MI MAGYAROK, CSEHEK, SZLOVÁKOK ÉS RUSZINOK

A Felvidéken születtem 1922-ben, csehszlovák uralom alatt. Hatéves koromban, 1928-ban a kiutasított szüleimhez költöztem. 1939-ben visszatértünk. 1945-ben a szüleimet újból kiutasították. Hadifogságból fél év múlva hazatérve engem is kiutasítottak a szlovákok, de azért gyakran visszajárok, és isme-rem ennek az új országnak politikai, történelmi és gazdasági eseményeit. Aki a középkori Magyarország városait és falvait meg szeretné ismerni, az gyakran látogasson el a mai Szlovákiába, mert ezt az országrészt megkímélte a török megszállás és pusztítás. A törökök Érsekújvárig, Léváig és Fülekig jutottak el, ott is csak rövid ideig tartózkodtak.

A szlovák nemzet és annak elődei 800 éven át jó viszonyban éltek velünk Szent István országában. Főleg T. G. Masaryk és E. Beneš magyargyűlölete tette tönkre az utóbbi évszázadot és az emberi kapcsolatokat. 1918 nyarán az USA-beli Pittsburgh-ban Masaryk, a cseh emigráció vezetője, az amerikai szlovák emigrációval aláíratta Csehszlovákia létrehozásának tervét. Andrej Hlinkát, rk. plébánost, a szlovákok politikai vezetőjét, aki szintén részt vett ezen a tár-gyaláson, Masaryk ezzel győzte meg a csatlakozásról: „Magyarország vesztes ország, tehát ha ott maradtok, sze-génységben fogtok élni, ha csatlakoztok Prágához, Csehszlovákia győztesként magas életszínvonalat fog nek-tek biztosítani.” Andrej Hlinka három évvel később emlékirataiban élete nagy tévedésének minősítette ezt a dön-tést, és rendkívül kárhoztatta a cseheket, mert nem hozták létre a szövetségi államrendet, amiben megegyeztek! Hlinkát Prága börtönbe záratta. 1918 őszén a Magyar Köztársaság Kormánya a szlovákoknak területi autonómiát adott, amit Prága diplomáciai úton azonnal megbuktatott.

A szabadságharc bukása után a magyar állam jogilag nem létezett, 1850-től 1866-ig, a Habsburgokkal történt kiegyezésig. Hazánk osztrák tartományokból állt. A Habsburgok hosszú időn át a magyar állam ellen uszították a nem-zetiségeinket, így akartak uralkodni felettünk. Ez lett a vesztük, mert 1918 novemberében kártyavárként omlott össze a 400 éves birodalom, minket is a romok alá temetve, ami Isten büntetése volt: nekik az ellenünk elkövetett sok bűnük, valamint a 13 aradi magyar tábornok kivégzése miatt, – nekünk pedig azért, mert 1866-ban kiegyeztünk velük. Ebben a politikai légkörben, 1863-ban, Ferenc József császári rendelettel engedélyezte, hogy a szlovákok Túrócszentmárton-ban megalapíthassák a Matica Slovenska (magyarul Szlovák Anyácska vagy Méh Anya) kulturális egyesületet, amely nemsokára politikai szerepet vállalt: Magyarország ellen uszított, – ezért 1875-ben a Magyar Kormány feloszlatta.

1918. október 30-án Túrócszentmártonban a Matica Slovenska vezetése kinyilvánította a szlovákok önren-delkezését a város helyi lakosságából és a szomszéd falvakból összehívott nép előtt… A Magyarországtól történő el-szakadásról általános felvidéki népszavazást sohasem tartottak, tehát nagymértékű önkényeskedés történt!…

A háború kitörésekor Masaryk sikeresen kibújt az osztrák rendőrség kezei közül, és Franciaországba emigrált. Beneš nemsokára követte őt. Masaryk végigjárta az Antant országait az USA-tól Oroszországig, még Leninnel is tárgyalt. Beneš viszont Párizsban a cseh emigráció irodáját vezette, – francia nyelvtudását és kitűnő kapcsolatait felhasználva, az egyetemeken előadásokat tartva, sikeresen lázított az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. Megírta hírhedt könyvét francia nyelven: „Zúzzátok szét Ausztria-Magyarországot!” Franciául: „Détruisez l’Autriche-Hongrie! La martyre des Tcheco-Slovaques à travers l’histoire. (Párizs, 1926. Librairie Delagrave). Ezt a szegedi egyetem Történész Diákköre 1992-ben magyar nyelven adta ki. Olvastam, és akit érdekel, annak ajánlom. Újabb kiadására nem került sor, pedig minden magyar történelemtanárnak ismernie kellene! Kormányaink keveset tesznek annak érdekében, hogy ellássák az oktatást ilyen és ehhez hasonló, különleges tanári segédkönyvekkel (pl. GULAG-sorsok).

A „legkeresztényibb király”, a francia I. Ferenc 1515-ben került a trónra, és uralkodása idején kortársa volt Habsburg V. Károly német császárnak, tehát érdekében állt, hogy keletről ellensúly alakuljon ki a Német-Római Szent Birodalommal szemben. Ezért levelet írt a török szultánnak, hogy indítson háborút Bécs ellen, ahol Károly öccse, Habs-burg Ferdinánd lett Ostmark, Ausztria főhercege, majd magyar király. Ettől függetlenül is, a török hadsereg megkezdte magyarországi előnyomulását. 1521-ben elesett Nándorfehérvár (ma Belgrád), 1526-ban volt a katasztrofális mohácsi csatavesztésünk, majd 1529-ben megindult a török hadsereg Bécs ellen, de Kőszeg ostroma elhúzódott, nem tudták elfoglalni. A közelgő őszi időjárás miatt a török hadsereg visszavonult téli szállására. Ekkor kezdődtek a franciák minket is érintő akciói. 1526-ban a mohácsi katasztrófa után a magyar nemesség biztonságosabbnak látta, ha a török ellen a Német Birodalomtól vár segítséget a törökkel szövetséges Szapolyay János magyar királlyal szemben. Ezért királlyá koronázták Habsburg Ferdinándot is. Magyarországon tehát kettős királyság alakult ki. Szapolyay János halála után Habsburg Ferdinánd ostrom alá vette Buda várát. Nagy Szulejmán szultán az özvegy királyné segítségére sietett, azzal a céllal, hogy Budát elfoglalja. A királynét és fiát Erdélybe küldte, Gyulafehérvárra, ahol a szultán támogatásával meg-alakult az Erdélyi Fejedelemség.

146 éven át, 1687-ig Erdély lett a magyarság mentsvára, amíg a Habsburgok el nem foglalták. Buda, Magyaror-szág fővárosa, 145 évre a török tartomány székhelye lett. Bécs ostromára 1683-ban került sor. Bécset a lengyel király, Sobieski II. János lovas csapatai mentették meg. A Habsburgok csak annyira támogatták a magyar végvári erődrend-szer védelmét, hogy hátvédjük legyen a nyugat-európai, a franciák elleni harcok miatt. A híres magyar szitok: „eredj a francba!” abból ered, hogy a császári hadseregben besorozott magyarok is kénytelenek voltak a francia frontokon har-colni. 1686-ban XI. Ince pápának, az Odescalchi olasz bankárcsalád fiának köszönhetjük, nem a Habsburgoknak, hogy családi vagyonát feláldozva, sikerült egy európai koalíciós hadsereget létrehoznia, és Magyarország fővárosát, Buda várát, 145 évi török uralom alól felszabadítania (1686.09.02-án). Ezt követően a Habsburgok Savoyai Jenő francia herceget nevezték ki a török elleni felszabadító harcok főparancsnokává, aki részt vett Buda vára visszavéte-lében, és Zentánál is megverte a török szultán csapatait. A császári hadsereg 1716-ban visszafoglalta Temesvárt, így végül kiverte a török hadsereget Magyarországról. I. Lipót, Habsburg császár és magyar király, ezek után Magyarorszá-got hadizsákmányként kezelte. Azért törtek ki a magyar szabadságharcok, mert a magyar nép úgy érezte, hogy a Habs-burg uralom rosszabb, mint a török megszállás. Ezért erősödött a kuruc felkelés. Elnevezése a középkori, török-ellenes, keresztes hadjáratok latin nevéből ered (crux, vagyis a kereszt).

Az osztrákká vált Burgenland (Őrvidék) egykori tartományfőnökének, Theodor Kerynek volt egy nagyon fontos kijelentése: „A magyarok véráldozata és gazdasága nélkül Ausztria sosem lehetett volna nagyhatalom!...” Ostobák voltak a Habsburgok, hogy nem Budára helyezték a székhelyüket: akkor nem kellett volna annyi harcot vívniuk a kurucok ellen. Azért maradt Bécs a székvárosuk, mert az közelebb volt a Német Birodalomhoz és a francia fronthoz. Az a véleményem, hogy a Habsburgok politikailag vakok voltak, és osztrák környezetükből eredően magyarellenesek.

Már Buda felszabadítása előtt, az 1670-es évektől kezdődően „kuruc” lett a császári elnyomás elleni felkelések neve. A császárpártiak voltak a labancok. Thököly Imre (sz. 1657. Késmárk – 1705. Törökország, Nikomédia)1677-ben állt a felkelés élére, de a törökökkel együttműködve. Bécs ostromában is részt vett a török hadsereg szövetsége-seként, majd a zentai csatában is. A zentai súlyos kudarc után a szultán Törökországba száműzte. Ott élt feleségével, az özvegy Zrínyi Ilonával. Onnan hozták haza hamvaikat 1906-ban. Zrínyi Ilona sírja fia mellett van a kassai dómban, Thököly Imre sírja Késmárkon, az evangélikus templomban. A kuruc szabadságharc idején született a Felvidéken ez a híres nóta, amely az akkori magyar sorsot kitűnően bemutatja: „Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!” A kuruc felkelés 1703-ban lobbant újra lángra, amikor II. Rákóczi Ferenc visszatért Lengyelországból. Ez a küzdelem 1711-ig tartott, és a nagymajtényi síkon fegyverletétellel, de nem katasztrófával, hanem kompromisszummal végződött. A továb-bi harcnak nem volt értelme, mert XIV. Lajos francia király nem tudta jelentősen segíteni Rákóczit. A sok bíztatás és re-ménykedés végül semmivé vált. A magyar nemzet újabb felkelése 1848-ban, a békés polgári forradalom után indult meg, mert az átalakulást a Habsburgok ellenezték. A Zágrábból ide irányított Jelačić osztrák-horvát hadserege megtá-madta a törvényes magyar kormányt, és ezzel ellentámadásra kényszerítette a nemzetet. Az osztrák császári csapatok elseperték a törvényes magyar kormányt – budai és pesti bevonulásukkal az új Lánchídon át –, Kossuth Lajos Debre-cenből irányította a szabadságharcot. Az akkor még tótnak nevezett népteljes odaadással vett részt mindhárom szabadságharcunkban (Thököly, Rákóczi, Kossuth), tehát akkor még nem voltak ellenségeink!

Nagy Szulejmán szultán észrevette, hogy a török és a magyar testvérnép, de nem tudott minket rávenni, hogy csatlakozzunk hozzá. Mi Európához tartozónak érezzük magunkat, ezért kénytelenek voltunk szembeszállni a török nagyhatalommal, mert nem akartunk azonosulni a rabszolgatartó társadalmi-politikai rendszerükkel és az iszlám vallás-sal. Mi a római pápára hallgattunk. Elvéreztünk a másfél évszázados védelmi harcokban. Vérveszteségünk pótlását a Habsburgok különböző népek betelepítésével oldották meg, mert szükségük volt földművesekre, iparosokra, adófize-tőkre és katonákra. Így lett magyar többségű hazánk másfél évszázad alatt 46%-ban nemzetiségekkel együtt élő or-szág. Érdekességként megemlítem, hogy a mostani török-magyar nagy barátság abból ered, hogy a sok, rabszolgának elhurcolt magyar vére a mai törökökben génként visszatükröződik.

Nagy-Britannia hosszú időn át fontosnak tartotta a Habsburg Birodalom fennmaradását az európai egyensúly érdekében. Még 1848/49-ben sem állt a magyar szabadságharc mellé. 1918-ban egyszerre csak feladta alapelvét, és Európa politikai átformálását átengedte a franciáknak. A franciákat viszont csak a bosszú vezette, és arra törekedtek, hogy a náluknál kétszer nagyobb lakosságú Német Birodalom ellen keletről is legyen francia érde-keltségű ellensúly, katonai szövetség. Ennek két évtized múlva súlyos következménye lett. A franciák bíztatására a lengyelek (Beck külügyminiszter) ellenálltak a náci német korridor-követelésnek, ezért áldozatul estek a német had-sereg támadásának. Így indult meg a II. világháború: német, szlovák és szovjet katonai összefogással. A szovjet hadi-fogságba esett, 12 ezer fős lengyel tisztikart Sztálin Katyńban agyonlövette, és tömegsírokba lökette.

