20211021
Last updateH, 19 ápr. 2021 6am

rovas logo

2021 augusztus 27, péntek

Aki mer az "revíziót" nyer!

Szerző: U. Z.

A jugoszláv államot kötelező különböző szerződéses rendelkezések kijátszásának és megszegésének sorozatában volt egy olyan külön akció is, mely a békekonferencia által megállapított és a trianoni békeszerződésben lerögzített határoknak ugyan csak kisebb méretű, de merőben önkényes megváltoztatását eredményezte a jugoszláv királyság javára.

10 ezer holdnyi területet raboltak el a szerb csapatok Magyarországtól 100 éve

Ezt a részleges határreviziót a szabadkai határban 1921 augusztus 21-én, tehát 14 hónappal a trianoni békeszerződés aláírása után, Paja Dobanovački, Szabadka akkori főispánjának kezdeményezésére szerb csapatok hajtották végre Milosav Damjanović szerb tábornok parancsnoksága alatt. Történetét maga Damjanović tábornok írta meg Marko Protić volt szabadkai szerb pravoszláv plébánoshoz intézett 1930 október 24-én kelt levelében, aki aztán ezt a valóságos történelmi okmánynak tekinthető levelet némi jegyzetekkel kiegészítve „Zlatni dani Subotice” (Szabadka aranynapjai) címmel 1930 végén megjelent könyvében közölte.

A határrevízió, vagyis a békekonferencia és a trianoni békeszerződés rendelkezéseitől eltérő új határvonalnak a kitűzése és katonai biztosítása a következőképpen folyt le.

A Duna-Tisza közén Bajától, továbbá Csávoly és Mélykút községektől északra megvont és Tompán, a tompái legelőkön és a Dobó-pusztán át Röszkéig húzódó demarkacionális vonalat megszállva tartó szerb csapatok 1921. augusztus 19-én parancsot kaptak, hogy a trianoni békeszerződésben megállapított határvonalra vonuljanak vissza. Ennek a határvonalnak azt a szakaszát, amelynek Szabadkától északnyugatra, északra és Horgos irányában északkeletre fekvő részében a határmódosítást végrehajtották, a trianoni békeszerződés rendelkezése szerint (II. rész 27. cikkének 2. pontja) „a helyszínén megállapítandó vonal, mely Kunbajától délre halad, a szabadka— bácsalmási vasútvonalat Csikéria állomástól revizio 1kb. 1500 méternyire keletre, a szabadka—kiskunhalasi vasútvonalat Kelebia állomástól kb. 3 km-re délre átvágja, Horgostól és a vasútállomástól északra, Röszkeszentmihálytelektől pedig délre halad”.

← Paja Dobanovački

Az így megállapított határvonalnak a helyszínén való részletes kitűzéséről a trianoni szerződés II. részének 29. cikke emígy rendelkezik: „A megjelölt határokat a helyszínén határrendező bizottságok fogják kitűzni… A bizottságok hatásköre teljes mértékben kiterjed nemcsak a helyszínén megállapítandó vonal néven megjelölt határvonalrészletek megállapítására, hanem ha valamely érdekelt állam kéri s a bizottság azt helyénvalónak találja, a közigazgatási határok útján megjelölt határvonalrészletek felülvizsgálására is. A bizottságok mindkét esetben arra fognak törekedni, hogy szigorúan kövessék a szerződésekben foglalt meghatározásokat, a lehetőség szerint figyelembe véve a közigazgatási határozatokat és a helyi gazdasági érdekeket. A bizottságok határozataikat szótöbbséggel hozzák és ezek az érdekelt felekre kötelezők”.

A trianoni szerződés fenti rendelkezése tehát módot és alkalmat nyújtott az SHS-államnak arra, hogy a szerződésben kijelölt határvonalnak kisebb méretű kiigazítására irányuló esetleges kérelmét a határrendező bizottság elé terjessze. Ezt a siker reményében annál inkább megtehette volna, mert a „győztes” helyzeti előnyén kívül kellően indokolt kívánságának a figyelembevételét már a határrendező bizottság összeállítása is biztosította volna, melynek 7 tagja közül a szerződés 43. cikke szerint egyet a szerb-horvát-szlovén állam, egyet Magyarország, ötöt pedig a szövetséges és társult főhatalmak neveztek ki.

