Frissítve: 2015-09-24
A régi papírok közt rendezkedve akadtam rá egy piszkozatra arról a levélről amit még a Svéd táborból írtam válaszul Ágoston Andrásnak a "Napló" újságban megjelentetett egy cikkére ami nagyon felháborított engem is és sorstársaimat is. Azt már nem tudom, hogy válaszlevelem megjelent-e az akkori "Napló" újságban mert akkoriban sem minden számot kaptam meg otthonról pedig élőfizetője voltam. Azt sem garantálom, hogy pont így lett megírva a levelem mert csak egyet a kézzel írott piszkozatból találtam meg. Úgy gondoltam, hogy ennek a dokumentumnak is a már itt leírt történetekben a helye.
Tehát nyilt levelet küldtem 1993 októberében a "Napló" szerkesztőségének oda ahol megjelent Ágoston A. írása. E sor alatt olvasható a megírt levelem piszkozata ahogyan akkor írtam:
Levél a VMDK Elnökségének!
Elkeseredett megdöbbenéssel olvastam a "Napló" -ban megjelent; (1993 szeptember 29.-én) "Levél a vajdasági magyarokhoz" címzett írást.
A bevezetőmből azt hiszem érezni lehet a döbbenetes csalódásom Ágoston Andrásban aki a VMDK elnökségének a nevében fogalmazta meg ezt a levelet ezért néhány magyarázatot, felvilágosítást kérnék, ha már Ő illetve Ők vehették azt a jogot, hogy megoszthatják a vajdasági menekülteket, menekültekre, áttelepülőkre vagy kivándorlókra.
Mindjárt kérdezném az első felszólításnál a levelük elején leirtat; "Nemzettársaim"! - Meg kell mondanom nagyon jól esett e felszólítás, mert azt hittem Én is/Mi is oda tartozunk, de sajnos a szomorú bevezető után következett a lelki megrázkódtatás a következő sorokon:
"Ahhoz, hogy ebben a számunkra sorsdöntő pillanatban egyénileg is meg közösségként is megoldást találjunk, néhány kérdésben világosan kell látnunk nem hazudhatunk sem másoknak sem önmagunknak"...
Szerintem:
Először is a VMDK csak azokat tartja menekülteknek akik a mozgósítási parancs kikézbesítése után hagyták el az országot. Hát akkor kérdem én kik az Ő nemzettársai? - Csak azok a magyarok Vajdaságból akiket Ő vagy Ők menekültnek nyilvánítanak? - Hol voltak e "megítélő bírók" még 1991-ben mikor csak arra voltak képesek, hogy azt jelentsék ki, a Magyar Szó lapjain hogy: "Mindenki a maga felelőségeré döntsön" Akkor pedig nem volt az amit most az okok-ként legelejére tesz, hogy:
"Futnak menekülnek a munkanélküliségtől, a téltől",... (Hát csak annyit látott bennünk?) és csak utólag hangoztatta az igazi okokból de csak kettőt : "a megalázástól, a bizonytalan jövőtől" - Akkor csak az volt a választási lehetőség, ha nem mész (nem vonulsz be) elveszted munkahelyed és magadnak kell vállalnod a meghurcoltatások bármiféle következményeit. Akkor miért nem törekedtek Ágostonék, hogy "egyénileg is meg közösségként" megoldást találjanak a veszélyeztetett magyarságra?
Mi akkor teljesen magunkra lettünk hagyva senkihez nem fordulhattunk, s ami a legfájóbb senki sem törődött velünk azokkal akik csak azt tudták, hogy semmiképen nem szabad részt venni ebben az aljas öldöklésben.
Miért nem jöttek akkor a híres ítélőbírók és ismertették minden egyes "Nemzettárssal" azt, hogy mivel jár ha megvárod a behívót, vagy mivel jár ha előle menekülsz? Mi nagyon jól tudtuk mivel jár ha bevárjuk és megtagadjuk... Ezt magyarul is leközöltették a hatalmi szervek, hogy tudjuk mihez tartjuk magunkat. - Kérdem én mi az amit a VMDK értékelhet és mit jelent számomra aki szerintük csak "áttelepülő" vagy "kivándorló" vagyok? Idézek:
"Aki ilyen helyzetben (behívó bírósági papír nélkül >Zoli<) szánta el magát a távozásra, az áttelepülő vagy kivándorló. Az ő távozásuk egyéni döntés következménye!"
Tehát ebből azt vonhatjuk - vonhattuk le, hogy Én vagy Mi akik a behívók elöl menekültünk mi "egyénileg döntöttünk" azok akik megvárták a behívót, azoknak a közösség döntött, hogy elmenekülhet? A mi távozásunk egyéni döntés következménye amit a VMDK nem értékelhet?
És még ezekhez hasonló rengeteg mondanivalóm, kérdésem lenne nekem, vagy nekünk, akik már két éve családjainkkal ( amikor a levelet megírtam ) a teljes bizonytalanságban egy Svéd menekült táborban élünk abban a tudatban, hogy bármelyik nap jöhet a kiutasítás. Most egy ilyen nyilatkozat után mi maradhat számunkra akik kivándorlással és áttelepüléssel vannak bélyegezve a saját nemzeti képviselőnktől?
A végén csupán Kivándoroltak és áttelepültek leszünk az akár az anyaországunkba ami számunkra az utolsó menedékhely lehet, mert minden ország már küldi Magyarországra a vajdasági (délvidéki) magyar menekülteket?
Vagy bízzunk abban, hogy a befejező része a levélnek az igaz ahol leírja: JÓ SZÍVVEL VISSZAVÁRJUK MINDAZOKAT AKIK ELMENTEK.
Eddig a levél amit a Napló szerkesztőségének küldtem még a svéd táborból,hogy jelentessék meg válaszomat. (ahol még egy évet kellett várni)
Azt már nem tudom megjelent e vagy sem de az tény, hogy mire a háborúnak vége lett már a VMDK sem várhatta haza jó szívvel azokat akik elmentek mert Kasza Jóska a magyarság nemzetárulója VMSZ színeiben darabjaira robbantatta a szerbekre már egyre veszélyesebb Vajdasági Magyar Demokratikus Közösséget, de a "Napló" sem élte meg a háború végét.
