„A népirtás vádja szóba sem jöhet” – észrevétel a szerbiai szakértők állításáról

Büntetőeljárást indított a magyar Központi Nyomozó Főügyészség a titóista partizánok által 1944-45-ben elkövetett délvidéki magyarirtás ügyében – írta a 2012. január 28-i Magyar Nemzet. (Újabb értesülések szerint a főügyészség áttestálta az ügyet a szegedire.)
Az ügyben Apáti István és Szilágyi György a Jobbik országgyűlési képviselői 2012. január 10-én feljelentést tettek a Legfőbb Ügyészségen ismeretlen személyek ellen, a Délvidéken 1944-45-ben elkövetett tömeges emberölések, kínzások és kegyetlenkedések miatt.

A két ellenzéki politikus emlékeztetett arra, hogy a magyar Országgyűlés 2011. december 30-án elfogadta a CCX. törvényt (lásd a mellékletben) az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről.
A CCX. törvény értelmében, az 1945-ben létrehozott nürnbergi katonai törvényszék alapokmányában meghatározott, emberiesség elleni bűncselekmények, valamint a genfi egyezményekben foglalt fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértések nem évülnek el. Akkor sem, ha az elkövetés idején a cselekmény a belső jog szerint nem minősült el nem évülő bűncselekménynek. Szilágyi György leszögezte: ismeretlen tettesek ellen tettek feljelentést népirtás, polgári lakosság elleni erőszak, háborús és emberiség elleni bűnök miatt.

 „Szóba sem jöhet”

„A népirtás vádja szóba sem jöhet” címmel terjedelmes írást közölt február 11-én a Magyar Szó napilap. Megszólaltatta prof. dr. Vojislav Stanovčićot, a magyar-szerb államközi vegyes bizottság szerb tagozatának elnökét, Srđan Cvetković történészt, a sírfeltáró bizottság titkárát és dr. Várady Tibor jogászprofesszort.
Vojislav Stanovčić szerint az 1944/45-ös délvidéki magyarellenes atrocitások kapcsán „sokkal inkább beszélhetünk politikai-ideológiai érdekekből elkövetett bűnökről, mint egy egész nép kiirtási szándékának az esetéről. Ez utóbbit fedi valójában a népirtás fogalma, amely ebben az esetben semmiképpen sem állja meg a helyét”.
Srđan Cvetković azt nyilatkozta, hogy „az efféle szélsőséges kezdeményezések inkább azok malmára hajtják a vizet, akik elhallgatni próbálják az egykori történéseket” (??).
– Az 1944 utáni történésekért sehol senki sem felelt, néhány országban elindultak bizonyos nyomozások, melyek azonban nem hoztak eredményt, így inkább politikai játszmaként értelmezhetők – közölte Cvetković.

Várady Tibor kiemelte, hogy „a tényfeltárást nem segíti az említett képviselői kezdeményezés”. Hangsúlyozta, hogy „a népirtásról szóló nemzetközi egyezményt 1948 decemberében fogadta el az ENSZ, és 1951 januárjában lépett életbe. Visszamenő hatálya nincsen. Tehát a népirtás vádja nem jön szóba”. (Az egyezmény részletét lásd a mellékletben).
– A délvidéki megtorlások ügyében tett feljelentés nem felel meg a valóságnak, s jogilag sem állja meg a helyét – állítják tehát a megszólaltatott szerbiai szakértők. „A hozzászólók megegyeznek abban, hogy felesleges lépést tett a Jobbik, mely – a Várady Tibor által elmondottak alapján – meggondolatlan, s a jogi tényeket is mellőzi”, írja a Magyar Szó.

