1918.október 31-e

„Budapesten, az Astoria Hotel mögötti Magyar utca nagyvárosi viszonylatban szűk és sötét utcácska volt. Az ma is.
Ebben az utcában, közvetlenül a hotel hátsó, gazdasági bejáratánál 1918. október 31-e késő délutánján két katonai teherautó várakozott. Ezen a bejáraton keresztül érkeztek azok a komor, fegyveres férfiak, akik sorban beszálltak az autókba, vagy elhelyezkedtek a platón, illetve egy-egy közülük a vezetők mellett. Néhányan cigarettára gyújtottak. Az első kocsiban, közvetlenül a sofőr mellett ülő férfi szabta meg az útvonalat és az úti célt is. A városnak ez a része viszonylag csendes volt, nagy forgalomra nemigen számíthattak. A célul megjelölt Hermina út autóval talán negyedórányira volt. A sofőrök gázt adtak, és elindultak. Amikor az első métereket megtették, már szinte teljesen sötét volt.

Érdekes,

hogy nem a szinte önmagát kínáló legrövidebb úton mentek. Ma már - épp a Reáltanoda utcától - egyirányúsították ugyan a Magyar utcát akkor azonban az égvilágon semmi akadálya nem lett volna kikanyarodni a Kossuth Lajos utcára, aztán tovább a Rákóczi útra, és a Keleti-pályaudvar után majdnem végighajtva a Thököly úton egy balkanyarral már a Hermina utcában is találták volna magukat.

Ezek az autók

azonban éppen ellenkező irányban indultak el: a Magyar utca után végigmentek a Károlyi utcán, és éppen a Károlyi-ligetnél húztak el, ahol akkor Károlyi Mihály lakhelyéül szolgáló Károlyi-palota hátsó ablakaiból és balkonjáról ma is remekül szemügyre lehet venni minden autót, ami erre elmegy.

Ez tény.

És senki nem tehet róla, hogy egyetlen mondatban ennyiszer kellett a > Károlyi< nevet leírni...

Csak ezután fordultak rá

a Múzeum körútra, onnan a Sándor utcán és az azonos nevű téren (a mai Bródy Sándor utca Guttenberg tér) keresztülhajtva értek ki a Rákóczi térre. Innen a Német (ma nagyobb része a Bacsó Béla utca), a Népszínház, és a Csokonai utcákon át jutottak ki a Rákóczi útra. Ekkor a bal felé hamarosan következő Miksa utcán, a Dohány utcán és az István úton (melynek 1929-től a hosszabbik, Városliget felőli része az Ajtósi Dürer sor) végig haladva fordultak be a Hermina utcába.
Jó kis kitérő, annyi szent.
Ha egy taxis választaná ezt az útvonalat, joggal reklamálhatnánk. Hiszen semmiféle logikus magyarázat nincs arra, miért éppen erre mentek. Nem voltak elterelések, forgalmi akadályok - ezek az alakok, amúgy is fittyet hánytak volna mindenre, ami az útjukba áll. Az ember nehezen szabadul a gondolattól: ezekre a hatalmas vargabetűkre nem csupán a Károlyi-palota mögötti demonstratív elvonuláshoz volt szükség?

Talán három kilométerre odébb,

a Hermina út 35.szám alatti villa földszintjén már égtek a villanyok. Ebben a házban - pontosabban a ház földszinti részén - lakott gróf Tisza István1, feleségével, unokahúgával és néhány fős személyzetével. Az épület alagsorában tanyáztak a védelmére kirendelt csendőrök. A villát, amúgy Róheim Samu gyáros építette a 20.század elején, ezért gyakran nevezték az épületet Róheim-villának. Róheim Samu az első emeleten lakott családjával és személyzetével. A fia, Róheim Géza később a magyar néprajzkutatás egyik legnagyobb alakja lett.

Tiszát ebben az időszakban

Alighanem többen és gyakrabban szólították ezredes úrnak, hiszen a debreceni huszárezred parancsnokaként, ezredesi rangban szolgált a magyar honvédség kötelékében. Alig több mint két hete rendelték haza a harctérről. Hamar megtapasztalhatta, hogy nem csak a fronton volt halálos veszélyben.
Október 16-án délután három óra felé a parlamentből jövet - hiszen továbbra is országgyűlési képviselő maradt - éppen autóba akart szállni, amikor egy nyeszlett fiatalember revolvert fogott rá, el is sütötte volna, de a fegyver csütörtököt mondott, és a következő pillanatban Tisza már ki is csavarta a kezéből. A fiú szeméből csak úgy sütött a gyűlölet, Tisza mégis emberi szavakkal fordult hozzá.