Az I. világháborúban a csehek tömegesen dezertáltak (kb. 150 ezren) a császári hadseregből az ellenséghez: Oroszországban, Olasz- és Franciaországban. Ezekből alakult a Cseh Légió. Masaryk az Antanttal elismertette, hogy Csehország átállt a szövetségesek oldalára, így szövetséges hadviselővé lett. A magyarországi ezredekben szolgáló szlovákok – a törpe kisebbséget kivéve – viszont sosem dezertáltak, kitartottak az utolsó napig. Ez is azt bizonyítja, milyen nagy űr tátongott e két nemzet között. A I. világháborúban 78 ezer szlovák nemzetiségű honvéd halt hősi halált! A szlovákok kiváló katonák, nagyon jó munkaerők, szorgalmasak és Budapestet 1914-ig ők is építették.

1918 őszén az Antant szabadkőművesei hazaküldték gróf Károlyi Mihályt Párizsból, – az excentrikus lelkületű, volt ellenzéki politikust, akit IV. Károly királyunk nevezett ki miniszterelnökké. Naivul azt hitte, hogy így lecsillapíthatja a magyarországi forradalmi hangulatot. Ferenc József császár és királyunk így nyilatkozott Ferenc Ferdinánd szarajevói meggyilkolása után: „Karl fog követni a trónon, de ő nem alkalmas uralkodónak, ezért szét fogja verni a birodalmat!…” Ferenc Józsefnek, sajnos, igaza lett… Károlyi Mihályt köztársasági elnökké kiáltotta ki a budapesti forradalmi lelke-sedés, abban bízva, hogy ő majd képviseli Magyarország érdekeit az Antanttal szemben, és ezzel megmenti hazánkat a katasztrófától. Károlyi Mihály azonban a kormányba hazaáruló, liberális, szocialista és szabadkőműves minisztereket nevezett ki. Kikiáltották a köztársaságot, és mindent elkövettek hazánk tönkretételére, szándékosan vagy tudatlanul. Még a fegyverrel, rendben hazatért néhány ezredet is leszerelték, sőt, hogy az Antantnak eleget tegyenek, visszauta-sították a Bukarestből hazatérő, Mackensen-vezette német hadsereg ajánlatát, hogy élelmezésük esetén megvédik Er-délyt a románokkal szemben. A hazautazó német hadseregtől szégyenszemre még az ivóvizet is megtagadták a vasút-állomásokon. Az Antant sosem értékelte, sosem köszönte meg ezt a szolgalelkűséget. AmikorKárolyi Mihály megje-lent Belgrádban egy dunai uszályon civil kíséretével, hogy a balkáni francia főparancsnokkal, d'Espèrey tábor-nokkal a fegyverszünetről tárgyaljon, a tábornok meglátva ezt a „szedett-vedett civil csapatot”, így kiáltott fel: „Hát idáig züllött Rákóczi nemzete?!” A francia elvárta volna, hogy kitüntetésekkel díszített, magyar tisztikar jelent-kezzen nála. Gróf Tisza Istvánt, a hazánkat megmenteni képes, egyetlen magyar politikust az Antant Károlyi emberei-vel gyilkoltatta meg Budapesten. Ha lett volna nemzeti programunk, és lettek volna erre alkalmas politikusaink, ha a cél-kitűzések között szerepel az általános földreform, azzal a céllal, hogy aki birtokot kap, annak családjából egy férfi vonul-jon be a haza védelmére, népünk ugyanúgy cselekedett volna, mint a jobbágyfelszabadítás hatására 1848/49-ben, ami-kor özönlött a nép a magyar honvédség zászlai alá. Bezzeg az utódállamok azonnal végrehajtották a magyar nagybirto-kok feldarabolását – a saját népük javára. Jobb lett volna, ha ezt a magyar népünk javára mi tettük volna meg. A sok százezer hősi halott és sebesült, az éhezés és a tömegnyomor korában, Tisza István meggyilkolása után, már nem akadtak a vezetést vállaló nemzeti politikusok. Hazánkban a bolsevista agitáció erősödött meg az Antantból való kiábrándulás miatt, és Károlyi eltűrte, hogy a hatalmat Kun Béla csapata vegye át, a kőbányai gyűjtő-fogházból szaba-dulva. Hatalomra kerülésük után, 133 napos, véres uralmuk idején, 1919 nyarán volt a Párizs környéki békekonferencia. Ezen hazánkat senki sem képviselhette. Ha akkor Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál részt vehettek volna a békekonferencián, megmaradhattak volna a magyarlakta területek a megkisebbített hazánkban, vagy érvényesíthetik Wilson elnök eredeti elképzelését, hogya Habsburg Birodalom „népek szövetségi államaként” maradjon fenn. Ezzel szemben Franciaország bosszúhadjárat-politikája érvényesült.

1918. november 1-én, Ausztriából hazatérőben, egy cseh gyalogezred a morvaországi Hodonín (magya-rul: Bödöny) vasútállomásán haladt volna át, amikor Augustin Ripka nagyon agilis főhadnagynak kedve támadt, hogy a cseh-magyar országhatárt jelentő Morva folyón átkelve, megszállja a szomszédos Holics magyarországi városkát. Amikor megtudta, hogy a forradalom miatt a környéken nincs magyar csendőrség és katonaság, a vasúti fő-vonalon megindult Pozsony irányába, és visszaüzent, hogy a többiek is behatolhatnak a magyar állam területére. Azok előnyomultak a Kis-Kárpátokon áthaladó vasútvonalon, és Brünn (magyarul Berény) felől elfoglalták Nagyszombat várost. A Magyar Köztársaság Kormányának katonai vezetése néhány kisebb egységet küldött, ők szálltak szembe a behatoló csehekkel a Vág völgyében. December közepéig folytak a véres harcok. Beneš Párizsból intézkedett, hogy Magyarország fejezze be a fegyveres ellenállást, ürítse ki a Felvidéket! Ez volt a hírhedt Vix-jegyzék (Fernand Vix az Antant Budapesti Ellenőrző Bizottságának tisztje volt). Magyar hadsereg már nem volt, mert az olasz frontról haza-rendelt hadosztályokat Dél-Ausztrián áthaladva, lefegyverezték az osztrák szocialista forradalmárok, kirakattak a vonatokból minden mozgatható felszerelést a saját katonai megerősítésük céljából (fegyvereket, lőszert, műszaki beren-dezéseket, az élelmiszerkészletet, lovakat és szekereket), és a magyar hadosztályokat egyenruhában, de fegyver nélkül engedték haza.

Az Antanttól, a csehektől és az osztrákoktól függetlenül is, a magyar hadsereg hazatért egységei1918. de-cember 12-én megszűntek. A forradalmivá vált Szociáldemokrata Párt részéről a katonatanácsok vezetőjeként Po-gány József, a későbbi bolsevista népbiztos, megbénította a Honvédelmi Minisztériumot a felvonultatott katonák sztrájkjával és tüntetésével, azzal a céllal, hogy fegyveres magyar nemzeti alakulatok ne akadályozhassák meg a bol-sevizmus hatalomra kerülését. A magyarországi Szociáldemokrata Párt azért vált forradalmivá, mert a Szabó Ervin fedőnevű bolsevik a millennium éveiben Bécsből Budapestre költözött, azzal a céllal, hogy a megalkuvó szociál-demokratákat forradalmárokká nevelje át. 20 év alatt el is végezte ezt a feladatot – a Szociáldemokrata Pártban és a Népszava c. napilapban (Sz. E. 1918-ban halt meg). Az átnevelés annyira sikerült, hogy bolsevik diktatúra kerülhetett hatalomra, Kun Béla vezetésével. Ezzel hazánk sorsa megpecsételődött! Magyarországot nemcsak a háborúvesztés miatt csonkították meg ilyen kegyetlenül, hanem ebben döntő szerepe volt a 133 napos Tanácsköztársaságnak. Szabó Ervin is bűnrészes, aki egy Árva vármegyei kereskedő család fia: jeles gimnáziumi, magyar érettségi után Bécsben az Egyetem Jogi Karán tanult, ahonnan gyakran eljárt az orosz forradalmárok szemináriumára, ahol kiképezték a forrada-lom gyakorlati megvalósítására. Édesanyja hiába könyörgött fiának, hogy ne politizáljon, Budapesten mégsem a jogi diplomáját hasznosította, hanem a munkásosztályt igyekezett forradalmasítani. A marxista tanokat németről magyar nyelvre fordította, hogy azokat minél több munkás olvassa el. A Fővárosban munkáskönyvtár-hálózatot alapított. Ezt a szovjet megszállásunk idején a diktatúra nagymértékben továbbfejlesztette, bővítette, és mára már jelentős könyvtárhá-lózattá fejlődött, de továbbra is Szabó Ervin nevét viseli.Budapest főváros vezetése még ma is a legnagyobb tisz-telettel emlegeti a Szabó Ervin nevet, hiszen két kérelmemre sem voltak hajlandók a könyvtárhálózat nevét megvál-toztatni: Dr. Püski Sándor nevét javasoltam helyette, de nem fogadták el… Az ember döbbenten tekint vissza a „máltai csúcsértekezletre”, ahol Gorbacsov azt a feltételt szabta hadseregei kivonására Közép-Európából, hogy egyetlen kom-munista pártvezetőnek és párttagnak sem görbülhet meg egy haja szála sem. – Miért csodálkoznánk?

Az 1918. december 12-i, budai, szocialista katonai tüntetést és a Vix-jegyzéket követően a Magyar Köztársa-ság egyik fronton (cseh, román, szerb) sem tudott védekezni. A csehekkel szembeni ellenállás megszűnt, azok minimá-lis véráldozattal kebelezték be a Felvidéket. Decemberben megérkezett a 30 ezer fős Cseh Légió Olaszországból (a szibériai légió a szocialista forradalom miatt nem tudott időben hazatérni), Luigi Giuseppe Piccione olasz tábornok vezetésével. Éppen jókor érkezett meg: jutalmul megszállhatta Pozsony várost. Négyezer magyar fegyveres akart velük szembeszállni, de az Antant parancsára letették a fegyvert. Ez a város volt Magyarország fővárosa a török megszállás idejétől kezdve 1848-ig. 1919. január 3-ra kapitulált.

Az olaszországi Cseh Légió a Csallóközön át tovább nyomult az Ipoly völgyébe, és 1919. január 20-án megér-kezett a Keleti-Kárpátokban fekvő Uzsoki-szoroshoz. Egyedül Balassagyarmat, Nógrád vármegye központja támadta meg a Cseh Légió hátrahagyott, megszálló egységét. A helyiek és a segítségül hívott magyar honvédek véres ütközet-ben verték ki a cseheket 1919. január 29-én, és azok soha többé nem tértek vissza ebbe a városba. Balassagyarmat a Magyar Parlamenttől a „Civitas Fortissima” („A Legbátrabb Város”) megtisztelő címet kapta. Az egykori császári cseh ezredek a Vág-, a Garam-, és a Hernád-folyó völgyén haladtak előre. A Magas-Tátra alatt elvonuló cseh hadosztály majdnem fegyveres konfliktusba keveredett a Szepességet visszafoglalni akaró lengyel hadosztállyal. De a lengyelek visszavonultak, véres összecsapásra itt nem került sor, – Sziléziában azonban igen!

Kárpátalját a csehek és a románok is meg akarták szerezni. Beregszásznál néztek „farkasszemet”. Végül a románok visszavonultak, és a csehek elfoglalták a területet a Tisza máramarosi vonaláig. A hegyek között az ún. fehérhorvátok laknak, akiket ma ruszinoknak nevezünk, a vasúti fővonal mentén pedig, a síkságon, 200 ezer magyarkerült cseh uralom alá, kizárólag a vasúti fővonal csehbirtoklása érdekében, mert e nélkül Kárpátalja dél-nyugatra néző hegyeit és völgyeit sem közlekedésileg, sem katonailag nem lehetett uralom alá vonni. Végül Prága és Bukarest katonai szövetségre lépett Magyarország körülzárása és megfojtása érdekében.

