(Újra)olvastam egy könyvet Hogyan délszlávosítsuk el a Bácskát és a Bánságot?

A közel száznegyven oldalas, statisztkai adatokkal és népességi mutatókkal, táblázatokkal gazdagon illusztrált – ahogy a szerző nevezi – „etnopolitikai tanulmány" tudósi egzaktsággal kidolgozott programot kínált a királyi Jugoszlávia politikusai számára annak érdekében, hogy megértsék, mi az, amit elengedhetetlenül meg kell tenniük, ha végérvényesen birtokba akarják venni a trianoni békediktátummal Magyarországtól elcsatolt területeket. Mint ismeretes, a szerbség e vidékeken többnyire erőteljes kisebbségben volt egészen a második világháború befejező szakaszáig.

A népességi mutatószámok a három nagy etnikum, a magyarok, a németek és a délszlávok (szerbek, horvátok, bunyevécok stb.) között egészen az 1920-as évekig hozzávetőlegesen hasonlók voltak, ezért amikor Jojkić az aránytalanságok helyrehozásáról beszél, nem szabad őt komolyan venni: csupán egy szelíd hódító beszél a (délszláv, mindenekelőtt szerb) olvasóhoz, és aránytalanság alatt mindössze azt érti, hogy a délszlávság – 1931-ben még – nincs túlnyomó többségben a Délvidéken. Márpedig Jojkić szerint – és ebben igaza van – a számbeli túlsúly az alávetett népek asszimilációjának demográfiai alapja. De még ez sem ilyen egyszerű, és Jojkić felismerésének újdonsága éppen abban volt, hogy néprajzi és demográfiai sajátosságok figyelembevételével szinte járásokra lebontva szó szerint kidekázta az elszlávosításhoz szükséges hatékony kolonizáció emberi, közigazgatási, gazdasági és kulturális szükségleteit. Jojkić ugyanis nem pogromokkal, erőszakos eszközökkel akarja megszerezni a Bácskaságot és a Bánságot (no meg a délszláv államhoz került Dél-Baranyát, amit a címben nem említ, de a szövegben igen), hanem nacionalizációval, majorizációval, valamint önkéntes ki- és betelepítéssel. Nacionalizáción alapvetően délszlávosítást ért, noha a pánszláv gondolatiság jegyében, persze mint kevésbé optimális megoldást, a terület szlávosítását is elfogadhatónak tartja, egyfajta virtuális szövetségben a kisebbségi létformájukat a 18. század óta zavartalanul élő szlovákokkal és ruszinokkal.

(A pánszláv ideológiai örökség egy rövid ideig még a második világháborút követően is virul: a nem szláv németek, magyarok és románok Tito katonai közigazgatásának idején ab ovo ellenségeknek, de legalábbis gyanúsaknak bizonyulnak.) A majorizáció Jojkić szóhasználatában a többségi nemzet vagy nemzetrész hegemón pozícióját jelenti az alávetettekhez képest, de még nem azonos a nacionalizálással, amely nem más, mint a megvalósult teljes társadalmi, politikai és demográfiai fölény. Jojkic előrelátását bizonyítja, hogy az elsők között ismerte fel az ő idejében éppen csak meggyökeresedő (igazából majd csak Tito idején virágba borult) jugoszláv nemzeti gondolat labilis identitástudatú kisebbségiekre gyakorolt ideológiai vonzerejét s annak asszimilációt erősítő hatását, ellentétben a pravoszlávia által is átitatott, általa „törzsinek" nevezett szerb nemzeteszmével.

Ha néhány szóban párhuzamot kéne vonni az elhíresült Čubrilović és a ma már kevésbé ismert Jojkić között, akkor a legegyszerűbben úgy lehetne jellemezni őket, hogy amíg az egykori terroristából lett belgrádi akadémikus a drasztikus megoldások és az erőszakos kitelepítések híve volt, addig az újvidéki tudós demográfus azon eljárás módszertanát dolgozta ki, hogy miként kell álomba ringatni és embertelen eszközök igénybevétele nélkül lassan megfojtani a kisebbségi közösségeket. Hogy aztán a hatalomtartók szempontjából melyik módszer a hatékonyabb, és az alávetett kisebbségi közösségek számára melyik a veszélyesebb, azt mindig az idő és a körülmények döntik el.

Csorba Béla