Részletek Csorba Béla: Magyar sorsok német ecsettel - a magyarokra vonatkozó fragmentumokat települések szerint:

És most lássuk a magyarokra vonatkozó fragmentumokat települések szerint:

Boróc (Obrovac, Bácska)

„...miután az orosz alakulatok továbbmentek, partizánok és helyi szerbek megkínoztak és megöltek 33 németet, 6 magyart és 2 szerbet.”

Csúrog, Sajkásszentiván (Čurug, ?ajkaą)

A könyv összeállítói elmondják, hogy a sajkási és a csúrogi szerbek személyesen kértek engedélyt Titótól, hogy bosszút állhassanak a magyarokon az 1942-ben történt vérengzésért. A partizánháború kiterjedt a német lakosságra is, noha „a német kisebbség tagjainak semmilyen közük nem volt a magyar katonai akciókhoz.”

Ernőháza (Banatski Despotovac, Bánság)

Egy éjszakai szolgálatot teljesítő magyar származású partizán őr szemtanúja volt annak, hogy részeg partizánok fejszékkel hogyan mészárolták le a helybéli németek egy csoportját a helyi kocsma tekepályáján. A feldarabolt holttesteket három lovas szekéren szállították el a helyszínről.

Gádori láger (Gakovo, Bácska)

Miklós-Nyári Anna vallomása: „Volt itt egy fiatal anya, aki egy szobában lakott három gyermekével. Amikor a harmadik gyermeke haldoklott, azt mondta a szomszédos szoba lakóinak:

- Többé nem tudom, hogy kiért is kéne legelőször imádkoznom, kiért kellene könyörögnöm vagy sírnom: a férjemért, aki elesett a háborúban, a szüleimért, a nagyapámért és nagyanyámért, a fivéreimért vagy a nővéreimért, vagy a gyerekeimért? Mit akar velem tenni a Mindenható? Most már az utolsó gyermekem nélkül kell, hogy maradjak? Visszafordult a szobájába és letérdelt haldokló gyermeke mellé. Mi meg álltunk a szobánkban és sírtunk. Ha a részvét könnyei segíthettek volna, a kisgyerek biztosan nem hal meg.

Hallottam, hogy nyöszörög a gyerek, és sokáig nem bírtam elaludni. Kora reggel lehetett, amikor fölébredtem. Körülöttem még mindenki aludt. Benéztem a szomszéd szobába. A fiúcska a padlón feküdt, összekulcsolt kezekkel, tudtam, mit jelent ez: meghalt az asszony harmadik gyermeke is. Senkit sem ébresztett fel, sápadtan, teljesen egyedül imádkozott. Ebben a pillanatban láttam, ahogy letérdel, hátrafordulva felnéz a mennyezetre, és hangosas beszélni kezd. Elveszíthette az eszét? Hangja szomorú volt:

- Mindenható, elvettél tőlem mindenkit, akit szerettem. Remélem, nem felejtesz magadhoz venni engemet sem. Ne hagyd, hogy sokáig várjak, kész vagyok meghalni. Csak egyetlen kérésem van: ha majd Tito haldoklik, engedd meg, hogy minden szerencsétlen lélek, akit az ő parancsára kínoztak, éheztettek halálra és kivégeztek, elvonuljon a ravatala mellett, a gyermekeim és én legutoljára. Titónak csak akkor legyen szabad meghalni!”

Útközben Piri asszony észhez tért, és egy kis vízért könyörgött, meg hogy láthassa még a gyerekét. Tizenhat éves lánya a kocsi mellett ment, és imádkozott. Az anyja bátorságra buzdította, és hogy mondja el majd az apjának, mi történt vele. A partizán őr a falu bejáratánál észrevette, hogy Piri asszony még él, és ezt jelentette Đević Stankónak, a tábor parancsnokának, aki lóra pattant és a temetőbe ment. Ott elrendelte a sírásóknak, hogy a súlyosan sebesült, de teljesen észnél levő asszonyt tegyék a kiásott sír mellé. Fejbe lőtte, majd csizmájával a sírba lökte.”

1979-80-ban ugyanerre a helyre hűtőházat építettek. Szabó az alapok gépi kiásása közben ismét ráakadt a csontvázak egy részére. Ekkor az emberi maradványokat ismeretlen helyre szállították.

Ugyancsak az ő nyilatkozatából tudni, hogy a kikindai Vasutas Atlétikai Klub (?AK) futballpályája mögött is voltak tömegsírok, csupán vékony homokréteggel lefedve. Ide azokat temették, akiket 1944-ben öltek meg a partizánok, ám erről szigorúan tilos volt beszélni.

[Megjegyzés: A nagykikindai tábor parancsnokává ifjú kommunistaként Fazekas Jánost nevezték mi. Megbánva tetteit, élete alkonyán Csorba Béla és Hoffmann Artúr operatőr videofelvételen rögzítette az életének erre az epizódjára vonatkozó visszaemlékezését.]

Palánka (Bačka Palanka, Bácska)

„...a helyi romák csatlakoztak a megérkező partizánok csoportjához. Ez a csoport kivégzett néhány tekintélyes németet, magyart és szerbet. Az utóbbiak közül néhányan csak azért lettek megölve, mert kiálltak a németek mellett.”

[Megjegyzés: Eddigi ismereteink szerint mindez nem látszik életszerűnek – a terror első heteiben a délszláv partizán vezetőség még a kis számú magyar kommunistával szemben is olyannyira bizalmatlan, hogy többségüket egy időre félreteszi, vagy legföljebb feljelentő-besúgói szerepkörben alkalmazza.]

„Karl Mengel német szemtanú elmondta, hogy a tömeggyilkosságokról először egyik szerb ismerősétől hallott. Az mintegy 150 németről és ugyanannyi magyarról tudott, akiket elővezettek és összevertek. Éjfélkor hosszú drótra kötözték és meztelenül kihajtották őket a központi temetőbe. Kettesével kellett a sír szélére állniuk, és nyakon lőtték őket. A meggyilkoltak között volt Lóc Jakab, az óverbászi gimnázium korábbi igazgatója is. Karl Mengel nyilatkozatát később megerősítette az áldozatok egyike, Simoni Károly is, aki csupán megsebesült, és később sikerült kimásznia a tömegsírból, valamint Novo szerb cipész is, aki ezen az éjszakán őrszolgálatot teljesített.”

A könyv idézi az apatini Helene Rajnalt is, akit 1944. november 20-án hurcoltak el a Krónich- palotába, ahol később neki kellett hordania az ételt az egyik garázsban fogva tartott rabok számára. „Mintegy 150 férfi, láncra verve hét hétig volt ebben a garázsban. A láncok úgy meg voltak szorítva, hogy az emberek keze fölsebesedett. A hét hét alatt a láncaikat egyszer sem vették le, még étkezés vagy a szükségük végzése közben sem. Ruhájuk hiányos volt és tetvekkel teli. A hideg decemberi napokban a fűtetlen garázs betonján kellett feküdniük. Csak 1944 karácsonyán érkezett meg Újvidékről az új bíró, és elrendelte, hogy vegyék le a láncaikat.”

Magyarkanizsa, 2010. december 10.