IV. Rész: Volgán innen - Lajtán túl

AVAR ROVÁS - EMLÉKEK

A híres történelmi szólásmondás "eltűntek, mint az avarok" NYESZTOR kijevi remete-barát krónikájában íródott le a Pecsera barlangkolostorban. Szajkókként idézte azóta a keleti-nyugati történészek gárdája. A jóhiszemű, avagy túl ravasz barát mondása aztán évszázadok alatt annyira beivódott a "művelt" nyugati világ köztudatába, hogy még ma is kiirthatatlannak látszik, félévezred múltán is.

Így az avar rovásírás lehetőségének felvetése is szinte "erőszakolt" újdonságnak látszik. De a "sírok beszélnek" és hellyel-közzel előtűnik egy-egy írássos [írásos] emlék is. Ennek az eltűnt népnek a rovásjeleivel. Legutóbbi és hosszadalmas szövegű felírások épp egy barlangkolostor kis cellafalain, sírhelyein, remeték kezétől kerültek elő. Most Murfatlár, dobrudzsai mészkőfalba vájt remeterejtek igyekszik a kijevi szerzetes tévedését helyre igazítani a maga még megfejtetlen rovásírásaival.

Az avarokat eddig a magyar történészek is elhanyagolták. A hun-magyar rokonság tagadásával együtt járt egy közbülső, fajilag, nyelvileg a két rokon közt összekötő ként szereplő nép elhallgatása. Hogy ez tervszerű és kiagyalt módszer volt-e avagy a "mostoha körülmények" most nem kutatom. Nem érdemes a múlt hanyagságán keseregni. Inkább az új, eddig ismeretlen, sőt "szakemberek"-től megkérdőjelezett leleteket igyekszem rendszerbe sorakoztatni és az eddig közöletlen, magyar rovásírástörténészek előtt ismeretlen adatokat közzétenni. A kibetűzésük, feloldásuk, értelmüknek magyarázata még talán nem világos, sőt talán nem is egészen bizonyos, hogy az avaroktól származnak, de annyit, hogy törökös, vagy legalább belsőázsiai eredetű nép írástudásának tanúbizonyítékai, részben már szakvélemények, részben a betűhasonlóságok alapján már megkockáztathatunk.

CSALLÁNY DEZSŐ nevéhez fűződik az avar rovásírás létezésének a felvetése és első leleteinek ismertetése. Testvérével CSALLÁNY GÁBORRAL együtt fejlesztették a nyíregyházi JÓSA ANDRÁS múzeum nagyértékű avar leleteinek kiértékelését és aprólékosan elemző s egyben nagyvonalúan szintetizáló munkájával 1968-ban lépett a szakemberek elé "A magyar és az avar rovásírás" c. cikkével, melyben a következőket írja:

"Az "avar" rovásírásrendszerről ez ideig mit sem tudtunk, illetőleg egy rovásfelirat megfejtetlensége miatt, mit sem kezdhettünk el..."

Sajnálatos, hogy az eddig Magyarország területén előbukkant és kétségtelenül az avar korszakok valamelyikéből és elvitathatatlanul az ő szellemi hagyatékaikhoz tartozó hosszabb szöveget eddig még nem tudunk felmutatni. De ez talán csak idők kérdése csupán. Mindenes[e]tre a rövid, párszavas emlékek, annak ellenére, hogy "kevés jellel" is sokat mondanak, mégis jelentősek. Mint a későbbiekben látni fogjuk CSALLÁNY DEZSÓ nagyon messzemenő következtetéseket von le ezekből a magyarul hangzó aprócska feliratokból is.

Annak ellenére, hogy CSALLÁNY az eleddig megfogal[ma]zott tételeivel a "kettős-honfoglalást" hármassá teszi épp a felírásos leletek alapján, nincs egyedül... Az avarok rovásírását LÁSZLÓ GYULA is feltételezi. Eleddig legrövidebben, legtömörebben a "Honfoglaló magyar nép élete" c. nagyszabású munkájában a következő módon fogalmazza meg:

"Egyre gyarapodnak azok az emlékek, amelyek az avar rovásírás töredékeit rejtik magukban. Ezeknek az emlékeknek egyrésze kétségtelenül a török népeknél annyira nagy szerepet játszó tulajdonjegy (tamga). Fontos számunkra az, hogy nemcsak az előkelő avarság élt ezzel az írással, éppen egy szegényebb avar asszony tűtartóján is rovásírásszerű karcolások vannak. Az előkelőbbje ezüstedényének talpára karcolta be rovott tulajdonjegyét, ugyanúgy, mint a Nagyszentmiklóson talált u.n. Attila-kincs remek arany edényeinek gazdája. Egyáltalán alig lenne meglepő számomra, ha az avar rovásírás emlékeinek a gyarapodásával fény derülne a magyar rovásírás (tulajdonképpen székely rovásírás) egy-két homályos kérdésére is. Avar rovásírás volt, s bolgár rovásírás is volt. Mármost a magyar rovásban van két betű (az "e" és "o"), amely valószínűleg a bolgár udvarban divatos glagolita írásból származik. Ámde ezt az írásmódot a magyarok honfoglalása korában már kiszorította a bolgár udvarból a cirill írás. Nagy kérdés, hogy mikor és mikép[p]en került a magyar rovásírásba ez a két betű. Ha azonban emlékezünk arra, hogy a Küküllő-menti avar területeket nem szállja meg a honfoglaló-magyarság s később ezen a területen tűnnek fel a székelyek, akiknél a rovásírás megmaradt, akkor olyan lehetőség kínálkozik a kérdés megoldására, amelyet az emlékek szerencsés szaporodása esetleg megerősíthet. A Küküllő-menti avarság ugyanis körülbelül száz évig bolgár uralom alatt állott. Ebben a 100 évben a bolgár hivatalos írás a glagolita volt, de bizonyára sokan éltek még a rovásírással is... Az avar rovásírás egycsapásra megmagyarázná rovásírásunk belsőázsiai eredetét is. Az avar és a belsőázsiai ősavar emlékek között ugyanis olyan erős a hasonlóság, hogyha például egy kengyelt anélkül mutatnak meg, hogy megmondanák, hogy hol került elő, teljes szakszerűséggel azt felelheti a kutató, hogy jellegzetes avar kengyel és éppen arról a vidékről, amely vidékről a magyar rovásírás közeli rokonait ismerjük..."

Az avar rovásírás jelentőségét, mint a magyar őstörténet egyik fontos eszközét a hivatalos tudományos szervek csak most kezdik felmérni és miután erősen a VÁMBÉRY-féle törökös irányba tereli a kutatás vonalát, igyekeznek a hitelét előre is "átszűrni" és leértékelni. Ugyanaz a művelet folyik ezen a téren is, mint a középkori magyar krónikák történelmi forrás jellegének tagadásánál. Ebben az irányító szellem GYÖRFFY GYÖRGY és tanítványaiból az "elkötelezettek". Itt nem az a főtétel, hogy a székely-magyar rovásírás ótörök, tehát belsőázsiai eredetét vitatják, hisz akkor olyan tekintélyeknek kellene ellentmondaniok, mint NEMETH GYULA és THOMSEN vagy a mai legismertebb szovjet írástörténészek közül SČSERBAK. Ekkora merészséget nem kockáztatnak. A módszer az, hogy silányítsák a belsőázsiai eredetű rovásjegyek és a magyar írásjelek közti összefüggéseket, ha másként nem, akkor az időbeli távolságra hivatkozva tagadják a két írásrendszer közti kapcsolat lehetőségét és valószínűségét. S ilyen feladatokra maga az irányító és tagadó szellem soha saját személyében nem vállalkozik, hanem az un. "tudományos kutatók", vagy jobb esetben az Akadémia tagságával kecsegtetett "kandidátusokat" futtatja. Hogy komoly példát mutassunk erre, említsünk meg mindkét kategóriából egyet-egyet.

VÁSÁRY ISTVÁN "tudományos kutató" tiszteletreméltó munkálkodása több oldalról ismert. Az "ÉLET és TUDOMÁNY" hasábjain "A török és magyar rovás írás", valamint a "MAGYAR HÍRLAP" vasárnapi mellékletében (1974 január 26.) írja erre vonatkozólag:

"... a székely rovásírás legkorábbi emlékei a XV. századból valók, ugyanakkor a török rovásírás emlékei a VII.-X. -századhoz kapcsolhatók. Ilyen hosszú, több mint fél évezredesidő alatt a székely rovásírás természetesen fejlődött, a betűk alakjai változhattak, alakulhattak. Ezért alapvető, hogy megpróbáljuk az eredeti betűalakokat visszaállítani, a későbbi, sokszor torzult formákból az eredetit kihámozni.

A biztos alap az az 5 betű, amely hangérték és forma tekintetében teljesen azonos a megfelelő jenyisszei török betűkkel, továbbá 10-11 betű rokonsága erősen valószínű. De ne felejtsük el, hogy ha még ha az összes egyezést is megnyugtatóan biztosnak fogadjuk el, akkor is ez a 16 betű még a felét sem teszi ki a székely rovásírás egész készletének, nem is szólva az összetett jelekről, az un. "capita dictionum"-ról..."

Az "óvatosság" VÁSÁRY részéről abban nyilvánul, hogy a székely és jenyiszei, vagyis, az ótörök eredetű írásrendszerek közt igencsak kihangsúlyozza - biztonság kedvéért - a félszázados "különálló fejlődési folyamatot", nehogy valaki feltegye magában a kérdést, hogy vajon a két nép közt esetleg nem áll-e fenn genetikai kapcsolat? Ez ui. a finn-ugor elméletben solyos [súlyos] károkat okozhatna. A másik "alapvető gondolat" a VÁSÁRY-féle írásban a 16 betűazonosságnak leértékelése. Valóban a 16 jegyazonosság talán a felét sem teszi ki a székely-magyar rovásjelállománynak. Ezzel szemben túlságosan kihangsúlyozza a 3 görög és 1 glagolit betű átvételét. Ezekről MELICHNEK más véleménye van. Ő tagadja - és bizonyítja is - hogy legfeljebb egyetlen görög betű átvételéről lehet szó, míg a glagolit átvételt "görög" közvetítésre hárítja. VÁSÁRY tehát legalább annyi "kulturhatást" tulajdonit az általa feltételezett 3 görög és 1 glagolit betűátvételnek a székely-magyar rovásban, mint a 16 jenyiszel, azaz törökös írásrendszer "kölcsönzésének".

Itt tehát az 5 "biztos" és 10-11 rovásjel rokonsága erősen "valószínű" kategóriába van sorolva és a "sugalmazó szellem" későbbi jóindulatú lektorálására számító VÁSARY ISTVÁN, mint "tudományos kutató" igyekszik elkerülni a finn-ugor érdekeltségben felnőtt és abban "légy jó mindhalálig" elvvel kitartók legkisebb gyanúját is, hogy netán csábításba esve esetleg a "törökös irányba" kanyarodott volna el.

Jellemző erre vonatkozólag a törökség és székelység "genetikai kapcsolatainak" előre megfontolt szándékú tagadása. De egy lépést tovább menve az avar rovásírás vonalán idézzük VÁSÁRY írásának további részletét is:

"... Már szó volt arról hogy különböző török nyelvű vagy feltehetően török rovásírás-rendszerek állnak a székely rovásírás hátterében. Ilyen a kazáriai írás, mely bár több emlékből ismert, mindmáig megfejtetlen. Ide tartozik a nagyszentmiklósi feliratok és a Dobrudzsái Murfatlarban talált feliratok problémája. Mindezek lényegében megfejtetlen írásrendszerek, melyek feltehetően valamilyen török néphez tartoznak. Hasonlóképpen a magyarországi avar kori tárgyakon lévő rovásjelek is ide tartoznak. Az emlékek igen rövid terjedelme azonban nem tesz lehetővé semmilyen megfejtési kísérletet. Ezért teljesen elhibázottak CSALLÁNY DEZSŐ megfejtései, aki nagy fantáziával, de kevesebb megalapozottsággal magyarul olvassa el az avar kori feliratokat..."

VÁSÁRY megfogalmazása a "nagy fantáziával, de kevesebb megalapozottsággal" dolgozó CSALLÁNY DEZSŐ érdemeit igaztalanul ítéli meg. Szerényen szólva a VÁSÁRY névhez zökkenőmentesen kapcsolható "vásári hangon". Ügyesen megvárta az akadémikusok "megnyilatkozásait", ez esetben GYŐRFFY és FODOR írásait, hogy "el ne hajoljon a vonaltól". Az első névhez fűződik ui. az un. "kettős honfoglalás" merev és elutasító ellenzéki állásfoglalás élvonalbeli leintése. Ő tartja a karmesteri pálcát az egész diszharmonikus együttesben. Ő maga negédes végső ítéletében a sok egymásnak ellentmondó tanulmányai összegezése során a VALÓSÁG c. hazai tudományos ismeretterjesztő lap hasábjain (1973., 7. szám 1-15. old.) nyilatkozott meg legutolján summásan:

"... arra az eredményre jutunk, hogy a magyarok bejövetele két fő ütemben zajlott, s talán volt egy ezeket közvetlenül megelőző mozzanata is, a honfoglalás harcai pedig még folytatódtak. Ilyen értelemben beszélhetünk kettős vagy többszörös honfoglalásról is, ennek ütemeit azonban - nem évszázadok, hanem csak évek választották el egymástól. Az egykorú írott források csak ezt igazolják, s ha a szittyák, hunok és avarok "magyarságáról" le is kell mondanunk, számon tarthatjuk őket, mint rokon fajtájú és kultúrájú elődöket..."

Íme a salamoni bölcse[s]séggel kettévágásra is kész megalkuvó, de lényegében a régi megrögzött tanítást továbbra is mentő új "megfogalmazása" a kettős, sőt ha tetszik, többszörös honfoglalás teóriája, amely minden csak nem "állásfoglalás". S bár akik GYÖRFFYNEK eddigi munkásságából véletlenül csak ezt olvassák s az előzményeket nem ismerik azzal a pozitív véleménnyel teszik majd le a VALÓSAG eme számát, hogy lám-lám milyen nagy haladás, hisz a legkáderesebb materialista-marxista történészek nesztora, verhetetlen történelmi tekintély is a haladó történészek élére állt... Sőt, ha még a tanulmányát záró "korolárium pietatis" kegyes szavait is elolvassák, talán egyszeriben az eddig mindig elítélt nemzeti érzés egyenesen hazafias könnyeket csal a jámbor olvasó szemébe. Íme a zárószavak:

"De a magyar nép története önmagában is oly gazdag, hogy e "rokonok" nélkül is elegendő alapot ad az egészséges nemzeti érzés ápolására, csak legyen egészséges új nemzedék, amely azt magáénak vallja..."

A "nemzeti érzés" emlegetése valóban újszerű GYÖRFFY legújabb írásában. Eddig erről nemcsak hallgatott, hanem azokat, akik erről csak említést is tettek, eleve elítélte. Igaz, hogy ma már Magyarországon is elmúlt a "fényes szelek" romboló, könyvégető hatása és a szomszédos szocialista testvér államok hatványozott és sovinizmussá duzzadt nemzeti önérzete némi kis "kölcsönzést" nyújt legalább is a gondolkozó "új és egészséges nemzedéknek", hogy ez azt a maradék nemzeti érzést valamicskét fejlessze. Az egri ifjúsági tanácskozások már megkövetelték és egyre erősebben követelik a történészektől, hogy hagyják abba a nemzeti nagyjainkat lealázó-legyalázó, nemzeti krónikáinkat értéktelenítő, ősi, népi hagyományokat lekicsinylő "tudományoskodást". GYÖRFFY volt ebben a hangadó és a nagy címekre vágyó tanítványai, érdemszerzés céljából még ma is folytatják ezt a történelmi rombolást ama reményben, hogy mesterük őket is besegíti a halhatatlanok csarnokába az Akadémiába. Így érződik ez FODOR ISTVÁN írásában, amely a TISZATÁJ szegedi folyóiratban látott napvilágot: "A kettős honfoglalás feltevését a magam részéről... nem tudom elfogadni..." Megokolása, hogy egyelőre a régészeti leletek nem tanúskodnak arról, hogy a késői avarok jelentős tömegekben megérték a honfoglalást és hogy az őstörténeti, adatok nem valószínűsítik a kései avarok magyar nyelvűségét. Csak ezt a két ellenvetést említem a többi mellőzésével, hisz ebben minden bele van sűrítve. Pedig a régészeink legnagyobb problémái közé tartozik, hogy az immár közel ötvenezer feltárt avar sírt kiértékeljék. És a honfoglalók sírjai szinte tisztelettel körítik az avarokét.

Tudományos Akadémiánk "kandidátusai" azaz tagjelöltjei sorából is megemlítek egy jeles képviselőt SZŰCS JENŐT, aki szintén GYÖRFFY gyámolítottjai közé tartozik. Ugyancsak a VALÓSÁG adott teret "Teoretikus elemek Kézai GESTA HUNGARORUM-ában (1282-85 ) címü tanulmányának. (1974, 8. száma.) Kertelés nélkül írja itt:

"A magyarság hun eredete fikció, éppúgy, mint a franciák trójai eredete vagy a többi közel egykorú mesterséges eredetteória. A finnugor etnikum ugor ágából származó, vándorlása során a keleteurópai stepperégióban sok rétű (főként iráni és különféle török) kultúrális és etnikai hatást magába olvasztó magyarságnak nem volt sem genetikus, sem történeti kapcsolata a hunokkal..."