- Édes fiam, őrültséget csinálsz, én nem ártottam neked!

Édes fiamnak szólította ugyan, de Lékai János, aki a Galilei Kör tagja és, mint később kétséget kizáróan kiderült, Korvin Ottó bizalmi embere volt, aligha tartott igényt ilyesfajta apáskodásra. Letartóztatták és a Gyűjtőfogházba zárták, ahonnan az őszirózsás forradalom szabadította ki. Ezeket a perceket megörökítette a filmhíradó; vékony pénzű, megviselt, ám diadalmasan mosolygó fiatalember integet egy teherautó tetejéről. Amerikába szöktették, és ott is halt meg, harminc évesen. Tüdőbajos volt, a Tisza elleni merényletet is úgy vállalta, hogy neki már nincs vesztenivalója. Lékai Jánosnak lehet, hogy nem volt. Magyarországnak annál inkább.

Tisza István ez a magas, szikár, erős,

és egészséges, ötvenhét éves férfi szinte archeotípusa volt annak az emberfajtának, amelyet azóta is olyan sokan szemlélnek csodálattal és irigységgel vegyes tisztelettel - de félelemmel és olykor gyűlölettel is.
Mondjuk ki nyugodtan: ő volt a >magyar úr< megtestesítője.
Tiszának már a puszta megjelenéséből tartás és erő, intellektus és lelki szilárdság áradt. Becsületes, kemény, hibáiban és abszolúte következetes ember volt. Néhány évvel korábban, egy kardpárbajban simán levágta volna a nála másfél évtizeddel fiatalabb Károlyi Mihályt, ha >élesben< megy a dolog. Így alaposan elpáholta - még arra is vigyázva, hogy azért túlságosan meg ne alázza. Számára ez az ellenfele is elsősorban egy másik magyar úr volt...

Aki évtizedekig éli a politikusok életét,

annak előbb-utóbb kifejlődnek azok az érzékei, amik elsősorban talán a frontkatonákra jellemzők: megérzi az ellenség közelségét, fel tudja mérni a veszély természetét és nagyságát, megtudja ítélni, mely helyeket és szituációkat kell nagy ívben elkerülni. Egy háborúban azonban előfordul, hogy a katonának egyszerűen a helyén kell maradnia, bármennyire menekülésre késztetik is az ösztönei. Valahogy ez lehetett a helyzet Tisza Istvánnal. Ráadásul ő ez idő tájt nem, csak politikusnak, hanem minden bizonnyal katonának is tekintette magát. Ennek a katonának az utolsó hadállása pedig itt volt, az otthonában, ebben a Hermina úti nagy házban.

Utólag belegondolva

mégsem valószínű, hogy Tisza okvetlenül a legrosszabbra gondolt volna, a legrosszabbat várta volna ezen az estén. Bátor ember volt, az kétségtelen, harctéri viselkedése is ezt mutatta. Ám biztosan voltak még illúziói is, elsősorban azért, mert tiszta volt a lelkiismerete. Napok óta a felfordulás kellős közepén a felbolydult és békétlenkedő város szívívében élt, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért? - igyekezett megőrizni belső nyugalmát, szilárdságát. Elhatározta, hogy teszi a dolgát; katonaként készen áll az esetleges parancsok végrehajtására, politikusként pedig minden erejével igyekszik megakadályozni, hogy káosz legyen úrrá az országon.

A nyomozás,

amit később a gyilkosai után indítottak, részletesen feltárta Tisza István utolsó estéjének történetét. A leghelyesebb, ha unokahúga, Almásy Denise vallomásaira hagyatkozunk, mert az övé a leghitelesebb beszámoló erről az estéről. Almásy grófnő ennek a napnak majdnem az elejétől a végéig Tisza mellett volt, és mindent látott: a gyilkosokat és a gyilkosságot is.
Addig azonban még eltelt néhány óra.