A szerbek azonban nem ezt a megoldást választották, hanem gyors elhatározással az erőszak útjára léptek és megelőzve a határrendező bizottság döntését, mely egyébként is csak 1922 április 7-én érkezett Szabadkára, a szabadkai határban egyoldalúan végrehajtott részleges határrevízióval befejezett tényt teremtettek.

Amint Dobanovački, Szabadka szerb főispánja, 1921 augusztus 19-én megkapta a hivatalos értesítést, hogy a szerb csapatoknak a jóval északabbra megvont demarkacionális vonaltól a trianoni szerződésben kijelölt határvonalra kell visszavonulniok, azonnal elrendelte, hogy a kiürítendő területről az élő jószágot Szabadkára kell hajtani, a többi ingóságokat pedig: a kitermelt fát, az iskolák felszerelését, az erdészházak és erdőőri lakások bútorzatát stb. a Szabadkán és a közeli tanyacsoportokon rekvirált 2000 kocsin a határvonalon belüli területre kell szállítani. (Ugyanezt a fosztogatásszerű és a nemzetközi jogba ütköző eljárást követték a szerbek a bajai háromszög kiürítésénél is, ahonnan szintén elvittek minden helyéből kimozdíthatót, 2—3 millió aranykoronára becsült és soha meg nem térült kárt okozva az ottani lakosságnak.) Ezen első intézkedés után Dobanovački felkereste Damjanović tábornokot, akinek elmondta, hogy a kiürítendő terület szerb lakossága „a magyarok bosszújától” (?!) való félelmében menekülni készül és a szerb hatóságoktól vár védelmet és segítséget ! Majd együtt kimentek a helyszínre és ott elhatározták, hogy „magukra vállalva a békekonferencia szerepét, ők fogják kitűzni az új állam északi határát s megmentik Szabadka hátvidékét és Kelebiát,… melynek lakossága, mint népünk öntudatos része, századokon át megőrizte nevünket és megóvta az északi területhez való jogunkat”.

Itt közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a Szabadkától nyugatra és északnyugatra fekvő Kelebia és Felső-Kelebia néven ismert hatalmas tanyacsoport kb. 10.000 főnyi lakosságából 8000 volt a magyar nemzetiségű, 2000 pedig a bunyevácok, németek és szerbek száma. Az utóbbiak egységben, kb. 150—200 főnyi lélekszámmal, csak a Felső-Kelebiához tartozó ú. n. szerb soron laktak s ez volt az az öntudatos népcsoport, melyet önkényes határmódosítással mindenáron meg kellett menteni „a magyar járomban való további raboskodástól” !

Ezen a területen a szerb lakosság segítségével még aznap kitűzték a Szabadka nyugodt álmát és zavartalan munkáját biztosító új határvonalat, mely egy 8 km hosszú és 1.7—3 km széles sávval, vagyis kb. 16—18 négyzetkilométerrel toldotta meg a trianoni szerződésben megállapított szabadkai határt, illetve az SHS-állam területállományát. Amikor dolguk végeztével este visszatértek a városba, Damjanović tábornok felkereste Ivan Pavlović altábornagyot, a szabadkai helyőrség parancsnokát, akinek a történtekről jelentést téve azt ajánlotta, hogy a kitűzött előnyösebb új határvonal hatályos biztosítása érdekében az e vonalra másnap (VIII. 20.) visszavonuló szerb katonai osztagokat a szabadkai helyőrségből vett csapatokkal kellene megerősíteni. „Mert tétlenül maradni egyértelmű lenne az igazságtalanság (sic!) elfogadásával, Kelebia átengedése pedig azt jelentené, hogy Szabadka már amúgyis megcsonkított területéből még egy jelentékeny részt elszakítsanak, a várost még jobban elszegényítsék és ami a legfontosabb : az ellenséggel szemben országunkat egy kitűnő előőrsállástól megfosszák.”