A "kandidátus" különben közli, hogy eme teóriáját erősen dokumentálva - természetesen főként GYÖRFFY adattárából - az 1975. évi északamerikai San Francisco-i nemzetközi történészkongresszuson bővebben is kifejti és hogy eme előadását a halhatatlanok csarnokába való belépés jogát elnyerendő angolul is közölni fogja. (Ez utóbbi szándék nagyon jelentős, mert még a magyarság soraiban az angolnyelvű közlemény rendszerint dogmatikus jelleggel bír és megfellebezhetetlennek tekintik. Vakulj magyar, ha angolul olvasod...) A magyar népi lélek hangja ezzel a hun-magyar rokonságot vitató akadémiai "vetélkedéssel" körülbelül egyidőben ILLYÉS GYULA "Gyors jegyzetek" c. kisírásában szólalt fel: (TISZATÁJ, 1974, 8. szám.)

"A magyar honfoglalás nagy adatait - annak két szakaszát, az avarok népi összetételét - a legutóbbi évtizedek tárták elénk tüzetes vizsgálatra. Árpád törzsének föltételezett hun rokonsági fonala komoly állításként a két háború közt hangzott el, mindmáig komoly cáfolat, tudósi fényderítés nélkül. E terület hangneme változatlanul mégis a fölényé, a lefitymálásé. Noha az új adat azóta is igen sok, a kérdés eldöntése ma is ott áll, ahol Arany korában. Eredménytelenebbűl tehát ritkán folyt annyi értekezői tinta, nyeletett annyi előadói nyál mint arról, hogy okkal keresztelhetjük-e gyermekeinket oly szívósan Attilának és Csabának; a hun-magyar kapocsról annyit tudunk, mint eleinte; a lelkességénél csak annak lelkes cáfolatai alaptalanabbak.''

De jelen írásomban nem az általános régészeti adatokkal szándékozom foglalkozni - ez szakemberek feladata - hanem az írásos emlékeikkel és azok nyelvezetével. Előlegezve idézem erre vonatkozólag CSALLÁNY DEZSŐ messzemenő következtetéseit az avarok nyelvére vonatkozólag, amely természetszerűleg összefügg írástudásukkal is, amelyek viszont jó részben régészeti leletekhez tartoznak:

Döntő fontosságú adat maradt fenn a tiszántúli avarok, Baján kagán népének ugor nyelvére nézve. Jánoshidán még törökös hangzású idegen eredetű szó maradt fenn, amelyet a kereszténységgel kapcsolatosan az avarok használtak, de a Szentes-felsőcsordajárási rovásfelirat tisztán ugor-nyelvi dokumentumot adott.

A magyar és az avar rovásírás összehasonlításával tisztázhatjuk, hogy a két rovásírás balról jobbra való sorvezetést mutat, hogy mindkét rovásírás jelei azonosak, ugyanazon hangértéket képviselik.

Régészeti, történeti, nyelvészeti forrásadatok révén nem tisztázhattuk az avar és a magyar kontinuitást. A rovásfeliratok összevetése alapján sikerült írástörténeti bizonyítékok alapján megállapítani, hogy az avar rovásírásnak szerves folytatása a magyar rovásírás, azonosak a jelek és a sorvezetés.

A Szentes-felsőcsordajárási rovásemlék nyelvi bizonyítókkal is szolgál: az ugor nyelv a Kárpát-medencében Árpádok 896. évi honfoglalása előtt 568-hun már megjelent a Tisza vidékén, mégpedig az avarok útján. Az avarok nem pusztultak el, nem szlávosodtak el, hanem töretlenül élnek tovább a magyar nevet felvéve. Árpád népe az avarok (álavarok) ugor nyelvében feloldódót, nyelvileg felszívódott. Árpád török rokonságának nyelvére, írásrendszerére nemcsak a nagyszentmiklósi rovásírásfeliratok nyújtanak határozott bizonyítékokat, hanem a magyar rovásírás emlékei is igazolják, hogy a honfoglalás-kori és Árpád-kori török nyelvű honfoglalóink részbon sokáig megőrizték nyelvüket és sokáig megtartották idi = 'úr' rangjukat, még akkor is, amikor már teljesen elugorosodtak.

A székely-magyar rovásírás magyar közvetítéssel került át Erdélybe, de a hun-székelv rovásírás, amelynek ábécéje a ligaturák alapján rekonstruálható, török eredetű (onogur-hun).

CSALLÁNY tehát valójában "hármas" honfoglalásról tesz tanúságot azzal, hogy a régészeti leletekből az avarok nyelvére vonatkozó következtetéseit ennek a belsőázsiai népnek 568-ban a mai Magyarország területére érkezésével együtt az írásbeliségükre is hivatkozik.

Az avarok rovásírásáról vallott meggyőződésében CSALLÁNY természetesen a történelmi hátteret is igyekszik elfogadhatóvá tenni, hisz egy ősi kultúrát képviseltek..

Avar rovásírásos gyűjtésünk zöme CSALLÁNY DEZSŐ hosszú, évtizedeken át tartó figyelméből, a régészeti leletek ezreinek átvizsgálásából származik és jelen kötetben gondozásom alatt én sem vállalkozhatom többre, mint hogy az ő közleményeihez csatolom munkatársaim leleteit. Itt első sorban BORNEMISSZA KATALIN gyűjtésére gondolok, aki Karintia leleteit szedte össze nagy gonddal egészen a Karavanka hegyvonulatig terjeszti ki ezen a módon a régi Avar Birodalom Itália felé nyúló határait. PÉTERFALVY JÁNOS pedig romániai összeköttetéseivel, a dobrudzsai leletek sorozatával gazdagította az avarnak vélhető felírásokat. ERDÉLYI ISTVÁN szívességéből Környe egyik avar sírjában lelt csontlemez avar rovásjelekkel karcolt fényképével tette a gyűjtést még teljesebbé. Szívességüket ezúttal is ismételten köszönöm.

Az ebben a csoportban közölt és valamelyik törökös nyelvű népcsoport írásához tartozó és még eddig megfejtetlen töredékeket is itt csoportosítjuk, mert az írástörténészek maguk is bizonytalankodnak betűzésükkel és még inkább fordításukkal.

1. - A JÁNOSHIDAI TŰTARTÓ FELIRATA

A Szolnok-megyei Jánoshida mellett feltárt avar női sírok egyikének mellékleteként szerepel egy csontból készült tűtartó. Egyik oldalán fekvő emberalak és mellette négy rovásjegy látható. A lelettel ERDÉLYI ISTVÁN (1958 és 1961) részletesebben is foglalkozott. Kibetűzése és megoldása CSALLÁNY DEZSŐ nevéhez fűződik. Idézzük megoldását: Ördögűzést mutató sátán-ábrázolás és négy rovásjel, amely balról jobbra való sorvezetéssel olvasva, a szöveg a következő jeleket és megoldást adja:

BETŰZÉSE:

1.Z, -2.T, -3.N, -4.S = "ZATANAS" - SZATANAS, azaz "szátáné". Törökös kezdésű avar alakja a latinból eredő szónak. Ez az első eset, hogy hiteles avar rovásszöveg és avar használatú szó került elő VlI-IX. századi avar temetőből régészeti mellékletekkel együtt. Ezek a betűk, amelyeket a tűtartóra karcoltak sem türk, sem szibériai kapcsolatot nem mutatnak.

A CSALLÁNY-féle betűzés, illetve rovásjegyek kirajzolása a csont-tűtartóról erősen eltér a LÁSZLÓ GYULA által közölt rovásjegyekétől. Főként a régész professzor által a c. / oldalon jelzett "ligaturás" kettős (?) jegyet hiányoljuk CSALLÁNY tanulmányából. Reméljük erre is kapunk részletes megoldást, hisz a tudás "vetélkedéssel" gyarapszik. S egy-egy betű, különösen ligatura, igen jelentős az amúgy is szegényes adattárunkban.

2. - A SZENTESI CSONTLEMEZ FELIRATA

A Szentes-Felsőcsordajárás düllő 36. avar sírjából hozta felszínre CSALLÁNY GÁBOR múzeumigazgató 1905-ben. Egy átlyukasztott csontlapocska rovásjelekkel. Az átlyukasztás a jobb szélen látható s bal szél rongált. A felirat olvasata balról jobbra haladó. Érdekes a kontúr-vonalak használata.

BETŰZÉSE:

1.(T), 2.M, 3.S, 4.1, 5.T, és 6.K "temesitek", azaz "temessétek". A felirat tehát rendelkezés a halott eltemetésére, amit végre is hajtottak a rovás-szöveg értelmében. Az első "T" jelet rongált mivoltából rekonstruálni kellett.

3. - A KÖRNYEI AVAR U LEM EZ FELIRATA

ERDÉLYI ISTVÁN ismertető írásából. - "Türk rovásírásos avar felirat -Környéről" és személyesen megküldött, eredeti fényképéről származnak ennek a jelentős adatnak rovásjel meghatározásai. A környei avarkori temető 60. számú férfi sír mellékleteként szereplő csontlemezborításos íjközéplemez mellékelt képéhez idézzük ERDÉLYI dr. betűzését és részletes leírását:

Környei avar íjlemez - Erdélyi I. nyomán

"A karcolatok jellegéből arra lehet következtetni, hogy azok egy alkalommal, egy időben keletkeztek. A jelek egymás mellett, egyre növekvő (ill. csökkenő) nagyságban következnek sűrűn egymás után. Összesen 14 jelet fedezhetünk fel, amelyek után egy többször meghúzott vonalú "tamga-szerű" nagyobb jel következik. Ettől eltérően a többi jeleket felírójuk biztos kézzel, ugyanazzal a finom hegyes szerszámmal, egyidőben írta fel. Nem lehet tehát szó rovásról olyan értelemben, hogy azok elejtett vad vagy ellenség számát jelölnék.

Induljunk el az egyedül álló nagyobb jeltől. Azonnal szembetűnik, hogy először két jel egy középen megtört és egy függőleges egyenes vonal, háromszor változik egymás után. Sőt az is világos, hogy a háromszor megismételt függőleges vonal után a törtvonal ismétlődik meg egymás után háromszor azzal a különbséggel, hogy az első és a harmadik törtvonal alsószárához egy kis párhuzamos vonalat húzott annak írója. Csak ezután, a szinte dekoratív játéknak ható sor után változik meg alapvetően a kép. Következik egy kissé dőlt egyenes vonal, ami még mindig emlékeztet a második jelre, majd megint az ismert tört vonal de a változatosság kedvéért felső szárához csatlakozik a kis, nagyjából párhuzamos vonalka, aztán megint a függőleges vonal következik. Az utolsó előtti jel Y alakú, majd megint egy jelnek is felfogható két egymásnak döntött függőleges vonal zárja a sort. Írjuk le ezt az egészet a mi szemünknek megszokott számsorral:

1, 2, 1, 2, 1, 2, 1 + x, 1, 1 + x, 2, 1 + y, 2, 3, 4 (vagy itt 2, 2).

Amint látjuk, a jelek változatossága nem nagy. Az azt könnyedén és határozottan bekarcoló kéznek ismernie kellett a török típusú rovásírást, ez kétségtelen még akkor is, ha "feliratunk" felirat voltában kételkedünk is. Megkeresve a felsorolt jelek párhuzamait a türk-rovásjelek között, az alábbit találjuk sorban (jobbról balra haladva !) és a jeleket a magyar írásnak megfelelő sorrendbe állítva:

ERDÉLYI a betűsorrendet MALOV nyomán választotta ki a türk-rovásjelek közül, amelyekkel a SČSERBAK és ARTAMANOV-féle Don-menti írásleletek során fogunk találkozni. De az illusztris szerző rövid írásában a leszűrt eredményt tartom a legfontosabbnak, amely így hangzik:

"Ezzel a megjegyzéssel is az avarkori és még az eddig össze nem gyűjtött különféle rovásjeles emlékekre akarjuk felhívni a figyelmet. Vannak ilyenek tűtartón, utólag bekarcolt egyes jelek csatokon stb. (Itt hivatkozik a világhírű német mongológus professzornő ANNA GABAIN:"Alttürkische Grammatik" c. alapvető munkájára - Leipzig, 1950 pag. 12.) Némely veret bizonyos formáit, vagy már elkészítésükkor rajtuk alkalmazott jeleket is tamgának lehet tartani. (Ezt az állítását a Szerző: "Új magyarországi rovásfelirat" c. közleményében részletezi Archeológiai Értesítő, 1961. -) S a végső, legsúlyosabb következtetése: "Az a tény, hogy a jelek nagyrésze a türk rovásírásban is megtalálható, összhangban van az avarok kétségtelenül töröknek meghatározott nyelvének tényével, amiről a ránkmaradt, bár csekélyszámú nyelvemlék is tanúskodik..."

4. - A GAIL-VÖLGYI (Würmlach, Karintia ) SZIKLAFELIRAT

Az avar emlékekben, sírleletekben és helynevekben sűrűn datált Karintia területén a Gail-folyócska völgyében találták a múlt században ezt a megfejtetlen sziklafeliratot. Jelenleg a klagenfurti Landesmuseum birtokában van. Háromsoros szövegéből ha jobbról balra halandó írásirányt tételezünk fel, akkor jellegzetes tamgaszerű véset az első. Egészen szokatlan benne a két "nyílhegy"-utánzat, aholis az egyik balról jobbra, a másik felülről lefelé van irányítva.

Ezt a titokzatos feliratot BORNEMISSZA KATALIN gyűjtéséből (1974) vettem és ezúton is megköszönöm.

5. - GAIL-VÖLGYI (Findenig Thörl, Karintia ) FELIRATTÖREDÉK

Ásványgyűjtögető rendőrségi tisztviselő találta 1969 nyarán kőzet törmelékek között a Gail-part meredek részein Gurina faluhoz közel, ahol egy bronztáblácska töredéke is előkerült, szintén rovásjelekkel. Szövege feloldatlan. Jelenleg Villach város múzeumában van. Nem zárható ki teljesen az a lehetőség sem, hogy a szűk völgyekbe visszahúzódó etruszkok egy csoportjától származik.

Ezt a darabot is BORNEMISSZA KATALINNAK köszönhetjük. (1974)

6. - ENNS-VIDÉKI ROVÁSÍRÁSOS CSERÉPTÖREDÉK

Az Enns volt Avaria határa még NAGY KÁROLY korában is. Maga a főerődítményük Ennsburg és környéke nagyon sok avar leletet tud felmutatni. Az "Archeogia Austriaca (1958, Heft 24) közöl egy érdekes leletet, amelynek a pontos eredetét nem ismerik. Az egyik cisztercita apátság gimnáziumának gyűjteményéből került a bécsi indo-germán múzeum birtokába. OTTÓ HAUS, osztrák régész foglalkozott vele részletesebben és némi kibetűzési kísérletet is kezdett rejtélyes szövegével.

Magának a kiégetett cseréptárgynak a rendeltetését sem tudják meghatározni. Leírói sokáig tanárjukat, P. RAYNALD SCHMALBAUG régészt tréfás "beugrató lelet"-ként tekintették, de régi mivolta ma már kétségtelen. Megoldási kísérletek osztrák részről sikertelenek maradtak, hiszen germán rúnák rendszerével kísérleteztek. Lehetséges azonban, hogy az említett osztrák régész már ismerte CSALLÁNY betűzéseit is és ezeket alapul véve a cserépdarab feliratából a második sort "IDI"-nek olvasta, ami azt jelentené, hogy a nagyszentmiklósi kincs 5. számú korsójának CSALLÁNY által ismertetett "Idi" = "Úr" jelentése van.

BORNEMISSZA KATALIN véleménye szerint - ezt a leleletgyűjtést is neki köszönhetem ! - "a leleten lévő rovásírás betűi közül a magyar rovás írás jegyeivel egyeznek a következők:

7. - ROVÁSÍRÁSOS EZÜST KANÁL OBERFLACHTBÓL. (Schwaben, Kreis Tuttlingen)

H. JANICHEN német régész közleményéből vettem ezt a minden jel szerint avar rovásírásos ezüstkanál mellékelt képét. Sajnos, vonalasan kiírt rovásjeleit a tanulmány "Neue Inschriften aus Grabern des 7. Jahrhunderts" cimmel (1967) elhagyta a különben részletes leírásban. Viszont szerzője alapos leírásából arra következtetünk, hogy törökös rovásjegyek szerepelnek rajta.

Mindenek előtt megjegyzendő, hogy a rovásjegyek az ezüstkanál hátsó, kidolgozatlan, durva öntési felületébe vannak bevésve. A kanálon lévő függesztő alkalmatosság arra mutat, hogy gazdája az övén viselte és hogy a titokzatos rovásjegyek a tulajdonos nevével okvetlenül kapcsolatban vannak.

Ennek feltevésére feljogosító adat JANICHEN kísérletezéséből derül ki, hogy a felismerhetetlenségig megkopott betűket restauráltassa. A stuttgarti rendőrségi laboratórium ultraviolett sugarakkal dolgozó gép a sok használattól már-már eltűnt karcolásokat teljes egészükben feltüntette és az írástörténészek egyöntetű megállapítása szerint a betűk sorozata a következő: S-A-(?) I-D-(U) T-H-A-F-D. Az ID(U) szócskánál ismét felvetem CSALLÁNY DEZSŐ tanulmányaiban többször is szereplő "I-D-I" feliratokat, a melyek "urat" jelentenek és egyben a legtöbbnyire a használati tárgyakon szerepelő tulajdonosok neveit egészítik ki. S miután ezüst kanálról van szó és azt övre akasztva viselték, mint az avarság és ősmagyar lovasai, minden alapunk megvan a feltételezésre az ezüst tárgy avar eredetére és így írásbeliségére vonatkozólag is.

