott végig a hátukon. Nekünk viszont Atilla első nagy királyunk, népünk megmentője és újraegyesítője. Európának pedig akár Catalaunummal, akár nélküle, döntő változásokat hozott. Az addigra megváltozott tudatú nyugat-európai magyari leszármazottakat nemzetünkbe visszahozni már nem tudta, de a földrésznek e részét is felszabadította. Különös módon az akkor felszabadult Nyugat-Európa, amely akkor frank név alatt kezdett új életet és egyesítette nyers erőit, a bukott Római Birodalom eszménye helyett nem talált jobbat. Még különösebb az, hogy szinte Bismarckig tovább élt a Birodalom iránti vágyódás ezen a tájon. Hogy ez Róma "zsenialitását", vagy az utódok gondolati sivárságát bizonyítja-e inkább, majd megválaszolja valaki az eljövő generációkból.

Vesztésre áll már a népvándorlás elméletének ügye is, Atilla nem lehetett egyszerre a dominósor két végén, amikor valójában ki sem mozdult Európából. A rómaiak és görögök-bizánciak Atilla csapásait meglehet, egy számukra végtelennek tűnő népözöntől elszenvedett csapássorozatként élték meg. Úgy tűnik, hiába írtak eddig már könyvtárakat tele a hunokról és Atilláról, mert csak azon tények alapján is, amit itt sikerül felemlíteni, az ő történetüket is újra kell írni. A rabszolgaság felszámolása helyreállította a népek valódi egyenjogúságát. Hogy ez mennyire így van, arra fényes bizonyíték a perzsa, arab, itáliai és görög pompázatos világbirodalmak romjain maradt egykori vezérnépek utódainak eljelentéktelenedése, elszürkülése.

Arra mindenesetre maradt energiájuk, hogy egykori "dicsőséges" történelmüket úgy írják meg, hogy abból ne derüljön ki a valóságos ókori történelem és saját bűneikért a sommásan barbárnak nevezett népeket tegyék felelőssé. A "barbárok" istene, műveltsége, tudása ma is fénylik. Többek közt mi magunk is emiatt lettünk "betolakodók" saját őshazánkban, ez a "jutalom" kijárt Atilla örököseinek. A nyugaton felszívódott hunokban már nem keresnek ellenséget, onnét nézve megszűntek létezni. Ami pedig Buda halálát illeti, nemcsak a történeti tények cáfolják, de a magyar szellemiség sem engedte meg ilyen tett elkövetését sem Atillának, sem másnak. És ha ilyen szörnyűség elkövetését csak az erkölcsük nem engedte, akkor azt nem is tette meg senki, akár van erre "írott" forrás, akár nincs.

A hun kérdéskör tárgyalásába a németek már eddig is nagy energiát fektettek, valószínűleg nem véletlenül, ők a hunok "indogermánságából" kiindulva szeretnének a Régi Kelettel azonosulni. E szándék megléte azt mutatná, nem is olyan rossz a hurok származása. Szerintem azonban rossz úton járnak, ha a hunok indogermanizálásán munkálkodnak, mert az Atillával és a hun névvel kapcsolatos németországi helynevek azokra a területekre összpontosulnak, ahol valóságos hun letelepedés volt: Bajorországban és Svájcban, ez pedig nem indok arra, hogy a fehér hunokat - akik Ammianus Marcellinus szerint tényleg fehérek és szőkések lettek volna, mint az alánok - egyszerűen germánnak jelentsék ki. E kérdések megválaszolását bízzuk azokra, akik ezt felvetették. Ami azonban mindenki számára megfontolandó lehet, az éppen az a kívánság, hogy mindenki a saját történelmére lehessen büszke, akármilyen volt is az, pusztán azért, mert az a sajátja. Nyugodtan felszámolhatjuk tehát a kis nép - kis történelem, nagy nép - nagy történelem téveszmét most így együtt, mindannyian.

A földi és égi Hadak Útja és a magyar műveltség gyökerei

Megérezzük és kitapintjuk az akkor "ismert" földrajzi területeken kívül működő hun-pártos birodalmak erős hatásait, láthatatlan anyaszékhelyeit, ahol a menekülők új erőre kaphatnak. Talán van is egy hatalmas, kontinenseket átölelő, Esztergomtól a kínai Ordosig érő ősi, népeink megtartó országútja, a mag, amelyen élni, életben maradni, erőt gyűjteni, visszatérni és elválni lehet. Pap Gábor már ráérzett e gondolatra. Talán a földi Hadak Útja ez, Csaba királyfi e világban megtestesült hadiösvénye, mint az égi Tejút párja, ahová mindig volt lehetőség szorongatott helyzetekben visszatérni. Általában az "ismeretlen eredetű és barbár" népekről - és ilyen rengeteg van e környéken az indogermán történetírás szerint - legtöbbször az derül ki, hogy magyari népek ők, akár Keleten, akár Nyugaton élnek-nevük, nyelvük, kultúrájuk, vallásuk, tudásuk van, mert a Tudás Népe ők. Ha kell, városokat építenek, ha kell kamlikot (és nem jurtát), ha kell, hajót építenek, ha kell, lovon élnek. Mindenütt otthon vannak az irdatlan méretű tájakon, tudják pontosan, mi történik tőlük ezernyi kilométerekre. Ők a szkíták (hunok, magyarok stb.)

