A németek azonban semmit sem bíztak a véletlenre. A magyar delegáció megérkezése után a különvonatot eltávolították a pályaudvarról, így Horthy Klessheimbe érkezésének első pillanataitól kezdve gyakorlatilag a németek foglyává vált.

A kormányzói különvonat eltávolításával és német őrizet alá helyezésével nem csak azt tették lehetetlenné, hogy Horthy tetszése szerint utazhasson el, hanem azt is, hogy a magyar küldöttség a saját kommunikációs vonalain tarthassa a kapcsolatot Budapesttel.

A klessheimi kastélyból Horthy telefonon sem tudott érintkezésbe lépni Kállayval, mert ezt a németek – álságos technikai problémákra hivatkozva – szándékosan megakadályozták. A magyar küldöttség tagjai közül egyedül csak Ghyczy külügyminiszternek sikerült hazatáviratoznia.

Helyettesének, Szentmiklóssy Andornak a következő, lakonikus tömörségű táviratot küldte:„Közöljék feleségemmel, jól vagyok." Ghyczy még az elutazása előtt abban állapodott meg Szentmiklóssy Andor külügyminiszter-helyettessel, hogy így fogja arról tájékoztatni, ha a németek – mint ahogyan azt Ghyczy előre sejtette – az ország katonai megszállására készülnek.

Viszont a szemfüles németek visszatartották a táviratot, és csak március 19-én hajnalban továbbították, akkor, amikor az ország megszállásra kijelölt német magasabb egységek már a határt átlépve, Budapest határában jártak.

A Hitlerrel lezajlott indulatos vita után a távozni készülő Horthyval közölték, hogy légiriadó miatt egyelőre nem lehetséges a különvonata elindítása.

Azért, hogy még hihetőbb legyen az ál-légiriadó, a klessheimi kastélyt is elködösítették. Horthy ekkor meg is kérdezte: „Tekintsem fogolynak magam?"

A kényszerű várakozás közben a Führer közös ebédre, és újabb megbeszélésre invitálta a kormányzót, amit Horthy abban bízva, hogy talán Hitler is lehiggadt, végül elfogadott. Eközben kétoldalú tárgyalások zajlottak Szombathelyi vezérezredes, valamint Wilhel Keitel vezértábornagy, továbbá Ghyczy Jenő és Joachim von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter között. 

A Hitlerrel illetve Keitellel lefolytatott megbeszélés után Szombathelyi arról tájékoztatta Horthyt, hogy a megszálló hadművelet már elindult, és Keitel vezértábornagy szerint nem is lehet leállítani. A kormányzó erre azt közölte Hitlerrel, hogy akkor  ő viszont lemond.

Hitler előhúzza csodafegyverét, a "román kártyát" 

A rossz hangulatú közös ebéd után tovább folytatódott a félbemaradt huzavona. Horthy arra kérte Hitlert, hogy változtassa meg az elhatározását, mert e nélkül nem hajlandó megmaradni a hivatalában.

A rendelkezésre álló forrásokból tudjuk, hogy Hitler látva a kormányzó ellenállását, végül előhúzta a csodafegyvernek tartott „román kártyát" is, azzal presszionálva Horthyt és a magyar delegációt, hogy ha tovább ellenkeznek illetve a megszálló német csapatok bármilyen ellenállásba ütköznének, akkor bevonultatják az országba a határokon készültségbe várakozó román, szlovák és horvát csapatokat is.

A megszállás indokaként Hitler az 1943.áprilisi első klessheimi találkozón elhangzott vádakat ismételte meg: Magyarország „cserben akarja hagyni" szövetségesét, a Harmadik Birodalmat, amiről Kállay illetve a budapesti kormány az angolszász szövetségesekkel tárgyal titokban, továbbá a magyarok szándékosan elszabotálják az úgynevezett zsidókérdés "megoldását" is.