Avar eredetre mutat a 7. századi sír maga is, a maga mellékleteivel. Településtörténetileg pedig a lelőhely régi neve "Oborwacht"= Avar-Őrség mutatja még a mai "Oberflacht" formájában is hajdani avar település kétségtelen nyomát, hiszen ma a szlávoktól "obri" = "óriás"-nak nevezett népnév-ferdítéséből lett az "ober" - "felső" elnevezés. Viszont Oberwacht városkának nincs Unterwacht változata, még csak düllő vagy más helyrajzi tagosítás-nevében sem. Így a szlávok által használt "obor"- vagy "obri ", az avarokat jelző népnév biztos adatként tekinthető és egyben megerősíti az említett sírok, köztük az ezüstkanalat tartalmazónak az avarokhoz való tartozandóságát is.

8. - A HEIDENHEIMI AVAR SZIJVÉG ROVÁSFELIRATA

Egy eredetileg ismeretlen célt szolgáló, 13 cm. hosszúságú ezüst lemezpárból alakított és három "nitt" szögeccsel egybefogott avar szíjvégről tesz említést a bajorországi régészeti szaklapok egyikében H. ARNTZ német régész "Neue Runen-schriften" cimmel. (Fundberichte aus Schwaben, N.F. 18, I. Tafel 44. -)

Az eggyé hajlított lemezbe éles, vékony szerszámmal karcolták bele a rovásjegyeket a három szögecs alkalmazása előtt. Így a rovásjegyek aránylag épségben maradtak meg. Alaptónusa nagyon hasonlít a betűsornak dr. ERDÉLYI ISTVÁN Környéről ismertetett avar csontlemezének írásrendszerével.

A bekarcolt rovásjegyekről ARNTZ vonalas rajzokat is közölt. Szemmel láthatólag több ligatura, hangkötés is szerepel a felírásban. Kibetűzése és megfejtése eddig ismeretlen, de tekintve a rovásjegyek éles vonalait és nagyfokú hasonlatosságait a magyar és ótörök írásrendszer jeleivel, biztatólag hatnak a kutatókra, hogy nem állnak megoldhatatlan rejtély előtt...

Az "a" részletben szereplő második számú rovásképlet kétségtelenül ligaturának tekintendő, mert hasonmása szerepel CSALLÁNY DEZSŐ lajstromában.

Az egészen megszokott dolog, hogy a német régészek még ma sem veszik nagyon tekintetbe az Avar Birodalom nyugati, Európa testébe mélyen benyúló határainak hajdani kiterjedését és így a heidenheimi temetőt sem tekintik avarnak. Eltekintve azonban az eddig felsoroltaktól, a településtörténet és a helynévkutatás is avarok hajdani temetkezési helyét tételezik fel, a "keresztény" Európa lakói nem szívesen fogadták volna el bármelyik falujuknak, településüknek nevét "lealacsonyító" névadását. Ez esetben "Heidenheim" azonban ilyen "megbélyegző", hiszen "Pogányokháza" a jelentése. Ilyen fajta nép azonban csak a középázsiai eredetű avar lehetett és így nincs kétségünk, hogy az ott felbukkant és az avarok sírjaiban oly nagyszámú övcsat és a rajta levő felirat is az avarság szellemi hagyatékának kis töredéke.

9.- EGY GARBÁNYI (Dinogetia, Romania) FELIRATOS CSERÉPTÖREDÉK

A nagy román régész, P. DIACONU szerint a leletkörülményekből kifolyólagos bizonyítékok alapján a 6. századból származik. Bár a román régészet nagyon hajlamos a hunok Birodalma széthullása után részleteiben továbbélő Gót Birodalom írástudásának alapján minden Al-Duna-térségi, dobrudzsai és Olt-vidéki írásos leletet gót rúnáknak minősíteni, a régi magyar Garbány területén talált cseréptöredék öt rovásjelből álló felirata az ótörök és részben magyar rovásrendszer jeleivel való hasonlatosságuk és részben azonosságuk minden kétség nélkül a korai avarokhoz kapcsolódást mutat. Érdemben magyar írástörténészek nem foglalkoztak ezzel a lelettel. Román és bolgár részről azonban annál kimerítőbben. Gh. STEFAN: "Sapaturile de la Garvan (Dinogetia)" címmel (SCIV. II. 1951), az elfogulatlan tárgyilagossággal kutató és fogalmazó I. BARNEA: "Amforele feudale de la Dinogetia" c. írásában (SCIV. V. 1954) és M. COMSA: "Die bulgarische Herrschaft..." a "Dacia" c. román régészeti szaklapban (N. S. 1960.) foglalkoztak vele. Magát a jelsorozatot az utóbbi régésznő tanulmányából vettem. Ő és a bolgár régészek közül V. BESEVLIEV, elvetik a román feltételezést, hogy akár gót, akár a X. századból eredő cirill betűk előzményeiként kellene tekinteni őket, hanem inkább protobulgár mivoltukat hangsúlyozzák.

10. - A MURFATLÁRI BARLANGKOLOSTOR FELIRATAI

A román régészeti kutatások legnagyobb szenzációjaként 1957 június 11-én Konstanza Fekete-tengeri kikötő és fürdővárostól délnyugatra kb. 13 kilómé[te]rnyire egy mészkővonulat meredek tömbjeibe vájt terjedelmes és több részletből álló barlangkolostor bejáratára bukkantak. A beomlott falak már századok óta eltemették az aránylag szűk bejáratot és kőfejtés közben került újból napfényre. A falut mai néven a románok Basarabinak hívják, de régi, törökös neve Murfatlár volt. Az "atlár" azonosnak tűnik a magyar "oszlár"-ral, amely az alánok ősi magyar neveinek egyike.

Az Avar Birodalom fénykorában BAJÁN kagán és udvarának nyári fürdőhelyeként ismert Konstanza és környéke a 6. század vége óta szinte szakadatlanul a X. századi besenyők uralmának végeszakadtáig törökös népek birtokában volt. Nem felejthetjük el, hogy az avar törzsszövetség több ága éppen eme területen, az Al-Duna vidéke és Dobrudzsa síkságain élt az "avarok eltűnése" után a brodnikok népe, amelyről RÁSONYI nagy turkológusunk és MAKKAI középkori történészünk oly részletesen értekeztek és amely nép szintén török-fajú és nyelvű nép volt s magyaros névvel berendeknek nevezték őket.

Így a Murfatlár mellett felfedezett barlangkolostor a maga számos felírásos emlékével és főként állatábrázolásaival a különböző folyosó falakon, minden kétség nélkül törökös népek emlékeit őrzi, ámbár a későbbi századokban már glagolit - és az ó-egyházi szláv cirillikái is keverednek velük. Ebben a barlang-komplexumban mintha találkát adtak volna egymásnak a törökös népek és a szláv kultúrák, főleg írás-történeti tanúbizonyságok szerint.

Murfatlár barlangkolostorának természetszerűleg ma már egész könyvtárnyi irodalma van. Magyar részről azonban érdemben még nem foglalkoztak vele. A román állami régészeti intézmények terv- és szakszerű kutatásai azonban nagyon sok meggondolkoztató részletet tártak fel és tettek közzé. Sajnálatos, hogy az avar és berend népi műveltséget és írástudást egyáltalán meg sem említik. S bár a legnagyobb román régészek közül I. BARNEA és M. COMSA kihangsúlyozzák a legtöbb feliratnál, hogy azok törökös írásrendszerhez tartoznak, legfeljebb a besenyőket emlegetik, de ezektől is megtagadják az írástudás, hiszen csak nomád-nép volt és mint ilyen, nem rendelkezett magasabb műveltségi adottságokkal...

Részemről - összegyűjtve munkatársaim segítségével azt pár szétszórt, de jelentős avar művészet sorából - amely természetesen a "késői avarok" és "korai magyarok" fogalomkörével van határolva - azzal a szándékkal, hogy a murfatlári barlangkolostor komplexumaiban szereplő ilyen "belsőázsiai" avar-magyar zoomorfikus, állatábrázoló rajzokat más magyarországi, vagy ha kell "lebediai" párhuzamokkal a törökös népek etnikumához csatolhassam. Meg kell ezt a kitérőt kísérelnünk, mert a nagy bábeli zűrzavar a murfatlári felírásokkal kapcsolatban teljesen elsikkasztja az avar (korai-késői!) írásbeliségnek még a lehetőségét is.

A barlangkolostor több fülkére, kápolna részletre és sírhelyek céljából kivájt üregsorozatra oszlik. Hogy fogalmat alkothassunk a barlang terjedelméről I. BARNEA tervrajza nyomán közlöm az egyik "kápolna" alaprajzát. Mint látható majdnem 6 méteres husszú, amely két rövid folyosóval van összekötve. Eddig 13 személy csontvázát találták meg apróbb fülkékben elrejtve. A halottak közt vegyesen találhatók férfi, nő sőt kis gyermek maradványai is és zömükben - a román régészek szerint - nordikus és mongoloid típusúak voltak a barlang lakói.

Ennyit a barlangok feltárásáról. Mert a I. BARNEA által bemutatott alaprajz csupán egyetlen "kápolna" méreteit adja, de mellette kisebb, nagyobb távolságra, de mindig ugyanazon nyers mészkő hegyoldalba vésve másik négy üreget is felfedeztek. A továbbiakban csak a falfeliratokról, illetőleg azok eredetére rávilágító "festményekről" ejtünk szót, mert a középázsiai kapcsolatú művészeti emlékek nagyban megerősítik a rovásírásjegyeken kívül is az avarsággal való összefüggést. BARNEA a már említett tanulmányában nagyon sok részletrajzzal illusztrálta a barlangkolostor "turáni" vonatkozásait. Legjellegzetesebb ezek közt a B "kápolna" falán bekarcolt ló képe, amelynek a farka keletázsiai szokás szerint csomózva van.

Hasonló a szarvas figura stílizált alakja, csak párhuzamos vonalakkal, mint az avar életfák környezetében ábrázolt ilyszerű zoomorf agancsosak. Egész különleges jelentősége van egy lovas hiányos alakjának, akinek a csizmái azonban tökéletes rögzítve vannak és méginkább egy négylábú állaton ülő sólyom képe, amelynek szimbolikáját máig erősen kutatják, hiszen a híres LEHEL-kürtőn, egy Sarkheli csonttégelyen, a Morva-mezei Mikulcice mellett talált szarukorongon egyformán előfordulnak, mint a Sassanidákkal erős kulturkapcsolatot tartó avarok kedvenc eredetlegendát sejtető ábrázolása.

S ha a mellékelt illusztrációk között meg külön kiemeljük a "fonott sárkánykígyó szimbolikus alakjának többszörös előfordulását és a román régészet irodalmában nem közölt, de baráti úton fénykép után professzor PÉTERFALYY JÁNOS szívességéből mégis megszerzett, "turulos" és rovásírásos oszlopfő jellegzetességeit, akkor már sorra is vehetjük az említett rovásjegyek, glagolit és cirill betűk tömkelegét, amelyek a I. BARNEA által "turáni nép" írástudásának bizonyítékaiként vannak megemlítve. Egészen meglepő, hogy a román régészek, akik különben mindig vagy legalább rendszerint mindenben egyetértenek a "turáni nép" vagy "törökös rovásírás" megfogalmazást I. BARNEA tanulmányában, amely a francia régészet szaklapjában, a "Cahiers Archiologiques" 1983 évi számaiban jelent meg, minden igyekezettel cáfolni igyekeztek. Igaz, hogy ők nem az avarság írástudása ellen hadakoznak - ezt BARNEA sem állítja - hanem a besenyőké ellen. BARNEA általánosan csak "incriptions turciques"- emleget jelzett írásában és ő is bizonyítékként használja a sűrűn szereplő belsőázsiai zoomorf ábrázolásokat, főként a lovas képeket. De a legnagyobb jelentősége a tanulmányának az, hogy még az eléggé kezdetleges glagolit felírásokat is"turániaknak" tartja, illetve azokra vonatkoztatja. A glagolit feliratok közt ui. szerepelnek nevek is, mint "AIAN PAP" és "DIMIAN MAGA", akiről felteszi a szerző, hogy "valamilyen szerzetes volt... S mindkettőjükről állítja, hogy turáni nevet viseltek (touranien).

Mielőtt azonban az összes eddig közölt murfatlári feliratokat közölném, a következőket kell megjegyeznem. Először: A rovásírásos részleteket eleddig nem közölték hivatalosan. Prof. PÉTERFALVY szerint, aki személyesen is megtekintette mufatlár barlangtemplomát, nagyon sok és összefüggő szöveg szerepel rovásírással a "turulos" oszlopfőn a szárnyait kiterjesztő madár, vázlatos ember alakok és keresztek mellett, amelyek későbbieknek látszanak. Másodszor: Avar kapcsolatokra a történelmi háttérből sejthetünk a feliratok megfejtésének hiánya miatt és pedig azért, mert a "késői avarok" már az Al-Duna vidékén egyideig még a magyar honfoglalás előtti, közvetlen időben, tehát 850-es évek táján a bolgár kereszténység hatása alatt álltak és így a kezdetleges ószláv cirillika és glagolit írást terjesztő, bizánci papság hatáskörébe kerültek, mint ahogy ezt egy, a B. "kápolna" hajójának jobb falán ábrázolt díszes ornátusban megjelenő püspök képe is mutatja a maga glagolit felírásával. Ez a bizánci cirill-glagolitika betűs ráhatás SÁMUEL bolgár cár idejében volt a legerősebb és időben érintheti a berend-népet is, amelyről tudjuk,hogy türk nép volt és avar törzsszövetségben állva, annak legkeletibb szárnyát képezte.

Ezek előrebocsátásával felsoroljuk a még megoldatlan és kevert feliratokat, ahol mint mondottuk, a törökös rúnák zöme még egyelőre a román régészek részleges érdektelensége miatt közöletlen.

A felsorolt és nagyon kevert írásrendszerhez tartozó feliratokban feltűnően sok az un. ligatura, vagyis a "betűugratás", azaz rövidítés jele. E tekintetben nagyon sok feladat vár még az írástörténészekre. Nagy segítségünkre lehet etéren CSALLÁNY kiváltó ligatura gyűjteménye, amely eddig a legteljesebbnek mondható és nagyon sok kombinációs lehetőséget nyújt a feliratok hovatartozandóságának megoldására. Román régészek munkája sem megvetendő, hisz mint látjuk, I. BARNEA valóban szembeszáll honfitárs szaktársaival a törökös rovásjegyek védelmében.

Végszóként a murfatlári barlangfeliratokhoz meg kell említenünk, hogy az Al-Duna-vidéki, dobrudzsai, moldvai régészeti kutatásoknál nagyon sok feliratos lelet lett a legújabb időben ismertté. Ezekkel azonban magyar részről valami érthetetlen tartózkodással írástörténészeink, szakembereink nem foglalkoztak érdemben. Mindössze csak arra szorítkozik a magyar történész gárda, hogy hírlapok híradó anyagát közli és tartja számon. Pedig nem hiszem, hogy a román tárgyilagosságra törekvő tudósok, mint professzor I. BARNEA vagy N. VLASSA ne működnének nagyon is szívesen a problémák elfogulatlan megoldására, hisz itt nem szomszédnépek vetélkedéséről, hanem az általános emberi tudástár gyarapításáról van szó, amit a szocialista államokban annyira hangsúlyoznak...

11. - AZ ALATTYÁNI AVAR TŰTARTÓ FELIRATA

LÁSZLÓ GYULA gyűjtéséből, amelyet a már említett jánoshidai lelettel együtt ismertet. Egyszerű jegyei értelme megfejtetlen. A négyszögletes csontra vésett jelek a tűtartó két oldalán vannak feltüntetve.

12. - A BUDAPEST-TIHANYI TÉR AVAR "TAMGÁS" JELEI

Ugyancsak LÁSZLÓ professzor gyűjtéséből. A 2. számmal jelzett rovásjel ligatúrának látszik. Megoldása ismeretlen.

13. - GARBÁNYI (Dinogetia, Románia) FELIRATOS CSERÉP

Közelebbit alig-alig tudunk róla, mint hogy mint "párhuzam esetet" említik a murfatlári barlangkolostor rovásírásainak fejtegetői, mint P. DIACONU. Magát a közölt felírást ő is M. COMSA gyűjtéséből vette át.

"Legjobb esetben" protobolgárnak minősítik. Jelenleg Konstanza régészeti múzeumában van és még feldolgozatlan.

14.- AZ "AVARKAPUI" (Capidava, Románia) CSÖCSÖS KÖCSÖG ROVÁSAI

Erdély és Dobrudzsa területein a román régészeti kutatások erősen folynak és egyre-másra hozzák felszínre rég letűnt korok emlékeit. Köztük írásos leletek is akadnak szép számmal. Egy ilyen leletről adott hírt a budapesti NÉPSZAVA napilap bukaresti tudósítója 1970 július 5-én.: "A legrégibb román nyelvemlék" címmel és a következőket mondja:

" Román régészek néhány esztendeje igen nagyszabású ásatásokat végeznek a Duna jobb partján lévő Capidavaban, a géták és dákok egykori erődítésében, amelyet később a rómaiak birtokoltak. A mély földrétegből most tetszetős alakú agyagedény került elő. Történészek és nyelvészek rendkívül nagy érdeklődést mutatnak az edényen olvasható felírás iránt. Az agyagtárgy, szakemberek megállapítása szerint a IX. század második, vagy a X. század első feléből, azaz a hűbéri korszak kezdeti szakaszából származik.

