„Boldog voltam, hogy megtaláltam ezt a mondatot... Hisz ez az ösztönzés tett képessé arra, amit csináltam, és ami semmivel sem több, mint amit mindenki megtehet, akiben szív, szeretet és munkakésszég, hajlandóság van" – mondta a 85. születésnapja alkalmából készült televíziós dokumentumfilmben.

Domokos Pál Péter a negyvenes évek elején, ...és 1991-ben, a Széchenyi-díj kitüntetettjeként 

Szerényen munkakészségnek nevezte azt a hihetetlen szorgalmat, amelynek eredményeként felszínre hozta az erdélyi és a moldvai magyar nép művészetének kincseit, vagy gazdagította a zeneművészetet, például az említett XVII. századi könyv, a Cantionale Catholicum közreadásával. A kor legjelentôsebb katolikus énekeskönyvények anyagát Kájoni János gyűjtötte. Az 1629–1687 között élt, orgonaépítôként és művészként is ismert, Ferences-rendi szerzetes latin és magyar nyelvű egyházi énekszövegek százait gyűjtötte össze és adta közre, de csupán dallamutalással, kotta nélkül. Domokos Pál Péter hatalmas munkával felkutatta a versekhez tartozó dallamokat, és azokkal együtt jelentette meg a gyűjteményt. Így vált a csíksomlyói ferences nyomda egyik elsô kiadványa teljessé – mintegy háromszáz év múltán.
Domokos Pál Péter pályáját nyilvánvalóan meghatározta az a körülmény, hogy Csíksomlyón született, a híres erdélyi kegyhelyen, amelynek pünkösdi búcsújára az elsô világháborút megelôzô évszázadokban felkerekedett egész Csík és a szomszédos vármegyék – a történelmi Magyarország közigazgatási beosztása szerint: Háromszék, Udvarhely és Maros-Torda – falvainak népe.
„Csíksomlyó hatását elmondani, leírni, sôt megérteni is alig lehet. Mert hogy egy teljes hétig tartó gyaloglást oda, és egy teljes hétig tartó gyaloglást vissza valaki elviseljen, és századokon keresztül csinálja ezt, ehhez valami különleges ösztönzés szükséges. Ez a székelységnek egy olyan találkozási lehetôsége volt – évente harminc-ötven, néha hetvenezer emberé –, amelyhez hasonló sehol sem ismeretes."
Domokos Pál Péter elbeszélésében távoli múltként jelent meg a csíksomlyói búcsú, mert 1947-tôl a romániai diktatúra betiltotta a pünkösdi processziót: római katolikus és magyar volta miatt kétszeresen is üldözött volt. A diktatúra bukása után azonban feltámadt a hagyomány, és napjainkban Székelyföld és más romániai tájak népe mellett már tízezrével érkeznek magyarok a világ minden részébôl, hogy átéljék a csíksomlyói Szűz Máriát övezô misztériumot és az összetartozás örömét.
Ez az élmény Domokos Pál Pétert már gyermekként megérintette. A Kárpátok keleti oldaláról átkelt zarándokok között találkozott elôször a moldvai csángókkal, akiknek szószólója lett egész életén át.
Huszonnyolc éves korában járt elôször Moldvában. Meglehetôs vargabetűvel jutott odáig. A csíksomlyói tanítóképzôt – a hatgyermekes földműves családban csak bátyja és ô tanulhattak – megszakítással végezte, mert az elsô világháború alatt, 1916-ban a román betörés Erdélybe menekülésre késztette Csík vármegye egész népét.

„Százezren haladtunk a Hargitán átívelô országúton úgy, hogy az úton négy szekér ment egymás mellett, egy irányba. Rendkívül nehéz volt. Különös valami ekkora tömeget és ráadásul menekülôben, gyermekfejjel, -szemmel és -ésszel látni. Csík vármegye menekülési központja Hajdú megye volt. Így jutottam Hajdúnánásra, ahonnan a debreceni tanítóképzôbe kerültem. Ott végeztem a második osztályt. A harmadikat és a negyediket már ismét otthon."