És most következik az eddig már leírtak:
1994 tavaszáig a balkáni szörnyűségek elöl menekülve 33 hónapot egy svédországi táborba éltünk családommal a bizonytalanságban. E hosszú idő alatt sok levelet váltottam szüleimmel és ezért próbálom most magamon is, és gyermekeimen keresztül, majd végül édesapám egyes levelei által is bemutatni a magyarok életét Délvidéken avagy az úgynevezett trianoni "Vajdaságban". Talán egy átfogó betekintést szeretnék adni, magam és szeretettel tisztelt elődeim több nemzettségének - "generációjának" megalázásán keresztül, az általános délvidéki és nem utolsósorban az összes a "trianon" által elszakított magyar területek magyarjainak hasonló, módon való meghurcoltatásában. Tudjuk, hogy amit itt leírok sajnos ettől voltak szörnyűbb dolgok is vidékünkön is és máshol is, amit mások írtak vagy írnak meg.
1991 nyarán már Adán is hallani lehetett a távoli ágyúdörgéseket, különösen csendes esténként Borovo-Selo felől. Ekkor már sem én, sem a többi ember egyáltalán nem úgy viselkedtek egymással szemben mint azelőtt. Mindenütt ott volt a levegőben a szorongás a félelem, a bizonytalanság egymás iránt is. Hova vezet ez? Mit hoz a következő óra, nap, hét?
Mindenki érezte hogy a balkáni vérszomjas sátánt újra felhívta közénk valaki. Újra egy olyan valaki, akinek nem volt elég az eddigi "trianon átkai" által kapott igazságtalan szabad önkényuralom, ami által korlátlanul üldözhették, gyilkolhatták, „taposhatták”, alázhatták, ártatlan magyar nemzetünket. A hóhérnak még több áldozatra volt szüksége. A szerb drakula vért és terüleletet kívánt.
Ahogy múlt a nyár, úgy emelkedett bennünk a szorongó feszültség is. A már nem is olyan távolinak tűnő kegyetlen hódítások zaja mint közelebb került az emberi tudatokba. Háború.
Megkezdték Délvidékünkön a kényszer sorozásokat túlnyomórészt a magyarjaink közt. Kellettek a szerb hódításokhoz golyófogók. (A milosevityi rácok nagy szerb államot szerettek volna nevezetesen az egész akkori Jugoszláviát) De hova meneküljön az ember ilyenkor ha nem akar részt venni ebben a mészárlásban? Mikor? Meddig lehet a határt elhagyni? Nem akartam belátni hogy mennem kell! Minden reggel úgy mentem munkára hogy ennek az őrületnek majd csak vége lesz. Este meg rettegve feküdtünk az ágyba, mert jöhetnek értünk.
1991. október 2-án estefelé hazaérve a munkáról, a feleségem épp egy nagy márnát készített másnapra, (mintha csak tegnap történt volna) a gyermekeink, a másnapi leckén dolgoztak mindketten, amikor motorzúgásra mentem ki a házunk elé. Megnyugodtam. Édesapám jött. friss süteményt hozott nekünk Adáról egyenesen édesanyám sütőjéből, (mi falun laktunk az úgynevezett Valkai Soron) és bejött beszélgetni.
Furcsa módon azonnal azzal kezdte mit gondolok tenni ha „be kell mennem”? Azonnal gondolkodás nélkül feleltem hogy vagy bújdosni, vagy külföldre menni, de semmi esetre sem részt venni ebbe a mocskos háborúba.
Kérdésére, hogy van e elég pénzünk egy esetleges hosszabb távra? - Mondtam igen, és folytattam - gondolom ha Magyarországba mennék talán három hónapra elég lenne. Akkor azt mondta, ha ezt választottad akkor minél előbb menjetek mert már a te „számaid” közel vannak a rádióban. (mindenkinek volt egy beosztási száma a katonai szolgálatra és ha hallotta a rádióban akkor jelentkezni kellet, és ha nem ment el a személy, akkor kerítették, vadásztak rájuk) -De még nem is ott a baj, folytatta édesapám hanem, hogy Paroski (szerb soviniszta politikus) a határt is le akarja záratni. Itt csend lett….
Apám azt mondta, gyerekek itt már nincs mit várni, ő is bír adni pénzt csak menjünk minél messzebbre innen mert ez ami itt van megint csak nem a "mi háborúnk", majd így folytatta – Ne kelljen neked is mindazokon átmenned amin apádnak vagy nagyapádnak, csak azért mert itt maradtak a magyar földön dolgozni, és termelni akartak annak az országnak is amit gonoszok osztottak még gonoszabbaknak. Vagyis a "nagyhatalmak" a szerbeknek
Édesapám elment.
A nagy halat kidobtuk a kutyánknak, és elkezdtük a gyerekeket is készültetni. Azt mondtuk nekik, hogy reggel Svédországba megyünk egy kis időre vendégségbe. Elkezdtük pakolni a legszükségesebb ruhaneműket a bőröndökbe, feleségem pityeregve szedte össze a fényképeket. Nagy volt a sürgés-forgás. Szegény gyermekeink nem is tudták felfogni mi történik. Az idősebb hetedikes, a fiatalabb ötödikes volt. Jöttek a kérdések:
– Mit mondunk majd a tanárnőnek ha visszajövünk mért nem mentünk iskolába?
– Még ezt is anyu tedd a bőröndbe mert jó lesz játszani ott ahova megyünk.
– Most miért sírsz anyu? – Te nem örülsz hogy meglátogatod anyukádat Svédbe?
– Apu neked mit szólnak a munkán ha holnap nem mész dolgozni?
– Miért szögezitek le a redőnyöket az ablakokon belülről?
– Nem vihetném a papagájom is?
– Mi lessz a kutyánkal? Visszük? - És a kérdések özöne végtelen volt. Még hajnalban is:
– Anyú, én nem birok aludni!