Az edény külső falán vonalakkal apró részekre osztott díszítés látható. Az ábra minden részecskéjében görög betűk vannak, még pedig a keresztény liturgiában meghonosodott vallási szertartások elnevezésének kezdőbetűi. Ezeken kívül itt található az egész görög ábécí is fordított sorrendben, tehát az ómegától az alfáig. A betűket a fazekaskorong keringésének irányában valamilyen hegyes szerszámmal vésték az edény oldalába.

Különösen nagy jelentőségűnek tűnik a mesternek a szöveg végére iktatott neve: PETRE, a mainak megfelelő egyházi írásmóddal. A bukaresti Tudományos Akadémia munkatársai a most kiásott, körülbelül ezeréves agyagkorsót, illetve az azon látható feliratot a legrégibb román nyelvemléknek tekintik, mely új megvilágításba helyezi a román nép kulturális múltját." Eddig a budapesti híradás.

Önmagában a híradás az általános emberi tudomány szempontjából örvendetes esemény számba menne. Mi is így fogtuk fel, mígnem véletlenül az erdélyi neolitkori leletek nyomait kutatva kezünkbe került A. RADULESCU régész-író érdekes beszámolója a román régészeti "DACIA" c. szaklapban francia nyelven ugyanerről a leletről. Mint érdekességet még azt is megjegyezzük, hogy a budapesti híradás előtt már egy évvel a nevezett román régész egy konferencia keretében nyilatkozott a leletről és fontosságáról. De nem is ez a lényeg. Sokkal nagyobb és egyben érthetetlen szenzációt keltett RADULESCUNAK a már említett "DACIA" hasábjain megjelentetett írása. Itt ui. nincs semmiféle ásatásról szó, hanem két tisztes román polgár ("citoyens["]), névleg is megnevezve, mindkettő véletlen leletéről, amelyet 1967 nyarán falujukból Topaluból Konstansába való gyaloglás közben Capidava határában találtak. Ez a híres és "legrégibb román nyelvemlék" hiteles lelet-története. De RADULESCU még többet is elárul írásában. Elmondja, hogy ezt a fajta "csöcsös köcsögöt" mint "kereskedelmi behozatali gyártási cikket" az Olt-vidékéről lehet származtatni. Mint írja, tömegcikknek tekinthető és kivitelezési módját ismerve, minden bizonnyal a népvándorláskori fazekasmesterség jellegzetességeit viseli magán. Épp ezért tanulmánya címét is "Un document proto-roumain a Capidava" formában közölte, amely annyit jelent, hogy a románok korszakát, magát a román népet megelőző dokumentum. Ez tehát a budapesti lelkendező "legrégibb román nyelvemlék" regénye. Hogy miért igyekeznek Budapesten jobban lelkesedni az amúgy sem sovinizmusmentes bukaresti régészeknél, azt már nehéz lenne megmagyarázni...

Visszatérve azonban az Olt-vidéki "csöcsös köcsög" felírásaira, annyit már a budapesti lap is elárult, hogy a görög betűk "ómegától alfáig" szerepelnek a cserépedény gallérján, vagyis jobbról balra olvasandók. Ezt a fazekaskorong "keringése" egyedül nem magyarázza meg. Sokkalta többet mond az ősi székely jobbról balra haladó rovásírás menete. S főleg jelentős rajta A. RADULESCU által is "a premiere vue semble bizarre, indéfinissable"- azaz az első látásra bizarr és meghatározhatatlan" jelenség, amely két csizma képét ábrázolja. S mindjárt keres és talál is hozzá párhuzamadatot a murfatlári barlangtemplom falán, amelyet már közöltünk.

Sajnos a "Kapidava"-i, azaz Avarkapu-i köcsögről csak eléggé silány minőségű képet sikerült szereznem, de az olvasó tisztán láthatja rajta a felsorolt jeleket és je-

mán nyelvemlékké deklarált, annak ellenére, hogy a név, valószínűleg a derék fazekas mester neve, görög vagy legalább is bizánci keresztény. A csizmák jelét nyíllal jelöltem meg a képen. A legfontosabb azonban az, hogy a köcsögön nemcsak a görög ábécé betűi és más egyéb "bizarr" dolgok szerepelnek, hanem egy 6 jegyből álló rovásfelirat is. Ez az új lelet - ha a budapesti híradás megfogalmazásában a cserépedény eredete a IX. század második, vagy a X. század első felére vezethető vissza, akkor nem a "legrégibb román nyelvemlék", hanem minden bizonnyal avar és a velük egy nyelvet beszélő magyar nyelv egyik legősibb írásbeliségi bizonyítéka...

15.- A MADARAI ÉS ABOBA-PLISKAI "PROTOBQLGÁR" ROVÁSEMLÉKEK

A rovásrendszerek szétválasztása a törökös népeknél eléggé fejtörő probléma. Magyar vonatkozásban is pl. a világhíres nagyszentmiklósi kincs rovásfeliratainak nyelvezete felől maguk a magyar íráskutatók is a legkülönbözőbb véleménnyel vannak. Széles a skála a török nyelvekben és így avar, protobolgár, besenyő és honfoglaláskori magyar nyelvű feloldásokkal is találkozunk.

Így talán nem tévedünk nagyot, ha a nemrég elhunyt nagy történész-régészünk, FEHÉR GÉZA kutatásainak eredményeit, amelyeket ő következetesen "előbolgár"-nak nevez, szintén az avar feliratokhoz csatoljuk, már csak azért is, mivel az avarok jó ideig, körülbelül a 670-es évekig a mai Bolgária területének az urai is voltak. Amióta FETTICH NÁNDOR Sumen mellett a "protobulgár" fejedelmi sírkövet felfedezte és feliratát közölte, azóta a testvér nép is nagyobb érdeklődéssel fordult saját ősi, törökös múltjának kutatásai felé. Külföldi írástörténészek, mint ALTHEIM is alapos kutatásokat végeztek, hogy az esetleges felírások eddig hiányos adatait kiegészítve megoldják egy nyelvét változtatott nép ősi írásrendszerét. A finn MIKKOLA mellett a magyar FEHÉR GÉZA nyerte el leginkább a bolgár tudományos körök bizalmát és ráhárult a megtisztelő feladat, hogy Madara és Aboba-Pliska várromjait és a híres Madara-i lovas feliratait kibetűzze és megoldja.

A magyar rovásszakértő kutatásai eredményesek voltak. Az alábbiakban mellékelem a madarai cseréplapok eddig "ismeretlen" és FEHÉR professzor által a székely és "hun" rovással azonosított jegyeit. Az idézőjelben szereplő "ismeretlen" betűk azonban a TORMA-féle gyűjteményben javarészt megtalálhatók, ami azt jelentené, hogy a bolgárság a Balkánra érkezésekor a helyszínén még talált ősi sumér nyomokat és azokat alkalmazta is, bár talán már újabb hangjelölésre feleslegessé vált betűit csak díszítésként örökítette meg.

A madarai felirat OMORTAG kagán emlékét őrzi. A belőle és egyéb töredékékből összeállított táblázat jegyeit FEHÉR professzor egy külön tanulmányban összehasonlítás tárgyaivá tette és a bolgár írásszakértővel, RAFAIL POPOFF professzortársával a következő hasonlatokat mutatva ki alaktani és hangzásbeli alapon:

Ugyancsak csatolom Prof. ALTHEIM Aboba-Pliska-i rovásjegyeit is, ahol mint "hunnische Runnen" szerepelnek, (Halle, 1948). Hangértékük nincs megjelölve és a bekeretezettek tulajdonjeleknek látszanak.

Első tekintetre nem látszik megokoltnak, hogy miértis soroztam a fennti táblázatokat az "avar" írásemlékek közé. Helynévelemzés, az avar történelem és főleg a FEHÉR professzor általt [által] feltárt régészeti leletek adnak némi jogot és sok valószínűséget erre a csoportosításra. Aboba ősibb neve "Abobar" a már félig elszlávosodott "obor" azaz "avar" formában jelentkezik a 8. században. Régibb bolgár nyelven az "obar" "harácsolót" jelez s ez is arra mutat, hogy a bolgárokat megelőző avarok uralom emléke ebben a formában is megmaradt kiirthatatlanul elismerve a hajdani avar politikai felsőbbséget. Ugyanez a helyzet Madara nevével is. Ismerjük az Avar Birodalom első, virágzó korszakából MUNDUG, MUNDUK kagán nevét és szerepét, aki Bizáncban többszörösen is tárgyalt MAURITIUS császárral. Nos, még a 9. század elején is az ő nevével szerepel a Keleti Balkán legnagyobb síkságának stratégia pontján épült vár "Mundugra" formában. Az ALTHEIM által "protobolgár"-nak minősített népség az avarral azonos. S hogy a régészet mekkora bizonyítékot nyúj[t], álljon itt FEHÉR professzor írásrészlete:

A bolgár-törökök útat építettek Pliszkából, amely a délre, 12 km-re levő sziklafalat ott éri el, ahol a természet kijelölte volt a feljáróhelyet a stratégiai szempontból fontos mádarai fennsíkra. Az út falába vésett rovásjelek mutatják, hogy itt az útat tényleg bolgár-törökök építették. Ezen az úton jutunk el a fennsíkon levő várhoz, amelynek romjai jó állapotban vannak. Mivel ezekben a romokban semmit sem találtak, ami kétségtelenül bolgár eredetre vallana, lehetséges, hogy a várat még a bolgár-török időket megelőzőleg építették. Annyi azonban bizonyos, hogy a bolgár-törökök használták ezt a várat: ugyanis már a IX. század végéről van rávonatkozó adatunk Mundayra néven. Ebből a névből származhat Mádara falu mostani neve. A XIV. század végén a törökök elfoglalta várak között találjuk Matarát is.

A platón azonban csak a vár van; maga a város a hegy lábánál feküdt, ezt a bolgár nemzeti múzeumnak 1924-től kezdve folyó ásatásai hozták napvilágra. E romokat itt is bővebben ismertetem, hogy ezzel kapcsolatban a bolgár-törökök belső életéről és kultuszáról beszélhessek:

Pliszka óriási épületeivel a bolgár kán hatalmát mutatja, minden nagyvonalú, egy erős állam uralkodójának megfelelő főváros, Mádara romjai inkább a belső életről, a kultuszról beszélnek.

Ha Pliszkából jövet, amikor elérjük a sziklafalat, délre fordulunk, először egy épület romjaihoz jutunk, amely nem nagy méreteivel, mint a pliszkaiak, hanem fekvésével és formájával kelti fel az érdeklődésünket. Ez volt a legmagasabb pont Mádara városában! Négyszög ez nyolc bejárattal és hozzáragasztott félköralakú fallal. Ez a félkör hatalmas kőtömb hátulsó, keleti felét fogja körül. A környék lakói századokon keresztül törték a követ e szikla tetejéből, mégis 1924-ben, amikor a mádarai ásatások megkezdődtek, még mindig kiállott a szikla egy része a földből. Nem gondolhatunk valami védőtoronyfélére, amely katonai célokat szolgált volna, mert a fal és a szikla között olyan keskeny hely van, hogy itt nem lehet szó semmiféle praktikus használatról. Ezért kellett feltennem, hogy a bolgár-törökök kultuszhelyével van dolgunk, szentkővel, amelyhez keleten egy félköralakú falat építettek ajtócskával, hogy bejárásuk legyen a szentkőhöz.

E feltevésemet bizonyítja az a tény, hogy írásos forrásból is értesülünk arról, hogy a bolgár-törökök tiszteltek bizonyos köveket. I. Miklós pápától tudjuk, hogy a bolgárok azt írták neki 886-ban, hogy van náluk egy kő, amelynél a betegek visszanyerik egészségüket.

S hogy a kövek tisztelete a bolgár-törököknél ősi szokás volt, bizonyítja az, hogy más török népeknek, de a kultúra szempontjából hozzájuk közelálló magyaroknak is voltak szentköveik. A "szentkő" jelentésű helyneveken kívül egy forrásadatunk is beszél erről. Szent László 1092-ben (I. törvény 22. pontja) kénytelen volt elrendelni, hogy akik pogány szokás szerint a szentköveknél áldoznak, ezt a bűnüket egy tinóval váltsák meg. A szentkő tiszteletének nyomát találtam 3 km-re Mádarától Kalugerica falu mellett is.

Mindebből világos, hogy a bolgár-törökök, meg a századokon keresztül az ő hatásuk alatt fejlődött magyarok tiszteltek bizonyos köveket és így az a tény, hogy a mádarai követ keletről fal veszi körül, úgy magyarázandó, hogy Mádarában is volt szentkő.

A fentiek alapján a szentkőhöz ragasztott négyszögű épületet pogány szentélynek tartom. Az épület bolgár-török eredetét bizonyítja az, hogy nemcsak egy kövön, hanem a vakolaton is voltak bolgár-török rovásjelek.

S nincs semmi valószínűtlen abban a feltevésben, hogy a pogány bolgár-törökök építettek szentélyeket. A rokonnépeknél is megtaláljuk ezt. A türkökről azt olvassuk, hogy nagyjaik sírhalma fölé úgynevezett ősök termét építettek, a kazárokról pedig, hogy kagánjuk síremlékéül 20 termes épületet emeltek. Ezek után abból, hogy a madarai lovas az őskultusz emléke, következtethetnénk azt is, hogy ez a madarai épület eredetileg szintén az "ősök terme" volt.

Szintúgy kultuszépületnek tartom a fürdőt, lletőleg fürdőmedencét is. Ugyanis a szentkőtől délkeletre nagy palota romjai kerültek napvilágra, amely méretei és terve tekintetében közel áll a pliszkai palotához. Ebben a palotában vízvezetékek vannak, amelyeknek bolgár-török eredetét (vannak régebbi vízvezetékek is itt) világosan mutatja a csövek formája s mutatják a rajtuk levő bolgár-török rovásjelek is.

Egyik ág egy romhoz vezet, amely különleges érdeklődésünkre tarthat számot: egy 3.5 x 3.5 m-es gondosan épített fürdőmedence ez lépcsővel, az alján téglával kirakva.

Milyen célt szolgált ez a fürdőmedence? Krum kánról bizánci forrásunkban azt olvassuk, hogy amikor Konstantinápolyt ostromolta, véres áldozatot mutatott be az Aranykapunál, azután elmenvén a tenger partjára, belemártotta a lábát a tengerbe, megmosta magát egészen és meghintette katonáit vízzel, akik üdvrivalgással fogadták fejedelmüket. Ez azt jelenti, hogy a bolgár-törökök a víznek megtisztító és egyéb varázshatású jelentőséget tulajdonítottak. Ugyane hittel magyarázandó a török népek ama szokása is, hogy halottaikat forrásoknál, sőt patakmedrekben temették el, hogy a halott szelleme vissza ne térjen. Különösen értékes adataink vannak erre a kazároknál és a magyaroknál. Ugyane hittel, hogy a víz megtisztít stb. magyarázandó az is, hogy a bolgár és magyar esküceremóniában a totemállat vérének a megeresztése után a földet meghintették vízzel. Sőt a magyarokról egyenesen azt olvassuk, hogy kútaknál és forrásoknál áldoztak. Így tehát tudva azt, hogy amikor a bolgár kán véres áldozatot mutatott be, meg kellett nedvesítenie a lábát, megmosnia magát egészen és meghintenie népét is vízzel, természetes, hogy a szentélyhez közel, ahol áldozatot hoztak, kultuszfürdőmedencének is kellett lennie, hogy a kán, vagy más táltos, miután bemutatta az áldozatot, elvégezhesse a mosdás és vízzel való meghintés szertartásait is.

De Mádarában annak is vannak nyomai, hogy a bolgár-törökök tisztelték a barlangokat. A festői ú.n. Nagybarlangban talált tárgyak s egy felirat azt bizonyítják, hogy ez a barlang a római korban kútépület - nymphaeum - volt. De van itt bolgár-török épületnek is maradványa. Sőt a barlang falán egy bolgár-török rovásjel is van. S hogy ennek valóban az a jelentősége, hogy ez a barlang a bolgár-törököknél kultuszhely volt, valószínű abból, amit más itteni barlangokban találtam. A lovas dombormű felett, a meredek sziklafal közepe táján, van egy nehezen megközelíthető barlang. Ennek a barlangnak a bejárata előtt rovásjelek vannak, magában a barlang bejáratában pedig két felirat van a sziklafalba vésve, amelyeknek a betűi között bolgár-török rovásjelek is vannak. Szintúgy a mádarai sziklafal folytatásában, a "Büjükprohod"-nak nevezett sziklaút kezdetén is találunk egy barlangot rovásjelekkel. Ez világosan mutatja, hogy ezek a barlangok a bolgár-törököknél kultuszhelyek voltak.

Valóban, egy a bolgár-törökökkel rokon népről, a tu-ki-ue = türkökről is tudjuk, hogy tisztelték a barlangokat. Egy kínai forrásban olvassuk, hogy a türkök fejedelme minden évben elment egy barlangba, amelynek a neve "ősök barlangja" volt, hogy áldozatot mutasson be az ősöknek.

A fentieken kívül még sok épület alapja, fontos feliratok és a bolgár-török műipar igen nagyjelentőségű emlékei kerültek Mádarában napvilágra.

FEHÉR GÉZA kutatásai tehát a hun-protobolgár-avar-ősmagyar mitológiai elemek adatait "hámozta ki" a madarai és aboba-pliskai töredékes felírásokból. Sajnos, értelmüket nem tudta megmagyarázni.