Damjanović tábornok tehát maga is érezte a területi igény alátámasztására felhozott etnikai és gazdasági érvek elégtelenségét s ezért azokat a katonai szempontok, a hadászati érdekek mindennél fontosabb érvével sietett kiegészíteni! Ennek a döntő érvnek a hatása alatt Pavlović altábornagy természetesen hozzájárult az előterjesztéshez és azt az utasítást adta Damjanovićnak, hogy Dragutin Okanović tábornoktól, a lovashadosztály parancsnokától, két lovasszázadot kérjen, egyszersmind azonban, személyes felelősség terhe mellett, azt is a lelkére kötötte, hogy a vérontást minden körülmények közt kerülni kell, mert az beláthatatlan diplomáciai bonyodalmakkal járna. De ez az óvatos kikötés egyúttal azt is mutatja, hogy az altábornagy úr teljesen tisztában volt azzal, hogy itt lényegileg egy merőben önkényes és a békeszerződés rendelkezésébe ütköző akcióról volt szó, melynek veszedelmes következményeit csak a szerződésben kijelölt határvonalat megszállni készülő magyar csapatokkal való összetűzés kikerülésére adott szigorú utasítással vélte elhárítani. De érezte ezt Okanović tábornok is, aki felelőssége tudatában a két lovasszázadot csak úgy revizio 2volt hajlandó Damjanović rendelkezésére bocsátani, ha ezt szolgálati úton írásban kéri tőle.

Ilyen előkészületek után fogtak hozzá másnap, augusztus 20-án, az előző napon kitűzött új határvonalon belüli területnek katonai megszállásához és tényleges birtokbavételéhez.

← Milosav Damjanović tábornok

A reggel 7 órakor Dobanovački főispánnal Kelebiára kocsizó Damjanović tábornokot a „Zorka” vegyigyárnál már várta a parancsnoksága alá helyezett két lovasszázad. Az egyiket az új határvonal mentén a szabadka-kelebiai vasúti vonaltól keletre irányította azzal az utasítással, hogy okvetlenül tartózkodjék az esetleg eléje kerülő magyar csapatokkal való fegyveres összeütközéstől és igyekezzék a határvonalra visszahúzódó szerb osztagokkal felvenni az összeköttetést, a másiknak pedig megparancsolta, hogy bizonyos távolságban az ő kocsiját kövesse.

Amint a kelebiai szerb sor északi szélére értek, az országúton már ott állt a trianoni határvonal megszállására kirendelt magyar csapatok egy hadiállományú szakasza, melynek parancsnoka egy Damjanović által név nélkül említett százados volt. [1] Ezt a századost Damjanović magához hivatta és a magyar nyelvben teljesen jártas Dobanovački főispán tolmácsolása mellett értésére adta, hogy a további előnyomulást be kell szüntetnie, lévén ez a területsáv annak a vonalnak egy része, melyet a szerb csapatoknak kell megszállniok.

A százados tiltakozott a szerb tábornok fellépése ellen és a nála levő térképen megmutatván azt a pontosan berajzolt vonalat, melynek a trianoni szerződés értelmében való megszállására parancsot kapott, kijelentette, hogy ezt a parancsot végre is fogja hajtani. Damjanović erre azt ajánlotta a századosnak, hogy intézzék el ezt a kérdést barátságos megegyezéssel, mégpedig annál inkább, mert a határvonalat később úgyis a határrendező bizottság fogja véglegesen megállapítani. A százados azonban nem hajlott a szép szóra és rendületlenül kitartott parancsszabta elhatározása mellett. Közben a magyar osztag rajvonalba fejlődött és megkezdte az előnyomulást, de alig néhány perc múlva vágtában megérkezett a szerb lovasszázad is, melynek láttára a magyar csapat azonnal beszüntette az előnyomulást.

Ami aztán történt, azt Damjanović tábornok  emlékezetes levelében kissé fennhéjázóan és a bátor ellenséggel szemben is kötelező lovagiasságot megtagadva a következőképpen írja meg: „A százados elhalványodott és ezt mondta: „az erőszaknak kénytelen vagyok engedni, de majd tiltakozunk Párizsban!” … Erre mi kijelentettük, hogy ők csak tiltakozzanak Párizsban, de addig is, amíg onnan megjön a döntés, nekünk kell a határvonalat lojálisán (!) kitűzni, nehogy annak nem ismerése miatt a szemben álló csapatok között harcra kerüljön a sor.

A százados végtére is belátta a lojális egyezkedés indokoltságát, főleg pedig azért, mert mi katonailag erősebbek voltunk s ő nem tudhatta, hogy mi van még a lovasszázad mögött. Mihelyt a százados engedékenysége folytán sikerült az összeütközés veszélyét kikerülnünk, mi feljogosítva éreztük magunkat érdekeinknek minél nagyobb mértékben való megvédelmezésére … Most azt javasoltuk a századosnak, hogy egyetértőleg végezzük el a határ pontos kitűzését, amihez ő hozzájárult”.