Stanovčić „a feljelentésében megfogalmazottakkal nem ért egyet”. Cvetković szerint a kezdeményezés „veszélyezteti” az áldozatok névsorának elkészítését és a rehabilitáció folyamatát. A két szerb szakértő véleményét Várady azzal egészítette ki, hogy a kezdeményezésnek „jogi realitása nincsen, politikai szenvedélyek gerjesztésére azonban alkalmas, ez pedig nem segíti a vajdasági magyarságot, sőt megnehezítheti a tényfeltáró közös bizottság munkáját is”. (Bosznia-Hercegovina 1993-ban pert indított a Nemzetközi Bíróságon az akkori Kis-Jugoszlávia ellen népirtás miatt. Várady Tibor a perben Szerbia és Montenegró egyik jogi képviselője volt.)

A cikkíró szerint is a Jobbik kezdeményezése „negatív következményeket is vonhat maga után”.
– Sokak szerint félő, hogy egy Magyarországról induló nyomozás, netán bírósági eljárás, s mindenekelőtt annak politikai vetületei alááshatják az eddig elért eredményeket, s a két nemzet közötti történelmi megbékélés előrehaladását – olvasható Virág Árpád írásában.
De vajon így van-e? Miért és kinek kell félni az igazságtól? A történelmi megbékélés csak akkor lehetséges, ha elhallgatjuk az igazságot és a tényeket, vagy éppen ellenkezőleg?

A Képíró-per

Szerbia mindmáig nem ítélte el 1944/45-ös délvidéki vérengzést, nem biztosította az áldozatoknak kijáró végtisztesség és a méltó megemlékezés jogát, valamint az események hatékony tudományos feltárását és az elkövetők megnevezését. Az 1990-es évek elejéig ezek az események még tabu témának is számítottak.

A magyar Országgyűlés is csak 2004. december 14-én – a délvidéki magyarokkal szemben az együttes bűnösség elve alapján elkövetett véres cselekmények 60. évfordulóján című (132/2004. OGY) határozatban – ítélte el „a II. világháború során és azt követően a kollektív bűnösség elvére alapozott politikai döntéseket és erőszakos cselekedeteket, amelyekkel egyéneket, egyes népcsoportokat, közösségeket megsemmisítettek, lakóhelyük elhagyására kényszeríttettek, emberi és politikai jogaikat korlátozták”. Ezek sorába tartoznak a délvidéki magyarok elleni „a jugoszláv katonai közigazgatás alatt elkövetett véres cselekmények”.

A háborús bűnösök ügyében eljáró belgrádi ügyészség 2008. szeptember 24-én vizsgálatot kezdeményezett a II. világháborús csendőrtiszttel, a(z akkor) Budapesten élő Képíró Sándorral szemben az illetékes szerbiai bíróságnál. Emellett indítványozta, hogy Szerbia hivatalosan kérje Magyarországtól Képíró kiadatását. Az akkor 94 éves (2011. szeptember 3-án elhunyt) embert azzal vádolták, hogy 1942-ben csendőrtisztként Újvidéken ártatlanok legyilkolásában vett részt.

Bruno Vekarić, (akkor) a háborús bűnösök ügyében illetékes belgrádi ügyészség szóvivője az eseményről készült beszélgetésben, újságírói kérdésre, hogy „tudomása szerint a hivatalos Budapest valaha kért-e Belgrádtól magyarázatot arra, hogy a második világháború végén itt Vajdaságban több tízezer magyart végeztek ki ártatlanul, bírósági ítélet nélkül, Vekarić ezt mondta: – Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Amit ön kérdez, azzal kapcsolatban nincs értesülésem. (Sic!)
Miután a budapesti Fővárosi Bíróság (2011. július 18-án) nem jogerősen felmentette Képíró Sándort a háborús bűntettek vádja alól Vladimir Vukčević, szerb főügyész úgy nyilatkozott, hogy „nem történt igazságszolgáltatás, hiszen, mindenkit, aki háborús bűnt követ el, el kell ítélni, mert ezek a bűnök nem évülnek el”. Előzőleg Vukčević (most már) helyettese, Bruno Vekarić a Tanjug szerb hírügynökséggel közölte: az első fokú ítéletet nem kommentálhatják, de elégedetlenek, s azt várják, hogy a magyar ügyészség fellebbezést nyújt be.