Csíkkarcfalván lett tanító, majd katonai szolgálatot teljesített Craiovában, a román hadseregben, minthogy Erdélyt – más, zömében magyarok lakta területekkel együtt – az elsô világháborút lezáró békerendszer elcsatolta Magyarországtól. Ott, Craiovában érlelôdött meg benne, hogy tennie kell idegen impérium alá került népéért, ezért elhatározta ismereteinek bôvítését a budapesti Tanárképzô Fôiskolán, ahol matematika-fizika és kémia, valamint ének-zene szakon szerzett diplomát. Frissen szerzett oklevelével tanár lett a csíkszeredai tanítóképzôben.
„Hazakerülvén székely nadrágba – harisnyába –, csizmába öltöztem: a népem viseletébe. Nem mondottam senkinek, hogy miért, csak fölöltöztem, és minden vasár- és ünnepnap harisnyában és csizmában jelentem meg azokon a helyeken, ahol meg kellett jelennem. Tűrtem a tanártársaim bírálatát, akik nem örvendeztek azon, hogy én népviseletbe öltözöm. Én viszont tudtam, hogy ez rendkívül fontos, s észrevettem, hogy a legények is itt-ott felöltöznek, sôt mind sűrűbben jelenik meg a fehérharisnya-viselet szerte a tájon. Akkor már a nôket szerettem volna szôttes rokolyába öltöztetni. Megkerestem a legfontosabb hölgyet Csík vármegyében, akit dr. Hirsch Hugónénak hívtak, és megkértem rá, hogy öltözzön fel szôttes rokolyába. Ha ô felöltözik, akkor a többit nem kell bíztatni; a többi ugyanis nem azért öltözik fel, mert érdeklôdik a szôttes rokolya iránt, hanem azért, mert Hirschné felöltözött."
Így terjedt, tért vissza a népviselet faluról falura. Domokos Pál Péter megtanulta a néptáncokat, hogy megtaníthassa másoknak, bálokat rendezett, amelyekre belépni másban, mint szôttes ruhában, nem volt szabad. A leglátványosabb megmozdulás az Ezer székely leány nap volt Csíksomlyón, ahová sereglettek a szomszédos megyékbôl is a székely viseletbe öltözött fiatalok. A csíkszeredai gimnáziumban énekkarokat szervezett: férfikart és gyermekkórust, és az elsô csíki népművészeti kiállítás is az ô nevéhez fűzôdik.
Három évig tartott ez a székely népet a saját értékeire ráébresztô tevékenység, amikor a fiatal tanár megkapta felmondólevelét. Az ok: budapesti diplomáját nem fogadták el a román tanügyi hatóságok, nem lévén a két ország között reciprocitás, vagyis viszonosság.
A sors kifürkészhetetlen útjaira kell gondoljunk, amikor azt olvassuk Domokos Pál Péter visszaemlékezésében, hogy a felmondással egyazon idôben került kezébe Bartók Béla könyve. Ebbôl megtudja, hogy Bartók és Kodály elvégezte a népdalgyűjtést az egész magyarlakta területen, kivéve a moldvai Bákót és környékét.
„Ahogy ezt olvastam, azt sugallta a bensôm: menj és végezd el te, amit ôk nem végezhettek el. Gondolkodás nélkül bementem Moldvába. ...Bejártam a csángó magyar falvakat, én hoztam Moldvából az elsô magyar népdalt."
A kutatók általában elôször mindent elolvasnak a választott témáról, s csak azután kezdenek a gyakorlati tanulmányozáshoz. Domokos Pál Péter fordítva tette: szekeret, lovat és elegendô élelmet vásárolt, s útnak indult. Máskor kerékpáron, vasúton utazott, de volt, hogy gyalogosan kelt át. Amikor már sok mindent látott, tapasztalt, akkor fogott az elmélethez, vagyis a csángókról szóló irodalom elolvasásához.
„A csángókat a világ legelhagyottabb népének láttam, tartottam – foglalta össze tapasztalatait. – A kenyér, a maga mindennapi használatában, akkor ott nem volt ismeretes. Inkább a puliszkát fogyasztották, és ennek az állandó puliszkaevésnek a következménye volt a pellagra betegség, amelyet fôképpen az elôrehaladottabb korú asszonyok kaptak meg, és ami bizony lelki összeomlással is járt. Az egész csángó táj orvosi ellátottsága elképzelhetetlenül rossz volt. A legnagyobb községekbe is alig jutott orvos. Étrendjük csak néhány ételbôl állott, és az öltözködésükben is meglátszott az elmaradottság."