16. - A KONSTANCAI (Mircea Voda) FELIRAT

Konstanza Fekete-tengerparti város ősi törökös neve "Ak-Kermend" volt, de nevezték "Bessigrad"-nak, azaz Besenyőváradnak is. Környéke az avarkortól a besenyőkig a 10. század közepéig javarészt besenyő emlékeket őriz, de az alább közölt és közelebbről még meg nem határozott felirat töredék inkább az avarkori emlékek közé sorolható. A feliratot az ismétlődő alapjegyek háromszoros megismétlődése és apró változatok rögzítése miatt hármas törzsi jelnek is tekinthetjük.

A felirattöredék P. DIACONU írásából származik a murfatlari barlangkolostorban talált rovásokkal kapcsolatban.

17. - A NEGAUI SISAKFELIRAT

A Kelet-Alpok nyú[l]ványainak kis völgyeiben, Negau mellett több római katona sisakot fedeztek fel, amelyeket PAUL REINECKE 1950-ben publikált. Az egyik ilyen sisakon jói olvasható rovásfelirat van. A német régészek természetesen germán rúnáknak tartják a jeleket és csak halk vélemény szól arról, hogy esetleg késő etruszkok katonaköteles, Róma szolgálatában álló rabszolgák viselték volna a sisakokat. A valóság az, hogy e feliratos fejvédő valóban a felmorzsolódó római legionáriusok katonai felszereléséhez tartozik sok más társlelettel együtt. írásbeli adatok szerint valóban ismert tény, hogy Schoniák környékén ilyen kényszerű segédcsapatok harcoltak a római birodalom védelmében a 6, század végén.

A felirat azonban nem egyidős a sisak készítésével, hanem később került rá valamelyik írástudó fegyveres ügyes vonalvezetésével. A 22. sorszámot viselő fejvédő a sisakgyűjteményben német írástörténészek kísérletezése alapján "HARIKHASTITEIVA" betűzés lenne. MENTZ régész azonban "CHARIZ..." kezdetű szótövet sejt a jelekből amely tehát a korai avarokkal kapcsolatbanálló karizmi etnikummal függhet össze. Ez természetesen csak feltevés, de a korai avarok - mint tudjuk - sokszor használták a római és bizánci "nehéz fegyvereket" is, mint pl. CSALLÁNY által tárgyalt tiszavasvári vaspáncél. (1958)

Zárószóként megemlítem, hogy a felsorolt és avarnak gyanított feliratok pontos szövegezése, betűzése és fordítása koránt sem tekinthető véglegesnek, vagy ahogy régészeink újabban gyakran mondják "megnyugtatónak", de mindenesetre a valószínűség magas arányszámával mérhetők. Viták során még sok új eredmény várható. S vajon óhajthatnánk-e ennél többet ?...

A LEBÉDIAI ROVÁSIRASOS EMLÉKEK

BEVEZETŐ

Az összefoglaló cím - egyelőre - csak földrajzi meghatározásnak tekinthető. Az kétségtelen, hogy ÁRPÁD-honfoglalói a Kárpát-medencébe érkezésük előtt már jártasak voltak a rovásírásban. Ezt az írástörténészek elemzései pontosan kimutatták. Bár eddig errevonatkozó adatok hiányoztak, a lebádiai és etelközi átmeneti "őshazákban" a jelenben annyi megfejtetlen, de minden esetben törökös nyelvűnek tekintett rovás-emlék bukkant fel a szovjet régészet jóvoltából, hogy legalább földrajzi egység keretébe foglalva sorozzuk őket együvé. A földrajzi keret a szovjet kutatók szerint azonos a hajdani Kazár Birodalom területével, amelyben a magyarság is mint társult és kísérőnép közel három századnyi időig élte a maga életét. Ebben az időtávlatban nagy és átható történelmi változásokon ment át a magyarsággal együtt sok rokonnépünk is.

A Kubán-vidéktől a Don-parti város-telepekig szétszórva talált rovás-emlékek kapcsolatai egymásközt kétségtelenek és végső vonatkozásban Keleten az orkon-jenyisszei, Nyugaton pedig a nagyszentmiklósi és margitszigeti rovásjegyek sorozatába illeszthetők be legjobban.

Bár a szovjet tudósok, mint KUZNECOV, ARTAMONOV, MALOV és SČ[S]ERBAK, egész sor írás-emléket dolgoztak fel, egyik sem tesz említést még csak lehetőség formájában sem arról, hogy a lebédiai vagy etelközi magyarságnak vagy szabíroknak talán néminemű közük lehetett volna a leletekhez. Legtöbbnyire kazár írásnak tekintik a feliratokat s csak SČSERBAK emlegeti leginkább a besenyőket, esetleg a protobolgárokat. Megoldásaik kétségtelenül török nyelvűek, de ilyennek tekintendők a nagyszentmiklósi kincsfeliratok közt több is. S hogy a "proto[bo]logár" írástudással szintén kapcsolatba hozandó, az csak erősiti a magyarság és a hun-utódnépek rokon mivoltát írástörténeti alapon is.

Jelen összefoglaló fejezetünkben részletesen közlöm a szovjet tudósok tanulmányait, sokszor szószerinti fordításban is, hogy a lebédiai magyarság kulturális múltjának jelentőségét és lehetőségét ezen a vonalon is megközelíthessük. Ezért sorra szerepelnek írásomban a kazárok, besenyők, szabírok és protobulgárok írásai, de minden esetben kihangsúlyozva őseink elhallgatott írástudási lehetőségeit is. E tekintetben még igen sok új leletet várunk a hajdani Lebédia és Etelköz területéről, amelyek minden bizonnyal tisztázni fogják az eddigi emlékek még laza és csak sejthető kapcsolatait a honfoglaláselőtti ÁRPÁD-féle magyarsággal.

Tanulmányunknak és gyűjtésünknek kétségtelenül ez a fejezete a legismeretlenebb és egyben legjelentősebb leletek csoportját foglalja össze. Sok még köztük a megoldatlan, de hisz épp ez a célunk, hogy a szétszórt írás-emlékeket a rovásírást szerető, kutató honfitársaink elé tegyük.

A SZABÍR ROVÁSÍRÁS

Á szabír nép etnikumáról, nyelvéről és Örményországi szerepéről tettünk már említést a hurri írás-emlékekkel kapcsolatban. HOMMEL és ALBRIGHT írásai már határozottan "törökös népnek" nevezik a hurritákat, de ezen az általánosító népnéven nem jutnak túl, míg I. M. DJAKONOV (1971) már kifejezetten ismerteti a történet-földrajzi fejezetében a Kaukázus déli lejtőin hajdanán élt és hurrita közösség összetevőjeként felde[r]ített szubír-szabír (SU-BAR-TU) népet. Ez a nép tehát az, amely fehér-hunok egyik "törökös ága"-ként az, amely tovább vitte nemcsak az ősi, sumérral átitatott hurrita nyelvét, hanem annak már vázolt rovásrendszerét is.

A szabírság Kaukázus-vidéki szerepéről eléggé tájékozottak vagyunk. Bizánci források, gruziai és örmény írott emlékek bőséges adatokat nyújtanak múltjára vonatkozólag. BIBORBANSZÜLETETT KONSTANTINOS "maura paidia" ragadványnévvel azaz "fekete fiuk" jelzővel látja el őket. Ez az adat nyilvánvalóan nagy kovács mesterségi jártasságukra vonatkozik a fegyvergyártás terén. Az örmény források "SAVARDIK"-nak nevezi őket és a jelzőjük itt is "fekete óriások", amely jelző a pártus-perzsa "óriás kovács" fogalmát fedi. Királyaik, a bizánci udvarban és seregben zajló nagy szerepükről MORAVCSIK nyújt bőséges adatolást, de írás-történeti szerepükkel csak legújabban foglalkozott az észak-kaukázusi kőrevésett rovásírásuk legújabb leletei alapján A. M. SČSERBAK szovjet írástörténész. (ACTA ORIENTALIA-14.)

Semmi kétség nem fér hozzá, hogy a tudós orosz szerző által tárgyalt, a Kaukázus északi lejtőjén fekvő KARACSAJEVSZK falu (ma Khumara) mellett talált szikla-felirat nyugati tőrök rovás jellegét a szabírság írástudásának bizonyítékaiként tekinthetjük. Ezekre a szabír írás-emlékekre vonatkozó rövid írását kivonatolva közlöm az általa mellékelt illusztrációk alapján.

Az un. khumarai írás-emlékek feltárása KUZNECOV moszkvai régész nevéhez fűződik, aki a Kubán és Kaukázus vidék régészeti kutatásait vezette, feldolgozása azonban SČSERBAK érdeme. Bár az utóbbi tudós a szabírságot meg sem említi, mint esetleges írástudó, rováshasználó népet, egy kissé elmélyült kutatással a Kaukázus térségében hajdanán élt népek történelmi-földrajzi szereplésében, okvetlenül a szabírok szellemi hagyatékaként kell a jelzett feliratokat tekinteni.

A mellékelt képek rovássorrendje kétségtelenül kapcsolatban áll részben az orkoni, részben a székely rovott jelekkel. A legnagyobb felirat 14 ilyen jelet örökített meg:

Annak ellenére, hogy SČSERBAK a szovjet írástörténészek által már nyomtatott betűkkel jelöli az egyes rovásjegyeket, a fényképeken szereplő jelek eléggé felismerhetők. A tanulmány legjelentősebb része:

"Az írástudomány a keleti török népeknél hosszú és régi hagyomány alapján erősen el volt terjedve. A legősibb adatok erre vonatkozólag a hunok, akik a nyugati törökség legerősebb alkotóelemeként tekintendők, írás tudásával kapcsolatosak."

Ezek a "törökös-hunok" kétségtelenül a szabírokkal azonosítandók. A szabírok kettéválásáról is vannak történeti adataink. ZSUFFA térképén ez az egyetlen nép, amelynek külön két ága az "Ősturán művelődési központ"-ból kiindulva a későbbiekben külön össze van kötve, miután a déli ág a Kaukázus-vidéke fejlődési térségén áthaladt. SČSERBAK kis írása a két kőfelirathoz kapcsolja harmadikként a turkesztán területén Sémircsije mellett talált feliratos bot ugyancsak szabírnak tekintett írásrendszerét a maga 14 betűjével. Ő ugyan "besenyő" rovásnak tekinti ezt az írás-emléket, de hasonlítgatásánál NÉMETH GYULA leszűrt eredményeire hivatkozik, aki a nagyszentmikiósi kincsfeliratokat ehhez a néphez kapcso[l]ja. Mai tudásunk szerint azonban NÉMETH megfejtését nem fogadhatjuk el, még akkor sem, ha SČSERBAK az un. "besenyő-létra" jelét mint ennek a népnek sajátságos és majdnem egyedülálló szellemi tulajdonának tekinti. Íme a "besenyő-létra" jele:

Ezt a rovásbotot S. E. MALOV fedezte fel és igyekezett a szövegét is megoldani, valamilyen nyugati-török nyelven és szerinte:"engedjétek (hogy) e botra róhassak..." lenne. Részünkről csak annyit, hogy az írás-emlékek szabír eredetére vonatkozó bizonyítékul meg kell említenünk JEREMOS egyházatya és biblia-fordító kb. K.u. 380-ból származó megállapítását. Ez jelzi, hogy a "nyugat farkasai" azaz a Kaukázus-vidéki hunok (azaz szabírok) már saját nyelvükön olvassák a szent könyveket és éneklik a zsoltárokat..." Ez az adat az örmény MEGVILÁGOSÍTÓ GERGELY hittérítő munkájával van összefüggésben, aki a szabírok közt lelte vértanú halálát. (MORAVCSIK GYULA.)

Szabír rovásnak tekinthető tehát a SČSERBAK által felhozott Talas-völgyi leletpárhuzam a négyoldalán rovásjegyekkel bemetszett bot. Egyik oldalának transliteralását már láttuk. SČSERBAK ugyan besenyőnek véli ezt az írás-emléket, de az általa szolgáltatott érvek közt központi szerepet játszik NÉMETH GYULA feloldása a nagyszentmiklósi aranykincs besenyő rovás-tétele. Amint láttuk, ez ma már tarthatatlan és a szovjet írástörténész szerint "besenyő létrának"- nevezett rovásjel csak a törők népek ősi írásrendszerében szerepel Kaukázus-vidéki szétvándorlásuk ideje óta. A szabírok vándorlási iránya azonban kettős lévén, kétféle módon fejlődött írásuk is. Az ma már elfogadott tény, hogy a Talas-völgyi rovásbot egészen egyedüli a Közép vagy Belső Ázsia területén előbukkant írásleletek között és maga SČSERBAK és MALOV is véletlennek tartja, hogy az ottani sziklás vidéken találták meg. Odajutásának az okozója lehetett vándorkereskedő, fogságba esett szabír vagy a történelmi keretbe szorítható ilyen "véletlen" vándorlások bármelyike. MALOV közléséből pótoljuk SČSERBAK írásából elhagyott három hiányzó oldal rovásfeliratát.

Talas-völgyi bot három rovásos oldala.

A rovásbot nem mindegyik oldala őrizte meg számunkra az eredeti rovásjegyeket. Közepe táján alul kikorhadt a hajdani sima felület s innét hiányzanak a betűk.

SČSERBAK említett átbetűzése és részleges fordítása az "ó-törökös" szövegből a rovásbot harmadik oldalán szereplő sorból származik. Azért a negyedik, második és első oldalak feliratával össze kell hasonlítanunk és pedig eredeti vonalvezetéssel írott rovásjegyeit a szovjet tudós stilizált és nyomdai litográfiára elkészített betűformáival. Azonnal szembeötlő, hogy a SČSERBAK által "besenyő létrá"-nak nevezett jegy a közöletlen oldalak közül a negyedik és legrövidebb rovássorban megismétlődik azzal a változattal, hogy a kétszer szereplő létra közül az egyiknek csak két "létrafoka" van, míg a másik azonos a közölt harmadik oldal egyformán négyfokos betűjelével.

Ez tehát az a különleges rovásjegy, amely sem az orkoni, sem a jenyisszei rovásábécében nem szerepel, csak a Kaukázus-vidéki és Don-melléki feliratokban. Ugyancsak szerepel, mint fontos adat, a székely rovásábécében "Z" és "ZS" mássalhangzók jelölése, viszont hiányzik a nagyszentmiklósi feliratokból, amelyeket NÉMETH írásában besenyő rovásoknak tekint. Végső következtetésünk szerint tehát ennek a rovásjegynek az útja keletről nyugatra a Kaukázus-vidéken keresztül a Don-völgyön át Erdélyig vezet, amely út azonos a szabírok nyugatra hatolásával.

Ez egyben azt is jelentené, hogy a szabírság mint törökös nyelvű hun etnikum tartandó számon és egyben azt is, hogy a székelység hagyománya a hun eredetére vonatkozólag, nem légből kapott.

Mint további érdekességet, meg kell említenünk a CSALLÁNY-féle "Rovás ábécék a Kárpát-medencében"c. táblázat Jánoshidán talált avar rovásfelirat "létra-jegyét", amely az általunk kunnak tartott Margit-szigeti és jász-jazig ladánybenei edény felirat hasonlóan a Kaukázus-vidéken született meg és került a Kárpát-medencébe, mint a szabírok és a velük huzamosan kapcsolatban álló "alán-osszét-jász" népi elemek közösen használt írásrendszere és szellemi hagyatéka. Ez arra is rámutat, hogy az avarok kapcsolatai is élénkebbek voltak a hunokkal, mint azt eddig történészeink kényszeredett és néha kétségbevonó módon elismerték.

A Talas-völgyi rovásbot és a hozzá hasonló rovásemlékek még sok meglepetéssel fognak szolgálni a hun-szabír-avar-magyar etnikai, nyelvi folyamatosságra. E tekintetben a szovjet régészek és történészek egyre-másra nyújtanak újabb adatokat és van rá remény, hogy a részleteiben eléggé ismert hun, szabír és avar történet zökkenőmentesen összekapcsolható lesz a magyarság őstörténetével...

A SZMOLENSZKI SZABÍR ROVÁSEMLÉK

Az 1873. évben a Szmolenszk város körzetében templomépítésre alkalmas sziklaköveket gyűjtöttek a közeli dombokon. Ásás közben előbukkant egy a bokrok sürejéből egy kb. 30 méter magas, 15 méter széles építmény, csupa nyers gránit tömbökből összerakva. Köztük szerepelt egy hatalmas tömb, amelynek mindkét oldalán rovásjellegű írást fedeztek fel. A gránittömböt ALEXEJ KORSATOV herceg egyik kastélyába vitette és felülvizsgálatára meghívta Bergenből BENEDIXEN runológust. A szakértő nem tudott a két szöveggel mit kezdeni, de publikálta a sorokat és erre jelentkezett egy megfejtési kísérlettel ALOYS MÜLLER olmützi íráskutató. Az ő eredménye azonban nem nyert megerősítést, mert határozott szövegét "Baál emlékköve, amelyet itt bevéstünk" valójában föníciai betűknek vélte a rovásokat és héber nyelven fordította le, számítva arra, hogy a kazárok vezetőrétege zsidó lévén bizonyára ezen a nyelven fejezte ki magát. Tévedésének hátterére a bécsi régészeti-szaklap mutatott rá, amelyet elfogadhatatlannak minősített nemcsak a félreismert írásjegyek miatt, hanem azzal a megokolással is, hogy a zsidók semmi esetre sem emeltek volna BAÁL pogány istennek emlékkövet.