Helyben topogó kutatás

A 2009. november 19-én megalakult, a II. világháború alatt a Vajdaságban elkövetett jogsértésekkel foglalkozó Szerb-magyar Akadémia Vegyes Bizottság munkája – amelyik szerb tagozatának éppen Vojislav Stanovčić az elnöke – szinte alig indult be, szinte helyben topog, és az is teljesen bizonytalan, hogy mikor tud majd érdemi eredményt felmutatni.
A szerb parlament által 2011. szeptember 26-án elfogadott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt – az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis ez az elv Szerbiában a tételes jog része lett.
Mindez arra utal, hogy az 1944/45-ös események feltárása nem jutott előbbre. Úgy tűnik, hogy ehhez szerb részről a politikai akarat is hiányzik.
Azon bűncselekmények ügyében, amelyeket a magyar hatóságok képviselői követtek el a háború idején a Délvidéken, a magyar bíróságok már lefolytatták az eljárásokat, bűnöseinket megbüntették, vagy legalább kísérletet tettek rá. A szerb oldal viszont ezzel adós maradt. Erre az államközi vegyes-bizottság sem alkalmas.
Magyarországi jogászok szerint a Főügyészség határozata aggályos, ugyanis nem a 2011. évi CCX. törvényt alkalmazta, hanem a Büntető Törvénykönyvben évtizedek óta megtalálható népirtást. Mivel a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezményt 1948. december 9. napján hagyták jóvá és 1951. január 12-én lépett hatályba, az ezelőtt az időpont előtt történt eseményekre ezért nem lehet alkalmazni. Az egyezményben foglalt bűncselekmény nem volt büntetendő az elkövetés pillanatában.

A jogtörténethez tartozik azonban, hogy a német háborús főbűnösökkel szemben sem népirtás, hanem háborús illetve emberiesség elleni bűncselekmények (crimes against humanity) alapján járt el a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék. A nürnbergi háborús főbűnösök perét követő tizenkét ún. nürnbergi utóper vádirataiban is csak jelzőként, és nem tételes jogi fogalomként szerepelt a népirtás szó.
Az elkövetők felelősségét csak növeli, hogy az 1943. október 30-án kiadott moszkvai négyhatalmi nyilatkozat már kimondta, hogy „a fasiszták által elkövetett kegyetlenségekért felelős személyeket bűncselekményük helyén fogják bíróság elé állítani és megbüntetni”. Tehát már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a háború után felelősségre vonják a bűncselekmények elkövetőit.
A francia nemzetgyűlés – Törökország tiltakozása ellenére – 2011. december 22-én törvényben tiltotta meg annak tagadását, hogy népirtásnak minősül 1,5 millió törökországi örmény lemészárlása 1915-ben.
Nem fogadható tehát el Várady Tibornak az a furcsa jogi magyarázata, miszerint „a népirtás vádja azért nem jön szóba” a Délvidéken, mivel az Egyesült Nemzetek Szervezete csak „1948 decemberében fogadta el” a vonatkozó egyezményt. A nyomozásnak kellene kideríteni az igazságot. Ennek az igazságnak pedig része lehet – megállapításként, minősítésként vagy akár jelzőként is –, hogy az 1944-1945-ös események kimerítik-e az ENSZ-egyezmény II. cikkébe foglalt népirtás cselekmények bármelyikét.

Az igazság megállapítása

Az 1944-1945-ös eseményekre már eddig is alkalmazni lehetett/kellett volna a Magyarországot és Szerbiát kötő nemzetközi szerződéseket: a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló 1907. évi IV. hágai egyezményt és a nürnbergi Alapokmányban (1945 augusztus) meghatározott, a tételes magyar jog részévé az 2011. évi CCX. törvénnyel tett emberiesség elleni bűncselekményeket. Feltehető ezért a kérdést: Az elmúlt 22 évben miért nem rendelt el hivatalból nyomozást egyetlen legfőbb magyar ügyész sem a délvidéki tömegmészárlások ügyében?