Itt nem kellett a házi szôttes viseletére bíztatni az embereket. Minden ruha otthon készült, de minden gyönyörűen kihímezve, s a hímzés a lányok, asszonyok ingének az ujján azt is elárulta, hogy az illetô melyik faluban született, gazdag-e vagy szegény, idôs-e vagy fiatal.
„Olyan szavakat, szokásokat, dallamokat ôriztek meg, amiket mi, a Kárpátokon belül élô magyarok már elfelejtettünk. Figyelmemet igyekeztem kiterjeszteni a népélet minden területére, a szántás-vetéstôl és a szövés-fonástól a betlehemezésig és a lakodalmi szokásokig szinte mindenre.
A „nadrágos embert", a távolról érkezett idegent eleinte bizalmatlanul fogadták a falvakban.
„A nadrágos ember ôket úgy hívta, hogy bangyen, ami azt jelenti: félhülye, állat. De amikor látták, hogy én nem nevetem ki ôket, és nem csúfolkodom velük, hanem emberként beszélek, akkor elkezdôdött a beszélgetés, és mai napig is tartana, ha ott maradhattam volna közöttük. Ugyanígy volt az énekkel is. Amíg megkezdték, nagyon nehéz volt a feladatom, de ha már megkezdték, nem fogytak ki az énekbôl. Még ma is jegyezhetném, oly bôséggel és oly gazdagsággal ôrzik szívük mélyén a magyar népdalt."
„Az asszony a középpontja az egész csángó életnek. És ez az asszony folyton énekel, mert az ének könnyít a nehézségeken, a fájdalmat is enyhíti és az örömet is fokozza."
Ezeknek az énekeknek a gyűjtésére indult Domokos Pál Péter Moldvába, de amit látott és hallott, az olyan hatást gyakorolt rá, hogy szinte egész életét e népcsoport megmentésének szentelte.
„Valóságos vándorapostol módjára járta be a moldvai falvakat és gyűjtötte az ott élô magyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagot" – írta róla Szabó T. Attila nyelvészprofesszor, az erdélyi tudomány másik óriása.
A népdalok, amelyeket talált, a legrégebbi magyar népdalréteggel egykorú, zömmel pentaton dallamok. Ugyanígy lenyűgözte az az archaikus magyar nyelv, amelyet a csángók beszéltek. Példaként idézi egy idôsebb asszony szavait: „jen miég tizessen nem iltem", azaz: „én még tüzesen nem ültem", vagyis vonaton nem utazott soha. Ebben a zárt világban, amely a trianoni döntés elôtt is a román királyság, még régebben az oláh fejedelemség fennhatósága alatt élt, a nyelv, a dallamvilág, de az életkörülmények, a gazdálkodás módja is arról a korábbi világról ad hírt, amikor elszakadtak a magyarságtól.
De mikor és hogyan kerültek arra a területre, ahol élnek? – a fiatal kutatót egyre jobban izgatta a moldvai magyarok múltja, s az is: hogyan lettek római katolikusok valamennyien ott, ahol a román környezet görög katolikus, de még inkább görög otrodox vallású?
A választ keresve 1931-ben bukkant egy román nyelvű, A kunok és püspökségük című könyvre, amely Balázsfalván jelent meg. Szerzôje Ion Ferent, azaz Ferenc János moldvai minorita szerzetes, aki szerint az 1200-as években Moldvában kunok éltek, s megkeresztelésükre a pápa Róbert esztergomi érseket küldte. Domokos Pál Péter további adatok reményében felkereste a vatikáni levéltárat, ahol megerôsítést nyert, hogy 1227-ben történt a térítés, Milcovban püspökséget is alapított a pápa, s élére a magyar dominikánusok priorját állította. A vele érkezett egyházi személyek és a megkeresztelt kunok alkották a csángók magvát.
A „csángó" szót – Domokos Pál Péter kutatásai szerint – 1400-ban írták le elôször a tömegbôl valamikor valami miatt lemaradt, s azzal párhuzamosan haladó csoport jelölésére, de – a közhiedelemmel ellentétben – nincs pejoratív jelentése a névnek.
