Fogyatkozó magyar Nemzet – Új nemzetpolitikát!

Összefoglaló tézisek

Az 1945-2011 közötti, több, mint fél évszázad folyamán, beleértve az úgynevezett rendszer-váltás utolsó két évtizedét is, külhoni nemzetrészeink állapota, fizikai és erkölcsi értelemben vett fogyatkozása, folyamatosan gyorsuló tendenciát mutat.
A magyar közösségek kisebbségi közérzetére vonatkozó, legújabb tanulmányok szerint az alábbi jelenségek minden nemzetrészünkben jelen vannak, sőt, a kutatások azok gyorsuló tendenciájára utalnak, csak azok jelenlegi mértéke lehet különböző. A legjellemzőbbek a következők:
- a fiatalok gyorsuló mértékű elvándorlása a szülőföldről,
- a magyar anyanyelvű állampolgárok anyanyelv-használatának valamilyen szintű korlátozása, különös tekintettel a foglalkoztatási lehetőségekre,
- a magyar anyanyelvű iskolákba beiratkozó gyermekek számának gyors ütemű csökkenése,
- a kommunista államok által államosított magyar egyházi és magán-tulajdon visszaadásának tudatos késleltetése, mi több, az abból való kirekesztés lehetősége (lásd a Szerb Köztársaság parlamentje által ez év októberben elfogadott vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt!)
- a kisebbségi létben élők, különösen a magyar etnikum, növekvő közbiztonsái veszélyeztetettsége,
- a még jelentős magyar lakossággal rendelkező településeken a nem magyar ajkú lakosság betelepítésének növelése (az etnikai egyensúly megbontását nemzetközi egyezmények tiltják!), ami a magyar közösség kiszolgáltatottsági érzetének növekedéséhez vezet.

Következtetések
Amennyiben ezek a trendek folytatódnak, két-három évtizeden belül az önmagukat magyar identitásúnak valló, külhoni magyarok száma oly mértékben csökkenhet (lásd az Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban élő magyarok példáját), hogy a magyar közösségek érdek-érvényesítő képessége a minimális szintre csökken. Azokban a nemzetrészekben, ahol eltűntek az önálló, magyar anyanyelvű iskolák, a felnövekvő gyermekek és szüleik döntő többsége már csak a többségi nemzetbe asszimilálódva érzi magát biztonságban.
Az Európai Unió kiemelt kisebbségi jogvédelmet biztosít a bevándorló egyéneknek, de nem ismeri és jelenleg nem is akarja tudomásul venni az őshonos kisebbségek szülőföldön maradásához szükséges, közösségi jogokat. A halmozódó gazdasági problémák miatt ennek az álláspontnak a közeljövőben történő módosulására - reálisan – nem is lehet számítani.
Minden nemzetrészben – immár Kárpátalján és a Felvidéken is - több párt működik, az általuk képviselt értékrendben a kevéssé öntudatos, többségében a konfliktusoktól viszolygó választópolgárok egyre nehezebben ismerik ki magukat. Ugyanakkor fokozza a zavart, hogy a többségi nemzetek politikai pártjaiba is beépültek magyar anyanyelvű egyének, akik arról próbálják meggyőzni nemzettársainkat, hogy csak annak van jövője, aki alkalmazkodik a helyzethez, árvalányhajas kulturális identitását ugyan megtarthatja, de állampolgári státusát tekintve, mondjon le magyar, nemzeti identitásának nyílt vállalásáról.