– Anyú én sem! – Mi sem bírtuk lehunyni a szemünket.
Reggel 5 óra 30-kor ott volt sógorom autóval aki átvitt a Horgos – Röszke határon és letett bennünket a szegedi vasútállomáson 1991 október harmadikán s azzal megfordult és visszament az akkori Jugoszláviába.
A családommal már csak 1998 júliusában léphettük át újra "ugyan ezt a határt" amit akkor már Szerbiának neveztek. és csak akkor láthattuk újra Adát. Nem kellett már gyermekeimnek beszámolni a tanárnőnek sem miért maradtak ki „egy kicsit” az iskolából.
Nem találták a barátnőket, Ha ismerősre akadtak nem találtak témát. Számukra minden idegen volt. Nem értették hova is jöttek.
A leányaim életéből is fontos élettani részletek tűntek el. Elvették a boldog gyermekkort, a hazatérés gyönyörét, a hazaszeretet és a szülőföld vonzását és annak igaz érzését, a család és a rokonság szeretetét. Tőlük is, tőlem is, apámtól is, és talán már nagyapámtól is ezeket vették el. Az anyaországtól igazságtalanul elrabolt részeken mindég minden magyar nemzedék életéből elvettek-elvesznek, "kiölnek" a magyar élethez létszükséges érzelmeket. Sajnos van, és voltak olyan esetek, akiktől még az életet is!
Még csak annyit szeretnék ehhez hozzáfűzni ahhoz a részhez ahol édesapám azt mondta; „mert ez ami itt van megint csak nem a mi háborúnk”, hogy a mi őseink soha nem húzták ki magukat ha a Magyar Hazáért kellett áldozatot hozni és ha kellett fegyverrel is. Ide írom le nagyapám adatait amit a történelem megőrzött róla:
Raffai Péter gazdálkodó A Világháború idején katonai szolgálatát 1915 májusában kezdte meg a szabadkai cs. és kir. 86.-ezred kötelékében. Decemberben ment ki az orosz harctérre ahol számos ütközetben vett részt. 1916 nyarán robbantó tanfolyara vezényelték, majd megbetegedett. Késöbb mint gazdaságban nélkülönezhetetlent felmentették. 1918-ban ismét bevonult és összeomláskor szerelt le.
A "HIRADÓ.HU" oldalán megjelenő cikk röviden összefoglalja az értelmetlen háborúskodás eseményeit az "Egy lépésnyire volt Magyarország a háborútól" cím alatt. Természetesen nem a teljes valóságban de nagyjából megismerhető a fejlemények sorozata.
De beszéljenek az előzmények hogyan is volt az őseimmel is?. Több levelet váltottam édesapámmal amíg a táborban éltünk melyek hűen tükrözik az elrabolt területeken maradt magyarok keserves küzdelmét.
Édesapám írja:
Nagyapám; 1867 -ben született ez az év a magyar történelemben a „Kiegyezés” éve ez azt jelenti hogy az 1848-as szabadságharcban részt vettek és csatát vesztve külföldre emigráltak mind haza térhettek. Visszakapták birtokaikat és vagyonukat. Minket ez nem érintett. Ettől kezdve kezdődött az Osztrák Magyar Monarchia „békés és boldog évei”.
Nagyanyám, aki csak 30 évet élt, de mégis hat család maradt utána. Apám 3-ik gyermek volt aki tíz éves volt mikor meghalt az édesanyja. Pontosan nem tudom már hány lánc föld volt nagyapámnak de azt hiszem 200 lánc körül lehetett, és ahogy érték el a nagykorúságot mindjárt kapták a gyerekek az anyai részt, ami 12 lánc földet jelentett gyerekenként, amit azután az apai részből még 10 lánccal toldott meg nagyapám, így huszonkét lánccal kezdték az életet.
A húszas évek végén, apám és két öccse megvettek ötven lánc földet itt bent „Csanalasban” több évi törlesztésre, de akkor jött az a nagy gazdasági krízis, ami nem csak Európát hanem Amerikát is megrázkódtatta. Nagyon sokan tönkre mentek, a nagy vállalkozók máról holnapra tűntek el.
Apáméknak úgy-ahogy sikerült az 50 láncból huszonkettőt megmenteni. Így alakult ki a huszonkilenc lánc földtulajdon, ami 40 holdat tesz ki. Így érkezik el 1941 amikor apám még százhúsz lánc földet tart tanyával együtt, ez a tulajdonos az unoka bátyja volt apámnak aki családtalan volt és Magyarországra kötözött. Olyan megegyezés volt köztük, hogy apám lassan megfogja veszegetni az összes földet is meg azt a tanyát is. Akkor már mink is sokat dolgoztunk mind kamaszok.
Igen ám, a terv csak majdnem csak részleges terv maradt, mert 1944-ben jött a „vörös uralom” és akkor kezdődött a kálváriánk.
1944. október 8-án jöttek be az oroszok, és novemberben minden községben kidobolták, (akkor még így tették közhírré amit a hatalom akart) hogy tizenhéttől ötven évesig, mindenki jelentkezzen katonának. Én éppen akkor töltöttem be a tizenhetedik életévemet. Mind a hárman katonakötelesek lettünk.
No de, hogy hogyan lettem katona arról majd máskor írok...
Elég az hozzá még mi katonáskodtunk, addig idehaza megkezdték a legsötétebb „sztálinista” módszerekkel a kötelező beszolgáltatást. 1947-től még csak be nem börtönözték a földbirtokosokat. Ez nagyjából abból állt hogy a cséplőgéptől minden szem búzát elvittek sem kenyérnek valót, sem vetőmagot nem hagytak. Utána kezdték meghurcolni a gazdákat, „elszámolni” ami leszámolás volt. Negyven ötven mázsa búzát követeltek (mint mondták, „amit elástál a háború előtt”) „Kulákoknak”, „szegény ember nyúzóknak”, „hazaárulóknak”, „szabotőröknek”, nevezték őket/minket. Persze mindég éjjel éjfélkor mentek értük, fegyverrel rendôr kisérettel, és vagy Adára vagy Törökfaluba hajtották őket. Rendszeres volt a falhoz állítás, vagy féllábra állva gondolkozni, hogy hova ásták el a búzát, de nem ritka eset volt a bajusz szaggatás sem, Nagyon sokszor egy pincébe harminc negyven parasztot „pihentettek” vagy ahogy ők mondták aludjatok jól.