A szlovákok döntő többsége nem szimpatizált a csehekkel, elsősorban azért nem, mert a csehek minden jó pozíciót a saját embereikkel töltötték be, elsősorban a legionáriusokkal. A szlovákok magatartása miatt Prága magyarellenes gyűlölet gerjesztésébe kezdett az iskolákban, a társadalmi életben és a sajtóban. 1919 tavaszán a csehek déli irányban akartak továbbnyomulni, abban bízva, hogy nem lesz magyar ellenállás. El akarták foglalni Vácot, Salgótarjánt, Egert, Miskolcot, Ózdot és Sárospatakot is. Ekkor már megbukott a Magyar Köztársaság, 1919. 03. 21-én Tanácsköztársaság lett. Gyorsan megalakult a vörös hadsereg, és a hozzá csatlakozott magyar tisztikarral visszaverte a csehek támadását. Sikeresen nyomultak nyugaton Léváig, keleten Kassáig és Eperjesig. Kassán kikiáltották a Szlo-vák Tanácsköztársaságot, és a cseheket csak azért nem verték ki a Felvidékről, mert a kommunista Kun Béla köny-nyelműen, minden garancia nélkül eleget tett az Antant felszólításának, és visszavonult a Felvidékről, annak reményé-ben, hogy Erdély egy része Magyarországé maradhat. (De az Antant becsapta!...) A 133 napig tartó véres diktatúra, amely alatt 600 magyar ellenállót végeztek ki, összeomlott a visszavonulással. Csehszlovákia így menekült meg! Kun Béla a vezető elvtársaival Budapestről a vörös Bécsbe menekült, majd a Szovjetunióba. 1939-ben Kijevben Sztálin agyonlövette, „mint egy kutyát”, – nem a magyarországi kudarcért, hanem egy krími tömegmészárlás miatt.

Ha 1919 nyarán, a Párizs környéki konferencián általános népszavazással húzzák megaz új államhatá-rokat, a wilsoni alapelvek betartásával, valamennyi magyar egyesülhet az új hazában. A mai 93 ezer km²-rel szemben 165 ezer km² területünk lehetett volna. A Magyar Állam ebbe valószínűleg belenyugszik, és az önállóvá vált nemzetisé-geinkkel békés, politikai-gazdasági együttműködéssel élhettünk volna a Kárpát-medencében, – ha a franciák nem uszítják ellenünk a szomszéd országokat, hanem minket is bevesznek a katonai szövetségbe.

Ezzel szemben T. G. Masaryk mindent elkövetett, hogy ne kerülhessen sor népszavazásra. Idézem hírhedt, de találó kijelentését: „Ha beleegyezünk az új államhatároknépszavazással történő kijelölésébe, akkor Csehszlová-kia soha nem jöhetett volna létre”. Beneš a franciákat, T. G. Masaryk pedig az USA elnökét, Wilsont győzte meg, amerikai felesége rokonságának köszönhetően, ezért a cseh érdek érvényesült!... Wilson azzal, hogy Masaryk álláspontját elfogadta, felrúgta saját alapelveit, amelyekkel belépett a világháborúba, – és ezzel bűnt követett el, mert nem békét teremtett, hanem megalapozta aII. világháborút.

Prága szövetséget kötött ellenünk Romániával és az SHS (Szerb, Horvát, Szlovén,) Királysággal, a későbbi Jugoszláviával. Csonka-Magyarországot 1800 km hosszú erődláncolattal zárták körül, és erős, nehézfegyverzetű, összesen fél milliós hadsereggel, míg nekünk csak 35 ezer fős, könnyűfegyverzetű zsoldos-hadseregünk lehetett, de még ezt a létszámot sem tudtuk feltölteni. Ezt az államszövetséget nevezték később Kisantantnak, és jogot kapott Ma-gyarország laktanyáinak katonai ellenőrzésére. Ilyenkor nagy tömegtüntetés fogadta őket. Franciaország gyűlölettől elvakultan, elvesztette józanpolitikai előrelátását azzal, hogy országunkat a Kisantant ellenőrzése alá helyezte, ahe-lyett, hogy Magyarországot is bevette volna a Kisantantba, népszavazásos határkijelölés után. Ezzel apéldátlan politi-kai baklövéssel elősegítette Európa újabb, még nagyobb katasztrófáját, a II.világháborút!Csehszlovákia állami léte csak 19 évig tartott, mert a müncheni egyezményben 1938. október 4-én megkezdődött Csehszlovákia feldarabolá-sa, sikeres német akcióval, még békés körülmények között. A müncheni megegyezés valódi német eredménye, hogy a „Szudétaföld”elcsatolásával véráldozat nélkül került a német hadsereg birtokába a hatalmas csehszlovák erőd-rendszer. A maradék országrész védhetetlenné vált. 1939 márc.-ban Cseh-Morvaországot is megszállta a német had-sereg, és ún. „Protektorátus”-ként 1945-ig kiszolgálta a Német Birodalom hadfelszerelését!

A német megszállók eleinte csak a zsidókat, a cigányokat és a kommunistákat üldözték, mindaddig, amíg Beneš Londonból 1942 májusában nem küldött ejtőernyősöket. Ezek különböző helyeken leszállva megkezdték akció-jukat. Az ejtőernyősök május 27-én, a prágai utcán merényletet követtek el Heydrich német Gauleuter ellen, aki jún. 4-én belehalt sebesüléseibe a kórházban. Ez akkora pofon volt Berlinnek, hogy azonnal megindult a német bosszú-hadjárat. Lidice falu volt bosszúállásuk első áldozata: a földdel tették egyenlővé. Az indokolatlan mészárlást elrettentés-nek szánták!... A németek megkezdték a gyanúsnak vélt, cseh ellenállók tömeges letartóztatását, koncentrációs táborba zárását, sokakat kivégeztek. Például brünni unokahúgom olasz, újságíró-tudósító apósát felakasztották Berlinben. Az ejtőernyősök között volt egy szlovák is, Josef Gabčík. Az 1950-es években a szlovákok róla nevezték el Gabčíkovó-nak Bőst, az ősi magyar falut, jóllehet semmi köze nem volt ehhez a faluhoz. Az itt épült vízlépcső erről a szlovákosí-tott faluról kapta az elnevezését. Benešnek a jelentős véráldozatra azért volt szüksége, hogy a szövetségesek előtt bizonyítsa: a csehek is eredményesen harcolnak a győzelemért... – Megérte ennyi embert feláldozni?...

A szlovákok már 1938-ban érdeklődtek Budapesten egy esetleges csatlakozás iránt. Csatlakoznának Magyaror-szághoz, ha társállamként fogadná be őket, hasonlóan az Osztrák-Magyar Monarchiához. A római katolikus Eucharisz-tikus Kongresszuson JosefTiso, Andrej Hlinka politikai utóda, római katolikus papként vett részt, és ezt az alkalmat használta fel a puhatolózásra.

1938 októberében, a müncheni egyezmény után, az angolok és a franciák Magyarország területi igényeinek ki-elégítését a németekre és az olaszokra bízták. 1938. november 4-én az I. Bécsi Döntéssel Ribbentrop és gróf Ciano külügyminiszterek jelölték ki a többségükben magyarlakta területek átadását a határ mentén. A magyar honvédség bé-kés körülmények között foglalta el a visszacsatolt területet. Csak 1939. január 6-án, Munkácsnál került sor csehszlovák páncélos támadásra, amit a magyar határőrség géppuskatűzzel visszavonulásra kényszerített. Kárpátalja hegyvidéki te-rületeit 1939 márciusában a magyar honvédség kisebb ütközetekkel, három nap alatt foglalta el. Erre azért került sor, mert Csehszlovákia megszűnt, és Augustin Volosin, Kárpátalja csehszlovák megbízott kormányzója Hitler bizalmasa-ként akarta Ukrajnát felszabadítani kárpátaljai székhelyéről, Husztról, a Galiciából behívott, ukrán nacionalista SZICS-gárdistákkal, – mert tudta, hogy Hitler háborút indít a Szovjetunió ellen. A lengyelek figyelmeztettek minket, ha nem lé-pünk, kénytelenek lesznek Kárpátalját elfoglalni, mert nem engedhetik meg, hogy a német csapatok innen is bekerítsék Lengyelországot. A. Volosin a magyar hadsereg elől Románián keresztül Prágába menekült, és egy kolostorban húzó-dott meg, de a német uralom alatt politikai tevékenységet folytatott, ezért a szovjet KGB 1945-ben elfogta és kivégezte.

Churchillnek ez a fontos kijelentése: „Ha Magyarország hozzásegíti a Szövetségeseket a győzelemhez, akkor Szlovákia déli, magyar határsávja Magyarországé marad!” annyira felizgatta Benešt, hogy sietett Moszkvába, Sztálinnal és Molotovval megkötni a magyarok elleni egyezményt, amely szerint Csehszlovákia területéről nemcsak a németeket, hanem a magyarokat is kiutasítják (700 ezer magyart). Beneš azt is kikötötte, hogy a Szovjetunió magyar katonákat nem fegyverez fel, nehogy érdemeket szerezzenek a Szövetségeseknél.

Hitler tudta, hogy gr. Dr. Teleki Pál miniszterelnökünk nem fog beleegyezni a Lengyelország elleni hadjáratban való részvételünkbe, ezért segítette elő, hogy a szlovákok a Csehszlovákiától való elválás során önálló államot alapít-hassanak. Erre 1939 márciusában került sor, a csehek német megszállásával egy időben. Josef Tiso lett az új állam el-nöke, aki náci diktatórikus politikai rendszert vezetett be, antiszemita módon, mert Bécsben, teológus korában, részt vett a bécsi főpolgármester szemináriumain, ahol katolikus pap létére antiszemitává vált. Érdekes a párhuzam az-zal, hogy amikor Hitler festőművész-diákként Münchenből Bécsbe látogatott, szintén eljárt Lauger főpolgármester sze-mináriumára, és ő is itt lett antiszemita. Tiso a szlovákiai zsidóüldözést és a totális deportálást Šaňo Mach belügymi-niszterével hajtatta végre. Hitlernek Szlovákiára az 536 km hosszú szlovák-lengyel országhatár miatt volt szüksé-ge, mert így Lengyelország déli katonai bekerítése is sikerült.A szlovák hadsereg a németek oldalán vett részt a szláv testvére: Lengyelország elleni háborúban. Ők is ott voltak a Magas-Tátra környéki lengyel területek elfoglalása-kor, azon a jogcímen, hogy az I. világháború után Magyarországtól elvett, Lengyelországnak juttatott árvai és szepesi területeket „foglalják vissza”. Tehát aII. világháborút a Német Birodalom, a Szovjetunió és a Szlovák Köztársaság együtt indította el! Románia egy év múlva cserbenhagyta legnagyobb támogatóját, Franciaországot, és átállt Német-ország oldalára. Jugoszláviát a Churchill kezdeményezésére lezajlott katonai puccsuk kergette a háborúba. A Jugo-szláv Állam darabjaira hullott, és nemcsak a német-szerb harcokban esett el 800 ezer szerb, hanem a polgárháborúnak is volt egymillió áldozata.

A „Kisantant” három év alatt szétesett, és megalakult Magyarország ellen a másik „Kisantant”: Szlovákia, Románia, Horvátország szövetsége, de ez már náci államcsoport volt.

A doni katasztrófa (1943. január) után Magyarország kiutat keresett a háborúból. Az első ilyen konferencián én is részt vettem, 1943 májusában, Lillafüreden. Kállay Miklós, az új miniszterelnökünk megbízottai Isztambulban tár-gyaltak az angolokkal, akik minden katonai titkunk kiadását követelték, de azzal nem bíztattak minket, hogy az ejtőer-nyőseik leszállnának hazánkban a Dunántúlon, a részükre előkészített helyeken. Értésünkre adták, hogy minket „eladtak” a Szovjetuniónak. A német titkosszolgálat értesült ezekről a tárgyalásokról. – Hogy követett-e el hibát valaki, vagy angol részről történt-e a hír tudatos kiszolgáltatása, ezt nem tudom bizonyítani. Azonban Hitler azonnal tudomást szerzett a magyar kilépési szándékról. Másnap Horthy Miklós kormányzó urat durván és alaposan leszidta, kijelentve: „Még egy kiugrást nem tűrök!!!...” Ezzel Hitler az olasz „árulásra” utalt. (Megjegyzem, akkor még nem gondolhatott arra, hogy leghűségesebb csatlósa, Románia fogja végzetesen hátba döfni. Hitler nem ismerte a román történelem sorozatos sikereit, amit úgy értek el, hogy diplomáciájuk a döntő pillanatban mindig az érdekeik szerint állt át.). Hitler Horthy leszidása után döntött arról, hogy – mivel a frontról német hadosztályokat nem vonhatott el, – hazánkat szlovák, román és horvát hadsereg szállja meg. Szomszédjainknak ez jól jött volna, mert újból bekebelezhetik a területi revíziónkkal visszakapott, magyarlakta területeket.

