Patrubány Miklós válaszai Mihályi Molnár László kérdéseire

Tisztelt elnök úr, először is mondjon magáról, életéről, szülőföldjéről néhány szót, hogy az olvasók jobban megismerhessék ! Hogyan lett a MVSZ elnöke ?

A mai összmagyar közállapotokra jól jellemző, hogy miután négy évig voltam a Magyarok Világszövetségének elnökhelyettese, és immár nyolcadik éve vagyok annak elnöke, Felvidéken gyakorlatilag ismeretlennek számítok. És ez nem rajtam múlott. Sokkal inkább a sajtón és a politikumon. Éppen ezért kiemelten köszönetet szeretnék mondani az Itthon szerkesztőségének, hogy meg meri törni az elhallgatás falát. Tehát eddigi életutamról és családomról.

Csíki székelynek vallom magam, és lelkem ott van otthon, ahol Csíksomlyó, a Szent Anna tó és a Nyerges tető egy képzeletbeli háromszöget alkot. Ennek középpontjában fekszik Csíkkozmás, melynek védőszentjei a Szent Koronán is ábrázolt Szent Kozma és Damján, és amelyet szülőfalumnak tekintek, jóllehet nem ott, hanem a hét erdélyi szász város egyikében, Medgyesen születtem. Szüleim ekkor – 1952-ben – itt éltek, a kommunisták által kifosztva, száműzetésben. Életem első hat évét Csíkkozmáson, a nagyszülőknél töltöttem, iskolába viszont Medgyesen jártam. Miután itt nem volt magyar oktatás, szüleim úgy döntöttek, hogy német iskolába iratnak. Így esett, hogy magyarul, soha, egyetlen órányit sem tanulhattam. Kolozsváron végeztem a műegyetem villamosmérnöki karán, románul.

A hetvenes évek első felében a kolozsvári magyar egyetemisták egyik vezetője voltam. Megalapítottam, és három évig főszerkesztője voltam a Visszhang nevű diákrádiónak, amely egy teljes magyar intézményrendszerré nőtte ki magát. Volt Visszhang-fogadóest, Viszhang-kórus, sőt Visszhang-focibajnokság is. A Visszhang-rádió és a fogadóestek jelentős szerepet játszottak Bartók Béla és Kodály Zoltán „csak tiszta forrásból” szemléletének, és a táncházmozgalomnak meghonosításában. Diákéveimből datál a velem egykorú Tőkés Lászlóhoz fűződő barátságom, amely igazi harcostárssággá érett, mindaddig, amíg az áldatlan magyarországi politika – huszonöt év múltán, immár az MVSZ elnökévé történt megválasztásom után – végzetesen meg nem rontotta viszonyunkat.

Az egyetem elvégzése után közel másfél évtizedig a szakmának éltem. Előbb egy bukaresti integrált áramkör gyárban gyakornok mérnökként, majd két év múltán Kolozsváron, egy számítástechnikai kutatóintézet első osztályú tudományos főkutatójaként és a műegyetem gyenge áramú elektronikát és mikroprocesszor technológiát oktató vendégtanáraként. 1983-ban, nagy versengésben, az általam vezetett kutatócsoport készítette el az első romániai személyi számítógépet, a latin nevű PRAE-t (ejtsd pré). Azóta ebben az országban a személyi számítógépek „atyja”-ként tartanak számon. Volt ennek azonban ára is. A szívrohamba torkolló hajtás nyomán elsőbbségünket nem lehetett elvitatni, ám munkánk igazi érvényesülését, számítógépünk gyártásba vételét, megpróbálták nyíltan elszabotálni. A Bukarestből érkezett főnökség bejelentette. „Elvisszük a számítógép terveit. Nem azért, hogy gyártásba vegyük, hanem azért, hogy más ne gyárthassa!”. Ekkor – 1985-ben – azért, hogy szellemi „szülöttünk”, a PRAE sorsát befolyásolhassam, többségében magyar fejlesztőcsapatunk érdekeit megvédhessem – munkahelyi elöljáróim tanácsára – beléptem a kommunista pártba. Életem nagy kompromisszuma, aminek azóta is hordozom priuszát. Semmilyen tisztséget nem viseltem.