Úgy hogy apám közben pénzért vette a búzát, hogy együnk, vessünk, és beszolgálja amit követeltek. Ezt úgy tudta megtenni ha eladott valamit, ez jószág lehetett, az még valamennyi volt. Eladták a disznókat, az ökröket, teheneket. Persze nagyon nehéz volt búzát venni mert nem volt.
Senki nem akart eladni, és ez így ment 1949-ig. Mikor már sem jószág se pénz nem volt akkor elítélték apámat 3 évre és teljes vagyon elkobzásra.
Na de többit majd máskor ha lesz kedvem...
Apámat a zentai járásbíróság ítélte el mint Népellenes, szabotőr, és kirótt kötelezők megtagadása miatt 1949 októberében. Rendőrök vitték be Zentára, zárt bírósági tárgyalás, elítélés és elhurcolás lett a vége. Persze mink nem tudtunk róla semmit.
Kerestük Adán, de itt azt mondták, hogy itt nincs. Nézzük meg Zentán. Árpád-bátyád ment át Zentára de már harmadnap.
Mikor a Bíróságon tudakolódzott, azt mondták már elvannak ítélve de hogy hová vitték őket azt nem mondhatják meg. Majd jóval később tudtuk meg mikor levelet kaptunk tőle, hogy Pozsarevácon van.
Persze ott sem engedték tétlenkedni őket. Kényszermunkára fogták őket. Volt a kostoláci szénbányába is, majd répa szedés, és építkezésen is. Amíg le nem betegedett, mivel már akkor 54-55 éves ember volt, de idehaza már kétszer volt operálva és nem bírta a nehéz munkát. De hát ott erre nem voltak tekintettel. Akkora volt a kegyetlenség hogy ha valaki ott halt meg a börtönbe azt haza sem lehetett hozni míg le nem járt a büntetése. Kinek három kinek öt év. Csak azután lehetett haza hozni földi maradványait. Nos Ő mikor lebetegedett, munkára már nem volt alkalmas ezért bent hagyták őket a pavilonba a többi beteggel együtt. Persze voltak orvosok is akik hasonló „okok” miatt szintén rabok voltak, ők látták el őket jó-tanáccsal, mivel sem orvosság sem műszerek nem voltak.
Többször is voltunk nála látogatóban, mindég azt mondta, hogy Ő már többé nem jön haza érzi hogy nem bírja ki a három évet. Nagyon lefogyott, csak a csont meg a bőr volt már rajta. Szerencsére ekkor jött a nagy hír hogy „amnesztiát” kapnak a bebörtönzött földmívesek fokozatosan engedték őket haza. Először a betegeket utána lassan a többit is. Persze mink idehaza erről nem tudtunk semmit, hiszen ha tudtunk volna róla akkor elmentünk volna érte.
Mivel szegény apánk már olyan gyenge volt hogy menni nem bírt, ezért két rendőr karon-fogta a kofferral együtt, és kitették a kapun kívül, majd ott hagyták. Az volt a szegénynek a szerencséje, hogy egy öreg fiákeres meglátta és oda ment hozzá megkérdezni hová akar menni. A kocsis tudta hogy rabságból engedték ki és azt is látta hogy nagyon beteg.
Apám nagyon kicsit tudott szerbül de megértette vele, azt hogy vigye el a vasútállomásra. Az öreg kocsis nagyon rendes volt fölsegítette a fiákerba és elvitte az állomásra. Még a jegyet is megvette Belgrádig. Azután besegítette még a vonatba is. Alig akart pénz elfogadni apámtól mert mint mondta nagyon sajnálja azokat az embereket akiket ártatlanul elítéltek és még mellé beteg is. Barátságosan búcsúztak el egymástól.
Így jutott el Belgrádig ott mikor ki kellett szállni, roskadozott nem bírt menni, de egy néni sietett a segítségére és kisegítette a kofferral együtt a vonatból, persze azután ő is ment a dolgára. Apám ott maradt a kofferon ülve. Amikor végre meglátott egy hordárt oda intette és megmagyarázta neki, hogy Ő nem bír menni de szeretne tovább utazni. A hordárnak nem kellett sokat magyarázni látta az azonnal mi a helyzet. Rögtön kerített egy targoncát, felültette apámat a kofferral együtt a targoncára, és félre tolta. Apám adott neki pénzt, a hordár pedig megvette a jegyet az Újvidék – Szabadka vonatra. Persze kapott borravalót is apámtól mivel pénz az volt nála. Amikor voltunk nála látogatóban mindég hagytunk neki pénzt, amit akkor kapott el amikor kiengedték.
Így jutott el Adáig itt már ismerősök segítették fiákerra és így jutott el a nővére házáig egy esős decemberi vasárnap délelőtt.
Ezután még majd félévig nyomta az ágyat mire felépült valamire.
Ez volt röviden édesapánk sorsa ami a meghurcoltatásokat illeti, de itt azt is tudni kell hogy mikor elvitték apámat a rendőrök, utána másnap vagy harmadnap megjelentek a tanyán a végrehajtók. Fölleltároztak mindent ami a tanyán volt lovakat, kocsit, teheneket, borjút, búzát, kukoricát, mindent elvittek, de ami legborzasztóbb volt számukra, az hogy konfiskálták a tanyát, földet, a gazdasági felszereléssel együtt.
Így kezdték kialakítani az állami birtokot. A parasztoktól elvett földek egy központhoz lettek csatolva, az úgynevezett „Maksó tanyához”, persze a gazdát itt is elzavarták vagy elítélték, a vagyonától megfosztották.
Nekünk sem maradt semmink. Tanyát, földet, elvették, csak annyit engedtek meg hogy ott lakjunk ideglenesen ami a miénk volt.