Veesenmayer – Hitler főtanácsadója magyar ügyekben – azonban meggyőzte a Führerét, hogy a szomszéd országok hadseregeivel a magyarok keményen szembeszállnának, és az így kialakuló harctér elvágná a román kőolaj-, a zalai magyar kőolaj- és a timföldszállítás lehetőségét – valamint a balkáni német hadsereget is. Hitler ezt belátva, saját hadosztályai bevonását tervezte, de ez a front súlyos helyzete miatt csak egy év múlva, a nyugati, atlanti falat vé-dők csökkentésével történhetett meg. London örvendezett, mert ők a La Manche-csatorna felől tervezték a támadást, amit Hitler délről: Olaszországból és a Balkánról várt. Hitler Magyarországot stratégiailag veszélyes zónának tekintette, és nyugatról vont el hadosztályokat. Magyarország megszállása tehát kitűnő segítséget nyújtott az angolszászok-nak az 1944 évi sikeres partraszálláshoz. A háború utáni békekötéskor Churchillnek mégsem volt egy jó szava sem hazánk érdekében, pedig a mi áldozatunk a győzteseket segítette. Ha a parlamenti bukása miatt Churchill már nem is volt miniszterelnök, de a külpolitikában még döntő szerepe volt, tehát szólhatott volna az érdekünkben, a minket ért szovjet és cseh, nagyon durvatámadásokkal szemben. Szerintem jobb lett volna, ha a szomszédjaink hadsere-gei támadnak meg minket, mert nem szenvedtünk volna többet, mint a hét hónapig tartó, szovjet hadműveletek idején, viszont a szomszédok váltak volna vesztesekké, mi pedig győztesként kerültünk volna ki a háborúból.

A szlovák felkelést 1944. augusztus 29-én, Magyarország német megszállása idején robbantotta ki a beszter-cebányai hadtest. A szlovák felkelők először a Szovjetunióhoz való csatlakozást tervezték, tizenhatodik tagállamként, azonban Beneš, Londonból, azonnal leintette őket, és azt követelte, hogy csehszlovák felkelésnek minősítsék ma-gukat. Benešnek azért volt erre szüksége, hogy a szövetségesek előtt ezt csehszlovák katonai teljesítményként mutas-sa be. Beneš számára közömbös volt, hogy ennek érdekében szlovákok véreznek. Meg is mondta: „A szlovákok 1938-39-ben elárulták a köztársaságot, ezért vérrel bűnhődjenek”. A szlovák felkelésnek két fontos célja volt: elsősorban egyesülni a „kriptokommunista” és KGB-ügynök Svoboda cseh tábornok hadseregével a Duklai-hágónál, és bejuttatni a szovjet Vörös Hadsereget a Kárpát-medencébe, Szlovákián keresztül. A másik cél, hogy a magyarok meneküljenek el a front elől, és a határ lezárása után ne tudjanak visszatérni. Ezzel Szlovákia megoldotta volna az etnikai kérdést. A ma-gyarok azonban nem menekültek volna el, – ugyan hová is, hiszen a szovjet-német front délről észak felé mozgott. A szlovák haditerv nemcsak azért bukott meg, mert a Duklai-hágót őrző szlovák csapatokat a német hadosztályok időben lefegyverezték, ők vették át a védelmet, hanem azért is, mert Sztálinnak stratégiailag sokkal fontosabb célja volt a román kőolajmezők elfoglalása. A szlovák felkelés összeomlott, és jellemző, hogy a két szlovák tábornokot, Viestet és Goliant a náci szlovákok elfogták, majd német koncentrációs táborba záratták. További sorsuk ismeretlen. Egy felte-vés szerint, a háború végén az amerikaiak átadták a szovjeteknek, akik kivégezték őket. Sztálinnak nem volt érde-ke, hogy Csehszlovákiát nemzeti érzelmű katonai vezetés szabadítsa fel. Horthy Miklós kormányzó úr szigorúan megtiltotta, hogy a magyar hadsereg részt vegyen a szlovák felkelés leverésében! Románia átállása után Hitler újabb stratégiai baklövéseket követett el: az erdélyi hágók lezárása helyett, Bukarest visszafoglalásáért feláldozta ottani had-osztályait, – ezért a szovjet Vörös Hadsereg könnyen behatolt Erdélybe, majd a Maros folyó völgyén át, Aradnál kijutott a Kárpát-medence Nagy-Alföldjére. A németek és a szovjetek a magyar síkságon vívták meg a II. világháború leg-nagyobb páncéloscsatáját.

Beneš a Svoboda-vezette hadsereg előnyomulását erőltette, a szlovák felkelés bukása ellenére. Ez azon-ban csak az után sikerült, hogy a német és a magyar hadosztályok kiürítették a kárpáti erődrendszert a nyugati irányból várható szovjet bekerítés miatt. Ezért nagy és fölösleges emberveszteséget szenvedtek el a Ludovík Svoboda vezette hadosztályok, amelyekben ruszinok, volhíniai csehek, szlovákok és a szovjet hadifogságból átállt felvidéki magyarok is küzdöttek. A 90 ezer főből csak 10 ezer jutott el Prágáig...

A Szovjetunió nem tartott igényt a három magyar hadsereg csatlakozására, egyrészt a Benešsel kötött 1943. évi, moszkvai megegyezés szerint, másrészt, mert azt hitték, hogy a román kőolajmezők elfoglalása után Hitler biro-dalma 5-6 hét alatt összeomlik. Nem hittek Kéri Kálmánnak, az 1. magyar hadsereg vezérkari főnökének – aki az átállásról tárgyalt az Ukrán Front liszkói főhadiszállásán –, hogy a háború Európában még legalább hét hóna-pig fog tartani! Magyarország 1944. októberi politikai és katonai összeomlásában Churchill és Beneš döntő szerepet játszott. Churchill úgy tervezte, hogy Berlint, Prágát és Bécset az angolszász hadsereg szabadítsa fel. (Az USA ezt nem engedélyezte, ennek sikerét átengedte a Szovjetuniónak, hogy rábírja Sztálint: vegyen részt Japán legyőzésében). Benešnekaz volt az érdeke, hogy Magyarország veszítsen, menjen tönkre, és Csehszlovákia kapja vissza a fel-vidéki magyar sávot a Békeszerződésben. Miután az angolszászok közölték Magyarországgal, hogy szovjet érdek-zónába kerülünk, Horthy Miklós kormányzó fegyverszüneti bizottságot küldött Moszkvába, a német megszállókat ki-játszva. A küldöttség autókonvoját a megszálló németek ellenőrző pontjain Kudar Lajos csendőr alezredes és Korondi Béla okleveles erdőmérnök kollégám, csendőr-százados vezették át kitűnő ügyességgel, úgy, hogy minden ellenőrzés után lecserélték a rendszámtáblákat. A német ellenőrző pontokon átjutva, Losonc városába érkeztek, és a magyar-szlo-vák határállomáson, Gácson egy kettős földbirtokos magyar gróf kísérte el őket az ukrán partizánok tábori repülőterére, ahonnan a Bizottság szerencsésen Moszkvába repült. Kudar Lajos csendőr-alezredest a németek kivégezték hazatéré-sük után, Budapesten. Korondi Béla csendőr-századosnak sikerült megszöknie a németek fogságából, átállt a szovjet hadsereghez, de 1949-ben a magyarországi kommunista diktatúra áldozata lett: koncepciós perben Rákosi felakasztatta Budán. Mindketten a magyar nemzet mártírjai!

A fegyverszüneti bizottságot Molotov külügyminiszter sokáig várakoztatta, amíg a magyar síkságon folyó, nagy, páncélos csata sorsát figyelte. Tíz nap után, okt. 8-án átadta az ideiglenes fegyverszünet-tervezetét, de csak október 11-én fogadta őket. Az ideiglenes jellegű fegyverszünet feltételeit – köztük a trianoni határok visszaállítását – ellen-ész-revétel nélkül alá kellett írniuk. A küldöttség az ideiglenes fegyverszünet aláírását azonnal jelentette Horthy Miklós kor-mányzó úrnak, Moszkvából Budapestre rádión. Mivel a Kormányzó úr a német megfigyelés miatt gyakorlatilag fogoly volt, ezért a menye, özv. Horthy Istvánné, Ilona grófnő kezelte a titkos rádióját a királyi várban, és azonnal tájékoztat-ta apósát. A Kormányzó úr megírta a három hadseregünknek szóló parancsot. Moszkva október 11-én este a rádió-ban világgá kürtölte, hogy a magyarok fegyverszünetet kötöttek. Vajon kinek állt érdekében, hogy a titkos megegye-zést a rádió „kifecsegje”? A csehszlovák emigrációnak Moszkvában is volt irodája, a cseh kommunista, Klement Gott-wald vezetése alatt. Ő tájékozott volt a magyar fegyverszünetről. Feltételezem, hogy Beneštől kaphatott utasítást, vagy saját feje után közöltette a hírt a rádióban. Egyiket sem tudom bizonyítani, de Moszkva meggondolatlan volt a fecse-gésével, mert így elbuktatta a magyar fegyverszünetet. Elsőnek a németek tudták meg, és négy nap elég volt ahhoz, hogy a Kormányzó úr Miklós fiát tőrbe csalják és letartóztassák. Az édesapját akarták ezzel megtörni, de nem sikerült. A magyar honvéd vezérkart arra kényszerítették, hogy a hadparancs ne menjen ki a hadseregeinknek, így buktatták el a magyar fegyverszünetet. A Kormányzó urat és családját letartóztatták, és Bajorországba hurcolták, Miklós fiát a maut-hauseni koncentrációs táborba zárták. Horthy helyébe államfőnek az idegen származású Szolosjánt (Szálasit) tették. (Aki Hábel Gy. szerint: bukott náci katonatiszt volt, de az angol történész: Macartney szerint Szálasi magyarként szem-ben állt a nácikkal és a szovjetekkel egyaránt, a zsidókat nem üldözte, csak hagyta volna őket elköltözni hazánkból. Az Eichmann-perben vizsgálták Szálasi tevékenységét, de felmentést kapott a vádak alól. Csak a vörös népbíróságot nem érdekelték a tények: ők akasztatták fel Szálasit.– KSM megjegyzése. Forrás: Botos László: Olvasókönyv, kapható a Magyarok Házában.) A háború tovább folytatódott hazánk területén. Az amerikai légierő tovább bombázta Magyar-országot,összesen 12 hónapon át, tönkre téve hazánkat. Az utolsó, 1945. március 15-i bombázást Hegyeshalom, Sopron és Szombathely pályaudvaraira nem a németek ellen intézték, hanem a szovjet hadsereg előnyomulását akarták így fékezni, nehogy eljuthassanak Bajorországig. A szovjet hadsereg hét hónapig tartó, magyarországi hadmű-veletei Churchillnek azért voltak fontosak, hogy Sztálin csapatai ne jussanak el a Rajnáig és Milánóig,Benešnek pedig az volt a fontos, hogy ne a Cseh-Morva-medenceváljon hadszíntérré, így Csehország pusztítás nélkül úszta meg a háborút. Hazánk így vált idegenek érdekzónájává. 1945 tavaszán a honvédség alakulatai visszavonultak Ausz-triába, Bajorországba, Csehországba. A csehországi alakulatok nagyobb része Morvaországban lett szovjet hadifogoly. A brünni állatorvosi egyetem kertjébe és épületeibe zárták őket, onnan küldték tovább Szibériába. Én ezt megúsztam: Bajorországból visszatérőben a brünni nagybátyámnak köszönhetően nem kerültem ebbe a fogolytáborba. A Cseh-me-dencébe eljutott hadosztály együttműködött a cseh felkelőkkel, fegyverrel, lőszerrel látta el őket, szembe is száll-tak a német csapatokkal. Többen hősi halált haltak Csehországért.A sírjuknál azonban a csehek mégsem emlékez-nek meg róluk, mi pedig elfelejtettük őket! Fontosnak tartom, hogy a minket gyűlölő cseheket ráébresszük arra, hogy hazájukért magyarok is véreztek! Ez nagyon fontos, mert a csehek 1914-1950 között sok bűnt követtek el hazánk ellen. A magyar honvédek Csehországban zajlott, náciellenes harcairól Pozsonyi Sándor írt könyvet. (Jó lenne cseh nyelven kiadni. Ajánlom elolvasásra.) Végül az 1946. évi párizsi Békekonferencián a győztesek minket szidalmaztak és gya-láztak.A csehek mocskolódtak leginkább. Tehát azért kellett végigjárnunk a magyar „Golgotát”, mert a nagyhatal-mak a szovjet érdekzónába osztottak minket.

Beszámolok szülőföldem egyik nagyon érdekes eseményéről. A szovjet hadsereg 1944. karácsonyán vonult be Léva városába. Harcok itt nem voltak, azonnal tovább nyomultak a 6 km-re fekvő Garam folyóig. Itt a front megállt tél-re, csak húsvétkor indultak tovább. Malinovszkij szovjet marsall a Lévától délre eső Siklós hegyen, az aragonit kőbá-nya udvarán, az üzemi épületekbe telepedett be főhadiszállásával, mert erről a magaslati pontról távcsővel jól át tudta tekinteni a folyó menti frontvonalat.