Kozmikus méretekben gondolkodnak, testvérük a mindenség. Bárhová nyúlunk e táj (és e nép) történelmében, művészetében, gondolkodását reprezentáló bármilyen területen az ősi gyökerek kozmikus eredetű bizonyítékaiba botlunk egyfolytában. Ha valakinek kétsége támadna e megállapítás iránt, próbálja megmagyarázni saját kútfőjéből népmeséink rejteki tartalmát, mennyezett templomaink kazettás, festett, elképzelhetetlen tömegű népi motívumos ábrázolásainak rejteki, az Égből, a Zodiákusról letekintő hit és tudás tartalmát - melyek kozmikus és mégis végletesen letisztult hétköznapi tudást tömörítenek hallatlan sűrűséggel - saját maga, ezzel is bizonyítandó megalapozott tudását a cáfolatra. Mai hétköznapi tudásunk bizony kevés ehhez. Ugyanerről a Zodiákusról - legyen az keleti vagy nyugati - és a Tejútról származik a magyar műveltség minden többi tudása és eleme is. Minden, minden tárgy, ami a magyar műveltséget hordozza, beszél, eligazít, irányt szab, erkölcsöt oktat, vallást tanít, eligazít a világegyetemben és a hétköznapokban. De nem csak ezek. Ugyanezt a tudást hordozza a magyar tánc is, mozdulatai regényeket beszélnek ugyanerről, amiről a hímzések, faragások, aranytálak, kancsók, mennyező festett táblák is. Csontváry géniusza minden képéről visszaköszön az utókorra, a Zodiákus lényeit és lényegüket jeleníti meg ő is más, rejteki nyelven számunkra a kultúra mélyére ásva. Ugyaninnen táplálkozik a magyar zene is. Az újabb kutatások arra mutatnak, - megkoronázva az eddigi felismeréseket -, hogy innét származik a magyar nyelv maga is: az ige, a vers. Bár nyelvészeink még nem végeztek a munkával, de remélhetőleg erre igen jó esély mutatkozik.

E fejtések jelentik ma a kutatás legforróbb pontjait. Újra táltosokra van szükségünk a régiek műveltségének megfejtésére. Erre ma Magyarországon még csak néhány elme képes.

Táltosokra van szükség, hogy a tudásra vágyókat újólag felismert ősi kincseink megértésére megtanítsuk. Az a páratlan és hallatlan gazdagság, amely körülvesz mindannyiunkat, kötelez annak megbecsülésére, de nem a múzeumok tárlóiban van e kincs helye. Hétköznapi életünket kell átszőjék egy teljes életen át. Eljött az ideje annak, hogy a magyar műveltség oktatását kiterjesszük utódainkra. Bár e munka még csak kísérleti jelleggel működik, nincs kétségem afelől, hogy a kísérlet fényes sikerrel fog zárulni. Akkor majd ne szégyelljük magunkat iskolás gyermekeinktől megtudakolni a magyarázatot a "jó pásztorok hagyatékáról". Hagyjuk magunkat újra megtanítani ezekre a fontos dolgokra. Az a szerencse, hogy örökösei lehetünk a történelem gyermekeinek, hallatlan energiát kell felszabadítson bennünk hagyományaink megbecsülése és ápolása terén.

Nagyformátumú történészekre, nyelvészekre, régészekre, műtörténészekre stb. - szakmájukban elmélyülő és a láncszemeket összekapcsolni képes tudósokra - is szükségünk van, sokra és becsületesre, akik feltárják e sodró lendületű történelem részleteit és fő vonulatait. Újra kellene olvasnunk megmaradt krónikáinkat azon az alapon, hogy ami azokban van, nem mind dajkamese. Utána kellene menni a legapróbb utalásoknak is. Ma már tudjuk, hihetünk az ókori szövegeknek, de Kézait és Anonymust se tekintse senki képzelgő hazugnak. Még sokat mesélhetnének a nyugati és keleti levéltárak is, a vatikánit is beleértve. Újra kellene értékelni régészetünk eddigi eredményeit. Mindezt a feladathoz illő alázattal. Mindehhez szükség lenne eltanulnunk újra azt a hallatlan magabiztosságot is, amivel őseink a földgolyón jártak, a felmérendő terület nagysága is ezt kívánja meg.