Később mink ezt kérvényeztük hogy legalább a tanya megmaradjon, mivel nem volt városi házunk és nem volt hová mennünk. Ezt egy idő után meg is kaptuk három hold földel ötünkre egyenlő arányban. Itt tudnotok kell, hogy én még 49 januárjában elmentem dolgozni (tehát apám elhurcolása előtt) az akkori bicskagyárba, így én nem voltam kint a „konfiskálás” idején. Gyári munkás voltam és a nagynénémnél laktam. Így tehát a semmiről kellett indulni, ott is ami nekünk nagyon nehéz volt. Nem a munka volt a nehéz hanem az a megbélyegzés, hogy „kulákok” voltunk, és ezt az évek hosszú során éreztették velünk. Éreztették, hogy nem közéjük valók vagyunk, és hogy megbízhatatlanok vagyunk a „számukra”. Nekünk a „kulákoknak” kellett végezni a legpiszkosabb munkát amit más már nem akart megcsinálni, de ezt nekünk meg kellett csinálni.
Végig kellett játszani ezt az életet, mert nem volt más választásunk, nem volt mit enni, nem volt mit ránk venni, kényszerhelyzetben voltunk.
Ez volt a kommunizmus kezdete. „sötétvörös terror” Talán az volt a szerencsénk hogy fiatalok voltunk és próbáltuk könnyen venni a dolgokat. Később hát valamelyest javult is a helyzet, összerázódtunk, beilleszkedtünk a rendszerbe, jöttek a fiatal generációk akik már másképp gondolkodtak és jó szakemberek kerültek ki közülük. Feljavult a termelés, a minőség is jobb lett a vállalatokba. De ugyanakkor elindult egy másik negatív folyamat a „Bürokrácia” vele párhuzamban a korrupció! No de ez már más téma.
Hogyan lettem Katona?
1944-et írtunk akkor. Gyönyörű napos idő volt október 8-lika. Ekkor jöttek be az Oroszok a Tiszán keresztül Ada, Mohol, és Zentára egy napon. Mink akkor már ötödik éve éltünk a moholi-földön egy nagy tanyán, mint ahogy már írtam is nektek.
Az Oroszok egész hónapban vonultak a moholi nagy-úton és a topolyai nagy-úton Topolya felé, közben járták a környékbeli tanyákat és a fáradt lovaikat cserélték ki pihentekre. Nekünk akkor nyolc lovunk volt és három csikó. Ez a létszám eleinte nem változott mert mindég hagytak másikat, agyonhajszolt fáradt vagy sánta lovat, a mieink helyébe.
De később mikor már az „utánpótlás” ment azok már ráértek jobban. A helybeli önkéntes partizánokkal akik ismerték a terepet azok vezették őket. Raboltak, fosztogattak. Ezek a partizánok berúgatták az oroszt aki olyankor már könnyen lövöldözött a levegőbe hogy megfélemlítse a lakosságot. Nagyon szerették az órát, a csizmát, de az aranyat sem vetették meg. A moholi nagy-úton a „Lolin” féle tanyán táboroztak sokáig. Oda hordták össze a zsákmányt. Tehenet azért vitték el hogy legyen tej az üszőt a borjút, hogy legyen vágó jószág. Így éltek ők és martalócaik a környékbeli tanyákról. Gondolhatod hogy mi maradt a jószág állományból a környéken? Mihozzánk is jöttek, volt mikor gyalog jöttek. (egy orosz két partizán) Két lovat befogtak a féderes kocsinkba utána kötöttek két törzskönyvezett üszőt, és pár zsák zabot földobtak a kocsira, majd „angolosan” távoztak. Na de hogy ne untassalak ezzel a lassú fosztogatással, mert ebből volt bőven, egy kicsit tovább megyek az idővel.
November elején a városban, így Adán, és Moholon is kidobolták (még akkor dobszóval hirdettek mindent közhírré) hogy 17-évestöl 50 évesig Mindenki jelentkezzen a városháza udvarán katona kötelezettség és az új-haza megvédése érdekébe. Mink a tanyán elég későn hallottuk meg azoktól akik bemerészkedtek a városba. Tudni kell, hogy akkor nem csak az oroszok hanem a helybeliek is garázdálkodtak és veszélyes volt bemenni a városba. Amikor mink is megtudtuk, mi a helyzet, akkor összeült a család megvitatni a továbbiakat. Apánk azt mondta, bármilyen rendszer is lesz, a földet munkálni kell. A búza már el volt vetve amit akartunk, de a répa még a földbe volt, és a kukorica is talpon volt nagyon sok munka várt ránk de katonának is kellene menni, mert ha nem megyünk, könnyen a falmellé állítanak bennünket. A 90 lánc földön nagyon sok munka várt ránk. Mivel én is épp akkor töltöttem be a 17-ik életévemet mennem kellett volna „kiűzni az ellenséget a tájainkról”.
Ekkor a legidősebb fivérem Árpád azt ajánlotta hogy osztódjunk meg. Ő elmegy, azért hogy valaki még is eleget tegyen a családból a katonai kötelességnek. Mink meg maradjunk idehaza földet művelni, és ne hagyjuk magukra szüleinket. Úgy is történt, az Árpád batyut kötött a hátára és elment. El is vitték őket azonnal. Mink meg maradtunk és dolgoztunk tovább. Nagyon nehéz napok vártak ránk. Lisztünk az volt lekészítve, disznót is bírtunk még akkoriban vágni, de máshoz nem lehetett hozzájutni. A boltok mindenütt kifosztva álltak a tulajdonosokat vagy elvitték, vagy elmenekültek. Általános volt a nincstelenség, teljes volt a káosz.