A szovjetek által felszabadított, keleti területről a szlovák nácik egy-egy demizson alkohollal jelentek meg a főhadiszálláson: „kedveskedni akartak” a főparancsnoknak és bajtársainak. Magukkal hozták a névre szólóan kiállí-tott, szlovák nyelvű, latin betűs iratot, amelyen az állt, hogy ők partizánok voltak. A szovjetek a latin betűs iratról azt hitték, hogy az a demizson átvételi elismervénye. A téli hideg miatt örömmel vették át az ajándékot, és az „átvételi elis-mervényre” ráütötték a főhadiszállás cirill betűs bélyegzőjét. Amikor Szlovákiában nyáron megkezdődött a politikai felelősségre vonás, a szlovákok között nem sok „fasisztát” találtak, azt is inkább csak a nyugati szlovák területen, ahon-nan demizson nem jutott el Malinovszkijhoz és bajtársaihoz. Bezzeg a magyarok között annál több elítélendőt jelöl-tek ki – igazságtalanul. A szlovák csúcsfasiszták, persze, nem úszták meg a felelősségre vonást, de az is érdekes volt, hogy halálra ítélték a magyar- és zsidó-„faló” Šaňo Mach belügyminisztert is, aki mégis „csak” életfogytiglant kapott, mert szerinte a zsidók mind magyarbarátok voltak, tehát ütni kellett a magyarokon. Néhány év múlva szabadon en-gedték a betegségére való hivatkozással, és otthon, ágyban, párnák között halt meg... Tiso akasztásához Beneš ra-gaszkodott, – ki is végezték.

A német-szovjet páncélos csata után a magyar hadsereg kiürítette a kárpátaljai erődöket: az Árpád- és a Szent László-vonalakat. Ez az erődrendszer is úgy járt, mint Európában a többi: az ellenség megkerülte, és ostrom nélkül el-foglalta. Kárpátalját az ukrán front hadosztályai harc nélkül szállták meg keletről és délről, a magyar Nagy-Alföld felől. 1944. november 26-án az utcáról összeszedett 636 helyi lakossal kimondatták Kárpátalja „visszacsatolását” az „uk-rán anyaországhoz”. Ez nagy hazugság volt, mert Kárpátalja sosem tartozott az Ukrán Államhoz: a 1919. évi cseh meg-szállásig a Magyar Királyság része volt. A síkságon magyarok laktak, a hegyek között fehérhorvátok, akiket ma ruszi-noknak neveznek. Az ukránok több száz évig lengyel uralom alatt éltek, ezért a nyelvük felerészben lengyel szavakból áll, tehát nem azonos a ruszinnal. A Kijevi Rusz a törökök elleni védelem miatt csatlakozott a moszkvai fejedelemség-hez, Moszkva viszont oroszosított.

A magyar lakosság soraiból minden 18 és 60 év közötti férfit Szolyvára deportáltak a szovjet-ukrán katonák és rendőrség. A kárpátaljai magyar férfiak fele itt pusztult el, a másik felét a SZU belső területeire, kényszermunkára hurcolták, ahonnan egészségileg megrokkanva, évek múlva kerültek haza. A magyarok szerbiai tömeges lemészárlása után ez volt a másik nagy magyar-irtás. 1945-től kezdve Ukrajnába helyezték át a ruszin nyelvű tisztviselőket és peda-gógusokat, akik helyére ukrán nemzetiségű emberek kerültek, és megkezdték a ruszinok ukránná történő átnevelését. Kijev a mai napig nem ismeri el, hogy a ruszinok önálló nemzet!... A kommunista diktatúra a ruszinok legkiválóbb vezetőit, a görögkatolikus püspököket és papokat vagy deportálta és ennek során sokat kivégzett, vagy rákényszerítette őket, hogy áttérjenek az ortodox keresztény vallásra. Kárpátaljára valójában Moszkvának volt szüksége, arra az esetre, ha a Békeszerződés ratifikálása után a megszállt országokból ki kell vonulnia, mert a Szovjetunióhoz csatolt Kár-pátalján a hadseregét bent tarthatja a Kárpát-medencében, lábával a magyar síkságon, és innen ellenőrzés alatt tarthat-ja az egész Kárpát-medencét: Magyarországot, Csehszlovákiát, Romániát, Jugoszláviát, az Adriai-tengerig és az oszt-rák Alpokig. 1992-ig Kárpátalja közlekedésileg és katonailag Moszkva irányítása alatt állt, innen tudták 1956-ban a ma-gyar forradalmat eltaposni, és 1968-ban Csehszlovákiát megszállni. Ungvártól a kassai acélművekig 102 km hosszú, orosz nyomtávú (1435 mm + 89 mm) áruszállító vasútvonalat építettek ki, ami valójában szovjet katonai érdekeket is szolgált, hogy minél beljebb lehessen lerakni a szovjet csapatokat és fegyvert a katonavonatokból. A Szovjetunió 1992. évi összeomlása után Ukrajna önálló országgá vált, de eszébe sem jutott, hogy Kárpátalját visszaadja Magyaror-szágnak. Nem engedélyezi az ottani magyaroknak sem a területi autonómiát, sem a kettős állampolgárságot, de elvár-ja, hogy az országukat a gazdasági, politikai és katonai összeomlásból Magyarország is igyekezzen kisegíteni. A ma-gyar Nagy-Alföld sorsa Kárpátaljátólfügg a bőséges (1500 mm/év) csapadék miatt.Erre az Európai Unió, Brüsszel, még ma sem döbbent rá, hanem feltétel nélkül próbál segíteni Ukrajnának, Moszkvával szemben. Mikor jut el Brüsszel oda, hogy ne a globalizmus érdekei szerint cselekedjen, hanem a tagországok sorsát vegye figyelembe?! Nyugat-Euró-pában azért olyan erősek a baloldali pártok, és azért ők vannak többségben Brüsszelben és Strasbourgban, mert az ő országaik nem voltak kénytelenek „élvezni” a bolsevizmust fél évszázadon keresztül, mert a szovjet előnyomu-lást Magyarország lefékezte 1944/45-ben.

Beneš 1945 tavaszán Londonból Moszkván keresztül érkezett meg Kassára, ahol 1945. április 5-én új, cseh-szlovák kormányprogramot hirdetett meg, amely szerint a Csehszlovák államot a „pánszlávizmus” szellemében szláv, nemzeti államként alakítja újjá. A szláv nemzetállam tervét Beneš már 1944-ben, Londonbankidolgozta, és elfogadtatta Sztálinnal és Molotovval. A VIII. fejezet kimondta, hogy a német és a magyar nemzetiséget megfosztják állampolgári jo-gaiktól. Ezt a jogfosztást az 1945. aug. 2-án kiadott, elnöki „dekrétum” jogi formában is közzé tette. Így került a szlo-vákiai magyarság a teljes jogfosztottság állapotába!...

Ez az elnöki rendelet azonban ellenkezett a potsdami határozattal, amely nem hagyta jóvá a magyarok teljes ki-telepítését. Beneš mégsem mondott le erről a céljáról. Most már három módszert vetett volna be: lakosságcserét, két-százezer magyar egyoldalú kiüldözését, és a „vissza”-szlovákosítást, azaz, a „reszlovakizációt”!

A magyar kormány a felvidéki magyarok védelmében a szövetségesekhez fordult, ők azonban elhárították a beavatkozást: közvetlen tárgyalásokat javasoltak Budapest és Prága között. A csehszlovák fél azzal is fenyegetőzött, hogy megkezdi a „széttelepítést”. 1945. november 15-én ténylegesen megkezdődött kb. 44 ezer magyar kisgazda de-portálása, cseh-morva területre. Télvíz idején, marhavagonokban vitték őket az üresen maradt, szudétanémet birto-kok megművelésére. Végül ez a náci típusú embertelenség késztette a Magyar Kormányt a lakosságcsere megtárgya-lására. Ennek során írták alá Budapesten, 1946. február 27-én a lakosságcsere egyezményt, amit a szovjet helytartó, Vorosilov marsall erőszakolt ki a Magyar Országgyűlésből. Az egyezmény – több hiányossága ellenére – feloldotta a fel-vidéki magyarok teljes jogfosztottságát. Csehszlovákia, persze, alig tartotta be a megígért engedményeket: sokan hiába mentek vissza az elmenekültek közül, vagyonukat már nem találták, azok szlovák kezek között eltűntek… Jelentős en-gedmény volt, hogy a Népjóléti Minisztérium által Budapesten számon tartott, 38 ezer menekültből 25 ezret beszámít-hattunk a lakosságcsere létszámába.

Beneš ugyanis azzal érvelt Párizsban, a győztesek előtt, hogy Magyarországon 500 ezer német és 200 ezer szlovák nemzetiségű ember él. Tehát a felvidéki (szlovákiai) 700 ezer magyarnak Magyarországon úgy lehetséges em-berséges körülmények között lakhelyet biztosítani, hogy a svábokat a Potsdami Egyezmény alapján Németországba telepítik át, a 200 ezer szlovákot pedig azonos létszámban, lakosságcserével Szlovákiába.

A Magyar Kormány a Potsdami Egyezmény adta lehetőség ellenére sem akarta a svábokat teljes lélekszámuk-kal kitelepíteni. A magyar pártok eltérő véleménye mellett kb. 200 ezer német kitelepítését tervezték, mert számol-tak azzal, hogy a Bácskából a szerbek elől menekülő bukovinaiakat és más menekülteket, és bizonyos számú felvidéki magyart is el kell helyezni. A trianoni Magyarországra már érkeztek az 1938-ban Felvidékre visszatelepültek, az állásba odahelyezett tisztviselők, az „anyások”, és azok a menekültek, akik ellen a szlovákoknak politikai kifogásuk volt. A „svá-bok” kitelepítése 1946. jan. 19-én kezdődött el.

A csehszlovák Telepítési Bizottság Magyarországon minden szlovák-lakta településen szabad kezet kapott az agitációra. A magyarországi szlovákok közül ennek ellenére csak az értelmiség, a munkások és a kisbirtokos parasztok jelentkeztek, valamint a magyar csendőrök, hogy megszabadulhassanak az ÁVO karmaiból, a börtönből. A jómódú szlo-vák gazdáknak, különösen a Békés-megyeieknek, eszükbe sem jutott, hogy itt hagyják birtokaikat. Az áttelepítéssel a Magyarországon maradt szlovákok elvesztették az értelmiségüket, Csehszlovákiának pedig a nacionalizmus érvé-nyesítése fontosabb volt, mint az itt maradtak kulturális gondozása… Minden igyekezetük ellenére, a vártnál jóval ke-vesebben: 73 ezren jelentkeztek áttelepítésre. Nem véletlen, hogy Benešék ismételten próbálkoztak, kérve, hogy még több németet telepítsünk ki, és akkor ők magyarok további tömegeitől szabadulhatnak meg. A magyar diplomácia sikere, hogy a nyugati szövetségeseket megnyerve, ez nem következett be. A háborús veszteségek és a kitelepítés után 250 ezer német Magyarországon maradhatott.

Odaát a Csehszlovák Bizottság elsősorban a jómódú, magyar gazdákat jelölte ki áttelepítésre. A kitelepítendők területi kiválasztásánál elsősorban Teleki Pálnak az 1920. évi béketárgyalásunkra készített, színes nemzetiségi térképét használták fel, megkeresve a stratégiailag fontos pontokat és a tömbmagyarságot, hogy azt kettéosszák.

A Magyar Kormány halogatta (valójában el akarta kerülni) a lakosságcserét. Benešék ellenintézkedésként fo-kozták a magyarok üldözését. Súlyos problémát okozott, hogy a németek fogadását a nyugati zónában éppen ekkor szüntették be, már kiosztották a kitelepítettek birtokait menekülteknek és földigénylőknek. A kitelepülő szlovákok gaz-dálkodásra alkalmatlan portáira a felvidéki nagygazdákat elhelyezni nem lehetett. Sztálin „segített”: időbeli késéssel, 35 ezer svábot Németország keleti zónájába kellett kitoloncolnunk.

Felvidékről az első szerelvény 1947. április 12-én indult Magyarországra. Így üldöztek el otthonából 50 ezer, és a lakosságcsere keretében 25 ezer elmenekült felvidéki magyart. Az 1949. évi, Csorba-tói Konferencia után a kommunista Rákosiék a lakosságcsere-szerződés lezárását úgy jelentették be a nyilvánosság előtt, hogy a Felek köl-csönösen lemondanak egymás iránti követeléseikről. Ma már tudjuk, hogy a felvidékiek hátrahagyott vagyona szol-gált (90 %-ban) a Csehszlovákiának járó (akkori) 30 millió dollár háborús jóvátétel kiegyenlítésére. A kitelepí-tettek sem erkölcsi, sem teljes anyagi kárpótlást nem kaptak, a szülőföldtől távoli temetőkben leltek végső nyughelyükre.