1986-ban kiadói felkérésre írtam egy hétszáz oldalas, mágneses programkazetta melléklettel ellátott, román nyelvű könyvet a mikroprocesszorok belső világáról és programozásáról. Tekintettel arra, hogy ragaszkodtam nevem magyarul való írásához, és azért mert, mottóul egy József Attila idézetet választottam, a kéziratot három évig elfektették. Végül 30.000 példányban jelent meg, és egy hét alatt elfogyott. Egyes egyetemeken mai napig tankönyvként használják.

1989. decembere hozott vissza a közéletbe. December 23-án az RMDSZ egyik alapítója vagyok, majd a Nemzeti Megmentési Front egyik magyar tagja. Ebben a minőségemben vezetem Kolozsváron azt a több hétig tartó magyar-román etnikum-közi tárgyalás-sorozatot, amelynek végén – 1990. februárjától – újból magyar oktatási intézménnyé vált az Apáczai Csere János, a Báthory István és a Brassai Sámuel líceum. Részben a túlhajszolás okozta betegségem miatt, részben a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom elleni tiltakozásom jeléül, 1990. áprilisában lemondok minden politikai szerepemről, és visszavonulok. 1991. májusában az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság elnökhelyetteseként vagyok jelen az RMDSZ marosvásárhelyi kongresszusán, ahol az RMDSZ országos elnökségének szervezési kérdésekért felelős tagjává választanak. Ebben a tisztségben, amelyet közel két évig töltöttem be, legjelentősebb fegyvertényemnek azt tekintem, hogy mindvégig alakítója lehettem – Szőcs Gézával és Borbély Imrével – annak a politikai folyamatnak, amelynek végén az RMDSZ az európai keresztény-demokrata párt, az EUCD tagjává vált, valamint azt, hogy nagy belső harcok árán csapatunknak sikerült az RMDSZ-t egy körvonalazódó etnikai párt helyett az erdélyi magyar nemzeti közösség önkormányzati intézményrendszerévé alakítanunk, amelynek volt „kétkamarás parlamentje”, a Szövetségi Képviselők Tanácsában és a Szövetségi Egyeztető Tanácsban, volt „kormánya” az Ügyvezető Elnökségben, volt „államelnöke” és „kormányfője”, a szövetségi elnök, illetve az ügyvezető elnök személyében, és volt „alkotmánybírósága” a Szabályzat-felügyelő Bizottság révén. Csapatunk mindmáig legnagyobb politikai fegyverténye az erdélyi magyar nemzeti közösség önrendelkezési nyilatkozata, amelyet hatalmas csata után, egyetlen tartózkodással fogadott el az RMDSZ száz fős vezető testülete 1991. novemberében, és amely a Kolozsvári Nyilatkozat néven vált ismertté.

1992. augusztusában Tőkés Lászlót és engem választottak a Magyarok III. Világtalálkozója keretében újjáalakuló Magyarok Világszövetsége Csoóri Sándor vezette elnökségének erdélyi tagjaivá. Ezt követően önként lemondtam az RMDSZ-ben való további politizálásról, a brassói kongresszuson nem vállaltam újabb jelöltséget, és életemet ezután a Magyarok Világszövetségének szentelem. 1996. őszén előbb az MVSZ Kárpát-medencei Régiójának elnökévé, majd másnap, a Csoóri Sándor által támogatott felvidéki Dobos László ellenében, az újonnan létrehozott tisztségbe, a szövetség elnökhelyettesévé választottak.

Négy évvel később, 2000. májusában a Magyarok V. Világkongresszusa keretében zajló tisztújító küldöttgyűlésen nagy versengés alakult ki az elnöki tisztségért. Tizenkét elnökjelölt volt, közöttük Boross Péter, ex-titok-, ex-belügyminiszter, ex-miniszterelnök, Duray Miklós, Hegedűs Loránt református püspök, Maczó Ágnes, az Országgyűlés korábbi alelnöke, Pongrátz Gergely, a Corvin-köz 1956-os főparancsnoka, és a magyar közélet még hat jeles személyisége. Végül nagyon szoros, négyfordulós küzdelemben 298 szavazó küldött közül héttel voltak többen azok, akik engem kívántak a Magyarok Világszövetségének elnöki tisztségébe. Ilyen súlyú versengés árán az MVSZ elnökének legitimitása nem kicsiny.