Nem lehetett kapni sót, cukrot, gyufát, petróleumot, ami kellett volna a létszükséglethez…. Ekkor kezdtünk (zsír) mécsessel világítani, kovakő és acéllal csiheltük a tüzet, hogy be tudjunk gyújtani a főzéshez és a fűtéshez, de ez mind nem volt elég megkezdték a hajtóvadászatot azok a fiatalok után akik nem mentek el önként katonának. Fegyveres partizánok hol lóháton (4-5 lovas) vagy kocsival járták a tanyákat. Kerítettek bennünket mind a bérgyilkosokat. Talán az volt a szerencsénk, hogy napközben nemigen jöttek a tanyára, ilyenkor a városiakat hajkurászták hiszen ott is volt bujdosó bőven. A tanyákat éjszaka járták így nekünk is jobb volt, könnyebben tudtunk láthatatlanná válni a sötétség leple alatt. Nappal még a földet is munkáltuk. Jöttek hozzánk, ki Moholról, ki a környékből, a régi munkásaink törték a kukoricát, (persze résziből mert a pengőnek már akkor nem volt értéke) Én meg a Laci az ökrökkel hordtuk a kukoricát a góréba, utána pedig hordtuk a szárat.
No de nem a munkáról akarok írni.
Az az igazság hogy ez nem ilyen simán zajlott le mint ahogy ennyi év után leírom.
Nagyon sokszor kellett lelépni a szekérről ha a távolban megláttuk a lovasokat vagy város kocsiját mert a fegyverek mindég kilátszottak a kocsiból, és a napfényben pedig csillogtak. Ilyenkor mindég eltűntünk vagy a kukoricásba vagy szárkúpokba persze az éjszakák voltak a legnehezebbek. A szobába nem mertünk aludni mert onnan nehéz lett volna lelépni csak az istállóba. Onnan már könnyen kiléptünk a szalmakazlakhoz vagy a szárkúpokhoz. No-meg volt két hatalmas nagy fehér kutyánk azok már jó előre jelezték a veszélyt.
A Bujdosó magyarok életét éltük egész egy esztendeig. Nem tudtak rólunk mert „ők” a katonaosztályt meg sem nyitották. Nem tudhatták ki hol van, sokan Magyarországon voltak, mások elestek a frontokon, de sokan bujdostak, így csak azokat tudták befogni akiket elkaptak a hajtóvadászatokon, vagy akit valaki feljelentett. Erre a sorsra jutottunk mink is, a korsó addig járt a kútra hogy összetört.
Ez már 1945 decemberében történt pontosan nem tudom de 17 vagy 18. -ka volt.
Hideg téli éjszaka volt, vagy húsz centis hó esett az előző nap. Hárman aludtunk az istállóban. Laci, Én, meg egy moholi juhász aki nálunk teleltette a birkáit. Ö már negyven éven felül volt. (Ja nem írtam meg hogy nem rukkoltatták be az embereket 50 évig csak jelentkezni kellett a nyilvántartás miatt a rukkoltatás 15- töl 27. beliig történt) Tehát ez a bácsi már nem volt katona köteles. Nos az igazak álmát aludtuk a friss szalmán pokrócba csavarodva, mikor hirtelen kutya ugatásra ébredtünk, de akkor már nagyon fogtak valakiket. Hangokat hallottunk. Lassan kilestünk az ajtón, de már akkor négy alak ott állt a ház előtt. Nem tudtunk kiugrani, mert holdvilágos éjszaka volt a hó is világított. Ez Időre már apánk is kijött a szobából, halljuk hogy nevünkről keresnek minket. Nem volt mit tenni apámnak hát bejöttek az istállóba lelepleztek bennünket. Két partizán volt. A másik kettő szintén fogoly volt ezek fiatalabbak voltak nálunk nem voltak még katona kötelesek, de valami feketézésbe meg csempészésbe keveredtek. Őket mint bűnözőket fogták el. (az egyik Kemény a másik Gyurcsik nevezetű volt)
R Zoltán értesítése: Ma 2003. január 27-én Kanadából értesültem Ifjú Gyurcsik Mihálytól hogy valójában mi is történt azon a hideg decemberén ezzel a két személlyel (Kemény Sándorral és Gyurcsik Mihállyal) akiket szintén elfogtak a partizánok és erről egy külön történet fog képet mutatni amint Ifjú Gy Mihály értekezik édesapjával mivel ők ott élnek Kanadában. Ha készen leszünk a történettel akkor itt lesz olvasható !!!
Szegény anyám könnyezve csomagolta be a kenyeret, szalonnát, a hátizsákba és már indulni is kellett a csikorgós hideg éjszakában. Az volt az elfogásunk tragikomédiája, hogy az öreg juhász sem tudta igazolni magát (nem volt nála igazolvány) így őt is elindították velünk együtt, de mivel nem volt kint más lábbelije csak a krumpla, így abba indították el a nagy hóba. Mikor kiértünk a kis-útra az egyik megsajnálta az öreget és vissza küldte azzal hogy máskor tartsa magánál az igazolványát. Mink pedig megindultunk kifelé, a mai „7.- Juli" állami birtok felé. Még három név volt náluk felírva azokat kellett volna elkapni, de azok szerencsére ügyesebbek voltak mert nem találták meg őket. Azután átvágtunk a moholi Nagyútra (persze gyalog) mire megvirradt. Leértünk az orom alá.
Onnan légvonalba Péterrévének indultunk. Reggel nyolc óra felé értünk Péterrévére. Éppen piac volt, és minket pedig ott hajtottak végig a nagyutcán. Az emberek suttogták hogy már megint elfogtak valakiket. Tudták hogy bujdosók vagyunk. Behajtottak bennünket a rendőrlaktanyába egy kicsit pihentünk azután fát vágattak velünk. Két óra után megint két fegyveres kíséretében megindultunk tovább Becse felé. Már sötétedett mikor Becsére értünk. Először egy katonai laktanya félébe vezettek bennünket, de sok várakozás után mivel nem vettek át bennünket az akkori rendőrségre vittek bennünket.