A németek oldalán harcoló, orosz Vlaszov-hadosztály átállt a Szövetségesekhez, Prágát ők szabadították fel. A szovjet hadseregnek csak néhány SS-katonát kellett elfognia. Beneš visszatért Prágába, beült abba az államelnöki székbe – törvénytelenül –, amelyből 1938 őszén önként lemondva Párizsba, majd Londonba emigrált. Nagy „barátja”, Sztálin aztán őt is elintézte, mert 1948. február 28-án a prágai, cseh, kommunista puccsal megbuktatta a „demokra-tikus” kormányt, és bolsevik kormányzást vezetett be. A Moszkvából hazatért Klement Gottwald lett a pártfőtitkár. Masa-ryk fiát, a külügyminisztert, a kommunisták meggyilkolták. Beneš örülhetett, hogy csak nyugdíjazták. Gyáván aláírta a kommunista kormány kinevezését, majd ez a „Közép-Európa legnagyobb törpéje” nemsokára meghalt. Csehszlovákia kommunista ország lett, mert a Szovjetuniónak stratégiailag erre volt szüksége, valamint kellett az uránérce és az épen maradt cseh ipara is.

A Csehszlovákiában maradt 600 ezer magyart 1945-től 1948-ig teljes jogfosztás sújtotta. „Két nemzet a Kárpát-medencében” c. könyvében Balassa Zoltán kitűnően bemutatja ennek részleteit, én csak azt hangsúlyozom, hogy az 1948-as prágai kommunista puccs és a bolsevista állam berendezkedése után, a két kommunista ország szomszédsá-gára tekintettel, a magyarok sorsa némileg enyhült: már nem pofozták fel a magyarokat, ha anyanyelvükön mertek meg-szólalni, – de nem minden „reszlovakizált” magyar tért vissza nemzetéhez. Tehát sok tízezer magyart vesztettünk az erőszakos asszimilációval. Az iskolákban nem pedagógusok – mert azokat elüldözték –, hanem a helyi iparosok taní-tottak. A bolsevista rendszer nálunk is, ott is felszámolta a paraszti életformát a kolhozosítással, de Szlovákiában ezzel újabb csapást mértek a magyarokra, mert ők nagyrészt földművesek voltak. A magyar-szlovák viszonyban csak egyetlen pozitívumot látok: a vámhatárok az EU-ban megszűntek, tehát a személyes kapcsolatok könnyebbé váltak.

Fél évszázad telt el, és ma már van magyar egyetem is Szlovákiában: Rév-Komáromban, amely persze a szlo-vák nacionalizmus állandó céltáblája. Az Európai Unióba való belépés nem enyhített a szlovákok magyarellenességén, viszont az EU nem foglalkozik a nemzetiségi gondok megoldásával. Ez is lehet majd a veszte! A felvidéki magyar kö-zösség érdekében az EU-ba való belépések előtt kellett volna következetesen fellépnünk. A mai napig sem sikerült elérnünk, hogy a szlovák állam a magyaroknak is megadja a kettős állampolgárságot. Figyelemre méltónak tar-tom, hogy alakulóban van a szlovák-ukrán-román politikai együttműködés a magyar kisebbségek sorsáról. Úgy látom, hogy alakulóban van a IV. Kisantant...

Csehország különleges földrajzi helyzete, hogy délről, nyugatról és északról a germán „tenger” veszi körül. Ezért voltak a cseh királyok a Német-Római Szent Birodalom császár-választó fejedelmei. Cseh- és Morvaország, vagyis a Cseh Királyság, a Habsburg Birodalom legfejlettebb és leggazdagabb tartományává vált az 1620. évi fehérhegyi csatavesztés után. A törökök sosem szállták meg őket. A Habsburgok nem koronáztatták meg magukat Prágában Szent Vencel koronájával, nem úgy, mint Magyarországon, Szent István koronájával. A csehek még ezért is minket hibáztattak, holott az orosz cár és a potsdami porosz király ellenezték a koronázást, nehogy Prága után Krakkóban lengyel koronázásra is sor kerüljön, mert akkor az általuk bekebelezett lengyel területeken újabb szabadságharc törhet ki. Véleményem szerint, ha Ferenc József Prágában megkoronáztatja magát, akkor a csehek az I. világháborúban sosem hagyták volna cserben a Habsburgokat. Prága azt is kifogásolta, hogy a Birodalom neve: Oszt-rák-Magyar Monarchia lett 1866-ban, a kiegyezéskor. Azt hangoztatták, hogy a Birodalom népeinek nagyobb része szláv nemzetiségű, ezért illett volna a Birodalmat Osztrák-Cseh-Magyar Monarchiának nevezni. Az Osztrák-Magyar Monarchia elnevezés az I. világháború végén a mi tragédiánk is lett, mert a győztesek Magyarországot is felelőssé tet-ték a háború kirobbantásáért, pedig az igazság az, hogy a Szerbia elleni hadjáratot a Birodalomban egyedül éppen a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István ellenezte.

A következő csehszlovák tragédia 1968. augusztus 20-án következett be, amikor Prága Moszkvától újabb ha-talmas pofont kapott! Beneš a Szovjetuniónak ellenvetés nélkül átengedte Kárpátalját 1945-ben. Pontosítanám ezt, és inkább azt mondom, hogy át kellett engednie Kárpátalját! Ez Beneš bűne, mert ő a csehszlovák-szovjet katonai szö-vetséggel már felajánlotta Sztálinnak Kárpátalját. 1937-ben én is láttam szovjet katonatiszteket Pozsonyban. Kárpát-aljáról a szovjet hadsereg ezek után könnyen hatolt be Csehszlovákiába. 1968-ban a Varsói Katonai Szerződés hadse-regei parancsot kaptak, hogy vegyenek részt Csehszlovákia megszállásában. Prága hatalmas „testvéri” pofont kapott hű szövetségesétől, Brezsnyevtől. Mindezt azért, mert „emberarcú szocializmust” próbált megvalósítani. Ez ugyan-olyan veszély volt a bolsevik tábor szempontjából, mint a magyar forradalom, 1956 októberében. Csakhogy mi, magyarok, keményen ellenálltunk a szovjet hadseregnek, Prága viszont egyetlen lövés nélkül hagyta Csehszlo-vákiát megszállni. Tartották magukat Masaryk híres tanácsához: „A hazáért nem meghalni, hanem élni kell tud-ni!” Ez viszont megpecsételte az ország sorsát. Az USA 1956-ban is, 1968-ban is közönyös maradt a Szovjetunió „rendcsináló” akciójával szemben, még diplomáciai segítséget sem adott nekünk, mert ez: „szovjet érdekzóna”!

A csehek 1919-től kezdve sokat bírálták és gúnyolták a magyarokat, Magyarországot. 1936-ban láttam, hogy divatba jött náluk a „MÁV”-röpirat. Ez szerintük azt jelentette: Magyarok Ázsiába Vissza! Arra akartak ezzel utalni, hogy mi nem tartozunk az európai népek családjába, ezért minket ki kell közösíteni!... – Miért becsülték le Ázsiát, amikor ott már évezredekkel ezelőtt magas kultúra és civilizáció volt, Európa pedig még sehol?! Mi, magyarok büszkék voltunk és vagyunk ázsiai származásunkra. Az elmúlt évtizedekben nagyot fordult a világ, és mindenki rohan Ázsiába üzletet kötni, a nagy profit érdekében. Prága is odarohan. – Most már nem szégyellik Ázsiát?

A kommunista, szlovák dr. Gustav Husák szovjet támogatással lett a Csehszlovák Köztársaság elnöke, és közbenjárt, hogy hazáját, Szlovákiát egy állami nagyberuházással fejleszthessék. Egy nagy autógyárat, vagy a gabčiko-vói vízlépcsőt ajánlották fel. A szlovák válasz ellenvetés nélkül, teljesen egyértelmű volt: a vízlépcsőt akarjuk!!! Ennek elsősorban politikai jelentősége van, mert a magyarok-lakta Csallóközt akarják ezzel szlovákká tenni!!!... Még a jövő-beni lehetőségét is kizárni annak, hogy a Csallóközt Magyarország területi revízióval valaha is visszakaphassa!

1946-ban a Párizsi Békekonferencián Csehszlovákia végül is azért ragaszkodott a három dunántúli magyar köz-séghez – Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún a Duna jobb partján fekszenek, – mert Csehszlovákia Dunacsúnnál akart vízlépcsőt építeni, és onnan belföldi hajózó csatornátakomáromi kikötőig. Ezt a tervet a KGST Szófiai Konferenciája 1967-ben elvetette, mert a Szovjetuniónak az volt az érdeke, hogy a hajózása részére a vízi út kellő vízmélységgel, víz-lépcsők építésével legyen biztosítva a Morva folyó torkolatáig. Ezért kellett nekünk, magyaroknak a Duna-kanyarban, és Budapesttől Mohácsig még két vízlépcsőt megterveznünk. A Gabčikovói Vízlépcsőt Csehszlovákiával közösen kellett felépíteni. A Duna-kanyarba a Nagymarosi Vízlépcsőt – a csehektől függetlenül – dr. Mosonyi Emil professzor már 1948-ban javasolta a kormánynak, mert a vulkáni kőzet az alapozásra kitűnő és olcsóbb megoldás lett volna. Ám dr. Mosonyi kizárólag mérnök-szemlélettel készítette a tervet, és nem gondolt arra, hogy a Duna-kanyar a magyar törté-nelem fontos helye, ahová nem illik egy vízlépcsőt beépíteni. Nagymaros ezért kapta a legtöbb támadást. A szovjet ér-dekek szerint a Bős-Nagymaros Vízlépcső-rendszert csúcsüzemeltetésre kellett kiépíteni, hogy majd egy tóban napi 24 órából 16 órán keresztül gyűjtsék a Duna vízét, és 8 óra alatt, villamos energia-fogyasztási csúcsidőben engedjék át a bősi turbinákon, ahonnan gáttól-gátig naponta nagy árvíz vonult volna le. A 16 órás szünet alatt a nagymarosi vízlépcső feladata lett volna, hogy a hajózási vízszintet Bősig biztosítsa. A Duna vízgyűjtése részére Dunakiliti fölött egy hatalmas magyar-szlovák víztározó tó alakult volna ki. 1977-ben ezt a csehszlovák-magyar közös tervet írta alá Budapesten a két szomszéd ország.

Vasúti szakmai szempontból kellett ezt a tervet véleményeznem, de nemcsak vasutas-szemmel vizsgáltam, ha-nem erdőmérnökként is, biológus szemmel. 1980. szeptember 22-én, egy mérnökkonferencián szót kaptam, és el-mondtam Molnár István kollégámmal közös ellenvéleményünket. Erre Marjai József miniszterelnök-helyettes, a KGST-ügyek felelőse felfigyelt, és kritikám alapján elindította a két éven át tartó, környezetvédelmi vizsgálatokat. Én szakbi-zottságot szerveztem a kollégáimmal. Tőlem függetlenül, Varga János biológus újságíró vezetésével megalakult a Du-na-kör. Sok tüntetést szerveztek, a sajtót is mozgósították. Csehszlovákia tőlünk függetlenül kezdte meg a Dunakiliti-Bős közötti hajócsatorna és a vízlépcső építését. Magyarországnak nem volt elég beruházási költségkerete a mi olda-lunkon elvégzendő munkákra. A dunakiliti tározó tó vízlépcsőjét megépítettük, de a nagymarosi vízlépcsőt csak osztrák vállalattal és osztrák hitelből kezdhettük építeni. A magyar sajtóban sohasem volt még más témákban annyi cikk, amennyi a vízlépcsőről szólt. A nagymarosi vízlépcső építését kb. 25 %-os készültségen állíttatta le dr. Németh Miklós miniszterelnök, 1989-ben, a diktatúra bukásának évében, mintegy búcsúzásként. Ezzel elvágta a bősi csúcsüzemeltetés lehetőségét. Én és kollégáim továbbra is Dunakilitinél akartuk a hajózó csatorna kiágazását megnyitni. Az Antall-kor-mány megörökölte a vízlépcső-ügyet, de képtelen volt azt a magyar érdekek szerint, kompromisszumos megoldással kezelni. Ebben félrevezető akciót követett el dr. Király Miklós, Dr.Mádl Ferenc miniszter úr irodavezetője és dr.Hajóssy Adrienne geofizikus, aki Duna-szakértőnek nevezte ki magát. Együtt elfektették az irattárban azt a szakvéle-mény-tanulmányunkat, amelyben az Antall-kormányt felvilágosítottuk a vízlépcső kompromisszumos megoldásának lehetőségéről. Ez a féléves elfektetés elég volt ahhoz, hogy elbukjuk a számunkra elfogadható megoldást. Figyel-meztettem kormányunkat, hogy a Párizsi Békeszerződés lehetővé teszi Csehszlovákiának a Dunacsúni Vízlépcső megépítését. Ezt sem a Duna-kör, sem a Kormányunk nem hitte el nekem. A budapesti ellenkezéssel szemben, Julius Binder szlovák főmérnök megszerezte Bécsből a cseh származású Androsch – osztrák pénzügyminiszter és civil-ben nagy vállalkozó – pénzügyi támogatását. Binder úr 24 óra alatt elterelte a DunátDunacsúnnál, először provizó-riumokkal, majd néhány év alatt, osztrák segítséggel véglegesítette a Dunacsúni Vízlépcsőt. Androsch az osztrákok által épített Nagymarosi Vízlépcső leállítását a Dunacsúni Vízlépcső finanszírozásával bosszulta meg!...