Tisza István valószínűleg

több levelet is megírt aznap, hiszen tele volt energiával és tervekkel. Élete utolsó napjának levelei közül viszont csak kettő maradt ránk: amelyeket gróf Hadik János miniszterelnöknek és Lukachich Géza tábornoknak, Budapest katonai parancsnokának írt és küldött el.

Ezek a levelek pár mondatosak, fogalmazásuk pedig olyan lényegre törő, hogy leginkább rövidre fogott katonai jelentésekhez hasonlítanak. Tisza mindkettejüknek felajánlja szolgálatait, segítségét abban, hogy az országon és a fővároson eluralkodó anarchián úrrá lehessenek. Almásy grófnővel eljött a mindenese, Konrád Péter is; vele akarta Tisza ezeket a leveleket a címzettekhez küldeni.
Az unokahúg Almásy Denise pedig egyfolytában aggodalmaskodott, estére már valószínűleg az idegeire mehetett hajthatatlan nagybátyjának...

A nők finom és legtöbbnyire

igencsak jól működő ösztönével sokkal inkább érzékelte a közvetlen veszélyt, mint a frontról nemrég hazatért Tisza ezredes. Denise reggel óta, amióta csak a villában tartózkodott, azon volt, hogy a nagybátyját minél messzebb tudja a Hermina úttól, minél messzebb a Róheim-villától. Ismerősöket sorolt fel, akikhez menekülhetne, rokonokat, akik biztosan befogadnák néhány napra, amíg el nem vonul a vihar. Rendíthetetlenül hajtogatta a magáét: nagybátyja halálos veszélyben van, meneküljön, ne tétovázzék, ne várja be, amíg valami jóvátehetetlen történik.
Tisza pedig a férfiak gyakorta megmagyarázhatatlan makacsságával reggel óta ellentmondott neki. Nem megy, mert nem akar senkire bajt hozni, nem megy, mert nem akar hívatatlanul senkinek a házába beállítani. Ha jönnek érte, hát jöjjenek. Neki nincs mitől félnie, a szemébe tud nézni akárkinek.
Közben beesteledett. Lassan-lassan ez a nap is eltelt.

A Magyar utcából induló autók

ekkor értek a Hermina útra. Érdekes, hogy nem Tisza lakhelyéül szolgáló Róheim-villánál fékeztek, hanem valamivel előbb egy kis utcában, a Bethesda-kórház előtt. Ezek az épületek ma is állnak, és maga a környék sem változott 1918 óta. Ha az ember veszi a fáradságot, és körbepillant kicsit a Bethesda-kórház előtti utcarészen, egy dolgot hamar észrevesz: a Róheim-villa felől semmit sem lehet látni abból, ami a kórház bejárata előtt történik.

A fegyveres, nagyobb részt katonaruhás férfiak leugráltak az autókról, és gyalog indultak Tisza István lakóhelye felé. Magabiztosak és elhatározottak voltak; szilárdan eltökélték, hogy bevégzik, amiért jöttek. Amikor a Róheim-villa elé értek, egyikük, aki az úton az első teherautóban a vezető mellett ült és civil ruhát viselt, úgy száz métert előre ment az utcán.
Egy katona ruhás lecövekelt a villa utcai bejárata előtt. A többiek sorban beléptek a kapun, ketten, akik matrózruhát viseltek, az épületet megkerülve annak hátsó traktusa felé tartottak.

Egy katonai egyenruhát viselő fiatal

férfi a ház bejárata felé vezető kerti úton maradt, öten pedig, akik közül egy civilben, négyen pedig uniformisban voltak, bementek a villába. Odabent egyikük, aki a katonaruhára civil esőköpenyt húzott, az előszobában maradt, az egyik egyenruhás pedig, aki szintén egészen fiatal volt, az előszobából nyíló hall ajtajában állt meg. Csőre töltött Frommer-pisztoly volt nála.

Innen már csak hárman mentek tovább: egy civil és két egyenruhás. Mindhárom embernél a Monarchia hadseregében rendszeresített Mannlicher gyalogsági puska volt. Itt a szalonban pár másodpercre megálltak, kissé tanácstalanul. Zavaruk azonban nem tartott soká, hamarosan már lövésre készen tartották a fegyvereiket.