El kell utasítani Váradynak azt az állítását is, hogy a jobbikos kezdeményezés csak a „politikai szenvedélyek gerjesztésére alkalmas”. A történelmi tények néha valóban kellemetlenek, de az igazság megköveteli a megállapításukat. Nem lehet azokat meg nem történtekké nyilvánítani.

A jogászprofesszor „elképzelhetetlennek tartja, hogy a szerb ügyészség indítson eljárást ismeretlen tettesek ellen 67-68 évvel ezelőtt elkövetett bűncselekmények tekintetében”. Pedig a nyomozást le kellene folytatni, s ez a szerb hatóságok feladata lenne (amennyiben a magyar ügyészségtől erre felkérés érkezik, ha már hivatalból nem indított eljárást). Akármennyire kellemetlen feladat is ez a szerb hatóság részére. Ha lehetett Magyarországon, miért ne lehetne Szerbiában is? Még magyarországi vagy akár független megfigyelők részvétele is elképzelhető ebben az eljárásban – a történelmi igazság felderítése érdekében.

Cvetković elmondta azt is: bizonyára lehetnek még olyanok, akik 1944-ben és 1945-ben bűncselekményeket követtek el, „habár olyan életkorban lévő személyekről lenne szó, amilyenben már szinte értelmetlenné válna egy eljárás lefolytatása”. A Képíró-per is azt mutatja, hogy az elkövetők életkora ebben az esetben nem mérvadó, mivel ezek a bűncselekmények nem évülnek el.

Apáti István, a feljelentés egyik aláírója a kérdésre, hogy mit vár ettől az eljárástól, a következőket válaszolta:
– Egyenlő mércével kell mérni. Akkor is, ha magyarok követtek el bűncselekményeket, és akkor is, ha magyarok sérelmére követtek el bűntetteket. Az elmúlt években a liberális média olyan mércét állított fel, miszerint egyes rémtettekről naponta kell beszélni, másokról pedig szinte említést sem lehet tenni. Ezt a hozzáállást is fel akarjuk számolni. Egyúttal elvárjuk, hogy a magyar külpolitika végre a sarkára álljon, s rábírja Szerbiát, hogy tegyen a történelmi igazságtétel és délvidéki nemzettestvéreink érdekében – még mielőtt EU-taggá válik.

A magyar államnak eddig az is feladata lehetett volna, hogy diplomáciai úton vagy egyéb módon szorgalmazza a délvidéki bűncselekmények felderítését, a bűnösök felelősségre vonását, valamint az áldozatok és hozzátartozóik erkölcsi illetve anyagi kárpótlását.

Mellékletek:

2011. ÉVI CCX. TÖRVÉNY*
az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről1
Az Országgyűlés megerősítve nemzetközi jogi elkötelezettségét, miszerint a nemzetközi jogban legsúlyosabban minősülő bűncselekményeket elévülhetetlennek tekinti, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett és üldözetlenül maradt egyes bűncselekmények büntethetősége érdekében, a következő törvényt alkotja:

1. A nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmények elévülésének kizárása
1. § A nemzetközi jog szerint el nem évülő bűncselekmények nem évülnek el, akkor sem, ha a bűncselekmény elkövetésekor a cselekmény a belső jog szerint nem minősült el nem évülő bűncselekménynek. E körbe tartoznak különösen:
a) az 1971. évi 1. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése által New Yorkban az 1968. évi november hó 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény I. cikkének b) pontjában hivatkozott, a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának 6. cikk (c) pontjában meghatározott emberiesség elleni bűncselekmények;
b) az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt nemzetközi egyezmények közös 2. cikkében meghatározott nemzetközi fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértések;
c) az 1954. évi 32. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben, 1949. évi augusztus hó 12. napján kelt nemzetközi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott, nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetén elkövetett súlyos jogsértések.