A két rovássor, a gránittömb két oldalán minden esetre ugyanazt a szöveget örökíti meg. Sajnálatos módon a rovásvonalak eléggé megsérültek, de a kettő kiegészíti egymást. MÜLLER közleménye a második sor alá odaírta a héber betűket:

A két oldal rovásjegyeinek összehasonlításából azonnal kiderül, hogy a jobbról az első betű egy a SČSERBAK által "besenyő létrá"-nak nevezett jel, amely azonban a másodikon elveszítette a "létra" függőleges szárait, míg az első sorban szereplő hatodik jel határozottan össze van kötve a hetedikkel és mintegy ligaturát képez. Ugyan ez a jel a hátsó oldali sorban két különböző jegyként van feltüntetve. Ennek ellenére látható, hogy az első oldal rovásjegyeinek duktusa, vonalvezetése határozottan azonos a hátsó oldalival, amelyet nem viselt meg annyira az idők romboló hatása. Egyedül a jobbról számított negyedik rovásjelnél nagy az eltérés. Ez a jel ugyanis a hátsó oldali sorban majdnem zárt kört jelez. Ez azonban lehet a pacskolatból eredő helytelen vonalvezetés. G. CROWBUCK, a New York-i természetrajzi múzeum írásszakértője szerint a két szöveg azonos és a közepe táján egy "SZABÍR" kombináció kínálkozik, sőt még tovább fejlesztve "SZABIRTA" is olvasható, bár ez lehet, hogy a véletlen játéka. A szakértő egyben kiemeli, hogy a sziklafelirat csak rovás lehet és nem hasonulnak jegyei sem az orkoni, sem a jenyisszei rovásjegyekhez.

Felvetődhet a kérdés, hogy vajon nem kazár írás-e a felirat? ARTAMONOV szovjet írás-történész ugyanis már a Don-vidéki várfeliratokat is kazárnak tartja. Erre vonatkozólag azonban tudjuk, hogy a kazárok valóban a héber betűket használták bár volt ótörök rovásrendszerük is. Erre a leh[e]tőségre LIGETI LAJOS professzor kis írása nyújt kortörténelmi és írásos adatokat. Tanulmányát a kazárok rovásírása taglalásánál közlöm.

A "KAZÁR"-ÍRÁSNAK TARTOTT EMLÉKEKRŐL

A honfoglaláselőtti magyarság életének nyomait írástörténeti leletek alapján vissza felé követni mindig lelki élmény. Eddigi történetírásunk főleg BIBORBANSZÜLETETT KONSTANTIN császár tudósításai alapján, már megállapította, hogy a "Lebédiá"-ban megtelepült ősmagyarság a Kazár Kaganátus állami közösségében élt kb. három évszázadon át. Ezért nem érdektelen, hogy a magyar-kazár együttélés kultúrmaradványait igyekszünk felderíteni.

A Kazár Birodalom történetét már többen megírták, de a magyarság mint "szolgálatra elkötelezett, határvédő nomádnép" szerepel csupán ezekben a tanulmányokban. Valódi képet tehát ezekből a "perem-adatokból" nehéz ősi népünkről festeni. Ezt a hiányt most igyekszenek a szovjet régészek és történészek újabb adataiból magyar vonalon pótolni. Sajnálatos, hogy a kazár hatásnak sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítanak, mint az valójában létezhetett. A régészeti adatok során felszínre került írás-emlékek nem igazolják a kazár hatást oly mértékben, mint ezt eddig hittük. S egyben arra is rá kell már előre mutatnunk, hogy az új leleteknél a nyelvészeti módszerek túltengése még ma is erősen hatalmában tartja kutatóinkat.

Magyar részről LIGETI LAJOS és BARTHA ANTAL "kazár-írás"-ra vonatkozó tanulmányait ismertetem sűrített összefoglalásban.

LIGETI LAJOS rövid írása a "MAGYAR NYELV"-ben "A kazár írás és a magyar rovásírás" címmel (1927) elsőrangú tudománytörténeti adatokkal szolgál az ismeretlen kazár írásrendszerre vonatkozólag. Sajnos tárgyi adatokkal, írás-emlékekkel még 1927-ben nem rendelkezett. Az is igaz, hogy az azóta szépszámmal előkerült ily emlékek egyikről sem bizonyítható a kazár eredet.

LIGETI tulajdonképpen E. D. ROSS angol orientalista 1913-ban kiadott "The Genealogies of Fakhr-ud-Din, Mubarak Shah" c. tanulmányát ismerteti és a benne szereplő kazár írás lehetőségeit elemzi. A kiadvány tulajdonképpen egy 1206-ban írt perzsa szöveg kézirata, amely részletesebben is foglalkozik a törökség, közöttük a kazárok törzseivel. LIGETI szavait idézve:

Elmondja, hogy a törökök két írást használnak, az egyik a szogd, a másik a goguzguz [toguzguz]-írás. A szogd ábécének 25 betűje van, jobbról balra kell olvasni és legtöbb betű nem kapcsolódik a másikhoz.

A toguzguz ábécének 28 betűje van, melyeket jobbról balra írnak s nem kapcsolódnak egymáshoz. A toguzguz-írás egész világosan azonos a türk rovásírással, amelyről minden turkológus tudja, hogy nemcsak a (keleti és nyugati) türkök, hanem az ujgurok és a kirgizek is használták..."

Ezek után LIGETI professzor közli az eredeti, középkori perzsa szöveget, a kézirat 30/a lapjáról ROSS kiadása nyomán és azt magyarra is forditja:

"A kazároknak is van ábécéjük, melyet az oroszoktól (RUS) vettek át. Ezt az ábécét egy bizonyos bizánci (RUM) nép is használja, amely közelükben él s amelyet RUMRUS-nak neveznek. Balról jobbra olvassák, a betűik száma, melyeket írásközben nem kötnek össze huszonegy... Azok a kazárok, akik ezt az írást használják, leginkább zsidók."

Eddig a középkori kézirat szövegének magyar fordítása. Látható azonban az első pilllanatra [pillanatra], hogy a perzsa-arab tudósító csak részletekben téved. Így a híradását komoly forrásnak lehet venni. E tekintetben nagyon fontos részlet a közöltet megelőző pontos ábécé-másolat szereplése az ősi szogd betűkről. Erre vonatkozólag is idézzük a fontos kérdés kedvéért LIGETI professzor szavait:

... ami pedig a szogd írást illeti, elsőrendű forrással állunk szemben, melyet szerencsére a másoló sem torzított el. A szogd írást régibb, u.n. első állapotában mutatja be, amikor még igen közel állott forrásához, az aramaeus-íráshoz s amikor még valóban nem kapcsoltak össze minden betűt.

Hasonlóan elsőrangú forrásértéke van - ha nem is az eltorzított másolatnak - de az eredetinek a tiguzguz rovásírásra vonatkozólag. Ha a véletlen úgy hozta volna magával, hogy ötven évvel ezelőtt került volna napfényre FAHR-UD-DIN MUBARAK SAH könyve, kulcsa lehetett volna az orkoni stb. türk rovás-írásos felíratok megfejtésének. Még ma sem közömbös, hogy az egyes rovás jegyeket milyen arab megfelelőkkel vetette egybe. Hitelt kell tehát adnunk annak is, amit a kazárok írásáról mond. Sajnos, a közölt kazár ábécé a másoló keze alatt teljesen hasznavehetetlenné vált.

Vajon milyen lehetett a kazár-írás? Helytálló-e Sir E. D. ROSS feltevése: "The alphabet reffered to is probably Cyrillian, certainly not Hebrew ?" A kazár írás pozitív ismerete nélkül egyelőre nyílt kérdés marad..."

Mióta LIGETI ezeket a sorokat írta (1927) egy új történész és régész generáció érett bele a tudományos kutatók sorába. A már említett szovjet írástörténészek és régészek közt különleges helyet foglal el L. N. GUMILOV, aki a vidék ősi kazár lakósságának leszármazottjait a "brodnyikok" népében látja és hozzájuk kapcsolja Sarkhel írás-emlékeit. Magyar részről ERDÉLYI István kiváló régészünk is sok írás-emlékkel kapcsolatos közleményével tisztázott jópár eddig homályos kérdést. Összehasonlítási anyag és egyben felelet E. D. ROSS ama tételére, hogy a "kazár-írás" tulajdonképpen és feltehetően cirill írásrendszerhez tartozik a századfordulón még nem volt kéznél. A mai tudományos kutató számára azonban rendelkezésre áll az azóta felfedezett legrégibb, ószláv szövegírás. Novgorod vidékéről, a XII. századból származik. Jegyei kötetlenül állnak egymás mellett, Az un."viking-runának" okvetlenül hatással voltak fejlődésére. Az összehasonlítási lehetőség kedvéért közlöm hasonmását és vonalas betűzését. Történelmi háttér kialakítására meg kell említenünk, hogy a "RUSS"-kérdés egyoldalú megállapítását a szlávság javára nem szabad elfogadnunk. A szláv soha sem volt kultúra alkotó, hanem csupán átvevő faj.

A B. RYBAKOV: "Early centuries of Russian History" (1954) szovjet, nacionalista történész által közölt legelső orosz, ószláv írás-emlék betűi közt valóban akadnak némi nyomok arra vonatkozólag, hogy kölcsönös írásjegyek átvételéről beszélhetünk. A közölt részlet egy nyírfakéregre írt hosszabb szöveg de csak a XII. századból származik. Így az időbeli elsőbbség kérdést igen nehéz lenne egészen a szlávság javára írni, annak ellenére hogy E. D. ROSS a cirill írásrendszer hatását a kazárra valószínűsíteni akarja.

Ámbár első tekintetre RYBAKOV közölt képén láthatjuk, hogy az ószláv betűk kötetlensége és formálása valóban lehetőséget ad arra a feltevésre, miszerint esetleg ezek az írásjegyek esetleg megfelelnek az arab utazó leírásainak.

Még jobban kidomborítja ezt a lehetőséget az a körülmény, hogy az Aboba-Pliska mellett feltárt protobolgár téglajegyek sorában pl. a 21. számú jel többször is előfordul a RYBAKOV-féle szövegben. Ezt fontos kiemelni, mert a protobolgárok is éltek a Kazár Birodalom állami keretein belül, bár időben hamarébb szakítottak a kazárokkal. Ez körülmény azonban még történelmileg nem egészen tisztázott kérdés, bár a bolgárok elszakadásának egyik oka feltehetőleg a Kaganátus zsidó hitre való áttérése is lehetett. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a héber-ellenes szélesebb réteg, sőt a rangosak is szívesebben vették a cirill befolyást és ezzel magyarázható az un. "bolgár király-lista" még török nyelvű, de már szláv, pontosabban cirill-betűs szövege SIMEON cár idejéből. Ez egybeesik az Aboba-Pliska-i királyi palota téglajegyek keletkezésének idejével. Ez az idő azonban már túlhaladja a Kazár Kaganátus életidejét és még inkább a közös együttélési korszakot a protobolgárság és ősmagyarság etnikumai között.

Azt már láttuk a magyar rovásírás eredetéről szólva, hogy egyes írástörténészek még ma is határozottal állítják pár betűnk átvételét a szláv cirillikából vagy a glagolitból. Ez természesen erősen vitatható.

LIGETI professzor teoretikus tanulmánya mellett fontosnak tartom a hét felirattöredék és rovás-tamgajegyek gyűjtemény-ismertetését, amelyeket ARTAMONOV szovjet régész analizált Sarkhel, a "kazár végvár"-ról.

Magyar részről a kazár rovásírással, illetőleg az ismeretlen betűrendszer milyenségével LIGETI foglalkozott, ahol azonban szintén csak a teória szerepel, minden tárgyi adatolás nélkül és erősen megkérdőjelezve azok jellegét. BARTHA ANTAL "Sarkhel, a víz alatti város" c. kisírása (ÉLET és TUDOMÁNY 1961 február 12. -) magyarul közli ARTAMONOV nézetét és illusztrációit. A hangzatosnak látszó cím ma már valóban fedi a valóságot, mert a hajdani "kazár végvárat" Sarkhelt mesterséges tenger fedi, az un. Cimljanszki - tó, vagy víztároló, amelyet a szovjet mezőgazdaságnak annyira jelentős Don-kanyaból duzzasztottak fel nagymennyiségű és az eddig száraz sztyeppe-vidék termékennyé vállására [válására] oly jelentős folyóvizek felfogására. Így a Don bal partján fekvő Cimljanszkaja kozák őrhely és a "Popov-tanya" vidéke, ahol hajdan Sarkhel állt, ma szélbodrozta víztenger színe alatt fekszik.

BARTHA írása részletezi a hajdani "kazár végvár" történetét, megépítését, katonai és kereskedelmi jelentőségét s a magyarság őstörténetével is kapcsolatba hozza az erődítményt és messzemenő, megalapozott következtetéseket von le a"nomád"-"félnomád" magyarság múltjának tárgyi bizonyítékaival, főleg a földművelés eszközeivel kapcsolatban, amelyek a Kárpát-medencébe is bekerültek honfoglalóinkkal együtt.

Minket jelen írásunkban azonban a Sarkhel-erőd feltárásánál előkerült írás-emléksorozat érdekel. ARTAMONOV rendszeres régészeti kutatásai során az írásos emlékeket külön is feldolgozta, mint ezt a novocserkaszki kulacsok és a majacki gorodiscse köveiről írt fejezetünkben már bemutattuk. Ehhez a csoporthoz tartozik ez a "kazár" rovásrendszer is Sarkhel tégláiról és cseréptöredékeiről. Azonban amint már az említett írásokban is csupán feltételezésnek tekintjük az ott tárgyalt írások kazár mivoltát ez esetben sem foglalhatunk végleges állástpontot [álláspontot], hogy a tudós szerző nem hanyagolta-e el annak a történelmi ténynek kivizsgálását, hogy a lebédiai magyarság a Kazár Birodalom legnyugatibb részeinek őrségét látta el azalatt a háromszáz év alatt, amelyet a bizánci császár, BIBORBANSZÜLETETT KONSTANTINOS - minden bizonnyal tévesen - három év keretébe szőrit. A sarkheli írás-emlékek eredetére vonatkozólag a szovjet tudós maga is határozatlan. Habozását a végső eredmény kimondásában főként az a tény kelti fel, hogy Sarkhel a Kazár Birodalom fővárosától, kö[z]ponti hatalmának irányszabásaitól roppant messze feküdt és az itt lakó "őrség-népek" már régóta bizonyos politikai és önkormányzati előjogokat szereztek maguknak. Így a "végvár" megépítésénél mutatkozó és a bizánci építkezési módszerektől elütő jelleg egészen sajátos módszer szerint zajlott le. Röviden összegezi BARTHA a szovjet régész felfogását:

"Sarkhelt nem Petronász - a krónikás-császár szerint Sarkhel bizánci parancsnoka és építője! - hanem a kazár kaganatus népei építették, akiknek építészetében már helyi hagyományok érvényesültek" (I. m.200 old.)

Ezzel az előleges meghatározással tehát a kazár írástudás helyi alkalmazása, vagy rövidebben, a kazár rovásírás lehetősége és a leletek kazár mivolta erősen megkérdőjelezhető.

A Sarkhel-erődítmény téglafeliratai közül a lovas-figurákat követő második sorban szereplő jegyek vélhetőleg többet mondanak, mint egyszerű tamga- vagy mesterjegyek. Összevonások, ligaturák jellegét viselik, főként az első és harmadik tégla. Nagy lehetőség mutatkozik ezek magyarázata terén a CSALLÁNY DEZSŐ által felállított ligatura-táblázat jeleivel való összehasonlításnak. Ez szakemberek, főleg turkológusok feladata. S hogy a többi téglafelirat jegyeiről szóljunk, megemlítem, mint "motivum-vándorlást" a harmadik sor harmadik tégláján, valamint a negyedik sor két elő tégláján szereplőket. Ezeket szerintem a hun-korszakban annyiszor használt "tűz-szimbólummal" lehet kapcsolatba hozni. A fehér-hunok, sassanidák, baktriai jegyek közt sűrűn szerepel ez az ősi AS-TUS = ŐSTŰZ pecséteken, sisakokon és nemzetségjegyekkel együtt. Ezekről azonban már szóltunk.

Ezeknek az ókori keleti szimbólikus jeleknek a feltűnése és részben már tulajdon- vagy mesterjegyekké vállása [válása] nem egyedüli jelenség az ó-török eredetű rovásrendszerrel élő rokonnépek kultúrtörténetében. Ilyenekkel bőven találkozunk a már említett protobolgár Aboba-Pliska-i téglajegyek táblázatán is. Ezt K. MIJATEW bolgár írástörténésznek köszönhetjük. Mellékelt másolatát ALTHEIM professzor is sűrűn használja bizonyítási meneteiben azzal a célzattal, hogy a hunok írástudását Nyugaton is bizonyítsa. Mellékletünk szerint az óbolgár királyi palota égetett és első oldalukon már üvegmázzal ékesített tégláiról megállapíthatjuk, hogy a 3., 9., 38. és főként a 48. jel valóban a hun pecsétek és Sassanida-sisakok "őstüzének" szimbólumaival azonosak. Ezek a jelek a "kazár"-nak tartott sarkheli téglákon is a legszembeötlőbbek. Ez mindenesetre azt mutathatná, hogy bár mindkét nép, az óbolgár és az ősmagyar a Kazár Kaganatus "keretében" élt, a kazártól eltérő, sajátos és némileg közös, egymáshoz közelálló kultúrával itatódott át. Az ős-kultúrák pedig mindig lényegi kapcsolatban állnak az ős-vallásokkal.