Hogy ez a jelentés tényleg így játszódott-e le s hogy Damjanovićnak különösen a magyar százados magatartására és a határkijelölésben vitt szerepére vonatkozó állításai mennyiben felelnek meg a valóságnak, azt csak a magyar százados megkérdezése útján és nyilatkozatainak a szerb tábornok fenti előadásával való egybevetése alapján lehetne eldönteni. Annyit azonban Damjanović leírásából is meg lehet állapítani, hogy a magyar százados csak az erőszaknak engedve, kellő jogfenntartással és azért vett részt a határmegvonásban, mert kerülni akarta a felesleges vérontást és mert arról biztosították, hogy itt csupán ideiglenes határkiigazításról volt szó.

A szerb részről megtévesztési szándékkal csupán ideiglenesnek jelzett határvonal kitűzését a szabadka-kelebiai vasúti vonaltól nyugatra egészem a szabadka-bajai vasútvonal melletti Csikériáig terjedő szakaszon még aznap elvégezték, mégpedig olyformán, hogy az előző napon egyoldalúan megjelölt határvonalat Damjanović szerint „a szerbek előnyére még kijebb tolták”.

revizio 3

Másnap, augusztus 21-én a szabadka-kelebiai vasúti vonaltól keletre fekvő és Horgosig terjedő szakaszon folytatódott a határkiigazítás, melyhez Damjanović, tekintettel arra, hogy ez a rész jóval hosszabb s hogy a magyaroknak már teljes 24 órai idejük volt a trianoni szerződésben kijelölt határvonal megszállására, a két lovasszázad megerősítésére még egy zászlóalj gyalogságot is kivezényelt.

Ezen a szakaszon először az ú. n. Kőrösvonalat szállták meg a szerb csapatok, melyről az előző napon bevált „tárgyalási módszer” alkalmazásával két gyenge magyar osztagot kényszeríted: visszavonulásra a szerb katonai túlerő. „Ennek a vonalnak az elfoglalásával — írja Damjanović — Szabadka részére biztosítottuk mindazt, amit egyáltalán el lehetett venni a magyaroktól.”

Aztán az ú. n. hajdújárási dűlőkre került a sor. Itt az 1: 75.000 léptékű osztrák-magyar katonai térképen 102- és 112-vel jelölt pontot megszállva tartó két magyar osztagot azzal kényszerítették a trianoni vonalon elfoglalt állásának kiürítésére, hogy a szerb gyalogzászlóalj Damjanović parancsára egyszerűen megkerülte a magyar osztagok állását és ezek hátában hajtotta végre a tábornok által megjelölt új határvonal megszállását. A visszavonulást ezúttal is „tárgyalás” előzte meg, mely azonban nem járt eredménnyel, mert a magyar főhadnagyparancsnok a kapott parancsra hivatkozással kereken megtagadta az állások kiürítésére szerb részről támasztott követelés teljesítését. A főhadnagy ellenkezése folytán már válságosra fordult helyzetet megint a szerb lovasszázadnak deus ex machina-kénti hirtelen megjelenése mentette meg, mert — írja Damjanović  az ellenfél lovagiasnak legkevésbé nem nevezhető gúnyos lekicsinylésével — „amikor a főhadnagy meglátta a lovasszázadot, elhalványodott és azonnal engedékennyé vált… Egyedül ennek az alaposan átgondolt eljárásnak köszönhettük a szabadkai határba jó mélyen benyomult utolsó magyar osztagnak összecsapás nélküli eltávolítását”.

Az önkényes határmódosításnak utolsó jelenete a Csongrád megye szegedi határában levő Pap- vagy Fekete-szálláson [2] folyt le, melyet a volt demarkacionális vonalon fekvő Dobó-szállásról egy főhadnagy parancsnoksága alatt előnyomult kisebb magyar osztag tartott megszállva. Itt is megkerülő mozdulattal és a lovasságnak meglepetésszerű fellépésével kényszerítették visszavonulásra a magyar osztag főhadnagy-parancsnokát, akinek az olcsó fölényeskedésében tetszelgő Damjanović változatosság kedvéért azzal a csípős megjegyzéssel kedveskedik, hogy a „szerb lovasság láttára olyan lágy lett, mint a viasz”.