A századok folyamán több, kisebb-nagyobb hullámban érkeztek a magyarok Moldvába a Kárpát-medence különbözô vidékeirôl. A huszita üldözések, a hadak pusztítása éppen úgy okot szolgáltatott a menekülésre, mint az éhínség, nyomor, amelybôl kiutat jelentett Moldva gyéren lakott és jól termô vidéke. Amikor ezek az áttelepülési hullámok zajlottak, még nem alakult ki a mai értelemben vett nemzettudat. Csupán az 1764-es madéfalvi veszedelem néven ismert mészárlás elôl menekülô és Moldvában falvakat alapító székelyek leszármazottaiban fedezhetô fel különbözô fokon a magyarságtudat. A csángók többsége identitását a római katolikus vallásban találja meg, ezzel különbözteti meg magát a görög katolikus vagy a görög ortodox románságtól még akkor is, ha már románul beszél. A nyelvvesztés folyamata ugyanis felgyorsult a csángóknál magyar nyelvű iskola és magyar nyelvű hitélet hiányában.
„Az 1622 óta a De Propaganda Fide által küldött olasz misszionáriusok akadályozták a magyar nyelv fejlôdését Moldvában, sôt fokozatosan ki is tiltották a templomból. Olaszok lévén könnyebben tanultak meg románul, ezért híveiket is arra irányították. Ez a szándékuk az állam szándékával is egyezett, ezért az addig Moldvában legrégibb idôk óta otthonos magyar nyelv üldözötté vált. Többek közt Petrás Incze János említi 1838-ban egy levelében, hogy a »moldvai népnek a magyar nyelvet isteni szolgálatjaiban megtiltották« és hogy a (missziós) »Igazgató a magyar nyelvet ökör bôgésnek, szamár ordítású kiejtési nyelvnek nevezte«" – írja Domokos Pál Péter 1986-ban.
Petrás Incze János (1813–1886) csángó minorita szerzetes és népdalgyűjtô munkássága nem volt ismeretlen a kortársai elôtt. Döbrentei Gábor a Magyar Tudományos Akadémia titkára találkozott vele Erdélyben, Borszéken és alaposan kikérdezte a moldvai csángók életérôl, nyelvérôl, szokásairól a Pusztinán szolgáló lelkészt. A 38 kérdésbôl, valamint a részletes válaszokból álló interjút a Tudománytár 1842-es évfolyamában jelentette meg. A csángók lélekszámát Petrás Incze János akkor ötvenhétezer-háromszázra becsülte, hozzátéve, hogy már nem mind beszéli a magyar nyelvet. Olyan pedig, aki folyamatosan tudna írni, nagyon kevés akad köztük. A kun eredet mellett, amelyre egy-két földrajzi névbôl következtet, a jászokat is a csángók ôseinek tartja, erre utal az egyik moldvai város: Jászvásár (Iasi) neve. A csángók csak azt tudják magukról, hogy „nagyon régiek", és a madéfalvi siculicidium elôl Moldvába menekülô székelyektôl megkülönböztetik magukat.
Domokos Pál Péter igen fontos forrásnak tekintette Petrás Incze János népdalgyűjtését és írásait. Utóbbiakat, a Tudósítások-at közreadta az említett „...édes Hazámnak akartam szolgálni..." című könyvében 1979-ben.
Akkor, 1931-ben megírta ugyan moldvai útjainak tapasztalatait, de hiába vitte pártokhoz, egyházakhoz, egyesületekhez, elôször senkit sem érdekelt. Mígnem egy csíkszeredai nyomdász, Péter Ferenc felajánlotta, hogy kiadja 500 példányban. Amikor megjelent a Moldvai magyarság című könyv, és eljutott Budapestre is, egyszerre foglalkozni kezdtek vele az újságok, szakfolyóiratok. (A könyv azóta hat kiadást ért meg.)
Moldvából visszatérve ismét taníthatott, ezúttal a kézdivásárhelyi tanítóképzôben, majd ismét, immár végleg eltiltják a pályától. Akkor Gyergyóalfalu hívta meg kántornak, ahol három éven át, 1936-ig működött. Egyik legszebb emlékeként ôrizte az ott töltött elsô karácsonyt, amely úgy indult, hogy elment a falu legjobb énekeséhez megkérdezni: mit énekeljenek az éjféli misén?