Akkor, nézzük tétlenül a magyarság fogyását, nemzetrészeink helyzetének folyamatos, növekvő mértékű romlását?
Fel kell ismernünk, hogy az esemény-követő, mindig alkalmazkodó, a viszonossági engedményekben fenntartás nélkül bízó nemzetpolitika ideje lejárt, miután az – a megmaradás esélyein kívül – a külhoni, magyar nemzetrészek helyzetében semmilyen, lényeges eredményt nem tudott felmutatni. Sajnos, ez összefügg az anyaországban tapasztalható, a gyászos emlékű, 2004. december 5.-i népszavazás óta folyamatosan javuló, de még mindig elégtelen nemzeti szolidaritás mértékével.
Átgondolt, középtávú stratégiára épülő, de rövidtávú célokat kitűző, kezdeményező jellegű, új, magyar nemzetpolitikára van szükség, minden Kárpát-medencei nemzetrésznél.
Van erre példa, a mai politikusaink között is, de ők rendkívüli nehézségek között, erős, veszélyes fenyegetettség terhe mellett vállalják a külhoni magyarság érdekeinek, kulturális örökségének képviseletét! Meghatározó azonban a magyar Kormány álláspontja, a nemzetrészeink megtartása érdekében. Bármely helyzetben fel kell adni a gyanútlanul jóhiszemű, naiv helyzetmegítélést és a lehetőségek széleskörű mérlegelésével, minden kockázatot a maga súlyának megfelelően kell kezelni. Így lehet és kell megítélni a szerb vagyon-restitúciós törvény javíthatatlan hibáinak kijavítására vonatkozó szerb ígéretet, ami egy másik, a rehabilitációs törvény éppen a szerb tagjelölti státusról szóló szavazás (időpont: december 9.) előtt röviddel, november végére történő megszavazására vonatkozik. Hasonló ígérete volt már a VMSZ-nek, a kollektív bűnösséget kimondó restitúciós törvény megszavazása előtt is! Közel azonos tárgyban két, egymással átfedésben lévő törvény fennmaradása súlyos veszélybe sodorhatja a szerbiai magyar közösséget. Meggyőződésünk, hogy csak a rossz törvény visszavonásával és egy új törvénnyel lehet az elkövetett hibát kijavítani!
Tévesnek bizonyult az a korábbi felfogás, hogy az Európai Unió keretei között, a kisebbségben élő nemzeti közösségek fokozott védelemre számíthatnak. Ennek az ellenkezője igaz: ha a tagállami státus megszerzéséig, élve a tagállamok egyetértési jogával, az anyaország nem tud garanciákat kapni arról, hogy a kisebbségben élő magyarok közösségi jogait a belépő tagállam - nemzetközi garanciák mellett – biztosítja, a tagállammá válás után, erre már semmi esélyünk nem lesz, mert a kisebbségek ügye – ettől kezdve – nemzeti hatáskörbe kerül.

Mi lehet a válasz erre a kihívásra?
Már most olyan helyzet alakult ki, hogy egységes, pontosan kiszámítható megoldás nem létezik. Azt azonban biztosan lehet tudni, hogy a külhoni magyar közösségeinknek – magyar identitásuk megőrzéséhez - olyan támaszt kell nyújtani, ami nem pusztán ideológiai töltéssel (maradjunk meg, bármi áron, magyarnak!), hanem gazdasági racionalitással is rendelkezik. Magyar testvéreink közül mára már sokan alkalmazkodtak a kialakult helyzethez és megtanulták, hogy kompromisszumokat kell kötni. Talán még megállítható a romlás, ha egy minden tekintetben őszinte, kritikus, minden nemzetrészre önállóan kidolgozott nemzet-stratégiát dolgozunk ki, a helyi értelmiségre, kutatókra támaszkodva. A helyi stratégiának egy közös nemzetpolitikai stratégián kell alapulnia, amelyet az anyaország mindenkori Kormánya és országgyűlési többsége is támogat.
A stratégia – minden nemzetrészben - a nemzeti közösségeink autonómiájának kivívására irányulhat, legalább a perszonális, ahol lehet, a területi és csak harmadik - utolsó sorban - a kulturális autonómia törvénybe iktatására. Világosan látni kell, hogy a kulturális autonómia a fogyatkozó nemzeti identitás utolsó szalmalángja: érdekérvényesítő képessége egyre kevesebb. Nem véletlen, hogy a többségi nemzetek – ennek tudatában – ennek elfogadására igyekeznek a közösségi vezetőinket ösztönözni.

Rohamosan fogy az időnk: dolgozni kell, még akkor is, ha a jelenlegi gazdasági helyzetünkben az autonómia követelésének időszerűsége és a kezdeményező jellegű, új nemzetpolitika esélyei nem tűnnek túlságosan kedvezőnek. De nekünk, magyaroknak, készen kell állnunk egy olyan fordulatra, amely a kisebbségi nemzeti közösségek helyzetét–egész Európában- más megvilágításba helyezheti.