As utóbbinak a védése újabb befolyások ellen, egyben folytatás-biztosítás az előbbire vonatkozólag. Jelen esetben is így van. Az ősi írás, az ősi kultúra hordozója és kifejező eszköze megállta helyét a kazárság héberizmusával szemben, elutasítva nemcsak a vallási formáit, hanem az írásrendszerét is. Ezek inkább a korezmi, baktriai és sogd írástudásnak a folytatói voltak. Így a kazár befolyásnak nem tulajdonítunk akkora jelentőséget, mint pl. BARTHA a jelzett írásában. Igaz, hogy a jeles magyar régész-történész inkább nyelvészeti és némi gazdaság- és termeléstörténeti adatolással igyekszik eme kazár befolyás hatékonyságát igazolni. Erre vonatkozó sorait idézem:

Számos adat bizonyítja, hogy politikai szervezetüket (t. i. a honfoglalás előtti magyarságét!) a kazárok hozták létre, és anyagi műveltségüket is sok tekintetben az ott uralkodó társadalmi és gazdasági viszonyok formálták. A buza, árpa. ocsú, sarló, tarló, eke szavunk honfoglalás előtti türk jövevényszó. Erre vall a társadalmi és politikai berendezkedésre utaló "in": szolga, "bő": gazdag, a magántulajdon megsértésére vonatkozó "orv" és a "gyarló" bűnös elítélését kifejező "törvény" szavunk is." (I. m. 202 old.)

Sok tintát pazaroltak már ezeknek a "jövevényszavaknak" eredetét kutató nyelvészek. Nincs rá mód megismételni őket. Mindenestre sokkalta régebbieknek kell őket tekintenünk, mint az egész magyar-kazár történelmi kapcsolatok ideje. De már ebből is látjuk, hogy a sok-sok tézis, feltételezéssel dolgozó történetíróink nem veszik még ma sem maguknak a fáradságot, hogy a sokkal kézzelfoghatóbb írástörténeti leleletek [leletek] azonossági vonalait számontartsák. Ismétlődés marad így az egész "feltételezés" sorozat, a történelmi tényeket azonban nehezen fogjuk így teljes egészükben felderíteni.

A BARTHA által közölt sarkheli feliratos cserepek jegyeit - tudomásunk szerint - még nem dolgozták fel rendszeresen. Inkább írott történelmi források, néprajzi és egy s más segédtudomány igénybevételével igyekeztek maguk a szovjet írástörténészek is feloldani. Bár az orkon-jenyisszei írásrendszer hasonlatosságát kihangsúlyozzák, közvetlen rokonsági vagy szomszédsági kötődésekre nem utalnak. Így aztán a jelen gyűjtőfejezet címeként használt "lebédiai és Etelközi" írás-emlékek kapcsolatai egymásközt sem eléggé tisztázottak. Azért szerepelnek egymás mellett a szabír-kazár-besenyő írásokról szóló tanulmányok. Honfoglaláselőtti ősmagyarságunkkal azonban mindhárom nép kapcsolatban állott - sok más mellett - és faji, nyelvi rokonság főként az elsővel teljesen igazolható. Ez azt jelentené, hogy a magyarság már jó pár századdal előbb használta az ősisoron Közép Ázsiából származó ótörök írást, az arámi alapon fejlődő rovásjeleket.

A NOVOCSERKASZKI MÚZEUM KULACSAIN ÉS A MAJACKI GORODISCSE KÖVEIN LÉVŐ ROVÁSFELIRATOK
írta: M. I. Artamonov. (Szovjetszkaja Archeologija XIX, 263-265)

Novocserkaszk múzeumi kincsei közt szerepel két cserép-kulacs. Kincseknek lehet őket is tekinteni, nem arany alapanyagjuk vagy művészi kiképzésük vagy talán ritkaságuk miatt. Sokkalta nagyobb értékük a rajtuk lévő ősi, titokzatos felírat.

Mindkét kulacs rovásjegyeit - mert a felirat ilyen jegyekből áll - valamilyen hegyes, éles eszközzel vésték, karcolták a már kiégetett cserépkulacsokra az edény fülei közt a homlokzat peremére. Elhelyezkedésükből egyszerűen magától adódik, hogy betűit jobbról balra kell olvasni, Ez azzal is magyarázható, hogy az ilyen kulacsokat lovas nomádok, harcosok viselték nyeregkápájukhoz kötve. A nyeregben ülő kényelmesen olvashatta, szemlélhette a feliratokat éppúgy, mint mikor két fülénél fogva kezében tartva ivott belőlük.

A két kulacs készítési időkorát a fazekastechnika ismeretére és más hasonló kivitelezésű edények megállapított korára való hivatkozással feltehetőleg a 9.-10. századi cserépedények közé sorolom, azaz abba az időbe, amikor még a 7. században kialakult Kazár Birodalom a Szovjet Unió déli sztyeppéin még fennállott. Így nyilvánvalóan erre a korra kell tennünk a kulacsok feliratainak a dátumát is. Eme feltevésemet csak erősíti a dátum meghatározásban a két kulacshoz erősen hasonlító és azonos technikai kivitelezésű, egy Podrogorszk melletti sírból kiásott, az un. szaltovi kultúrához tartozó kulacs is. De még jobban hasonlít hozzájuk a HAMPEL J. által közölt, Magyarországon talált analóg kulacs az egyik Horgos melletti sír mellékleteként. A két tárgyalandó kulacs és a két említett hasonmás mindegyike koncentrikus körökkel, hullámos vonalakkal díszített példány az oldalfalak sávjai között. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a horgosi sír különböző temetkezési idők leleteit tartalmazta és az avar időszaktól kezdve egészen a 10.-11. századok mellékleteit találták meg benne. A két novocserkaszki kulacs mellett nem volt más kortjelző lelet s ezért a pontos dátumozást nincs módunkban megejteni.

A novocserkaszki múzeum kulacsai különösen azért érdekesek, mert a rajtuk lévő feliratok egyes jegyei azonosak az ismert majacko erődítmény (gorodiscse) várfalán talált rovásokkal. Ez az erődítmény a Don folyó jobb partján fekszik, ahol kies Szoszna a nagy folyamba ömlik. A gorodiscse falainak régészeti feltárásánál, melyek faragott krétakőtömböket tártak fel, 1909-ben N. E. MAKARENKO által már akkoriban közölt, meglepő rovásos feliratokra bukkantak. A felírás maga a az erőd bejáratához közel, körülbelül embermagasságban, az ötödik faragott burkoló kövek vonalán. Az írást már a föld eltakarta, de kiásás után visszanyerte régi magasságát. Haladási iránya horizontális, és menetét megszakítja egy közbeiktatott, teljesen üres sima faragott kő felülete. A feliratok helyzete azt mutatja, hogy ott a helyszínen, az előbb már felépített falra vésték bele rovásjegyeiket. Ez azt mutatja, hogy a vár már lakott volt, amikor a bevésés megtörtént, vagy nem sokkal magának a váracsnak elkészülte után. Az erőd datálása, mint ilyené, következésképpen csak terminus post quem lehet. További hasonló feliratos köveket találtak a vár többi részében is, ahol azonban már nem "in situ" hanem omlásokból emelték ki őket. Ezeket MAKARENKO szovjet régész találta, aki a már előbb felfedezetteket, köztük D. M. SZTRUKOV leleteit is összegezve közölte az új leletekkel együtt.

A felírások mellett a majacki falakon van egy háromsoros rovás is két ló ábrája között, amely ábrákat - MAKARENKO szerint - csak később faragtak volna ki a sima kövek felületén s ez a körülmény - mint a későbbiekben kiderül - fontos körülmény a feliratok datálása szempontjából is.

A majacki kőfeliratok MAKARENKO közlésében 16 különböző betűt szerepeltetnek és ezek közül 12 pontosan egyezik a novocserkaszki két kulacs rovásjegyeivel, mint teljesen meggyőző bizonyíték, hogy a két helyen előforduló felírások közt összefüggő viszony van, hogy mindkét felírás ugyanazon ábácét használja és nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy ugyanazon nyelvhez is tartoznak. S egyben egy lényeges lépést is megkockáztathatunk: a rovásos jegyek sorából több egyezés található az orkon-jenyiszei feliratok rovásjegyeivel, sőt több megfelel a Nagyszentmiklóson talált aranykincseken látható ősi besenyő jelekkel.

A majacki gorodiscse azonban a rovásjegyeken kívül még különös jeleket is tartalmaz. Vannak köztük nemzetségjelek, rajzolatok, amelyek nagyobbrészt lovasokat ábrázolnak. Nemcsak a nemzetségijelek, hanem a lovasrajzok és feliratok is a fal köveinek a homlokzati részét töltik ki. Csak egy esetben találkozunk az erőd belsejében, az épület egyik alapkövén a sima felületen rajzolt jelekkel, amelyet minden bizonnyal az építkezés lefolyása alatt örökítettek ott meg. Ezek a jegyek elütnek a külső fal feliratának betűitől, ami arra enged következtetni, hogy a kétféle felírat nem egyidőben született.

Nagy figyelmet érdemelnek az ábrák, különösen a lovak rajzai. Ezek közül többnek a rajzolási, vésési tehnikája mesterinek, művészinek mondható és minden esetben bizonyos meghatározott stílus jeleit viselik. Egyik korábbi munkámban már vontam is párhuzamot a majacki gorodiscse falait diszítő és a Szarkhel kazár erőd tábláin lévő lovasábrák között. (ARTAMONOV: Középkori települések az Alsó-Donon, 1935.) Az új leletek során az eddigiekhez még hozzá kell kapcsolnunk az azonos típusú ábrákat is. Ide sorolandó például egy kürtre gravírozott gyönyörű rajz, amelyet a balparti kis cimljánszki erőd kazár rétegében találtak.

Mindez jogot ad arra a feltevésre, hogy a majacki gorodiscse falain lévő ábrák, valamint a Szark[h]el tégláin lévő rajzolatok a kazár uralom korszakához tartoznak, azaz a 8.-10. századok művészi termékei. A most tárgyalt majacki feliratos emlék tehát rovásjeleivel együtt szintén ugyanebben a kazár és nem a sokkal későbbi és eléggé bizonytalan tartamú besenyő korszakban készült.

A Kazár Állam (Szarkhel) határain talált feliratok és velük egyező ábécé rovásírásos jelek elegendő alapot nyújtanak arra, hogy a majacki erőd kövein és a novocserkaszki kulacsokon szereplő feliratokban necsak a kazárkor emlékeit, hanem a kazár vagy bolgár nyelvek emlékeit is lássuk.

A kazár nyelvről ismeretes, hogy hasonlít a bolgárra, amelyben a törökös elemek túltengése már megállapított tény. NÉMETH GYULA kísérlete, hogy a nagyszentmiklósi kincs[e]ken edényein lévő bolgár feliratokat besenyőknek tulajdonítsa, ugyancsak bizonyítja a bolgár és ebből kifolyólag a kazár nyelv török típusát.

A. M. SČSERBAK azon kísérlete, hogy a majacki gorodiscse kövein és a novocserkaszki kulacsokon lévő feliratokat mint török nyelvűeket olvassa, az előbb elmondottak alapján komoly figyelmet érdemel.

Másrészt a tőle elért eredmények egyben felhívják a figyelmet arra is, hogy az un. szaltovo-majacki kultúra etnikai hovatartozandóságát illető vitás kérdésekben azidáig a kutatók által alánnak mondott elemek valójában törökös népek kultúrájához tartoznak. Ezek az írások nem iráni, hanem török nyelven vannak írva, bár a szaltovo-majacki kultúra gyökerei valóban a szarmato-alán környezetben gyökereznek.

Az a tény, hogy mind a kazár, mind a bolgár nyelvben vannak finn-ugor elemek, (pl. magában a Szark[h]el városnévben) egyáltalán nem változtatja meg az előadott következtetést, mint hogy ismeretes, milyen nagy volt az ugor törzs szerepe Kelet Európa történetében a hun betöréstől kezdve. A kisebb-nagyobb mértékben eltörökösödött ugor törzsek, amelyek a hunok, avarok, bolgárok és kazárok alá kerültek, s akiket a következőkben nemcsak leigáztak, hanem egyúttal asszimilálódtak is hozzájuk, magukbaolvasztva Kelet-Európa sztyeppéi régi iráni (szarmata-alán) lakósságának nagy részét. A török hódítók a legyőzőitekre ráerőszakolták saját nyelvüket, de ugyanakkor a helyi kultúra alárendeltjeivé váltak, amely kultúra sokkal magasabb volt, mint a hódítók kultúrája.

A. M. SČSERBAK: NÉHÁNY SZÓ A DON-VIDÉK ROVÁSÍRÁSOS FELIRATAIRÓL
(Kivonat a "SZOVJET RÉGÉSZET" XIX. évf. /1959/ 269-282. oldalairól)

Az utolsó három évszázad folyamán a tudós világnak többízben volt alkalma, lehetősége ismeretlen írásszövegekkel megismerkedni, amelyek különféle népek törtétének eleddig ismeretlen részeit tárták fel. Az ismeretlen írások zöme a törökös népi etnikumhoz tartozó kultúrák sajátos rovásírásos rendszeréhez tartozott. Így ezek az írásrendszerek a 18. és 19. századok folyamán nagyban gazdagították a turkológiát, ahol egész különleges jelentősége volt a közel kétszáz évig vitatott jenyiszeji rovásírás valamint az orchoni ábécé végleges tisztázásának.

N. M. JADRINCEV orosz tudós, W. THOMSEN dán filológus, V. RADLOV akadémikus, P. M. MELIORANSZKU professzor és sok más kutató tudós vitathatatlan érdeme a sokáig megfejtetlen ótörök feliratok betűzése, olvasata és fordítása.

Nagyot lendített a kutatásokon a 19. század végén megtalált ótörök rovásos feliratos csoport a Talaszon lévő Szemirescsében. Ezeket V. KALLAUR fedezte fel és a későbbiekben RADLOV, a magyar NÉMETH GYULA és Sz. E. MALOV betűztek ki és tették közzé.

1930-ban a Dimitrijevszki vidéken (Talas) M. E. NASSZON fedezett fel új sziklafeliratot s vele egyidejűleg kerültek elő a híres rovásírásos pálcikák is Kirgiziában, a volt Alekszandrovszkij hegygerinc egyik rejtett barlangjában. Ezeket Sz. E. MALOV betűzte ki és szakértői tudással magyarázott meg. Ezek a Talas-völgyi feliratok lényegesen elütnek az orkon-jenyisszei rovásírások jellegétől.

Megjegyzendő, hogy maguk az orkon-jenyiszei írásrendszerben a rovásjegyeknek nemcsak egy fajtája fordul elő, nem is beszélve arról, hogy a betűk rajzolataiból hiányzik az egyöntetűség. Ugyancsak elütőek a maguk bizonyos eredetiségével a Kína-Turkesztáni rovásírás betűi is. Ugyancsak sajátos alakja van több rovásos betűjegynek az un. Szelengai-kő feliratán is.

A Talas-völgyi rovásírásnak a fent említett pálcikákon lévő jegyektől, az orkon-jenyiszei, kelet-turkesztáni betűrajzolatoktól teljesen elütő és eredetinek nevezhető, egyéni ábécéjük van. Sz. E. MALOV szerint "a pálcikák betűi első pillanatban szerfelett hasonlítanak a besenyő és magyar rovásíráshoz."

1949-ben Sz. V. KISZELJOV a jenyiszei kirgizek írásának szentelt tanulmányában nyilvánosságra hozott egy orsógombon lévő érdekes rovásfeliratot, amelynek megtalálója V. P. LEVASOVA volt. Az orsógomb rovásjegyei feltűnő mértékben azonosak a besenyő és magyar rovásrendszer betűihez és teljesen azonosak a Talas-völgyi pálcikák rovásjeleivel. KISZELJOV ezekből a leletekből azt következtette, hogy a pálcikák valamely kirgiz harcossal kerülhettek a Talas-völgybe és nem a helyszíniek írástudásának emlékei. Ezzel szemben azonban nemcsak az említett pálcikák, hanem a minusszini orsógomb is önálló lelet és nem szabad a két jelenséget úgy tekinteni, ahogy azt az említett szerző vélte, hanem a rovásírás nagyobb területen való elterjedtségi bizonyítékaként kell számontartani.

Egyelőre nem szükséges hipotézist felállítani arra vonatkozólag, hogy a rovásírásos emlékek egyes csoportjait különféle törökös törzsi etnikumoknak tulajdonítsuk. Az ősrégi szövegek további, remélhető leletei a jövőben módot nyújtanak arra, hogy történelmi valóságnak megfelelő elhatárolással egy-egy néphez kapcsolhatjuk őket.

