A hozzáállás aljas azokra nézve, akik mindezt átélték, az egészre ráment a fiatalságuk és a szívekben összegyűlt fájdalmak csak úgy hömpölyögnek, partot érve felcsapnak, majd évekre újra csak csendben, mintha mi sem történt volna, csak folydogál és leülepedik a meder két partja közt búsan, fájdalmakban, az egyedüllét magányába roskadva.
A balogfalai Dósa Gizellát 1947 hideg telén telepítették ki családjával együtt Csehországba, ahová fiával, Tiborral 2012 szeptemberében ismét ellátogatott, hogy visszaemlékezzék az akkori borzalmakra. Hazatérésük után ültek le, s idézték vissza az akkori eseményeket. Gizi néni 88 éves korában, tavaly ősszel távozott az élők sorából.
Megmondom, hogy nagyapámtól soha egy szót sem hallottam a kitelepítésről. A megjelent irodalom sem foglalkozott a balogfalai kitelepítéssel. Mintha várnák, hogy majd egyszer mindenki kihal, és már senkit sem fog foglalkoztatni az, hogy valójában mi is történt akkor, 1947 januárjában és februárjában ott, abban a kis Guda alatti faluban, valahol Gömörben.
Édesanyámat, Dósa (született Veres) Gizellát azonban még 65 év távlatából is igen foglalkoztatja ez a kérdés és amíg élt, addig Polgár Mihállyal, kivel egy helyre voltak kitelepítve, igen sokszor felelevenítették azokat a napokat és a távol a hazától eltöltött napokat. A fiatalság éveit, a legszebb éveket élte ott át, és teljesen másképpen van meg minden az emlékeiben. Az volt a kívánsága 83 éves korában, hogy ő még egyszer szeretne eljutni oda, ahová a sors akkor a családot elsodorta több falubeli családdal együtt, kik már a másvilágon örülnek vagy búslakodnak a megtörténteken, a múlt dolgain.
2012 szeptember 8-án meglátogattuk a volt Fryšava u Znojma, mely ma már, mint Břežany u Znojma szerepel a térképeken, települést. Az utunk a templomhoz vezetett, mivel az tartotta a kilakoltatottak és az Úr közötti kapcsolatot. Közel a templomhoz van a kastély, mely már akkor is a lelki és testi betegséggel küszködő embereknek nyújtott támpontot. Nagyos szépen rendben van tartva az egész kastély és a hozzátartozó park is. Megkerestük azt a farmot, ahol ők akkor éltek, dolgoztak és próbálták átmenetileg feledni a múltat, és beleilleszkedni az istenadta jövőjükbe.
Hazatérve beszélgetés formájában dolgoztuk fel a különleges élményeket.
Első kérdésem az, hogy még a kitelepítés kezdete előtt hogyan reagáltak az emberek arra, hogy lakosságcsere és kitelepítés lesz?
Arról még a lakosság nem is tudott semmit, csak amikor 1947. január 6-án jöttek, megszállta a katonaság a falut, és már akkor elvittek hat családot, Serki Pistáékat, Szabó Jani bácsiékat, s még nem tudom, hogy ki volt, akiket akkor elvittek.
Hová vitték őket?
Ők Csehbe mentek. Nem úgy, mint mi, akiket Morvába vittek. És akkor elvitték őket mindjárt az elején, január 6-án. Utána lecsendesedett, de az emberekben már élt az izgalom, a szóbeszéd, hogy minden magyart ki fognak innen telepíteni, kit Magyarba, kit Csehbe, vagyis Csehországba. Egy ideig csend volt, de január utolsó napjaiban, a dátumot pontosan már nem tudom, akkor megint megszállta a katonaság a falut teherautókkal, és akkor a Helyi Nemzeti Bizottság, amiben magyar ember nem volt, intézkedtek.
A család mama, anyu és Zoli bátya (Fotó: Juhász Dósa János, családi archívum)
Kik voltak a tagjai a bizottságnak?
Az öreg Balkóczky úr volt, a forgalmista Bošíny, a főnököt meg nem is tudom, hogy ki volt, de az is benne volt, egy nagy magas ember. Ők voltak akkor a mindenesek. Akkor ugyanúgy mentek házról házra azokhoz, akik már fel voltak tüntetve a katonaság listáján. Oda bement a katona és abból a házból már nem lehetett se ki-, se bemenni.
A katonaság körbejárta a házakat és minden mozgást korlátozott?
Úgy, mint nálunk is, egyenesen odajött, és már onnan el sem mozdult. Egy fiatal katona volt. Egy fiatal katonát állítottak az ajtóba, és már nem lehetett se ki-, se bemenni.
Ez a katona hogyan beszélt?
Szlovákul beszélt csak. Akkor még voltak a faluban olyan ügyesek, akik bezárták az ajtót, mintha nem lennének otthon.
Azokat aztán békében hagyták?
Lehet, hogy oda nem is mentek volna, csak a nép már a félelmében bezárkózott. Átadták a papírt, hogy ennyi, és 24 óra alatt össze kell pakolni.
Mennyi holmit lehetett magukkal vinni?
