A „mieink”
Valószínű, hogy nagyon közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a vajdasági magyar az egyetlen népcsoport, amelynek egy része (hogy kisebb vagy nagyobb, azzal nem foglalkoznék, mivel ehhez közvélemény-kutatást kell végezni) egy Szerbia–Magyarország találkozón nem annak a válogatottnak szurkol, amelynek anyanyelvét beszéli, hanem annak, amelyik Trianon miatt az országa lett.
Egyeseknek ez teljesen normális. Pedig nem az, hiszen nincs olyan Svájcban élő szerb, aki egy Svájc–Szerbia mérkőzésen a helvéteknek szurkolna, de olyan Németországban élő török sincs, aki egy török–német meccsen azt kiabálná, hogy Deutschland, Deutschland über alles. Jó néhány erdélyi magyarral találkoztam már, s mikor megkérdeztem, hogy egy román–magyar focimeccsen kinek szurkolnak, a válasz egyértelmű volt. Nem Románia volt a nyerő.
Környezetemben azt tapasztalom, hogy míg az idősebbek Magyarországnak szurkolnak, addig a fiatalok (40 év alatt) már Szerbiának. Furcsa ez, mert amit a gyerek lát otthon, nagy hatással van rá, s legtöbbször ő is osztozik a szülei véleményében. Hogy lehet mégis, hogy az apának a magyar, a fiának meg a szerb csapat jelenti a „mieinket”?
Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy erre választ adjak, talán a titói politika is közrejátszott ebben, aki mindenkivel megpróbálta elhitetni, hogy ő nem magyar, hanem jugoszláv. Nem kis szerepet játszottak és játszanak azok a vajdasági magyar tájékoztatási eszközök az identitás összezavarásában, amelyek azt írják vagy mondják, hogy: „a válogatottunk a harmadik helyen végzett, Magyarország pedig a hatodik lett”...
(Magyar Szó)
Hozzászólás