Hitler ezért azt követelte a kormányzótól, hogy távolítsa el Kállayt, és egy olyan kabinetet nevezzen ki, amely száz százalékig bírja a németek bizalmát.

Hitler végül enyhébb hangnemre váltva azt ígérte Horthynak, hogy ha olyan kormány áll fel Budapesten, amiben ő is maradék nélkül megbízik, becsületszavát adja, hogy azonnal kivonja az országból a megszálló csapatokat, mert „ő csupán biztosítani akarja a hátát". Horthy végül beadta a derekát, ám annak a németek által előkészített közös nyilatkozatnak az aláírását megtagadta, amit Von Ribbentrop terjesztett elé, és amiben az szerepelt, hogy a német csapatok a birodalmi illetve a magyar kormány közös megegyezése alapján vonulnak be az országba.

De ennek ellenére, a kormányzó az eredeti elhatározását megmásítva mégsem mondott le államfői posztjáról, és lenyelte a német megszállás keserű piruláját.

Ha mi jóváhagyjuk, Horthy nem teheti meg, hogy ne hagyja jóvá

Ilyen előzmények után a kormányzó különvonata végül március 18-án este nyolc órakor hagyhatta el a riefelingeni pályaudvart. A vonatot először Salzburgban, majd Linzben is hosszabb ideig feltartóztatták, nyilván abból a célból, hogy a Turán csak akkorra érkezhessen meg Budapestre, amikorra a németek már megszállták a fővárost.

Még a vonaton mutatkozott be a kormányzónak a Von Jagow-ot váltó új német nagykövet és Hitler „teljhatalmú birodalmi megbízottja", Edmund Veesenmayer, aki kulcsszerepet játszott a magyar történelem ezt követő néhány drámai hónapjának alakításában.

A vezérkari főnök, Szombathelyi vezérezredes a kormányzói különvonatról küldött táviratában megtiltotta a bevonuló német csapatokkal szembeni fegyveres ellenállást, azt hangsúlyozva, hogy a megszállókat „barátságosan" kell fogadni.

Az országot váratlanul érintette a német megszállás, a letargikus döbbenet csendjét csak az egyik laktanyánál kialakult tűzharc puskaropogásának, valamint a náciellenes Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazda országgyűlési képviselő pisztolylövéseinek hangja törte meg, amivel a letartóztatására érkező gestapósokat fogadta.

1944. március 19-én Magyarország hosszú történelme során nem első alkalommal ugyan, de ismét elvesztette a szuverenitását.

Azt, hogy a németek mennyire formálisnak tartották a Horthynak meghagyott kormányzói posztot, és hogy március 19-e után gyakorlatilag már a „teljhatalmú birodalmi megbízott" Edmund Veesenmayer gyakorolta a kizárólagos főhatalmat, az új kormány kinevezése körüli hercehurca is jól mutatja.

A Gestapo elől a török követségre menekült Kállay helyére a németek a magyar szélsőjobboldal „legintellektuálisabbnak" tartott figuráját, a fanatikusan német orientációjú Imrédy Bélát akarták kineveztetni.

Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere igazi náci önteltséggel így ír a budapesti „kormányalakítás" körülményeiről március 20.-án kelt naplóbejegyzésében:

„A magyarországi helyzet jól alakul. A Führer Veesenmayert nevezte ki követnek Budapestre, aki már megkezdte tevékenységét, és azon fáradozik, hogy megalakítsa az új kormányt... Vesenmayernek új kormányt kell javasolnia Horthynak; ha mi jóváhagyjuk, Horthy nem teheti meg, hogy ne hagyja jóvá. Mindenképpen azt akarjuk elérni, hogy Imrédy kerüljön hatalomra."(Forrás: Joseph Goebbels: Napló, Metropolis-Press, Intrada, 1997., 390. o.) Imrédy azonban kézzel-lábbal tiltakozott a miniszterelnöki kineveztetése ellen, amit az őt szívből utáló Horthy sem akart aláírni.