Igen. Nem vettek át bennünket ami természetes volt mert akkor már régen vége volt a háborúnak. A rendőrségen kihallgattak bennünket. Zaklattak, sértegettek bennünket az állandó kérdéseikkel, hogy miért nem mentünk el önként katonának, ordítoztak ránk, hogy dezertőrök vagyunk és a haza ellenségei. Fizikailag azonban nem bántalmaztak bennünket. Utána kikísértek bennünket az udvarra, ahol a börtön volt, betuszkoltak bennünket egy cellába ahol rács volt az ablakon de üveg az nem volt, mert be volt törve. Rettenetes hideg éjszaka volt. Egy hosszú „priccs” volt faltól falig, de csak a deszkák voltak benne, se szalmazsák, se pokróc nem volt. Néha összekuporodtunk a deszkákon, mert nagyon ki voltunk merülve. 15-20 percnél többet nem tudtunk aludni mert már akkor rezgett az ember mint a kocsonya. Le-föl szaladoztunk egymást kerülgetve a szűk helyiségbe hogy túléljük az első nagyon hideg börtön éjszakánkat.
Sajnos utána következett a többi. Igaz hogy később, három négy nap múlva kissé enyhült az idő ami részünkre már kedvező volt. Néha tízen vagy tizenketten is voltunk a cellába. Volt akit részegen hoztak be azért mert szidta Titót meg a rendszert, és ezeket vitték tovább de volt akit másnap kiengedtek. No de a továbbiakat majd legközelebb…
Már vagy két hete voltunk a becsei börtönbe, kezdtük megszokni a kényszermunkát. Minden nap favágás, fa hasogatás, és közben hordtuk az irodákba az aprított fát, hogy meleg legyen nekik. Ennek ellenére a mi cellánkba nem volt szabad begyújtani. Mind ezek mellet még, minden nap az iroda takarítás és a felmosás is a mienk volt így teltek napjaink.
Egyik napon nagytakarítást kellett kezdeni az udvarba, Ugyan is a börtön végébe és a fáskamra között hatalmas rakás szemét volt. Isten tudja már hány éve nem lett kihordva az a szemét. A rendőrök kerítettek egy kocsist, jó két lóval és stráf kocsival (mert akkor még nem volt „spediter”) és nekikezdtünk a szeméthordásnak mi hárman; A Laci, Én, meg egy becsei fiatal ember, ha jól emlékszem Kónya Gyurkának hívták. Ez a Gyurka akkor már 30 év körül lehetett. Az volt a „bűne” hogy magyar katona volt, és úgy szökött haza át a határon (azelőtt hadifogságban volt) Ezek itt elkapták és visszadobták, de ő újra haza szökött majd ezek ismét elkapták és be tették közénk. Számunkra ez a kálvária érthető is volt részéről mert két családja és felesége volt neki idehaza. Nos mi hárman megkezdtük a szemét hordást mikor megraktuk a kocsit akkor a kocsissal, én meg a Laci mehettünk ki a városon keresztül a szemét telepig lerakni a szemetet. Akár meg is szökhettünk volna, de mink már akkor nem akartunk. Vártuk hogy rendes úton engedjenek haza bennünket.
Meg kell említenem hogy a felhalmozott szemét tele volt dobálva mindennel, volt ott konzerv doboz, bicikli váz, lánc darabok, csődarabok stb. Az volt a parancs, hogy csak a szemetet és a trágyát dobjuk a kocsira, a vasakat pedig a már eltisztított helyre a fal mellé a sarokba dobáljuk. Mikor az utolját dobáltuk már, valahogyan csak felkerült egy csődarab féle, legalább is én annak néztem. (csődarab aminek a két vége menetesen le volt zárva)
A kocsis ott állt a lovak faránál és még ránk is szólt hogy, mondtam hogy ne dobjátok fel a vasat azzal megfogta és ledobta a többi vasak közé. Közvetlen a Gyurka mellé. Ekkor történt a tragédia, ugyan is a csődarab nem más volt, mint egy nagyon régi kézigránát. Hatalmas robbanás, és még-nagyobb füst keletkezett, én éreztem egy erős ütést a combomon, eldobtam a lapátot és bementem a nyitott börtönajtón a priccsre leültem, de már akkor vagy 10 rendőr szaladt ijedve ki az irodákból. Nem tudták hogy mi történt. Utána kettő bejött hozzám karon-fogtak és vezettek ki de már akkor éreztem, hogy a bakancsom tele van vérrel és a nadrág szára tiszta vér. Ekkor láttam, hogy Lacit is vezeti egy rendőr. Ő a zsebkendőjét szorítja az arcához, a kezén a könyökéig folyik a vér. Tehát nem volt kétséges, hogy ő az arcán sebesült meg. Láttam hogy az ujjai közt folyik a vér, de a Gyurkát nem láttam sehol.
A nagy zűrzavarban minket két rendőr kivezetett az utcára. Azt mondták nem messze van egy orvos oda megyünk. Úgy is volt, csak hiába zörgettek a rendőrök nem jelentkezett senki. Az egyik szomszéd elő jött és az mondta hogy az orvos nincs otthon, mert betegnél van. Nem volt mit tenni vissza mentünk, bár akkor már kezdett a lábam erősen merevedni és sajgott. Mikor visszaértünk már ott volt egy öreg 5 tonnás teherkocsi amire szalmát dobtak arra kellett felszállnunk illetve segítettek föl bennünket. Itt fönn láttuk meg hogy Gyurka már fönt van a szalmán, de nem volt észnél, csak hörgött de még élt. Elvittek bennünket abba az egészségház félébe ami ott van a parkba (ligetbe) a mai benzinkúttal szembe. Minket felsegítettek az emeletre ott bekötöztek bennünket. A Gyurkát meg a teherkocsin kötözték be. Ő szegény a hátába kapta a szilánkok tömegét. Összeroncsolta a tüdejét. Életveszélyes állapotban volt. Azután megindítottak bennünket Zentára a kórházba. Képzelhetitek az akkori nagy kövekkel kirakott kopott kövesúton hajtani teherautót, hogy az menyire rázott? Még az egészséges ember is bele betegedett volna. Én ültem a szalmán a Laci meg állt, Ő csak egy kis szilánkot kapott az arcába. Föl sem vette a dolgot, Mikor Moholon mentünk keresztül, a Laci meglátta az utcán menni apánkat meg az egyik nagybátyánkat, mindjárt integetett is nekik, de ők nem ismerték meg mert be volt fáslizva a feje. Nem gondolhatták, hiszen ők nem tudtak rólunk hogy hol vagyunk, hová vittek el bennünket.