Magyarországon a 18. század végén lett ismeretes a Nagyszentmiklósi kincs, ahol a magyar rovásírás szövegek mellett külön - a magyartól eltérő runikus ábécéjü - feliratokat is találtak s amely ábécé NEMETH GYULA szerint besenyő eredetű. Ily módon a 20. század első feléig a török törzsek letelepedésének kiterjedt területén a Jenyiszejtől a Dunáig mindössze a Káspi-tenger vidéke, a kubáni és doni sztyeppék területén szakadt volna meg a rovásírás emlékek folyamatossága és láncolata. Jelen írásom bemutat olyan leleteket, amelyek a Don-vidéki Novocserkaszkól Voronyezsig a legkülönbözőbb tárgyakon szereplő rovásírás jellegű feliratokat tartalmazzák s aminők e jelen időkig ismeretlenek voltak. Egyben arra is rámutatok, hogy ezek a jelek közt olyanok is szerepelnek, amelyek az orkon-jeniszeji és Talas-völgyi rovásrendszerben egészen ismeretlenek. Így a már jelzett nagy űr kitöltődik a novocserkaszki múzeum kulacsainak és a majacki gorodiscse - határváracska - köveinek rovásírásos felirataival. Tanulmányomba belekapcsolom M. I. ARTAMONOV két novocserkaszki kulacsfeliratát az általa oly szívesen rendelkezésre bocsájtott képek alapján és egyben az általa már kidolgozott eredményeket is folyamatosan tárgyalom, főleg a kazárokra vonatkozó ethnogenetikai megfigyeléseivel kapcsolatban. Azt is jelzem, hogy a részletes feldolgozó munkát egyidőben több személy is megkezdte és eredményeikről két-három megfejtési kísérletet terjesztettek elő. Ezekből egyet az alábbiakban idézünk.

-:-:-

Ismeretlen feliratok elemzése, ha azoknak analóg, hasonló előfordulásaival nem rendelkezünk, akkor a kezdeti stádiumban kutatásunk az ismeretlen szöveg anyagi történetéből kell kiindulnunk. Az M.I. ARTAMONOV által összegyűjtött és rendelkezési lehetőséget nyújtó tárgyak feliratai különböző helyeken más és más néphez tartozónak sejtett egyének kezétől származnak. Írásjegy[e]iket azonban összerakva, csoportosítva ezek a jelek egységesnek mutatkoznak és alig lehet kételyünk abban, hogy az összes jelek együttesét egy meghatározott törzs, vagy egyesült törzsek rovásírás ábécé-jeként tekinthetjük.

A mondottak alapján az írásjegyek eredetiségét figyelembevéve joggal következtethetjük, hogy minden olyan kísérletezés, amely ezeket a feliratokat az eddig ismeretes rovásos ábécékhez, tehát az ótörök (orkon-jenyiszeji, Talas-völgyi), skandináv, besenyő vagy magyar rovásjegyekhez igyekezne kapcsolni, már eleve sikertelenségre van ítélve.

Első feltevésünk figyelembe veszi az ábécé sajátosságát és nyelvi eredeztetését. A második feltevés az írás irányára vonatkozik. A feliratok egyike, amelyeket az alábbiakban részletesen tárgyalni fogunk, egy sajátságos jellel fejeződik be, amelyet nem lehet másnak, mint tamgának, azaz nemzetségi, vagy törzsi jelnek a

Mint ismeretes, a tamgát vagy törzsi-nem[z]etségi jegyet, amely a birtokos, vagy a nemzetségéhez tartozandóság jele, rendszerint vagy kizárólag a felirat végére helyezik. A kőlapon, ahol ezt a felírást találták, ez a baloldalon van, ami arra enged bennünket következtetni, hogy az egész felírást jobbról bal felé haladó irányban kell olvasni.

Magáról a felírások nyelvéről - míg a rovások betűjelentéseit fel nem derítjük és értelmüket nem ismerjük - majdnem lehetetlenség fogalmat alkotni. Mindazonáltal a lelet helye, a történelmi adatok, a feliratos tárgy anyaga és egyéb körülményekből adódó jelenségek némi lehetőséget nyújtanak bizonyos feltevések formálására, ahogy ez a jelen esetben is fennáll. M. I. ARTAMONOV véleménye szerint pl. a két edény, amelyeknek a feliratait vizsgálat alá vesszük a 9. -10. századi korongolt cserépedények sorába tartozik és formájuk, valamint anyaguk tekintetében a kazár-fajú törzsek kerámikáira [kerámiáira] emlékeztetnek. Számításba véve, hogy a Don-vidékén és a Kubán sztyeppéin főleg török törzsek voltak megtelep[e]dve, levonhatjuk a harmadik és jelentős következtetést: a Don-vidékén talált szövegek a törökös nyelvek egyikén íródhattak.

Természetes, hogy a feliratok közül mindegyik, ilyen vagy olyan mértékben okvetlen kapcsolatban kell legyen azoknak a tárgyaknak neveivel vagy használatával is amelyeken a felírás előfordul, vagy esetleges tulajdonosainak nevével.

Kiegészítésként a mondottakhoz hozzátehetjük, hogy az adott írásban feltételezhető magánhangzójelölések megkövetelik az általános törökös nyelvek törvényszerűsége szerinti jelenléte is. Az a feltevés, hogy a feliratok nyelve a törökhöz tartozik, elfogadhatóvá teszi, hogy elemzésünknél a törökös népeknél szokásban lévő és használatos runikus jegyekből induljunk ki.

más módszerhez is folyamodni okvetlen tanácsos.

Az egyetlen lehetőség etéren, ami alapos vizsgálat nyomán felhívja a figyelmet az a következő hármas betűcsoport:

A hármas betűcsoport rovásainak betűjelentése taglalva mutatja, hogy jelei kemény mássalhangzókból állanak. A kiemelt jegycsoport utolsó rovásjele után majdnem közvetlenül olyan jegyek következnek, amely betűk egyenértékei (ekvivalensei) tartalmuk szerint összeegyeztethetetlenek az idézett jelekkel, azaz az elülső sori mássalhangzókkal.

betűnek tekinthető. Akkor az "avizika" formát megelőző kombináció a "bädük: = nagy, avagy a "bädük aviz" - nagy rést, szájat jelent.

Ami az utolsó hézagok egyikét illeti, úgy okvetlenül feltehető egy olyas szó alkalmazása, amely a kulacsnak kumisszal, vagy más italszerűséggel való megtöltési folyamatát jelöli meg. Ez a "kulacs megtöltő" szó a törökös nyelvekben az igen elterjedt és nagyon megszokott "tuldir" ige, (Gondoljunk a magyar "tölcsér"-re ez esetben! a Szerk. megjegyzése.)

Valóban ez az a szó, amely értelmileg is a betűk, illetve mássalhangzók közti részekbe a rovásírásrendszerben a lehető legjobban beilleszthető. Fel kell tételezni

mint a "kimiz" szó jelzője vagy egy bizonyos ló fajta megnevezése, amelynek tejéből a kulacsba töltött italt erjesztették.

A törökös népek kumisz-ünnepéről szóló leírásokból (" isziaha") ismeretes, hogy pl. a jakutoknál a serdülő legények, daliák, szokásszerűen az első ízben csikót ellő lovak tejéből erjesztett kumiszt isszák, amelyet rendkívül erős és fiatalító hatásúnak tartanak. Ezt számításba véve, a második ismeretlen "äsz "("äs") szónak lehetne olvasni. Ezt a szót körülbelül úgy használták, mint a jakutban a "ki-tarah bie" szót, ami "első csikós kancát" jelent, (gondolhatnánk-e vajon itt a magyar "elő-hasi" szóra? Szerk. megjegyzése.) A jelnek a

Az első számú kulacsfeliratnál folytatott elemzési eljárás ennél nem nagyon alkalmazható. Az itt szereplő rovásjegyek, bár azonosak az előbbi felirat jeleivel, csak két-három betűcsoport (komplexum ) kiválasztására kínálnak lehetőséget:

tes az orkoni rovásfeliratok ábécéjéből. Az első rész ilymódon a kulacs tulajdonosának nevét jelöli meg - "élcsi". Az "élcsi" szó minden törökös nyelvben szerepel. Tulajdonképpeni jelentése: "a nép kormányzója", azaz "olyan ember, aki az "el" összesség érdekeit őrzi, betartja és megtestesíti a törzsi szervezetet." Az értelmezése eszerint a felirat megfejtése szempontjából érdekes és egyúttal fontos szó, az "ü / c s⁹ / ä / v⁹ i", amely befejezi a feliratot + / "hárman" /?/ nem ad-e ez alapot arra, hogy az előtte álló részt három név összességének olvassuk, melyekből egyet fentebb már említettünk?

plexum lényege "jemä" = "és", míg az első kötőszó utáni név "ATA- ACS, míg a második kötőszó utáni szó szintén egy név "BIKA" (amely tulajdonképpen bikát jelent és ugyancsak sűrűn használt törökös személynév.

Ilyen módon a második számú kulacs felirata törökös nevek felsorolása "elcsi jemä ATA-acs jemä BUKA ÜCSAVI" azaz magyarul Elcsi és(is) ATA-äcs és(is) BUKA-äcs hárman (övék). Az utolsó jegycsoport másfajta értelmezése is lehetséges. Minthogy az utolsó jel

A szó morfológiai (alaktani) részének végén a magánhangzók jelölése nem kötelező. A szóeleji magánhangzók jelölését szintén csak szórványosan alkalmazzák. Ilyenformán a fonetikai (hangtani) és morfológiai (alaktani) sajátságok főleg a nyugati törökség nyelveiből származnak. Valójában nem látszik jogosnak a törökös nyelvek különböző típusait az ókori periódus kereteibe beleszorítani. Elég a "Codex Cumanicus"-ban szereplő kun (polovec ), vagy még korábbi időszak egyik nyugati nyelvének grammatikai szabályait szemüggyel tartani.

(I. felirat: "aviz"). A "Codex Cumanicus"-ban az "aviz" formával együtt a "ahiz" alak is megtalálható.

Az intervokális (magánhangzók közötti) "k", amely betű a két morfológiainak mondott jelenség közt tűnik fel, a feliratok szövegében nem változtatja meg minőségét. NEMETH GYULA megállapításai értelmében s besenyő és kun nyelvekben ez a magánhangzó megfelelő helyzetben zöngéssé változik. Ezzel szemben azonban P. M. MELIORANSZKIJ más véleményen van. Feltételezi, hogy a különböző ókori dialektusokban a "k" és a "k" változatlanok maradnak, míg a modern dialektusokban - a középázsiaí és déli nyelvek igeképzéseit kivéve - magánhangzók közéhelyezve minden esetben zöngővé válnak.

A "bädük" szóalak a 9.-10, század összes török nyelvjárásaiban minden valószínüség szerint használatban volt, mivel a d > j átmenet hiányát erre az időszakra vonatkozólag mindenki elfogadja és így általánosítható.

A feliratot befejező "z" ről meg kell említenünk, hogy zengését megőrzi mint azt az I. felirat "kimiz" szavánál láttuk. De még néhány szót ennek a "kimiz" szónak hangzásáról. Mint ismeretes, az ótörök és különösen az ujgur írás sok emlékében ez a betű az "u" hang segítségével ejtődik. A régi ozmán szövegekben és azokban az iratokban, amelyek az úgynevezett kipcsák, vagy nyugati-törökös nyelvek sajátságát ismerjük, ez a hang "i"-vé változik. (Gondoljunk arra, hogy az említett ujgur dialektussal azonos a magyar "u" használat is!)

Nem világos, hogy a "jema" kötőszó hogyan került a feliratok nyelvébe, hiszen ezt tulajdonképen a Kelet Turkesztánban talált rovásírások ősi emlékekben találhatjuk meg. (Gondoljunk azonban a magyar nyelv "meg" kötőszavára, ahol az első két hang lekopásáról is lehet szó! Szerk. megjegyzés.)

Az "üsä" / "ösä" / szóban a lágy váriáns szereplésének magyarázatára feltételezhető az > ä átmenet, amely a komán nyelvben BANG feltételezése szerint, kapcsolatos az "í" > "i" változattal.

Az "elcsi" szóban (E < ä vagy ä > e) a kezdő magánhangzó minőségének megállapítása nem bír elvi jelentőséggel. Az "ücsav /i/["] = "hárman" nyugati kipcsák forma s régi ozmán törökben ennek "ücsala", az ó-ujgur nyelven az "ücsägü" forma felel meg.

A feliratok szótári anyaga tehát általános török. Ami a személynevekre vonatkozik, ezeket gondosan össze kell vetni a különböző forrásokból ismert besenyő és kazár nevekkel.

Külön nehézséget jelent feloldási kísérletünkben a feliratok nyelvi hovatartozandósága, lokalizálni, kik voltak a kulacsok tulajdonosai vagy a kőfeliratok kikre vonatkozó értesítései állnak előttünk. Ugyancsak nehéz a rovásfelírások korának megállapítása is.

Mindenesetre, ha [a] feliratok a 9. századból valók, nincs sok alapunk arra, hogy azokat besenyőknek tekintsük. A besenyők ugyanis a 10. század végén, vagy legfeljebb az elején jelentek meg a Don-menti vidékeken. Nemcsak kronológiai adatok, de maguk a feliratos szövegek sem nyújtanak tápot arra, hogy ábécé-jük egybevetése után besenyő írásnak tekinthetnénk. S ezenkívül maga a "besenyő" fogalom is túlságosan tág ahhoz, hogy közelebbről is meghatározható legyen az írások eredete.

Az alábbiakban idézzük táblázatok formájában is a Don-menti felírások rovásjegyeit és külön azokat, amelyekkel elemzésünk során összehasonlítottuk őket.

Az úgynevezett "besenyő" rovásjegyekkel tehát a Don-menti sztyeppék feliratai alig-alig mutatnak vajmi közösséget. Ezek után sokan megkockáztatták a feltevési lehetőséget, hogy az összeállított ábécé a kazárok írása lehetne. Ez azonban ugyancsak alaptalannak tűnik. Arab tudósítók közlése szerint a kazárok balról jobbra írtak. V. V. BARTOLD idézi FARH-AD-DIN MUBAREK sah MERVERUD-nak, a 13. század elején élt perzsa történésznek szavait, aki régebbi művekből merítette ismereteit:

"a kazároknak szintén van olyan írásuk, amely a rusoktól ered: a ruméliai (görög) nép egyik ága, mellettük lakva használta ezt az írást és ők a ruméliakat "russ"-oknak nevezik. Balról írnak jobbra, betűiket nem kötik össze. Mindössze 22 betűjük van. Az ezt az írást használó kazárok nagyrésze zsidó."

Maga V. V. BARTOLD valószínűnek tartja, hogy az "oroszok és kazárok ABC-jüket azonos forrásból - a görögből kapták" és megjegyzi, hogy KONSTANTIN a keleten élő szlávok hittérítője a kazárok között is végzett misszionáriusi tevékenységet.

Természetesen az arabok ismeretei nem minden esetben hiteltérdemlőek és harmadik, negyedik, sőt néha ötödik személy tudósításaiból származnak és ennek következtében bizony előfordulhatnak tévedések. Egyes adatok a kazár és ősbolgár - a mai csuvasz - nyelvek rokonságáról beszélnek, hivatkozva pl. Szar-kel-re (a kazárok határmenti városa). Azonban nem szabad elhanyagolni azt a tényt sem, hogy a Voronyezs-körzetben talált runikus-rovásírásos emlékek kapcsolatba hozhatók a kazárok itteni tartózkodásával. Így írta már 1936-ban M. I. ARTAMONOV:

"Egyidőben a kazároknak tulajdonították az úgynevezett szaltovi kultúra emlékeit, amelyek temetkezési helyek (kurgánok) és gorodiscsék formájában terjedtek el a volt voronyezsi és harkovi kormányzóságokban, azaz nagyon is távol Kazária központjától. Ezeknek az emlékeknek a kazár-korszakba illesztése kétségtelen, de az, hogy milyen kapcsolatban álltak magukkal a kazárokkal vagy a kazár kultúrával, az mindmáig eldöntetlen maradt."

Mindenesetre meg kell engednünk, hogy a feliratok nyelvének, keletkezési idejére vonatkozó adatoknak a bizonyossága még egyelőre eldöntetlen. Esetleges új leleteknek a felbukkanása segíthet majd a megoldás kulcsának, helyességének eldöntésében.

Meggyőződésünk, hogy a Don-vidékén talált rovásírásos feliratok első leleteit továbbiak is követni fogják, talán jelentősebbek és akkor a filológiai és történet-régészeti tudományok új területeinek úttörői a kibővült anyag elemzésével elfogadják avagy elvetik az általunk választott módszert és ezzel megóvják magukat a helytelen utak fárasztó és felesleges követésétől...

(SČSERBAK A.M. által felhasznált irodalom: V. V. RADLOV: Az aulieatinszki járás - urocsiscsén talált kövek ótörök felírásainak elemzése. ZVO. t. XI. - 1899 szeptember, 85-87 old. --- NÉMETH GY.: Die kök türkischen Grabinschriften aus dem Tale des Talas in Turkestan. KCsA. t. II. Budapest 1926. --- Sz. E. MALOV: A Talasz folyó medence ótörök sírköveinek feliratai IAN. --- SzSzSzR OGN L. (1929) 804-805 old. --- H. HEIKEL: Altertümer aus dem Tale des Talas in Turkestan- Helsigfors (1918) Traveaux ethnographiques, VII. --- V. KISZELJO A jenyiszei kirgiz írás. - Rövid közlemény, 1949. 33-41 old. --- A török tulajdon - nevekről: K. FOY: Zu der Personenname und das Wort "demir". MSOS III. 1900. --- NÉMETH GY.: Die petschenegischen Stammesnamen. - Ung.Jahrb. Berlin-Leipzig t. - X. 27-34 old. --- M. I. ARTAMONOV: A kazár őstörténet vázlata, 1936. VI. fejezet. A novocserkaszki kulacs feliratairól egyéb tanulmányok: A. N. BERNSTAM: Ótötök írás a Léna folyón. - Epigrafika Vosztoka IV. M. L. (1951) 83-85 old. és A. RASANEN Beitraege zu den türkischen Runenschriften. - Studia Orientalia XVII. Helsonki (1952).)