Ez volt az a pillanat,

amikor Tisza István a feleségével együtt, a hátsó helyiségeket a szalontól elválasztó kétszárnyú tolóajtót szétnyitva belépett a helyiségbe. A jobb kezében revolvert tartott.

- Mit akarnak? – Kérdezte kurtán.
- Gróf Tisza Istvánt keressük! – válaszolta nagy hangon a civil ruhás.

Ugyanebben a pillanatban az egyik fiatal, szőke hajú, kék szemű matróz is magára talált, és pattogó hangon szólt rá Tiszára.

- Tegye le a pisztolyt!

Tisza István pedig, néhány pillanatnyi gondolkodás után, letette a revolvert a tőle jobbra álló kis asztalra.
- Maga az oka a háborúnak! – ordította magából kikelve a civil –Maga az okozója minden szenvedésnek! Maga a felelős mindenért!

Nem hagyott rá időt, hogy bárki is válaszoljon. A hall ajtajában álló katonához fordult:

- Megvan-e az összeköttetés?

Az igenlő válaszra visszafordult – aztán már tüzelt is, a szőke, fiatal matrózzal együtt.
Tisza István összerogyott.
Ekkor rohant sikoltozva a földön heverő testhez a két nő, a feleség és az unokahúg. Biztosan ösztöneiknek engedelmeskedve cselekedtek, ám saját magukat is halálos veszélybe sodorták. Az idősebb, nagydarab matróz igyekezett elrángatni őket a test mellől, de közben ismételten leadott pár lövést ő is, a civil is.

A fiatalabb nő megsebesült, az arcából folyni kezdett a vér.

A hall ajtaja közelében álló fiatal katona ekkor szaladt be a szalonba. A három gyilkos zavarodottan álldogált még pár pillanatig, aztán vele együtt eredtek futásnak a kijárat felé. Útközben csatlakozott hozzájuk a civil esőkabátos katona is, aki addig az előszobában ácsorgott. Kint az udvaron tovább bővült a menekülők száma; a hátsó traktushoz irányított két matróz és a kerti útra felállított másik fiatal katona is velük szaladt a kapu felé. A kapunál posztoló katona a többiekkel eredt futásnak.

Egy jó futamodásnyira, a Városligeti körút sarkán, az autók járó motorral álltak, és az a civil, aki mindjárt az elején egy kissé előresétált a Hermina utcában, már ismét az első kocsi sofőrje mellett ült. Az autók pedig visszaszállították utasaikat oda, ahonnan délután elindultak. Egy katonaruhás, az, aki a villában a hall ajtajában állt, kiszállt a Károly körút sarkánál, a többiek azonban egészen az Astoriáig a kocsikon utaztak."

Felhasznált irodalom:
Csere Péter
Gróf Tisza István meggyilkolása
Unicus Műhely Bp.2013
Szövegmagyarázat:

Gróf Tisza István (1861-1918) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja, Tisza Kálmán fia. A nevéhez kapcsolódik a két legismertebb esemény a Monarchia háborúba lépése második miniszterelnöksége idején, és az ellene elkövetett gyilkosság 1918.okt.31-én. Politikusként a dualista rendszer elkötelezettje. tanulmányait Budapesten kezdte, a két felső gimnáziumot Debrecenben végezte. Egyetemi tanulmányokat Berlinben, Heidelbergben, Budapesten folytatott, ahol jogi és közgazdasági ismereteket szerzett. Budapesten államtudományi ismeretekhez jutott, a politikatudományokból doktorált. Két alkalommal volt az ország miniszterelnöke (1903-1905,1913-1918). Tisza István egyszerre volt meggyőződéses híve a joguralomnak, a parlamentarizmusnak, és az alkotmányosságnak. Ugyanakkor az arisztokrácia és a dzsentri vezető szerepének s a korlátozott szavazati jog fenntartásának elkötelezettje. Úgy vélte csak így maradhat fenn a nemzeti kisebbségekkel szemben a magyar szupremácia, a hagyományos társadalmi rend és kultúra.

Szerkesztette: Dr. Temesvári Tibor

Forrás: http://historiamozaik.blogspot.se/2014/05/gyilkossag-roheim-villaban.html