„Azt válaszolta Mihály bácsi: – Hát maga a kántor, maga tudja, hogy mit kell énekelni! – Én tudom, de azt szeretném, hogyha azt énekelnôk, amit a nép tud. – Az már más! – és akkor elénekelte nekem az egész éjféli misének az énekanyagát, én lekottáztam, és a misén felvittem magam mellé. Ô énekelt, én játszottam a dallamokat, és az egész nép egy emberként énekelt úgy, hogy ehhez hasonló hatás alatt nem voltam akkor se, amikor Bécsben, a világ legnagyobb karmesterével a Wagner-kört hallgattam. Ez az egyszólamú ének, amelyet ezer és ezer ember énekel, utolérhetetlen és egészen csudálatos.
Majd azzal zárult le az éjféli mise, hogy a kinyílt ajtókon kivonulva a Csordapásztorok, midôn Betlehemben című éneket énekelték. Mindenki énekelt, és ahogy mentek szét az utcákon, úgy halkult el az ének, amire aztán végsô csend következett: a karácsony éjszakája."
Az Alfaluban töltött évek alatt már számon tartja ôt Kodály, Bartók és Szabolcsi Bence. Utóbbit korábbról is ismerte, amikor Szabolcsi Csíksomlyón járt a Kájoni-emlékeket fényképezni. A Kájoni-gyűjtés révén jutott el elôször Kodályhoz is Domokos Pál Péter. Elég félve kopogott be az Andrássy úti lakásba, de amint a Tanár Úr megnézte, mit hozott az ismeretlen fiatalember Erdélybôl, csakhamar felengedett a hangulat, s a tapasztalt népzenegyűjtô sok értékes tanáccsal látta el a fiatal kollégát.
Szinte ugyanígy játszódott le elsô látogatása Bartóknál, aki rögtön írásba adta véleményét, miszerint olyan értékesnek találja Domokos Pál Péter gyűjtését, hogy kiadása fontos lenne.
Mindhármójuktól kapott jótanácsokat, idônként megbízást is. Kodály például arra kérte, hogy kutassa fel az „Ó, áldott Szűzanya" kezdetű ének régi dallamát. Szabolcsi Bence egy falusi cigány hegedűssel akart találkozni, el is utazott Alfaluba feleségével együtt. Bartók pedig Moldvába készült, s amikor nem valósult meg az útja, Domokos Pál Péter gyűjtött össze néhány jó énekes asszonyt és férfit Moldvából és hozta fel ôket Budapestre, a Rádióba.
„Bartók professzor urat is értesítettem ezeknek az énekeseknek az érkezésérôl. Bartók minden hangjukat jegyezte, és a teljes anyag Pátria-lemezre került, s a lemez meg is jelent. A teljes anyagot én Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángókkal című, 1981-ben megjelent könyvemben kiadtam az elsô betűtôl az utolsóig."
A bécsi döntés, Észak-Erdély visszacsatolása Magyarországhoz, nagy fordulatot hozott Domokos Pál Péter életébe: Hóman Bálint kultuszminiszter kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképzô igazgatójává. A minisztériumban azonban kifogásolták, hogy nincs magasabb tanári képesítése. Válaszul a tudós summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelmébôl és magyar irodalomból.
Kolozsvárott kikérte véleményét az oda érkezô Teleki Pál miniszterelnök arról, hogy hová telepítené a Bukovinából hazahozandó magyarokat. Domokos Pál Péter határozott válasza az volt, hogy a székelység nyugati peremére, ahonnan egykor kikerültek.
„Ha oda valami miatt nem mehetnének, hová vinné ôket? – folytatta tovább Teleki. Azt mondtam, akkor azoknak a helye az ország szívében van, mert határon eleget voltak, és az életük így megváltozna, megkönnyebbülne. – Mit szólna ahhoz – volt a harmadik kérdése –, ha ôket Bácskába telepítenôk? Erre azt válaszoltam, ez a terv rossz, mert ismét határszélre kerülnek, és kezdôdik minden elölrôl."