2. § (1) A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék alapokmányának 6. cikkében foglalt tényállások hivatalos magyar nyelvű fordítása a következő:
„(a) Béke elleni bűncselekmények: a nemzetközi szerződéseket, egyezményeket, vagy garanciákat sértő agresszív háború tervezése, előkészítése, kezdeményezése, vagy folytatása, illetve az olyan közös tervben vagy összeesküvésben való részvétel, amely az előzőek megvalósítására jött létre;
(b) Háborús bűncselekmények: a háború jogának vagy szokásainak a megsértése, különösen a megszállt területen élő vagy tartózkodó polgári lakosság tagjainak megölése, bántalmazása, rabszolgamunkára fogás vagy bármilyen más célból történő áttelepítése; a hadifoglyok vagy tengeren tartózkodó személyek megölése vagy bántalmazása; túszok kivégzése, köz-, vagy magántulajdon fosztogatása, illetve városok, falvak katonai szükséglet által nem indokolt önkényes elpusztítása vagy lerombolása;
(c) Emberiesség elleni bűncselekmény: bármely polgári lakosság tagja ellen a háború előtt vagy alatt, elkövetett emberölés, kiirtás, rabszolgaságba taszítás, áttelepítés és embertelen cselekedetek, valamint a Törvényszék hatáskörébe tartozó más bűncselekmény végrehajtása során vagy azzal összefüggésben politikai, faji, vagy vallási alapon történő üldözés, függetlenül attól, hogy sérti-e az elkövetés országának jogát. (...)”

*A törvényt a magyar Országgyűlés a 2011. december 30-ai ülésnapján fogadta el.

EGYEZMÉNY A NÉPIRTÁS BŰNTETTÉNEK MEGELŐZÉSÉRŐL ÉS MEGBÜNTETÉSÉRŐL*

Jóváhagyva és aláírásra, illetve ratifikálásra vagy csatlakozásra ajánlva a Közgyűlés 1948. december 9. napján kelt 260 A (III) számú határozatával
Hatálybalépés: 1951. január 12., a XIII. cikknek megfelelően

A Szerződő Felek,
tekintetbe véve, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűlése 1946. december 11. napján kelt 96 (I) számú határozatában kinyilvánította, hogy a népirtás a nemzetközi jogba ütköző és az Egyesült Nemzetek Szervezete szellemének és céljainak ellentmondó bűncselekmény és hogy azt a civilizált világ elítéli;
elismerve, hogy a népirtás a történelem mindegyik korszakában nagy veszteségeket okozott az emberiségnek;
meggyőződve arról, hogy az emberiségnek ettől a gyűlöletes csapástól való megmentésére nemzetközi együttműködés szükséges;
megegyeztek az alábbiakban:

I. cikk
A Szerződő Felek megerősítik, hogy a népirtás függetlenül attól, hogy békében vagy háborúban követik el, a nemzetközi jogba ütköző bűncselekmény és kötelezik magukat arra, hogy ellene megelőző rendszabályokat foganatosítanak, elkövetését pedig megbüntetik.

II. cikk
A jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi1, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti:
a) a csoport tagjainak megölése;
b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása;
c) a csoportra megfontolva2 oly életfeltételek ráerőszakolása, amelyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése;
d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása;
e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.

* Emberi Jogok – Nemzetközi Okmányok Gyűjteménye, Emberi Jogok Központja, Genf, Egyesült Nemzetek, New York, 1988, 157-161. oldal és a Magyar Közlöny, 1955. május 11-i 54. sz. (az 1955. évi 16. sz. tvr.).
1 Az Egyezményt kihirdető magyar jogszabály (az 1955. évi 16. törvényerejű rendelet) az „etnikai” (az angolban „ethnic”) szó a „népi” jelzővel van felcserélve (Majtényi Balázs – Vizi Balázs: A kisebbségi jogok nemzetközi okmányai, Gondolat Kiadó – MTA Jogtudományi Intézet – MTA kisebbségkutató Intézet, Budapest, 2003, 31. o.).
2 Az Egyezményt kihirdető magyar jogszabály a „szándékosan” (angolul „deliberately”) szó helyett a „megfontolva” (angolul „premediated” kifejezést használja (Majtényi – Vizi megjegyzése, idézett kiadvány 31. o.).