Azóta is Kolozsváron élek, Budapesten szolgálok. Mint korábban is mindig, a Magyarok Világszövetségében munkámat ellenszolgáltatás nélkül végzem. Jövedelmem, mint egész eddigi életemben, szakmám gyakorlásából származik. Jelenleg abból a számítógépes cégből, amelyet számítástechnikai kutató kollegáimmal 1990-ben alapítottunk, és amelyet többségi tulajdonosként magam vezetek. A cég ügyviteli szoftvereket fejleszt.

Feleségem, Zsigmond Emese az összmagyar vonatkozásban legnagyobb példányszámú, Kolozsváron megjelenő gyermekirodalmi lapok, a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztője, 1990. óta. Fiúnk Miklós egyetemet végzett és ugyancsak Kolozsváron él. Két lányunk, Csilla és Anna még egyetemi hallgató.

Mintha az elmúlt időszakban kevesebbet hallanánk (olvashatnánk) a Magyarok Világszövetségéről. Ez azt jelenti, hogy szerényen visszahúzódtak a pártoskodó csatározásoktól, avagy valami más miatt nincsenek híreink ?

Távolról sem. A Magyarok Világszövetségében élénkebb tevékenység folyik mint valaha. A rejtély megfejtését ugyanabban kell keresnünk, mint az első kérdés esetében.

A magyar állampolgárság visszaadásáért folytatott kitartó harcunk, a külhoni magyar állampolgárság törvénytervezetének elkészítése, már 2000-ben végképp ellenünk fordította a rendszerváltó ígéreteiket semmibe vevő magyarországi pártokat. Ennek kézzel fogható eredménye: költségvetési támogatásunk teljes lenullázása, a magyar diplomáciai testület szolgálati úton történő bevetése az MVSZ hírnevének módszeres és összehangolt rombolására, szinte hermetikus hírzárlat, évekig tartó hatósági zaklatás, mely huszonnégy ellenünk folytatott perben csúcsosodott ki – amelyeket sorra és kivétel nélkül, megnyertük.

A felvidéki magyar sajtó és különösképpen a felvidéki magyar politikum nem nézte jó szívvel a Benes dekrétumok eltörléséért folytatott nyílt harcunkat. Talán ismeretes az Itthon olvasói előtt, hogy a Magyarok Világszövetsége vitte be az európai nagypolitika tudatába azt, hogy nem csak Csehországból elűzött szudétanémetek számára jelent gondot a benesi dekrétumok továbbélése, hanem azok még 2002-ben is szedték áldozataikat a szlovákiai magyarok között. Miután 2001-2002-ben, akkor amikor még nem voltak magyar tagjai az Európai Parlamentnek, a Magyarok Világszövetsége összesen hat alkalommal rendezett nyilvános meghallgatást, szemináriumot, nemzetközi sajtótájékoztatót és vitanapot Strasbourgban és Brüsszelben, a benesi dekrétumok hatályon kívül helyezését követelve. A magyar sajtó mindezt nagyon szűkszavúan továbbította, olyannyira, hogy a magyarok döntő többsége abban a tévhitben él, miszerint Orbán Viktor vetette volna fel először a benesi dekrétumok kérdését, 2002 tavaszán.

Ilyen körülmények között a felvidéki sajtó is a Magyarok Világszövetségének az elhallgatását választotta. Különösen később, a december 5-i népszavazás után, legfönnebb akkor adtak rólunk hírt, ha mondvacsinált botrányokról számolhattak be.

Ennek ellenére jelentős dolgokat műveltünk a 2004-es népszavazás óta. Megalkottunk a trianoni országcsonkítás utáni első, egyetemes magyar személyi igazolványt, a honlevél igazolványt, amely tovább lép a státustörvény által létrehozott Magyar Igazolványnál, hiszen nem csak a Kárpát-medence elcsatolt területein élők válthatják ki, hanem mindenki, aki magát magyarnak vallja, bárhol éljen a világon. Életre hívtunk egy világszerte terjesztett színes havilapot, amelynek szellemisége közeli rokonságot mutat az Itthon-éval, a HONLEVÉL újságot. Életre hívtunk egy internetes televíziót, az Árpádhír Világtelevíziót. Csak példaként említem, hogy ez a televízió volt az egyetlen, amely élő közvetítést adott 2006. szeptember 17. és október 23. között a Kossuth téri folyamatos tüntetésről. Ugyancsak egyetlen volt ez a televízió, amely 2006. december 30-án Gyergyószentmiklósról élőben közvetítette az első Székelyföld-Magyarország válogatott jégkorongmérkőzést. Az ÁrpádHír honlapján – www.arpadhir.hu – bármikor megtekinthető minden eddig sugárzott műsor.