Így született meg a „kompromisszumos" megoldás: Veesenmayer a szerény képességű, ám de fanatikusan német és nácibarát berlini magyar követet, Sztójay Dömét neveztette ki kormányfőnek.

Horthy talán abban bízott, hogy Sztójay, mint a magyar tábornoki kar egykori tagja lojális lesz a legfőbb hadúrhoz, de ebben a feltevésében rövidesen csalatkoznia kellett.

Az ájultan nácibarát Sztójay közvetlenül Veesenmayertől vette át a német parancsokat, amelyeket Horthy megkérdezése nélkül kabinetjével azonnal kormányrendeletekké tett.

A parlamenti rendszer megszűnt, elkezdődött a zsidóüldözés és az ország németek általi totális kifosztása, Sztójay Quisling-kormányának hathatós közreműködése mellett.

Sine ira et studio

Az utókor történészei közül többen felróják Horthynak, azzal, hogy nem mondott le, a nevét adta a megszálláshoz, mintegy legitimálva a március 19.-e utáni súlyosan jogfosztó és a vidéki zsidóság deportálásához vezető rendelkezéseket is.

Valószínű, hogy az ezzel kapcsolatos vita még sokáig folytatódni fog a történészek között, de annyi bizonyos, hogy Horthy hivatalban maradása, valamint ennek következményei árnyaltabb megítélés alá kell hogy essenek.

Maga a kormányzó így írt erről a súlyos dilemmáról az emlékirataiban: „Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magamat, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamtól a további felelősséget, és visszavonulok. Azt azonban nem tehettem meg, hogy a süllyedő hajót éppen akkor hagyjam el, amikor a legjobban rászorul a kapitányára." (Forrás: Horthy id. mű, 284. o.)

Kétségtelen tény, hogy a szoros német felügyelet alá helyezett Horthy a vidéki zsidóság haláltáborokba hurcolását nem akadályozta meg, de amikor a szövetségesek 1944. június 6.-i normandiai partraszállása, valamint a Vörös Hadsereg június 22.-én elindított hatalmas erejű keleti offenzívája nyomán megroppant a német hatalom, az idős kormányzó azonnal igyekezett visszaszerezni a cselekvési szabadságát.

Ennek jegyében 1944. június 27-én a deportálások azonnali hatályú megszüntetésére adott utasítást, majd amikor a kollaboráns Sztójay-kabinet a kormányzói ukázt elszabotálva és a németekkel együttműködve július elején Auschwitz-Birkenauba akarta deportálni a Budapesten maradt mintegy 200 ezer fős zsidóságot, a kormányzó ezt a hozzá hű 1. magyar páncéloshadosztály alakulatainak Budapestre vezénylésével, fegyveres karhatalom bevetésével hiúsította meg.

Ehhez hasonló zsidómentő akció egyetlenegy a nácik által megszállt közép-kelet-európai országban sem fordult elő a második világháború idején. Tehát az, hogy Horthy március 19. után a kormányzói székében maradt, már csak a budapesti zsidóság megmentése miatt is igazolta elhatározását. Ha ő lemond, és a németek valamelyik szélsőségesen nácibarát magyar vazallusukat ültetik Horthy helyére, bizonyos, hogy a budapesti zsidóság sem kerülhette volna el a deportálást.

Végül  a kormányzó - igaz, hogy  csak nagyon kevés megbízható támogatóval a háta mögött – 1944 októberében megkísérelte a kiugrást is, az egyetlen lehetőséget az ország megmentésére.

Nem Horthy szándékain múlott, hogy a kiugrási kísérlet meghiúsult, és az ország fél évre a németek pusztító utóvédharcainak színterévé vált.

Az országból kivert horogkeresztes megszállókat 1945 tavaszán a vörös csillagosok követték, akiknek az uralmát még négy és fél évtizedig nyögte Magyarország népe. De ez már egy másik történet.