Mikor Zentára érünk amíg a Gyurkát vették le a kocsiról addig mi beszéltünk a sofőrrel aki jól beszélt magyarul, és mondta hogy ha akarunk üzenni Moholra ő szívesen megteszi hogy segíthet rajtunk. Ekkor a Laci írt egy kis cédulát amit a sofőrtől kapott, és megírta hogy itt vagyunk Zentán a kórházba és megvagyunk sebesülve. A sofőrnek mondtuk azt is, hogy álljon meg a templom előtt és a szemben lévő házba adja be. Szerencsénkre az ember meg is tette. Elbúcsúzva a sofőrtől mink ketten bevonultunk a kórházba. Persze engem a Laci vezetett mert már akkor nem hajlott a lábam. Ekkor már este volt a főorvos nem volt bent a nővér vett át bennünket és a két rendőr akik utánunk jöttek az ágyig kísértek bennünket, de azután otthagytak minket.
A kórház tele volt betegekkel és sebesültekkel…. A könnyebb betegeket kettőt is tettek egy ágyba. Nekünk mind sebesülteknek egy egy ágyat kaptunk. A Gyurka szegény nem jött észhez. Hajnal 4 óráig hörgött még, azután elcsendesedett. Meghalt!
Reggel jött a főorvos és mikor megtudta hogy ott vagyunk elkezdett ordibálni hogy mit akarunk mink itt nem kell az ő kórházába börtöntöltelék, van őneki így is elég baja. Nincs orvosság nincs kötszer, nincs mit enni, stb. De nem merték kitenni a szűrünket mert a rendőrségi papír alá volt írva hogy a kórház át vett bennünket.
Másnap már megérkezett apám is látogatóba. Hozott egy kis ennivalót amire nagy szükségünk volt mert ki voltunk éhezve.
Elmeséltük apánknak a történeteket, de azért megkértük hogy nyugtassa meg aggódó anyánkat, hogy nem vagyunk életveszélyben. Bízzunk abban, hogy ha a kórházból kiengednek bennünket talán haza mehetünk, De nem így történt. Öt napig voltunk a kórházba de minden reggel azzal jött be a főorvos, hogy még mindég itt vagyunk? Meg hogy ki fog dobatni bennünket az utcára ha másnap itt talál bennünket. Ordított ránk, hogy ő katonaszökevényeket nem gyógyít és nem etet. De azt is észre vettük, hogy másokkal is ugyanígy kiabált, így azután nem vettük figyelembe többé.
A Lacinak még az első nap levették a kötést a fejéről, egy ápolónő mivel az ő sebe nem vérzett, de az én lábamat meg sem nézték.
A kötés rádagadt a combomra. Nem bírtam sem emelni a lábamat sem rálépni. Nem cseréltek kötést, de a seb se nem lett fertőtlenítve. Attól tartottam hogy fertőzést kapok vagy vérmérgezést és oda a lábam, vagy akár jómagam is. De ki törődött akkor azzal?
Hatodik napon délután 2 óra körül megjelent két rendőr, fölszólítottak bennünket, hogy öltözzünk fel mert azonnal indulunk. Így is történt, engem karon-fogtak és kivezettek a kórház elé, ahol már várt a rabszállító, ami akkor még lovasfogat volt még az is. Beültünk a két rendőr között a kocsiba és a zentai városházára vittek bennünket. Ott kihallgattak bennünket utána a zentai börtönbe vittek éjszakázni bennünket. A cella tele volt különböző rabokkal, alig bírtunk bemenni a fülkébe, de amikor látták hogy sebesültek vagyunk, akkor szorítottak helyet a priccsen ahol éjszakáztunk. Másnap reggel megint megjelent két rendőr és minket kiszólítottak. Engem karon fogtak és újra betuszkoltak a rabszállítóba. Akkor is nagyon hideg idő volt apró-szemű hó esett. Innen kivittek bennünket a vasút állomásra és jó sok várakozás után felültettek a vonatra, persze a két rendőr kíséretében. Délután értünk Becsére, vissza oda ahonnan elindultunk.
A becsei állomáson újra rabszállító kocsiba raktak bennünket és vittek oda vissza ahonnan elindultunk egy héttel ezelőtt a becsei rendőrségre. A rendörparancsnok nem volt ott mert elutazott Újvidékre, így a helyettes vett át bennünket. Ez rendes volt mert nem rakott bennünket a cellába, hanem meg engedte hogy az irodába a kályha mellett töltsük az éjszakát. Leterítettük a nagykabátot és azon aludtunk a padlón. Másnap mivel a helyettes parancsnok nem tudott kapcsolatot teremteni a főnökével, kiírt egy kézzel írott papírt, hogy mehetünk haza, de otthon jelenezzünk a katonaügyosztályon. A Laci segítségével kivánszorogtunk a rendőrségről.
Nem messze volt a templom, és az mellett voltak mindég várakozó fiákeresek egyet megfogadtunk, majd beültünk a fiákerba és haza hozattuk magunkat Moholra. Mivel pénzünk volt elegendő nálunk, ezzel nem volt probléma. Moholon az egyik nagybátyám éppen bent volt kocsival mindjárt fölajánlotta hogy menjünk ki vele kivisz bennünket a szüleinkhez. Mondanom sem kell hogy a fájós lábam ellenére, ezt a változatot választottuk.
Az örömteljes találkozás után, másnap apám azonnal az orvoshoz vitt. Végre lecserélték a kötést ami már bűzlött a gennytől. Utána kaptam egy görbe botot azzal jártam egy hónapig azután jelentkeztünk a katonaügyosztályon és csak a nyár elején mentünk sorozatra, és csak utána december 1-jén rukkoltam be. Röviden így történt, és így lettem annak a „hazának” a honvédje, aki az idő alatt „elkonfiskálta” valóságunkat.
Forrás: (Édesapám levelei és magam életéből)