Ez a földi Hadak Útja ígéretes kutatási terület, mert ma is létezik, él és működik, bár nem sok információnk volt eddig róla. Az eddig ismert hátrahagyott rokon népeink megsokasodni látszanak többek közt az újraindított TURÁN c. folyóirat jóvoltából is. Tudósításokat olvashatunk kaukázusi oszét, csecsen, ingus, majd kazahsztáni kazak és nepáli magar népekről. A folyamatosan előkerülő rengeteg új anyag akarva-akaratlanul támogatja az itt felvázolt történelmet, olvasása azt a reakciót válthatja ki az olvasóból, hogy a minél többet tanulunk meg valamiről, annál kevesebbet tudunk érzése kerítheti hatalmába a tájékozódni kívánót. Napjainkra kialakult már olyan szellemi kapacitás a különböző kutatási területeken, hogy a legjobbak vezetésével összekapcsolható az egységes szellemben való közös munkálkodás. Hatalmas alkotóerő lakozik az e területen dolgozó tudósainkban, amely képes módszeresen feltárni azt az óriási anyagot, amely a magyari népek története, műveltsége, alkotása. Ők eddig árnyékban, szinte pironkodva kényszerültek kutatni, de félelemre nincsen tovább ok. Kiléphetnek a fényre, el kell foglalják az őket megillető helyet múltunk feltárásában. Talán paradoxonként hat, de a finnugorizmus léte és cáfolata egy még letisztultabb, alaposabb őstörténet létrejöttét segítette elő

Az örökség bemutatása

Néhány szobor is hiányzik még Magyarországon. Kik és mik is lennének ezek? Nimród, Tudó, Lugalzagasi, Ur-Nammu, Nagy Arszák, Berozamad, Atilla, Baján, Opos, Ügek, Emese, Álmos, Nagy Árpád és fiai, a Turul, mint jelképe az új fénynek, a téli napforduló ünnepének (sumirul Tur-Ullu) és talán még találhatunk jeles magyar személyeket, akik példája méltó az utódok tiszteletére. Van már újra hely is a nagy elődök számára, Ópusztaszernek hívják. Az embernek szinte vissza kell fognia magát, ha arra gondol, mi minden hiányzik még Ópusztaszerről, mit kellene még ott felépíteni és láttatni, tanítani és megmutatni, mert irdatlan a bemutatni érdemes anyag. A sumirok szekere, a fokos népének jelképei, a magyarok istene -a Nap - megörökítése, az aranyszarvas, a párduc, az oroszlán, a kos, Én-Lil ligetének lakói, Tündér Ilona - Dingir Mama és a többiek, a Tündérkert lakói, népeink családfája, a népeink által belakott világ bemutatása, népművészetünk emlékei és jelképei, a történelemelőttiben fogant jelképek bemutatása, tanítása mind az elkövetkezők feladata. Eljött az ideje annak is, hogy a romantikus lovasmesékkel is leszámoljunk. Tekintsük ezentúl a lovat-minden tiszteletünk, szeretetünk és vonzódásunk mellett - egyszerű közlekedési eszköznek, harci társnak.

Vajon hány magyar várost építettek fel eleink, a kelták, hunok, pártusok, avarok és szkíták, mielőtt hazajöttek volna? Tízet, százat, ezret? Ki lehet olyan tudatlan, hogy Padányi óta összekeveri a nomád és a primitív fogalmait? El tudná-e készíteni valaki e városok makettjeit és Ópusztaszeren bemutatni? Várunk még arra az emberre is, aki a gondolatot, szellemet, hitet megtestesíti népünk évezredeiből legalább úgy, ahogy azt a szkíták tették végtelen alkotókészséggel tonnaszám készült aranyműveiken. Itt talán jut hely azoknak a testvérnépeknek is a Népeink parkjában, akiktől elszakadtunk és feloldódtak Kelet és Nyugat új népeiben, és akik közül néhányan a fehér Magyarországon találtak menedéket maradványaik túlélésének biztosítására és talán a besenyőknek is, akik évszázados küzdelmekben morzsolódtak fel keleti határainkon kívül Bizánccal vívott élethalálharcukban, minket is védve egyúttal, és azoknak is, akik korábban olvadtak fel a magyar név alatt az elmúlt évezredekben. És nem biztos, hogy üldözött népnek kell magunkat képzelnünk. A hely, ahol élünk- a hallatlan stratégiai jelentőségű Kárpát-medence - rengeteg népnek keltette fel érdeklődését és akarta birtokolni saját túlélése vagy éppen hatalma támasza biztosításának érdekében. Megvívtunk mindegyikkel tehetségünk szerint.

Nem elég magunkat meggyőzni új történelmünkről. Meg kell győzni a világot is róla hatásosan és érthető formában. Folyamatosan és állandóan, nem fáradva, minden lehetséges módon. És ahogy Kemál Atatürk megújított török őstörténetével is könnyen megbarátkozott a világ, bízvást számíthatunk mi is erre. Ráadásul nyertünk egy sereg rokont is Európában azok után, hogy eddig mást sem hallottunk, mint a magyarok nagy magányosságát e földrészen. Sőt, Európában majdnem mindenki rokonunk őseink elkeveredése okán, még ha ma nem is hiszik el mind. Az indogermanizmus és finnugorizmus széthullásával eltakaríthatók már a korlátok Európa őstörténetének újraírása elől is. Újabb ismereteinket is beleépítve mi is megérdemelt helyünkre kerülünk végre.