Pontosan ez történt. Tizennégyezer bukovinai és ezer moldvai csángó magyart hozott haza a kormányzat a visszacsatolt Bácskába, a szerb telepesek helyébe, ahonnan azonban ismét költözniük kellett a háború után, akkor a Magyarországról kitelepített svábok falvaiba.
1944 ôszén Domokos Pál Péternek is menekülnie kellett feleségével és négy gyermekével Budapestre. A közoktatási, majd a népjóléti minisztériumba kerül. Hadirokkantak, -özvegyek, -árvák szociális gondozásával foglalkozik, de mert számukra amerikai segélyeket – jóllehet csupán civil adományokat – vett igénybe, az 1948-ban hatalomra kerülô kommunista vezetés utcára tette.
„Mint írónak, nekem is juttattak sváb birtokot Szárászpusztán. Én akkor egyedül – a családom Pesten maradt – lementem Szárászpusztára és ott szántottam-vetetttem... Nem volt könnyű munka, de szívesen végeztem. Beszolgáltattam az elôírt dolgokat, a családomnak pedig küldtem fel a kenyeret, az ennivalót. Így éltem az életemet a moldvai csángó magyarok között, akik Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes nevű községekbe voltak hazatelepítve. Azért mentem közéjük, hogy legyen, akihez szóljanak, hogyha valamilyen problémájuk, nehézségük, kérdésük van."
A csángók körében folytatta a népdalgyűjtést. Csángó népzene című könyve, amelynek anyagát Rajeczky Benjamin közreműködésével állította össze, több kiadást megért azóta.
Két és fél év után azonban elvitte az ÁVO, s bár szabadon engedték, kis földjét visszavették. Kénytelen volt a fôvárosba jönni, hogy valami munkát találjon. Csupán építkezéseken dolgozhatott fizikai munkásként, míg végre egy újpesti általános iskolában matematika-fizika tanárként alakalmazták. Innen egy tisztességes tanfelügyelô áthelyezte a József Attila Gimnáziumba. Ott és a szomszédos Kaffka Margit Gimnáziumban tanított 1961-ben történt nyugdíjba vonulásáig.
Végre nem kellett idejét megosztania a kenyérkeresô munka és a kutatás között. Négy könyvet és számos tanulmányt írt a következô években, az eddig említetteken kívül nagy zenetörténeti érték a Hangszeres magyar tánczene a XVIII. században című, mert korábban az a vélekedés tartotta magát, hogy nincs írásos hagyatékunk abból az idôbôl.
„Kodály szerint minden XVIII. századi kottafej aranyat ér. Akkor végigmentem én a magyarlakta területen, és kétszáznegyvennyolc hangszeres magyar táncot tettem az Akadémia asztalára."
A lengyelországi Cz´stochowában a pálosok felkérésére kutatta a régi kéziratokat, így talált rá egy 1501-bôl való magyar nyelvemlékre, egy Mária-imádságra. Ugyanebbôl az idôbôl egy kézdiszentléleki földjegyzéket, Párizsból egy dominikánus szerzetes 1307-ben Magyarországról szóló feljegyzésének másolatát hozta el, mert mindent igyekezett közkinccsé tenni, a magyar múltról szóló bármilyen apró emléket, híradást, amivel csak találkozott.
Szívügyének továbbra is a csángók szolgálatát tekintette. 1985-ben Bukarestben kiadtak egy több mint 200 oldalas román könyvet, amelynek címe magyarul: A moldvai csángók eredete. A szerzô, Dumitru Martinas nyugdíjas tanár szerint: „A tulajdonképpeni csángók, akik a Szeret középsô völgyében élnek, egy eredetileg régi erdélyi román népcsoportot képviselnek, akik hajdanában elszékelyesedtek, kétnyelvűekké váltak, majd Moldvába menekültek."
Martinas tanulmányát lelkesen felkarolta a román sajtó, s minthogy a szerzô idôközben meghalt, követôi folytatták a „tudományos" elemzést.