Arról is kevés hír született, hogy Mikulás napja és Nagypéntek között, a Deport’56 kezdeményezése nyomán a Magyarok Világszövetsége népszavazási aláírásgyűjtést folytatott a budapesti Szabadság téri szovjet emlékművet életben tartó, 1945. évi IX. törvény hatályon kívül helyezéséért. Vállalkozásunk teljes sikerrel járt. Egyrészt sikerült összegyűjteni az ügydöntő népszavazás kiírásához 210.000 aláírást. Másrészt egy kockázatoktól nem mentes, éles taktikai csatát nyertünk a sunyi eszközöket bevető Gyurcsány-kormánnyal szemben. Ennek eredményeképpen az Országgyűlés hatályon kívül helyezte a törvényt, anélkül, hogy a költséges népszavazást kikényszerítettük volna. Elég volt annak szándékával való tényleges fenyegetőzésünk, az összegyűjtött állampolgári aláírásokban rejlő gyúanyag. A népszavazási aláírásgyűjtés során fény derült arra, hogy annak idején, a szovjet emlékmű felállításakor törvénytelenül bontották el a Szabadság teret ékesítő Ereklyés Országzászlót. Ezért mozgalmat indítottunk a törvénytelenség megszüntetésére, az Ereklyés Országzászló helyreállítására. A Szabadság téren áll és farkasszemet néz a szovjet emlékművel az általunk felállított Ereklyés Nemzetzászló Jel, amely alá szépen gyűlnek az ereklyék. Ott van már az Aradi Vértanúk vesztőhelyéről hozott vérrel megszentelt anyaföld, és szeptember 1-én elhelyezzük a Vereckei-hágóról hozott föld-ereklyét is. Azt hiszem, nem állok távol az igazságtól, ha kijelentem, hogy az idegen hatalmi szimbólum, a Szabadság téri szovjet emlékmű ideje lejártához közeledik.

Kiadtuk Kéri Edit könyvét, Kik lőttek a Kossuth téren 1956-ban? címmel, amely feltárja, hogy kik voltak azok a gyilkosok, akik 1956. október 25-én, a Véres Csütörtökön másfél órás sortűzzel kioltották több mint ezer fegyvertelen magyar polgár életét, és akiket mindmáig nem ért utol az igazságszolgáltatás. A sortűz legfőbb parancsnoka Apró Antal volt, Gyurcsány Ferenc jelenlegi feleségének nagyapja.

Mindezzel csupán parányi részleteket villantottam fel a Magyarok Világszövetsége szerteágazó tevékenységének utolsó évéből. Ha valakit ez a kérdés behatóbban érdekelne, írjon sajtószolgálatunk címére – Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.@praemium.ro – és elektronikus levélben elküldjük számára a múlt évi közhasznúsági jelentésünk teljes szöveges beszámolóját.

Végső következtetésként el kell mondanom: a magyarországi többpárti diktatúra egyik fontos ismérve, hogy a közéletben csupán a parlamenti pártok, és nyilvános vagy titkolt bolygópártjaik, valamint álcázott vazallus-szervezeteik jutnak szóhoz. Ha egy valóban független civil szervezet – legyen az akár a világ legnagyobb magyar civil szervezete – szeretne a társadalomhoz egy üzenetet eljuttatni, legkevesebb, hogy népszavazást kell kezdeményeznie. Ha sikerül kitűzetnie a népszavazás napját, akkor két hónapig szóhoz jut a pártdiktatúra sajtójában.

Amikor ezt mondom, sietek leszögezni, hogy most, amikor újtára indítjuk a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáért folytatott második népszavazást, akkor azt nem a kommunikáció kedvéért tesszük, hanem a nemzetünk előtt felkínálkozó újabb esély kihasználásáért, és ügydöntő szándékkal.

A kettős állampolgárságról tartott 2004. évi népszavazáskor mind a kérdésfelvetést, mind a kudarcot az MVSZ bűnéül igyekeztek sokan felróni. Mi erről az ön véleménye, és milyen esélye lehet egy újabb népszavazásnak? Nem tart attól, hogy a népszavazás intézménye a Magyar Köztársaságban (szándékosan nem mondok Magyarországot) kezd nevetségessé válni, ami talán ama három évvel ezelőtti ellenpropagandával kezdődött?