Mindent lehetett vinni. Az állatokon kívül mindent lehetett vinni, csak az állatokat nem.
Az állatokkal mi lett?
Az állatok itt maradtak, és aztán azokat összeszedték, azt mondták. Ezt követően a gömörsídi állami birtokba vitték a tehenünket. Az egyik éppen borjadzás előtt volt, és ott fagyott meg a borjú, ahogy meglett, mert akkor nagyon hideg volt. Akkor biztos volt -30 fok, ha nem még hidegebb. Ez már gyertyaszentelőkor volt, február 2-án. Aztán jöttek és bepakoltak mindent.
Pontosan hogyan zajlott le a készülődés, a bepakolás?
Össze kellett pakolni mindent. De aztán már engedték a rokonságot is segíteni a ruhákat és a többi dolgot is összekészíteni. A befőtteket is törekbe rakták, és nagy kádban helyezték el. Mikor már minden elvolt készítve, megmondták, hogy ma már vagoníroznak, akkor már jött több katona is, felpakoltak mindent az autóra, és úgy vittek az autó tetején bennünket el az állomásra Feledre.
Hány éves volt akkor?
Én tizenhét voltam, az öcsém pedig 11.
Akkor felrakták a vagonra. Nagyon hideg volt akkor. Mi volt még a vagonban? Több család volt egyben, vagy minden családnak külön marhavagonja volt?
Nekünk két vagonban volt a holmink. Ők úgy gondolták, hogy egy vagonba fog menni két család, de nekünk több holmink volt, így a mi holminkból még más vagonba is raktak. Aztán két sparheltet tettek be az ablakhoz innen is, meg a másik oldalról is, meg az ágyat meg szabadon hagyták, abba ültünk aztán bele, meg sezlonokon meg gyékényen. Majd megfagytunk, olyan hideg volt. Elindult aztán Feledről velünk a vonat.
Hány családot vagoníroztak be akkor Balogfaláról?
Várjál csak! Gubo Laci bácsi és Szabó Rozál néniéktől hárman, köztük Polgár Mihály is, akkor mink, Veresék, négyen, Bera Margitéktól hárman. Nem tudom, hogy Magda meg volt-e már akkor, de szerintem már igen. Serki Lajos bácsiék öten, három lány meg ők ketten. Aztán Lukács Laci bácsiék, Serét Laciék, akkor Dubaj Józsi bácsiék, András Mariék, Serét Vilmos bácsiék, Dávid Árpinak az apjáék, Dávid Vilmosék, Jakab Gyula bácsiék, Kántor (Mihali) Pista komáék és Tódás Pista bácsiék.
A dédunokákkal (Fotó: Juhász Dósa János, családi archívum)
Hány család volt összesen, akiket elvittek?
Nový Dvůron két család volt egy tanyán. Ez a Lešták család magángazdasága volt. Kešeticén három család volt, Jakab Gyuláék, András Mariék és Dávid Vilmosék. Olekšovicén Kántor Pistáék ketten. Ilonkát elvitték, de az öregeket, az anyját már nem. Ott voltak Serki Lajosék is, Lukács Lajosék, Lukács Laci bácsiék és Tódás Pista bácsiék. Bent a faluban, Fryšaván pedig Dubaj Józsi bácsiék az állami birtoknál. Várgedeiekkel voltak ott és Simonyiból Csavnyicky Rozi néni a gyerekekkel. Soltész Giza néniék Mikulovban voltak. De Dósa Barna bácsiék is ki voltak telepítve. Ő magában volt csak, ahogy Dósa János is.
Miért csak ezeket a családokat vitték ki? Miért nem vitték ki az egész falut? Vagy a többieket „Magyar"-ba vitték volna?
Nem. A többieket nem lakoltatták ki. Csak akik úgy elszöktek, mint Nagypál Pista bácsi a két gyerekkel, mert Karcsi, a fia, itthon maradt, meg Zsiga Guszti bácsiék szöktek csak át Magyarba.
Ezek a családok, akiket kitelepítettek, ezek meg voltak jelölve, hogy ők voltak a rossz családok?
Igen. Apukára az volt a vád, hogy útőr volt és a csákányi szlovákokat meg a durendai (mindkét település 1918 után jött létre – a szerk. megjegyzése) szlovákokat megszólította, hogy ha mentek a vásárra, és a teheneket nem jó oldalon vezették.
És ez volt az a nagy bűn akkor?
Igen. Ez volt a bűne.
És a többi családnál is találtak ilyen nagy vétkeket?
Mindenkinél kitaláltak valamit.
Ezeket a vétkeket írásba adták, vagy pedig csak szóbelileg értesítették róla?
Nem, ezeket csak szóban.
De a kitelepítéshez aztán hoztak valami végzést és annak alapján történt meg?
Igen. Ha kikeresném, talán még meg is lenne valahol.
És honnan volt tüzelő az útra?
Ami otthon volt felhasogatott fa, azokat zsákokba raktuk, és azt vittük magunkkal.
(Folytatjuk)
Forrás: felvidek.ma
Ajánlotta: Antal Miklós