Domokos Pál Péter indíttatva érezte magát, hogy válaszoljon a könyvre és a körülötte zajló vitára. Egyrészt rámutatott arra, hogy sem Martinas, sem elméletének méltatói nem tudnak magyarul. Másrészt hivatkozott korábbi, még valóban tudományos román forrásokra, amelyeket ô eredeti nyelven tudott olvasni. Az 1898-ban Bukarestben kiadott Románia Nagy Földrajzi Szótárá-ban még az áll: „...csángók, akik beláthatatlan idôk óta, talán a Moldvai Fejedelemség megalapítása elôttrôl lakják a Szeret völgyét..." Ezzel szemben egyre jobban erôsödik – és Trianon után szinte kizárólagossá válik – az a román nézet, hogy ôk minden más népnél elôbb voltak ott Erdélyben, de mindig el voltak nyomva a magyarok által.
„Ezzel szemben az az igazság, hogy a XIV. század végén összesen 18 300 román élt Erdélyben, ugyanakkor a magyarok száma 310 ezerre tehetô. Templomuk akkor még – hiszen csak nemrég szivárogtak be Erdélybe – egyetlen egy sem volt, a magyaroknak pedig – a vatikáni dokumentumok szerint – több mint 600. Ám a XVIII. században, amikor már valóban többségben voltak, mindenük megvolt... püspökségük Balásfalván, Nagyváradon, Szamosújváron és Lugoson; mindenütt teológiájuk is létezik, s iskolák százait működtetik. Ugyanekkor a moldvai katolikus csángó magyaroknak nincs egyetlen olyan templomuk, ahol az anyanyelvükön prédikálna és misézne a pap, magyar iskolára pedig még csak nem is gondolhatnak. De a világ szemébe azt a port szórják, hogy ôk vannak elnyomva Erdélyben."
Domokos Pál Péter, aki csaknem negyedszázadot élt román fennhatóság alatt, arra mutat rá, hogy miközben a maguk számára semmit sem tartanak elegendônek, addig nem képesek elviselni a más nyelvű, más vallású népeket. 1889-ben Camilli moldvai püspököt hiába kérlelték a csángó magyar katolikusok, hogy a saját maguk által épített templomukban magyarul imádkozhassanak. A püspök azt válaszolta: „ha magyarok vagytok, menjetek Magyarországra, s ott imádkozzatok, ahogy akartok, de itt más nyelven, mint oláhul, nem lehet! (De sokszor kellett hasonló felszólításokat hallgatniuk a moldvai, Trianon után pedig már az erdélyi, partiumi magyaroknak is!)
Még otthon, Erdélyben élt Domokos Pál Péter, amikor értesült a moldvai hatóságok fellépésérôl a magyar nyelvhasználat ellen: 1938-ban Bákó megye prefektusa kiadja a rendeletet: „A községházán vagy más nyilvános helyeken nem szabad más nyelven beszélni, csak románul..." Az állam ebben a kérdésben mindig számíthatott a – Domokos Pál Péter szavaival – „janicsár papok" támogatására. Példaként említi Mihai Robu (eredetileg Rab Mihály) püspököt, aki azt nyilatkozta egyik papi jubileumán az ôt kérdezô újságíróknak, hogy a csángó nyelv az nem nyelv, hanem egy szedett-vedett keverék, amin ô is beszélt még gyermekkorában, de püspökként már elfelejtette.
Ha Romániában a nacionalizmus, Magyarországon az internacionalizmus állt szemben mindazzal, amit Domokos Pál Péter képviselt. Házkutatás, kihallgatások, rendôri felügyelet a tudós osztályrésze az 1960-as években. Az egyik így zajlott le:
„Azt kérdezték: »Milyen társadalmi megmozdulásokban vesz részt?« Mondom: »Kérem szépen én minden hónap elsô vasárnapján délután 6 órakor a Csíkvármegyébôl Pestre került emberekkel összejövök és beszélgetünk.« – »Mirôl?« – »Mindenrôl: a napi eseményekrôl, a szülôk sírjáról, a virágoskertrôl és egyebekrôl.« – »Nekik más az értesülésük – mondták – és arról kérdeztek, hogy mit csinálok?« – »Dolgozom, amióta tudom az eszemet, és fogok dolgozni halálomig a népemért.« – »Micsoda népemért?« – »A magyar népért, a székely népért.« – »Jóember, maga el van maradva, ilyen nincs, hogy magyar nép, székely nép, csak ember van, és fôképpen kommunista ember!« Akkor rendôri felügyelet alá helyeztek és hét hónapig ott voltam. Nem mehettem nyilvános helyre, és 12 órakor éjjel tíz alkalommal feljöttek hozzám, hogy megállapítsák, hogy otthon vagyok-e és mit csinálok."