Az ilyen ócsárlásokkal szemben a magyar tisztek és általában a magyar katonák nem szorulnak védelemre. Ezer év minden viszontagság és sorscsapás ellenére is ragyogóan dicső története szól mellettünk s azért az efajta lekicsinylés  kísérletek nem rájuk vetnek árnyékot, hanem arra, aki azokat elkövetni jónak látja. Ha Damjanović tábornok még él, talán eszébe jut, hogy a világháború és a f. é. áprilisi események folyamán a szerbeknek bőven volt alkalmuk tapasztalni a magyar katonák hősi vitézségét, de egyúttal férfias jellemét és nemes gondolkodását is, mely a többi közt abban is kifejezésre jutott, hogy mindig készséggel ismerték el a szerb nép kiváló katonai erényeit és sohasem vetemedtek azok bemocskolására.

A fenti utolsó hőstettel véget ért a Dobanovački főispán által kezdeményezett és három szerb tábornok által katonai erővel támogatott jogés szerződésellenes egyoldalú határmódosító akció, melyet Protić, a könyv szerzője a siker feletti örömében és nyilvánvaló célzással D’Annunzio fiúméi rajtaütésére „kelebiai Danunziádának” nevezett el.

A következő napon, augusztus 22-én, Gosse angol ezredes tiltakozott Damjanovićék önkényes és a szerződés rendelkezéseibe ütköző eljárása ellen. A tiltakozást Pavlović altábornagy azzal intézte el, hogy az angol ezredest Vasić tábornok újvidéki hadtestparancsnokhoz utasította, ami valójában annyit jelentett, mintha őt a sóhivatalhoz küldte volna. Gosse ezredes urat ezért a tettéért Damjanović a magyarok barátjának nevezi, nyilván azért, mert— úgy látszik — el sem tudta képzelni, hogy valaki tisztán meggyőződésből, a lelkiismeret, a tisztesség, az igazság és a jog nevében emeljen szót a hatalmi túlkapások és durva szerződésszegések ellen.

Gosse ezredes vétójának egyébként éppen olyan kevés eredménye volt, mint a magyar kormány tiltakozásának. A feneketlen gyűlölet és a tehetetlen bosszúvágy akkori légkörében a mindvégig bűnbakként kezelt Magyarországnak még a legjogosultabb és legminimálisabb kívánságai is csak merev visszautasításban részesültek, amint azt a határrendezőbizottságnak 1922. április 7-én Szabadkán és utána a helyszínén tartott tessék-lássék vizsgálata és tárgyalása, valamint későbbi döntése is megmutatta, mely ezt az erőszakosan végrehajtott egyoldalú határrevíziót az egész vonalon szentesítette és ezzel Szabadkának, illetve az SHS-államnak több mint 10.000 katasztrális holdnyi, vagyis legalább 60 négyszögkilométernyi olyan területet ítélt meg, mely minden egyébtől eltekintve jog szerint és a trianoni szerződés területi rendelkezései értelmében Magyarországot illette meg.

revizio 4

Akik így jártak el és tetejébe még kértednek is a jogtiprással és flagráns szerződésszegéssel elért eredményekkel, azoknak nincs és nem is lehet jogcímük arra, hogy a legyőzött, megkínzott és kifosztott nemzetek jóvátételt szorgalmazó és egy az igazságon alapuló igazi jogrend létesítésére irányuló követelései ellen tiltakozzanak, még akkor sem, ha ezek a nemzetek egyedül a maguk erejére támaszkodva, még bizonyos jogi formák mellőzésével is, de kizárólag a saját biztonságuk és állandóan veszélyeztetett nemzeti létük megvédelmezése érdekében rést törtek a békeparancsok megmerevített rendszerén és ezt remélhetőleg végérvényesen megdöntötték.


[1] Völgyi János, Szabadka volt főjegyzője szerint, aki ezeket az eseményeket közvetlen tapasztalatból ismeri, a magyar osztag parancsnoka Ary százados volt.

[2] Damjanović t. i. nem emlékszik pontosan, hogy a két szállás közül melyiken történt az eset.

(Forrás: Prokopy Imre: Egy jugoszláv határrevízió története. Magyar Szemle 41. kötet, 168. szám, 1941. augusztus)

Forrás: Délhír

Külalak és a kiemelések Zolitól

Megnyitva 203 alkalommal

Hozzászólni csak a bejelentkezett felhasználók tudnak

Alrovatok

Új írások

Hozzászólások