Amikor 1992-ben amerikai magyarokat kísértem be Antall József miniszterelnök úrhoz, hozzám is volt néhány szava: „Hábel úr! Ne foglalkozzon a vízlépcsővel, mert a Hágai Bíróságon úgyis nekünk fognak igazat adni!...” (De sosem adtak!!!...)

Az Antall-kormány bukása után Vladimir Mečiár szlovák miniszterelnök megkereste Horn Gyula szocialista mi-niszterelnökünket azzal, hogy építsünk vízlépcsőt a Dunakanyarban, de ne Nagymarosnál, hanem az Ipoly-torkolat alatt, Szobnál. Horn Gyula igent mondott (pedig 1998-ban a vízlépcső miatt bukott meg a kormánya!) ezért „ajándékként” megkaptunk a minket illető 1000 m³/sec vízmennyiségből 400 m³/sec mennyiséget – Dunakilitinél. A hiányzó 600 m³/sec vízmennyiséget, vagy az abból termelt villamos energiát az eltelt 25 év alatt sosem kaptuk meg: ezzel bünteti Szlovákia Magyarországot. A Dunacsún-Bős között megépített hajócsatornát azért tartom kockázatos építménynek, mert Komárom térségében volt már földrengés, és ha egy újabb bekövetkezik, és megreped a 17 m-re magasított földgát, a repedés kiszélesedik és a csatorna vize a vízlépcső alatt minden várost és községet el fog árasztani. A terve-zők ezek szerint nem gondoltak a földrengésveszélyre! Ha gondoltak volna, akkor a 37 km hosszú hajózó csatornát – több vízlépcsővel – szakaszokra osztják. Ebben az esetben, ha az egyik csatorna-szakaszon következne be a katasz-trófa, a többit le lehetne zárni. Tudom, hogy ez nagyobb beruházással és több hajó-átzsilipeléssel járna, de a kockázat kiküszöbölése érdekében erre áldozni kellett volna. Aggódva tekintünk a következő évtizedek elé, mert ha földren-gés következik be, a tragédiát hatalmas árvíz növelné tovább. Figyelmeztetem minden utódomat, hogy a bősi vízlépcső 37 km hosszú hajózó csatorna-útja miatt egyszer katasztrófa fog bekövetkezni!

A vízlépcsővel kapcsolatos kudarcunk Magyarország III. Trianonja!... Ez az SZDSZ és az MDF pártok kö-zötti politikai küzdelem miatt következett be.

A szlovákok a Dunához nagy érzelemmel kötődnek, a jelszavuk magyarul: „A mi Dunánk”. Jellemzésként bemutatok egy szlovák verset, magyarra fordítva:

„Írjanak rólunk jókat, vagy rosszat,
Csak írjanak, tudja meg a világ,
Él a Tátra és a Duna között
Egy nemzet, amely ízig-vérig szlovák!..."

Van ennél még érdekesebb vers is, – magyarra fordítva:

„Bratislava, Bratislava,
ahol a szlávok dicsősége
lealkonyult, mert az ázsiai
barbár hordák (lásd a magyarokat!)
a szlovákok birodalmát elpusztították!..."

(bratislava = szláv testvér, Bratislava = Pozsony)

Magyar leventék tömegmészárlása 1945 nyarán, Pozsonyban.

1944 telén, Budapest ostromakor és 1945 tavaszán, a dunántúli harcok idején sok százezer magyar menekült a szovjet borzalmak elől Németországba, vagy vonult vissza vezényszóra, zárt egységben, honvédalakulatokban. (Én 500 km-t meneteltem Bajorországig.)

1945 nyarán – már fegyverszünet és „béke” volt! – Drezda felől egy levente-század tért haza. Legrövidebb útjuk Csehszlovákián át vezetett.

Július elején, Pozsony környékén a szlovákok elkapták és bezárták a magyar leventéket a pozsonyligetfalui koncentrációs táborba. Megfosztva az ingóságaiktól, a tábor három belügyes tisztje kivezényelte őket a település erde-jébe, még a német uralom idején megásott légoltalmi árkokhoz, és ott géppisztolyokkal valamennyiüket lemészárolták. Holttestüket a légoltalmi árkokba rúgták, és az árokásáskor deponált földet rájuk lapátolták.

A leventék tragédiájáról két évig senki sem tudott. 1947 májusában egy Ervin Bacusan nevű, politikai okból Po-zsonyban meggyilkolt, szlovák férfi sírja után kutatva, sírásók bukkantak a tömegsírra. Levente-egyenruhájukból és ira-taikból kétséget kizáróan meg lehetett állapítani, hogy magyarok voltak. Csehszlovákiában akkor még ún. „népi demo-krácia” volt, a sajtó az eseményt közhírré tette. Eltussolni nem lehetett, még a parlamentben is szó volt róla. Erről a tra-gédiáról dr. Janics Kálmán, a felvidéki magyarok híres közírója is írt, ezért bocsátották el orvosi állásából, 1971-től ül-dözték az 1989. évi rendszerváltásig, publikációs tilalom volt ellene. Írásai csak Magyarországon jelenhettek meg, „A hontalanság évei” c. könyvét csak nyugaton adathattuk ki. A három belügyes tiszt ellen bírósági eljárást kellett indítani. Azonban a felelősségre vonási eljárás megszűnt az 1948. febr. 26-án kitört prágai, kommunista puccsot követő hatalom-átvétel után. A pozsonyligetfalui tragédia óta eltelt 70 év, Szlovákia és hazánk is EU-tagország lett, de a magyar leven-ték tömeges lemészárlásáról ma is hallgatnak. A szlovák állam még bocsánatot sem kért, és a tömegsír helyén nem en-gedélyezik magyar emlékmű felállítását. Legalább mi ne feledkezzünk meg róluk! Emeljünk emlékművet a mártírhalált halt leventéknek, a magyar-szlovák államhatárnál, az autóút mellett a mi oldalunkon, hogy aki arra utazik, tudomást szerezzen erről. Mi, magyarok, hajtsunk fejet az emlékük előtt, és évente legalább egyszer koszorúzzunk.

Két magyar-gúnyoló, szlovák karikatúráról:

Ferdis Juriga 1918-ig volt szlovák nemzetiségű képviselő a magyar országgyűlésben. Magyarország gyalázásá-ért 2 évi börtönbüntetést kellett elviselnie, ezért dúlt benne a bosszúállás indulata. Az ismertetett két karikatúrát már csehszlovák állampolgárként szerkesztette, és szlovák nyelvű magyarázó szöveggel látta el. Mindkét képen sujtásos huszármentében egy magyar őrmester szerepel. Az egyiken a magyar huszárőrmester kezében egy-egy szlovák férfi- és nő-áldozat, a másik képen már a szlovák nemzet győzedelmeskedik a magyar felett. A magyar tiszt a földre lökve fekszik, és az ifjú szlovák férfi – népviseletben, fekete csizmában, rajta taposva a feltámadt szlovák nemzetet szimboli-zálja, balkezével magához ölelve feleségét és fiát, miközben a háttérben a szlovák nap süt fel, rajta a szlovák hármas-halommal (Tátra, Fátra, Mátra, – mert a Mátra is szlovák hegy!) és a kettőskereszttel, amelyet a magyarok tőlük oroztak el. Mert ez – szerintük – a két szláv, keresztény hittérítő apostol keresztje: Cyrillé és Methodé, „nem a bizánci császár felségjelvénye”!

1992-bene két ország szétválásábanegyezett meg Vaclav Klaus cseh miniszterelnök és Vladimir Mečiár szlovák miniszterelnök. Óvakodtak a népszavazástól: erre nem került sor, mert azt a szlovákok zöme sem támogatta. Könnyű volt a megegyezés, mert Csehszlovákia egyben maradásáért csak egyetlen népszerű, szlovák politikus: Ale-xander Dubček állt ki. A Szövetségi Parlament elnöke, a ’68-as Prágai Tavasz jelképe, aki ekkor vesztette életétgya-nús körülmények mellett, autóbaleset következtében a Pozsony és Brünn (Berény) közötti autópályán.

Mečiárt bármennyire is bírálják belpolitikai lépéseiért, a történelem őt a legnagyobb szlovákok között fogja számon tartani – a Demokratikus Szlovák Állam 75 évi küzdelem után elért megvalósításáért.

Klaus, a cseh elnök, a válási egyezmény aláírása után baráti körben a következő kijelentést tette: „Végre meg-szabadulunk a szlovákoktól, a magyaroktól és a cigányoktól, és mi Európa közepén, Európa szívét alkotva, magas színvonalra tudjuk emelni cseh hazánk fejlődését!”

A szlovákok a mai napig sem hajlandók bocsánatot kérni a magyaroktól az 1945. után elkövetett emberte-lenségekért, nem hajlandók eltörölni a beneši dekrétumokat, rehabilitálni gróf Esterházy János magyar keresztény-de-mokrata politikust, a Magyar Nemzet mártírját, – márpedig mindez kulcskérdés a magyar-szlovák megbékélés elin-dításához. Nem hajlandók területi autonómiát adni és kettős állampolgárságot engedélyezni a felvidéki magyaroknak. Rejtett módon asszimilációt valósítanak meg. A kis létszámú, szórvány, magyar iskolákat meg akarják szüntetni. Pedig, ha a magyaroknak megadnák a területi autonómiát, elmaradna a területi revízió követelése. – Megéri, – vagy kockáztatnak?

– Mikor lesz igazi magyar-szlovák megbékélés, ha ennyi történelmi terhet kell magukkal cipelniük? Nagyon vár-juk, hogy megkezdődjön a békülés! Én ezt már nem érem meg a magas korom miatt, de addig is, amíg még élek, kíván-csian várom: – mikor válik a fiatal szlovák nemzet nagykorúvá? Tudom, hogy ez fájdalmas következményekkel jár, de szembe kell nézniük önmagukkal. Én szurkolok nekik!

Amikor 1992-ben Rév-Komáromban a CSEMADOK-irodán összetalálkoztam Varga Györggyel, prágai nagykö-vet barátommal, elkeseredetten számolt be Csehszlovákia várható kettéválásáról: „Majd megtudja Budapest, hogy jót a szlovák államtól nem remélhet!...” – Sajnos, igaza lett!...

 A fentieket a Balassa-könyv bevezetőjéül írta vitéz Hábel György,

ny. főmérnök, 1940 óta nemzeti közíró, Csehszlovákiából kétszer kiüldözött magyar, Budapesten, 2015. jún. 23-án.

VITÉZ HÁBEL GYÖRGY KÜLÖNÖS ÉLETÚTJA (1922-2016)

(Dr. Horváth László, budapesti, ny. osztályvezető főorvos írása alapján: Kincsesné Salca Mária)

 Vitéz Hábel György, (H.Gy.) vasdiplomás erdőmérnök, Jáky-díjas közlekedési mérnök és közgazda, ny. MÁV mérnök-főtanácsos, 1940 óta nemzeti közíró, budapesti lakos, 1922-ben Oroszkán született, a Csehszlovákiához csatolt Garam-völgyében, nagyapja, Habel agrár-főmérnök cukorgyári, szolgálati lakásában.

Édesapját a csehek kiüldözték az Anyaországba. Édesanyja két év múlva követte, és H.Gy.-t a nagyszülők gondjaira bízta. H.Gy.-t hat éves korában a cukorgyárba települt cseh légionárius tisztviselők fiai „te büdös mágyár” üvöltözéssel agyba-főbe verték. H.Gy. hat éves korában elhagyta szülőföldjét, és öntudatos magyarrá vált.

Édesapja a Hortobágyon, Tormay Cecil, a híres írónő birtokán kapott agrármérnöki állást, ezért H.Gy. a nádud-vari, állami, elemi iskolában tanult a 4. osztályig, majd Debrecenben a piarista gimnázium diákja lett. Itt vált cser-késszé, és 1933-ban részt vett a gödöllői cserkész világtáborozáson (a Jamboree-n, ejtsd: dzsembori). Ettől kezdve H.Gy. tisztelője, majd a későbbi években politikai segítőjegr. Dr. Teleki Pálnak, a magyar főcserkésznek. 1936-39 kö-zött a budapesti Állami Szent László Gimnázium diákja. Itt is cserkész volt. 1938 őszén részt vett a felvidéki, losonci bevonuláson. 17 éves korában cserkészként, a háborúra, a Főváros védelmére készülődve, Budapesten légvédelmi tüzérkiképzést kapott.