A Csíkból elszármazottakkal való beszélgetésekre neki magának is szüksége volt, hiszen mindig mondogatta, hogy itt, Magyarországon csak testileg van jelen, lélekben otthon van, és haláláig ott is maradt.

Csángó mise a Bazilikában, 1991-ben

A nyolcvanas évek vége felé, amikor már nem idézték be a rendôrségre azokat, akik a közös szülôhely, közös érdeklôdés okán egymás társaságát keresték, sôt: már hivatalosan egyesületként jegyeztethették be magukat, megalakult Budapesten a Lakatos Demeter szabófalvi csángó költô nevét viselô egyesület, amelynek célja azok összefogása volt, akiknek fontos volt a moldvai magyarság ügye, mert tudták, hogy templom és iskola, e két – nyelvet és önazonosságot megtartó – alapintézmény hiányában felgyorsult a teljes nyelvváltás, de legalábbis egy keverék nyelvvé hanyatlás már-már visszafordíthatatlan folyamata.
Mostanában, a huszonnegyedik órában azonban bíztató változásokról is érkeznek hírek. Az utóbbi egy-két évben az Európa Tanács, az UNESCO, a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és más kisebbségvédô nem kormányzati szervezetek is foglalkoztak a csángók ügyével. (Éppen e cikk írásának idején hangzott el a hír a Magyar Rádióban, hogy a moldvai Bákó megye két településén: Pusztinán és Klézsén hivatalosan is megkezdôdhetett az iskolákban a magyar nyelv tanítása – heti két órában. Az elsô magyar nyelvű szentmisét is megtartották magyarországi lelkipásztor celebrálásában; a magyar kulturális miniszter pedig a Népművészet Mestere kitüntetésben részesítette Demeter Antalné Jézsó Anna csángó népművészt.)
Síron túli elégtétel mindez Domokos Pál Péternek, aki egész életét, munkásságát a csángóknak szentelte, ahogyan a fiatalabb pályatárs, a Svájcban élt Veress Sándor jellemezte: „Ami életművét megkülönbözteti másokétól, sôt sokak fölé is emeli, az a tudósi felelôsségtudatán túl a minden sorából sugárzó személyes elkötelezettség humánus melege. A csángó falvak népét nem mint tudományos elméletekre kiszemelt statisztikai objektumot közelíti meg, hanem mint örömeiket és búbánataikat megélô embertársait, akik a puszta létezésükkel, nyelvükhöz, dalaikhoz, szokásaikhoz, hitükhöz való ragaszkodással évszázadokon át íratlan történelmet csináltak ôsi földjükön. A csángókérdés ilyen sokrétű, dokumentáris jellegű feltárása felbecsülhetetlen értéke a magyarságkutatásnak."
Domokos Pál Péter egyszerű magyarázatot adott indítékaira:
„... úgy gondolkozom, hogy ha minden nép, a nagy népek és a még nagyobbak szeretik a sajátjukat, miért ne szerethetném én is. És a népem helyett, aki nem tud szólni, miért ne szólhatnék én, akit megáldott a sors azzal, hogy el tudja mondani azt, amit a népe nem tud."

A cikkhez felhasznált anyagok:

Domokos Pál Péter: „Édes hazámnak akartam szolgálni..." (Hanák Gábor és Pálfy István televíziós dokumentumfilmjének szerkesztett változata). Kortárs 1986/7.
Domokos Pál Péter: A moldvai csángók eredete. Téka, 1986.
Halász Péter: Kik azok a csángó magyarok? Híd, '91 próbaszám.
Halász Péter: Születésnapi beszélgetés a 90 esztendôs Domokos Pál Péterrel, Erdélyi Magyarság, 1991. augusztus.
Dr. Polgárdy Géza: A csángók apostola. Új Idôk 6. évf. 12. szám.
Rádióinterjú Domokos Pál Péterrel (riporter: Albert Gizella) .