Még a „mai” Magyarországon is, ahol a történelmi magyar alkotmány helyén még midig egy testidegen, a kommunista Moszkvából 1949-ben importált és azóta toldozott-foldozott tákolmány a legfőbb törvény, a legfelső hatalom a népfelség, amely bizonyos esetekben közvetlenül fejti ki hatását, ügydöntő népszavazás formájában. Ha ilyen körülmények között bárki ellehetetleníti, vagy lejáratja a népszavazás intézményét, az alkotmányellenesen cselekszik. Aki ezt teszi, az a hatalom elbitorlója.

Az, hogy a FIDESZ népszavazási kezdeményezései körül a mostani tragikomikus huza-vona kialakulhatott, éles surlófénybe állítja a politikai pártokat. Ezek a pártok voltak azok, amelyek önfeledt hangulatú, kétharmados többségű ülésen ilyen gyalázatos népszavazási törvényt fogadtak el. A törvény azért ilyen, hogy lehetőleg senki se juttathasson, a pártok összekacsintó beleegyezése nélkül, bármely kérdést népszavazásra. Nekik a nép nem cél, hanem csupán eszköz, hivatkozási eszköz. A magyarországi pártok most a másnak ásott veremben vergődnek. Netán fetrengenek?

Az első népszavazási kezdeményezésünkről, annak folyamatáról igen hasznos tudni:
· A Magyarok Világszövetsége 1995-2004. között kimerítette a politikai befolyásolás teljes eszköztárát, mégsem tudta a magyarországi pártokat rávenni, hogy beváltsák 1989-ben tett rendszerváltó ígéretüket, mely szerint alkotmányban rögzítenék a külhoni magyarok magyar állampolgársághoz fűződő jogát. Ezek után, a jogállamban lehetséges utolsó eszközként nyúltunk a népszavazáshoz.
· A kérdés azért volt ilyen, mert minden fogalma mögött törvényi cikkely állt. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a népszavazás jogi útvesztőkkel teli rögös útját – Országos Választási Bizottság, Alkotmánybíróság, Országgyűlés, köztársasági elnök – végig lehessen járni. Ez az oka annak is, hogy most, amikor másodszor kezdeményezünk népszavazást a magyar állampolgárság visszaadásáért, most ugyanazt a kérdést tesszük fel: „Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról...” Így a hatóságok sem találhatnak benne kivetni valót, az ellenség is nehezebben talál majd riogató hazugságokat, hisz az idő sorra megcáfolta azokat, a támogatók pedig bizonyosak lehetnek afelől, hogy ebben a kérdésben a döntés az ő szavazatukban van.
· Végül arról, hogy jól tettük-e fel a kérdést? Mindenkinek emlékezetébe ajánlom, hogy a 2004. december 5-i népszavazáson az anyagi eszközeitől teljesen megfosztott Magyarok Világszövetsége legyőzte az alkotmánysértő módon, közpénz-milliárdokkal kampányoló Gyurcsány-kormányt. Igaz, hogy győzelme nem volt ügydöntő erejű, de mégiscsak győztek az IGEN-ek. És ez nem a pártokon múlott, hiszen a kormány valamennyi hazugságára nem a pártok, hanem az MVSZ adta meg a cáfolatot, vívta meg a kommunikációs csatát.

Az MVSZ idén tavasszal hat hónap alatt, sorozatos konzultációk után, négy lépcsőben hozta meg döntését arról, hogy második népszavazást kezdeményez a külhoni magyarok magyar állampolgárságának visszaadásáért. A végső döntést a Küldöttgyűlés hozta meg, májusban, a Székelyföldön megtartott ülésén, elsöprő többséggel. Tekintettel arra, hogy minden párt jóelőre ellene szegült a kezdeményezésnek, a Küldöttgyűlés előírta a fokozott körültekintést. A döntés szerint, amint az Alkotmánybíróság „zöld fényt” ad kezdeményezésünknek – várhatóan szeptember során –, elkezdjük az aláírásgyűjtést. Ám csak akkor adjuk le a begyűjtött aláírásokat, és visszük ügydöntő népszavazásra a kérdést, ha a törvény által előírt 200.000-nél ötször többet, azaz egymillió támogató aláírást sikerül négy hónap alatt Magyarországon összegyűjtenünk. Ekkor, és csakis ekkor! Ha meglesz az egymillió aláírás, akkor lesz három millió IGEN szavazat is!