1939-ben visszaköltöztek a Garam völgyébe, Lévára. 1940-ben itt érettségizett, s a Műegyetem soproni, Erdő-mérnöki Karának lett hallgatója. Itt kezdődött nemzeti közírói munkássága, amely 76 éven át, (2016.05.04-ig) haláláig tartott. Becslések szerint több mint 300 írása jelent meg folyóiratokban, napilapokban, valamint ausztráliai és kanadai magyar lapokban. Egyik szerkesztője volt az egyetemi ifjúság havi folyóiratának, a „Bástyánk”-nak.

Teleki Pál 1940 őszén Sopronba küldi H.Gy. budapesti, volt gimnáziumi tanárát és cserkészparancsnokát, aki akkor a Miniszterelnökségen Teleki Pál bizalmi munkatársa. Ercsei László megbízta H.Gy.-t, hogy a német birodalmi ha-tár mellett fekvő Sopronból adjon híreket a magyarellenes mozgolódásokról. H.Gy. két diáktársával együtt kipiszkál-ták az egyetemről azt a három volksbundista bányamérnök-hallgató diáktársukat, akik az egyetem területén náci agi-tációt folytattak. A soproni műegyetemista diákok eleve osztrák- és náci-német-ellenesek voltak, mert elődeik 1921. szept. 8-án, a második, ágfalvi véres csatában kiverték a megszálló osztrák csapatokat, s ennek köszönhetően, dec. 14-én a soproni népszavazás a Magyarországon maradás mellett döntött. A magyar-osztrák katonai konfliktusnak Beneš rendkívül megörült, mert sikerült a két, egykori szövetséges, katonai nagyhatalmat egymásnak ugrasztani!

Az osztrák megszállással a Magyarország körüli un. gyűrű minden égtáj felől bezárult. 1941. március 3-4-én Teleki Pál meghalt a budai vár Sándor-Palotájában. Akkor halálát öngyilkosságnak minősítették, de H.Gy. később mű-szaki jellegű kutatással kiderítette, hogy ez gyilkosság volt, és a gyilkos a vár alatti barlang bejáratán keresztül, éjjel, hátulról, észrevétlenül hatolt be.

1942 márciusában a soproni Volksbund a német lakosság körében önkéntes SS-toborzást hajtott végre. A bú-csú-felvonuláson leköpdösték a magyar országzászlót. H.Gy.-nek éppen arrafelé volt dolga, szemtanúja lett az elszomo-rító eseménynek. Azonnal riasztotta az egyetemi ifjúság vezetőit, és megkezdődött a tiltakozó tömegtüntetés szerve-zése. Két napon át kb. 10.000 fős, ifjúsági tömegtüntetés zajlott. A Német Birodalomnak a keleti fronton szüksége volt a magyar katonákra, ezért német részről retorzió nem történt. A háború alatt Magyarországon ez volt az egyetlen magyar, náciellenes tömegtüntetés. Az esemény német iratait megszerezték a németországi archívumból, és a Bányá-szati Múzeum igazgatója, néhai Molnár László bányamérnök megjelentette szaklapban, magyarra lefordítva.

1943. május 15-én H.Gy. a soproni műegyetemi Kar képviseletében részt vett a Kállay Miklós miniszterelnök által Lillafüredre, a Palota Szállóba összehívott konferencián, ahol a téma ez volt: „hazánk kijutása a háborúból”.

H.Gy. 1944. okt.-tól 1945. febr.-ig három, amerikai szőnyegbombázást élt túl, szerencsésen, sérülés nélkül.

H.Gy. 1945. febr. 24-én megkapta erdőmérnöki diplomáját. A Magyar Királyság utolsó diplomavédő szi-gorlatán egyetlenként vett részt, mert az erre jelentkezett többi diáktársát már előbb behívták a frontra. Márc. 8-án ő is megkapta a behívóját, de szerencséjére nem a székesfehérvári csatába került, hanem Magyaróvárra, az utász-ezred-hez. Innen márc. 28-án sok egyetemi diáktársával együtt kezdte meg a visszavonulást, gyalogmenetben. Május 1-én Bajorországban rohantak át mellettük az amerikaiak, akik velük nem törődve, Passauba igyekeztek, mielőtt a ruszkik megelőzik őket. Az ezred nem került hadifogságba, szétszéledt a bajor tanyavilágban, és gazdáknál, élelemért, mező-gazdasági munkákat vállaltak.

H.Gy. a Csehszlovák Vöröskereszttel tért haza, Brno-n (Brünn-ön, magyarul: Berényen), Pozsonyon és Ér-sekújváron át, majd az 53 km-re fekvő Léva felé gyalogolt, de csak a Garam ideiglenes hídjáig jutott el, ahonnan a szlo-vák csendőrök visszafordították. Kiskálnai ismerőseitől tudta meg, hogy szüleit már húsvétkor Magyarországra kénysze-rítették, egy-egy hátizsákkal, gyalogmenetben. Szülei Tokaj vidékén, a vencsellői, kirabolt grófi kastélyban húzódtak meg. H.Gy. Érsekújvárról egy hazatérő jugoszláv partizánvonattal érkezett Budapestre, „a béke első napján”, 1945. aug. 9-én. Előző nap dobták le Japánra a 2. atombombát… H.Gy. Sopronba utazott, politikai igazolásért. A szüleihez decemberben jutott el. A kirabolt kastélyban egy-egy padlóra fektetett, üres szekrényben, szalmazsákon aludtak, 1945 karácsonyát is így töltötték. Másnap, mintegy karácsonyi ajándékként, megérkezett H.Gy. erdőmérnöki kinevezése, a debreceni Állami Erdőgazdasághoz. Kinevezését Kovács Béla, a híres kisgazda miniszter írta alá, aki később a szovjet GULAG-on szenvedett.

Az akkori keserves közlekedési viszonyok és a rendkívül hideg tél miatt H.Gy. csak 1946. jan. 31-én tette le az állami hivatali esküt. Debrecenből okt.-ben Tiszadobra küldték, és az ottani ártéri erdőgazdaság vezető mérnöke lett. 1949 nyarán a kommunisták vették át a kormányzást. H.Gy. a sok politikai piszkálás miatt augusztusban felmondott. A debreceni MÁV vette át. 36 évig tartó vasútépítő mérnöki munkássága innen indult, sok erdőmérnök kollégájával együtt. Kb. 1000 km vasútvonalat korszerűsített: Debrecen, Tiszafüred, Záhony, Tokaj, Sárospatak, Miskolc, Ózd, Eger, Hatvan között. Az 1956-os forradalomban Miskolcon vett részt, a vasutas-sztrájk egyik országos irányítójaként. A sztrájknak köszönhetően hozták vissza a budapesti forradalmárokat a kárpátaljai deportálásból. Mindezt a Teleki Páltól tanult mód-szerrel érte el, ezért nem jöttek rá, nem vonhatták felelősségre. Pártonkívüliként (!) lett beruházási osztályvezető Miskol-con, ahonnan 1957-ben a minisztérium Budapestre hívta, vasúti műszaki-gazdasági tanácsadói munkakörbe. In-nen ment nyugdíjba 1985-ben, 63 évesen.

Budapesten, tanácsadói munkakörében kapta meg va-súti szempontú véleményezésre a Bős-Nagymarosi Vízlépcső csehszlovák-magyar közös be-ruházás tervét. Ezt nemcsak vasútépítő-mérnökiszemmel, hanem erdőmérnökként, bio-lógus-szemmel is vizsgálta, és az 1980. szept. 22-i mér-nöki konferencián elhangzott hozzászólásával indította el a tervmódosítás útját. Nem a víz-lépcső létesítése ellen szólt, hanem kompromisszumos meg-oldást keresett – és talált, de a szakvéleményére a kormány nem hallgatott. H.Gy. egy cseh diplomata könyvéből, – amelyet magyarra fordítva ki is nyoma-tott, de hiába juttatta el a ma-gyar politikusoknak, – tudta, hogy a szlovákok Dunacsúnnál akarnak egy saját vízlépcsőt, és azt 1950-ben meg is tervez-ték. A dunacsúni Duna-eltere-lés veszélyére figyelmeztette a kormányt, – de hiába.

H.Gy. 1977-ben ismer-kedett meg dr. Janics Kálmán orvossal, a felvidéki magyarok híres közírójával, akivel 23 éven át, haláláig, baráti, szoros munkakapcsolatot tartott, és a diktatúra éveiben az USA, California, Nyugat-Európa és Szlovákia között illegális hírszerzői munkát látott el. Janics Kálmán: A hontalanság évei c. könyve kéziratát H.Gy. juttatta el Münchenbe, ahol kinyomtatták. A magyar és a cseh-szlovák titkosrendőrség felfedezte kapcsolatukat és megfigyelést folytatott. H.Gy.-t a munkahelyéről kirúgástól az igazgatója mentette meg. 1994-ben a Történeti Hivatal kiadta a megfigyelése dokumentumait, H.Gy. ekkor döbbent rá, kik voltak a besúgói.

H.Gy. számos fejlesztési javaslatot terjesztett a demokratikus, nemzeti kormányaink elé, amelyekért nem várt díjazást. 1989. március 13-án ötöd-magával megalapította a Rákóczi Szövetséget, hogy segítsék a Felvidékről kite-lepített magyarokat, és a határon túli magyarságot. Tagja lett a Magyarok Világszövetségének, részt vett a Honlevél c. folyóirat szerkesztésében. H.Gy. a személyes sérelmein és a nemzet tragédiáján túllépve, hitt a magyar-szlovák megbé-kélésben, mert hitt a két nemzet egymásra-utaltságában. A Kárpát-medencében keserves az élet az itt élő nemzetek együttműködése nélkül, de ahhoz a szomszédainknak le kell vetniük magyarellenességüket.

H.Gy. kitüntetései:

Munka Érdemérem az 1956. évi tavaszi, jeges árvíz védelmében végzett irányító és szervező munkájáért, – Kiváló Vasutas, – Kiváló Dolgozó, – A Közlekedés Kiváló Dolgozója, – miniszteri elismerések, – Jáky-díj, a vasút-fejlesztés területén elért eredményeiért, – a Magyarok Világszövetségének ezüstérme, a magyarságért végzett munká-jáért, – az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékparkban hársfaültetés a nevére és az emlékére, – a felvidéki MKP oklevele a magyarságért végzett munkájáért, – a kanadai magyar öregcserkész-csapattól kapott emléklap a magyarságért végzett munkájáért, – A Magyar Köztársaság Lovagkeresztje, életművéért és az egyetemes magyarságért végzett munkájáért, – Vitézzé avatása saját érdemei alapján a nácik elleni sikeres küzdelméért, az amerikai szőnyegbombázásokban elszenvedett tűzkeresztségéért, 1956-os helytállásáért és a magyarságért végzett munkájáért, – Teleki Pál érdemérem a határon túli magyarokért végzett munkájának elismeréséért, – Karcag város „Kovács Mihály huszár ezredes, Amerika hőse” emlékérem, akinek szülővárosában rendezett ünnepségek szervezésében 23 éven át részt vett.

Beküldte: Kunavar

Megrendülten... - Elhunyt v. Hábel György

A Magyarok Világszövetsége megrendülten tudatja, hogy 2016. május 4-re virradóra a budapesti Szent János Kórházban elhunyt a magyar nemzeti ügy egyik legkiemelkedőbb, rendíthetetlen harcosa, v. Hábel György.

Műtét után kórházi ágyáról is szervezett, intézkedett, jó magyar ügyet szolgált. Utolsó felkérésére a halálát megelőző napon a Magyarok Világszövetsége 5 Petőfi-könyvet juttatott Karcagra, a Karcagi Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola Kováts Mihály Általános Iskolai Tagintézményébe.

v. Hábel György megszámlálhatatlanul sok, magyar közjót szolgáló akciója közül sokak számára emlékezetes marad a pár évvel ezelőtti, amikor kormányzati támogatást szerzett ahhoz, hogy Béres József Szép magyar ének című daloskönyve sok száz Kárpát-medencei magyar iskolába ingyenesen eljuthasson.

v. Hábel Györgyöt a Magyarok Világszövetsége A Magyar Nemzetért Érdemérem ezüst fokozatával tüntette ki. Példamutató nemzetszolgálatának emlékét egy nevét viselő emlékfa őrzi az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban.

v. Hábel György a Magyarok Világszövetsége Küldöttgyűlésében a Rákóczi Szövetséget képviselte. 93 éves volt.

Nyugodjék békében! Emléke legyen áldott!

A Magyarok Világszövetsége nevében:
Patrubány Miklós István Ádám
MVSZ Sajtószolgálat
8972/160504